A Budapesti Korcsolyázó-Egylet érmei. Készítette Beck Ö. Fülöp
 
   Első évfolyam, 1902    |    Első szám    |    p. 65-70.    |    Facsimile
 

 

HAZAI KRÓNIKA

HAT MÜVÉSZETI KIÁLLÍTÁSBAN volt részünk egy hónapban. Ez a szám nagy, főképen azért, mert közülök egyetlenegy sem esik Magyarország városaira, hanem valamennyi a fővárosban torlódott össze. A karácsony ideje, a mikor mindenütt együtt van a társaság, egyetlen városban sem jelentett művészeti szezont. Az országnak egy pontján adtak találkát az összes új képek és szobrok, s ez a pont Budapest vala. A művészet barátai e felett még akkor is gondolkozóba esnek, ha tekintetbe veszik, hogy az ország nagy központjain minő lelkes kitartással dolgozik egy sor széplelkű ember a magasabb élvezetek propagálásán. Bizonyára leküzdhetetlen akadályok hiúsították meg azt az okos tervet, hogy éppen a legelevenebb szezonban sugározza be a maga előkelő fényével a mozgalmas téli életet a művészet. A két utolsó hónapnak minket érdeklő története tehát budapesti történet. S ha örülünk is, hogy itt nem egy élvezetes órát szerzett nekünk a temérdek műtárgy közt való kószálás, mégis sajnáljuk, hogy ebben a gyönyörűségben nem részesülhetett az egész ország. Legyünk azon, hogy ez mielőbb bekövetkezzék. Ha a vármegyék központjain sejtenék, minő szép és frissvérű munkák nőttek ki a műtermek parketjéből, bizonyára szerét ejtették volna annak, hogy ezekből a gyűjteményekből a maguk számára is szerezzenek valamit.

Nem akarjuk elhallgatni, hogy a vidéken - eltekintve az őszi kiállításoktól, a melyekről a "Műcsarnok" már beszámolt - télen is történt valami: Kolozsvárott és Szolnokon egy-egy kiállítást rendeztek, azonban csupán műkedvelők munkáiból. Éppen nincs szándékunkban kevésbe venni a dilettantizmust, - ellenkezőleg : jelentékeny szerepet tulajdonítunk neki. Minden műkedvelő a maga szerény körében utat tör a művészet számára. Maga is foglalkozván a művészeti technika gyakorlásával, egyrészt könnyebben megérti a festett és mintázott műveket, másrészt nagyobb tiszteletet érez a művész által leküzdött nehézségek, egész munkája iránt. Mi nem láttuk sem a kolozsvári, sem a szolnoki dilettánsok kiállítását, de láttunk műkedvelő munkákat egy-két budapesti tárlaton is. S itt nem hallgathatjuk el azt a megjegyzést, hogy szeretnők, ha a műkedvelők általában behatóbban foglalkoznának a rajzzal, a mire most már néhány jó iskola kínálkozik Budapesten. Mentői jobban belemélyednek a rajzolás tudományába, annál nagyobb gyönyörűségük telik benne s annál közelebb jutnak az igazi művészet megértéséhez és méltányolásához.

A nagy kiállításokban örvendetes szokás kezd meg-meghonosodni: a gyűjteményes tárlatok. Nemcsak hogy egy művész öt-tiz munkát küldött némely kiállításra - a mi eddig is divatos volt - hanem egyesek oly gyűjteményt is küldtek, a mely többféle oldalról jellemzi a szerzőt, így például a Műcsarnok ama termében, a melyben Fényes Adolf képei sorakoznak egymás mellé, ennek a művésznek vázlatait és tanulmányait is találtuk, a melyek az ő felfogását élesen és közvetlenül jellemzik. Törekednünk kellene az effajta bemutatókat rendszeresíteni és mentül sűrűbben ismételni. Azon módon, amiképen lassankint eltérünk a tárlatok kirakóvásárszerű rendezésétől, közelednünk kell a kiváló egyéniségek sokoldalú bemutatása felé. Nagy tárlatainknak igazi célja, művészeti feladata tulajdonképpen az volna, hogy a kiváló tehetségekkel mentül bensőbben ismerkedjék meg a közönség. S ezt nagyon nehéz elérni oly tárlatok keretében, a melyeknek főjellemvonása a sokféleség. Talán célhozvezető gondolat volna kiállításaink mindegyikén négy-öt kisebb termet egy-egy művész bemutatására szánni, a többit, ha már úgy kell lenni, ám foglalják el a mindenfelől összehordott művek. Ha a Nemzeti Szalon intenzive fejleszti művásár-jellegét, úgy ennek a tervnek keresztülvitele semmi nehézségbe sem ütközik. A közönségre és a művészekre ebből az a nagy előny háramlanék, hogy az egyes bemutatások révén közvetlenebben, bensőbben ismerkednének meg egymással. Helyes elv vezette e részben a Műbarátok Körét, a mely egyesület ez idén ismét csak két képzőművész munkáit mutatta be. Itt csak azt kellene óhajtanunk, hogy az efajta kiállítások helyes rendezésben sűrűbben ismétlődjenek, mert kívánatos, hogy ily módon egy-egy télen ne csak négy-öt művészszel ismerkedjék meg a publikum, hanem mentül többel a kiválók közül.

A Képzőművészeti Társulatnak természetesen egyéb feladatai is vannak, a midőn tárlatot rendez: nemcsak egyes jelentékeny festőket, szobrászokat, építészeket, grafikusokat akar bemutatni, de átlagos képet nyújt a magyar művészet egy-egy félévi állapotáról. A két célt azonban remélhetőleg sikerül majd tökéletesen egyesíteni, főkép akkor, ha a művészek számíthatnak rá. hogy Magyarország városaiban szintén szíves fogadtatásra találnak.

Úgy áll tudniillik a dolog, hogy ha következetesen rendszeresítenék a kollektív kiállításokat, kevesebb hely jutna a félév alatt produkált műtárgyaknak egy-egy budapesti tárlaton. De rögtön megszűnik a baj, mihelyt ezek a művek Budapesten kívül is számíthatnak piacra. Csak a művészproletariátus sínylené meg ezt a rendszert. De ha ennek a proletariátusnak számarányát megcsappantanók, mindenképpen hasznos munkát végeznénk. Bizonyára e proletárok nagy száma okozza részben az igazi művészek megélhetésének, fejlődésének nehézségeit is. S e szerencsétlen proletárok tömegét viszont szünet nélkül gyarapítják elavult művészeti iskoláink. Ez a régóta firtatott kérdés máig sem került dűlőre. Más tekintetben a talentumos művészre nézve némileg javult a helyzet. Egy pár olyan technikai ág művelésére nyílik ma alkalom, a melyek eddig meglehetősen parlagon hevertek vagy csak nagyritkán voltak időszerűek. Hogy csak néhányat említsünk, itt van a monumentális falfestészet, a mely feléledni látszik, s a melynek fő szerep jut az új országházában, Vajda-Hunyad várában s a közel jövőben a Szépművészeti Múzeum palotájában is. Vagy itt van a művészi terrakotta, a melyben nem egy szobrászunk máris kitűnő eredményt ért el; vagy itt van az érem-és plakettművészet, a mely csak most kezd feladatokhoz jutni. Hozzászámítanók még a grafikát is, ha nem tapasztalnók sajnálatosan, hogy a grafikai egyesület még mindig csak papiroson van meg, ott sem végérvényesen. Tovább azonban nem huzódhatik ez az ügy sem, a művészek bizonyára azon lesznek, hogy mentül előbb elhárítsák a tervük elé gördült akadályokat.

És e sok tárlattal, e szorgalmas munkálkodással szemben vajjon miképen viselkednek a mecénások, a közönség ?

Bizony e részben ez a tél sem hozott kellemes meglepetést. A kiállításokat ugyan eléggé látogatták, de szép művek helyett csak szép emlékeket vittek haza a látogatók. Az úgynevezett erkölcsi diadal azonban sovány szántóföld: dús kalász sohasem hajt ki belőle. Másutt egy-egy ország fővárosában egész sora keletkezik a magánképtáraknak, a melyekre épp oly büszke a gazda, mint a mennyi élvezetet szerez magának velük. Nálunk ugyancsak kicsiny azoknak száma, a kiket ily nemes becsvágy ösztökél. Másutt tehetős magánemberek érmeket, jutalomdíjakat tűznek ki a tárlatok legkiválóbb szereplőinek kitüntetésére, nálunk - néhány nagylelkű műbarátot leszámítva - eszébe sem jut ilyesmi senkinek. Mennyi pénzáldozatra és megalázkodásra kész olyik vagyonos ember egy-egy múló, holnap már feledésbe menő kitüntetés elérésére, holott egy ily alapítványnyal nemcsak ambíciója teljesednék könnyen és minden időkre, hanem egyúttal becsülésre méltó, hasznos munkát is teljesítene.

Még mindig az állam az ország első mecénása. Igaz, hogy nem az állami támogatás a művészet felvirágoztatásának legalkalmasabb eszköze, de egyelőre még szükség van rá és pedig nagyon. Kár, hogy ez a hatalmas mecénás túlos-túlkésőn jelenik meg a kiállításokon vásárlás céljából, holott elől járhatna a jó példával, a mi ősidők óta a legcsábítóbb szuggesztió. Ezen a télen a kései vásárt szomorúan súlyosbította az a mesésen kifejlődött alkudozási ösztön, a melylyel ez a főmecénás a festőket és szobrászokat megrémíti. Minden művész többé-kevésbbé bohém s az állam hosszas alkuvási mesterfogásai védtelenül érik. Csoda-e, ha a gyakorlott bankár legyőzi a pénzügyekben gyakorlatlan művészt? Az efajta győzelmeknek nem egy sebesültjéről tudunk ez idén is.

 

FÉNYES ADOLF, a kinek néhány művét e számunkban mutatjuk be, külön termet kapott a téli kiállításon. Ez már magában véve is elismerés s dupla értékű, mert művészemberektől eredt. De tanulságos volt nekünk is, mert többféle oldaláról ösmerkedtünk meg Fényessel. Az ő kezeírása lassú változáson esett át néhány év alatt. Még élénken emlékszünk azokra az öreg fejekre, a melyeket a a pointilleurök modorában festett s a melyeken sokan a rendíthetetlen türelmet bámulták, mások megérezték kiváló jellemző erejét. Az apró pontocskákból most szélesen odahúzott vonalak lettek. A zöld, kék, sárga, piros festékmozaik helyett most komoly barna és szürke tónusok borítják a vásznat. Akkor még szaggatott, darabos volt: ma organikusabb, összefoglalóbb. Akkor szinte játszó kedvet olvastunk ki a színparányok egymás mellé rovásából: ma férfias akaratot érzünk ki e bátor és széles előadásból. Ez az egészséges fejlődés útja, a melyet nem akasztott meg semmi melléktekintet. A közönség szélesebb rétegei igen gyakran tanácstalanul álltak képei előtt. Fényes olyan jelzőket kapott, a melyekre bizonyára nem áhítozott: egy ideig öreg, házsártos, civakodó nénikék festőjének mondották, azután szocialistává nevezték ki, a szó budapesti értelmében. Ehhez a címhez úgy jutott, hogy sok munkásembert festett, a föld munkását és a fővárosi gyárak munkását egyaránt. Kétségtelen, hogy Fényest kevésbbé vezették modem társadalomfilozófiai eszmék, mint inkább festői gondolatok. Egyetlen képe sem támadt abból a célból, hogy izgasson egy szociológiai kérdés mellett vagy ellen. De talán inkább az a sajátos patina érdekelte, a mely külön színt ad a gyár és a mező munkása bőrének. Egy kubikos vagy kazánfűtő másként öregedik meg, mint egy hivatalnok, bőre más redőbe ráncosodik, keze más formát kap, szeme fényét más árnyalatban töri meg a munka vagy a vénség. Temérdek felfedezés kínálkozik ezen a téren : legalább is annyi festői, mint szociológiai mozzanat. A festő tehát kedvvel adhatja magát ilyen munkára. Adhat bravúros jellemrajzokat, a nélkül, hogy a drámaíró birodalmába nyúlna, a nélkül, hogy társadalomtudományi axiómákkal kedveskednék. Fényes Adolf külön terme tele volt szegény munkásokkal, törődött öreg emberekkel és asszonyokkal, de érdeklődésünket nem azzal keltette fel, hogy a szegénység képeit adta, hanem azzal, hogy evidenssé tette nekünk ezt a külön forma- és szín-világot. Festő maradt, bár a nagy közönség ma is inkább a szocialistát látja benne. Az "Öreg ember", a mely talán legkiválóbb műve, éppen nem szorul olyan magyarázatra, a mely a munkáskérdés köréből volna vehető. A mint bepillantunk e törődött mikrokoszmoszba, hirtelenül megragad minket a nagy egyszerűség, a melylyel ez a mű nekünk megjelenik, a széles odahúzott és bizton talált tónusok, a mikből az orr, a sovány orca formálódik. Az ily képek elsősorban azzal hatnak, hogy egy emberi kéz bizton alkotó munkáját érezzük ki belőlük, s a mit velük a festő mondani akar, legfeljebb annyi lehet: íme az ember ! Igaz, hogy egy ilyen alakhoz egy ügyes vagy lelkesült toll könnyen írhat novellát vagy regényt, vagy szociális értekezést. De a kép nem azért jó, mert novellát vagy értekezést lehet hozzá varrni. Hisz ugyanerre bírhatná az írót a festő e modelljének látása. Egy ily kép mással hat. Formális megoldásaival, szín-megoldásaival, tónus-megoldásaival, a kéz nemes munkálkodásának erejével, az intelligencia, a megértés és lelkes érzés látható nyomaival. Megérezzük rajta, hogy egy embernek hevült a vére, a mikor szenvedélyesen odahúzta ezeket a vonalakat, s hogy ezt a szenvedélyt pompásan szabályozta a fegyelmezett intellektus. Ezt vagy ilyesmit érzünk itt végelemzésben.

Az "Ebéd" és Öreg asszony" című képeket a Könyves Kálmán engedelmével reprodukáljuk.

 

GRÜNWALD BÉLA "Bércek közt" című képének reprodukciója mellett az olvasó megtalálja azt a néhány vázlatot és tanulmányt is, a melyeket a művész e kép végleges formájának meghatározása előtt készített. Némi bepillantást ad a vázlatok és a kész kép egymás mellé állítása abba az érdekes processzusba, a mely a festő agyában egy efféle mű megalkotásakor lefolyik. Az a kérdés, hogy miképpen támad egy kép vagy szobor első ötlete, minőnek képzeli a művész eleinte és mint alakítja át lassan-lassan az első konceptust, a legérdekesebb tárgyak egyike. Érdemes volna vele bőven és lehetőleg sokoldalúan foglalkozni. Azt hiszszük, hogy ha megbízható adatgyűjteményt állíthatnánk össze róla, jelentékenyen közelebb jutnánk a művészet lényeges kérdéseinek megösmeréséhez. Az, hogy mi izgatja a java festőt arra, hogy ilyen vagy olyan képet fessen, bizonyos értelemben legalább is töredékes válasz erre a kérdésre : mi a művészet. Természetes, hogy az idevágó és teljesen megbízható adatok gyűjtése roppant nehéz és csak hézagosán teljesíthető feladat. Maguk a festők, szobrászok és építészek sem tudnának mindig számot adni róla, hogy minő vágy vagy minő külső vagy belső inger hajtja őket, a midőn hirtelenül kialakul agyukban egy megalkotni való mű első, homályos képe. Az egyetlen biztos útmutató ennél a nyomozó-munkánál az a néhány tervezet, vázlat, tanulmány, a miből aztán, a kép vagy a szobor vagy az épület hosszas munka után kialakul. Ezeket az útmutató nyomokat gyűjtöttük össze Grünwald képe bemutatásakor. A képet magát a téli tárlatból jól ösmeri a közönség, autotipikus mását itt adjuk a Könyves Kálmán engedelmével.

Az első vázlaton az alakok elhelyezése és a tájkép is merőn más, mint a kész képen. Sőt színben, tónusban is alaposan külömbözik tőle. Az első vázlat a műteremben támadt, közvetlen természeti impressziók nélkül. A formális- és színmegoldások még hiányzanak belőle. A második, szénnel rajzolt vázlat már nagyjából a kész kép formáit mutatja. A tájkép itt nevezetesen elváltozott: Grünwald visszatért ahhoz a nagybányamelléki motívumhoz, a melyről "A völgyben" című képét festette. Ez a motívum teljesen alkalmasnak mutatkozott a kép megoldásához, de természetesen az alakok más csoportosítását követelte meg. A kép legerősebb hangú színe, a palást sárgája, odakivánkozott a háttér nagy zöld foltjai elé. Ez az alak tehát elvándorolt a kép egyik oldaláról a másikra. És ezzel a változással a többi alak áthelyezése is együtt járt, a mint az a két vázlat összehasonlításából egy pillanat alatt kitetszik. Csak a kompozíció ily átalakítása után lehetett a részletük tanulmányozására gondolni. E tanulmányok megvilágítására közöljük a táncoló leány és a dalia alakjához készített stúdiumokat.

 

VÁGÓ PÁL e hónapban fejezte be nagy szegedi árvízképét annak a vázlatnak nyomán, a melylyel pályadíjat nyert. A képnek két festői részletét a művész ceruzarajza nyomán mutatjuk be e számunkban. A mű fölavatása rendeltetési helyén, Szegeden, legközelebbre várható.

RIPPL-RÓNAI JÓZSEF arcképtanulmányát mű-melléklet gyanánt csatoltuk ehhez a füzethez. Az eredeti életnagyságú pasztellkép, a mi sokszorosításunk négy színnel nyomatott autotipia. Ugyanettől a művésztől való e füzet egyik fejléce a 28-ik oldalon. Rippl-Rónai József e hónapban több orosz művész és műbarát meghivására Pétervárra és Moszkvába utazott, hogy ott néhány arcképet fessen és művészi díszszel ékesítsen fel egy intérieurt.

NŐI ARCKÉPTANULMÁNY RIPPL-RÓNAI JÓZSEF PASZTELLRAJZA
NŐI ARCKÉPTANULMÁNY
RIPPL-RÓNAI JÓZSEF PASZTELLRAJZA

KACZIÁNY ÖDÖNNEK egyik tájképét kétszínű nyomásban, mellékleten adjuk. Az eredetije olajfestmény, két színnel festve.

VASZARY JÁNOS több olyan olajfestményét mutatjuk be, a melyek még sehol sem voltak kiállítva. Közülük az egyik, az öreg asszony képe, tanulmányul szolgált az "Öreg házaspár" című műhöz, a mely a Műcsarnok legutóbbi tárlatán volt kiállítva. Egy kis olajfestményét vignetta gyanánt közöljük a 27-ik oldalon.

RÉVÉSZ IMRE e számban két rajzzal van képviselve. Az egyiket kétszínű reprodukcióban, mellékleten adjuk. Mind a kettő szénrajz és tanulmányul szolgált a művész egy nagyméretű hármas képéhez, a melyen most dolgozik.

CSÓK ISTVÁN két szénrajzát közöljük ebben a számban. Az egyik női akttanulmány, a másik a művésznek "Megváltó" című képéhez készült.

HEGEDŰS LÁSZLÓ rajzolta az első oldalt díszítő fejlécet. Az eredeti mű ceruzarajz, mi autó-tipikus sokszorosításban adjuk.

NAGY SÁNDOR-tól fejlécet és záróvignettát közlünk e számunkban a 37-ik és 59-ik oldalon. Az eredetiek fekete tussal, tollal és ecsettel készültek.

BORÍTÉKUNK RAJZÁT pályázat útján szereztük be. A pályázatra 190 mű érkezett be, amelyek közül a zsűri Pfeiffer Hellmann művének Ítélte oda a 300 koronás díjat. Az eredetije tusrajz.

LECHNER ÖDÖN postatakarékpénztári épületének egy részletét, az udvari csarnok kupolája mellett levő rácsot fejléc gyanánt reprodukáltuk az 50-ik oldalon.

BÁRÓ MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ egy tájképét közöljük e füzetünkhöz mellékelve, autotipikus sokszorosításban, színes alányomással. Az eredetije olajfestmény.

GIOVANNI SEGANTINI egy régibb képe a mi Nemzeti Múzeumunk legújabb szerzeménye. A mű, a mely a müncheni téli nemzetközi tárlaton volt kiállítva, a mesternek abból a fejlődési szakából való, a midőn még a nagy barbizóniak hatása alatt festett. Csak később tért át sajátszerű és anynyira egyéni technikájára, a melynek ezen a képen még nincs nyoma. A kép autotipikus mását e számunkban adjuk közre.

 

MŰVÉSZI MAGASLATON ÁLLÓ történeti faliképeket akar a magyar kultuszkormány beszerezni, hogy az iskolák apró népét hozzászoktassa a művészet élvezéséhez. A képek beszerzése céljából pályázatot hirdetett, a beérkezett művek január végén ki voltak állítva az Iparművészeti Múzeumban. Ha a szép célt összemérjük a pályázat révén elért eredménynyel, úgy arra a meggyőződésre jutunk, hogy ily úton ugyan nem kap az iskola használható munkát. Eltekintve attól, hogy a beérkezett pályaművek legnagyobb része teljesen értéktelen dilettáns-munka, még a két-három jobb mű sem felel meg tökéletesen a célnak, bármily jó tulajdonságukat lehet is bennük fölfedezni. Nem is lehet jó munkát várni oly megbízásnál, a hol soktagú bizottságok avatkoznak be a művész munkájába. Itt csak úgy lehetne eredményt elérni, ha a művésznek csak egy megrendelővel volna dolga, aki gyakori személyes érintkezés útján tisztázná a képek intencióit, s ha viszont ez a megrendelő kikereshetné magának éppen azt a művészt, a kit tapasztalatból alkalmasnak ösmer ily feladatok megoldására. Csak ez az egy mód ad kilátást arra, hogy iskoláink az eddig oly sajnálatosan nélkülözött művészi faliképekhez jussanak. A bizottság-rendszer itt is ártalmas és lélekölő, mint minden hasonló feladat megoldásánál.

 

KITÜNTETÉSEK. Az utolsó két hónapban a következő kitüntetések jutottak magyar művészeknek részül : A londoni "Stúdió" nemzetközi iparművészeti versenyén ezüst érmet kapott Horti Pál. A Nemzeti Múzeum jubiláns emlék-plakettjének pályázatán Beck Ö. Fülöp művét tartotta a zsűri a leg-kiválóbbnak s ezt a művészt bízta meg a plakett elkészítésével. A Képzőművészeti Társulat téli tárlatán a 000 koronás Ráth-díjat Teles Ede kapta "Háziszer" című plasztikai művére. A Lipótvárosi Kaszinó 1000 koronás díját Fényes Adolf kapta "Öreg ember" című olajfestményére. A 2000 koronás Ipolyi-díjat Ferenczy Károly kapta a teli tárlaton kiállított "Ábrahám áldozata" című olajfestményére. Egy magát megnevezni nem akaró magyar főúr 4200 koronás ösztöndíjainak egyikét Zombory Lajos, másikát Wellmann Róbert kapta. Az iparművészeti Társulat nagy díjának oklevelére kitűzött pályázaton az első és második díjat Hegedűs László nyerte el. Az Iparművészeti Társulat karácsonyi kiállításán az állami nagy aranyérmet Faragó Ödön kapta. A hamburgi Bayersdorf-cég nemzetközi plakát-pályázatán a 300 márkás első díjat Pfeiffer Hellmann kapta.

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002