HAZAI KRÓNIKA
SÉRELEM ESETT ISMÉT ÉPÍTŐMŰVÉSZETÜNKÖN, s ez annál súlyosabb beszámítás alá esik, mert a sértő fél egy hivatalos kormányzati fórum: az igazságügyi minisztérium. Ez a fórum egy nagyszabású palotát építtet kerek két millió koronán, - a mely összegbe a telek ára nincs beleértve, - s az építéshez minden nyilvános pályázat mellőzésével egyenes megbízás útján szerezte be a tervrajzokat. Egy félhivatalos hírlap jelentése szerint a terveket és a költségvetést már hónapokkal ezelőtt felterjesztették a pénzügyminisztériumhoz és ha ennek az éppen nem művészi fórumnak hozzájárulásával visszaérkezik az igazságügyi minisztériumhoz a palota építés-ügye, úgy erre nézve a hitelt külön törvényjavaslatban fogják kérni az országgyűléstől.
Ismét oly esettel állunk tehát szemközt, a midőn egy hivatalos fórum az ország pénzén a maga belátása szerint old meg egy építőművészeti kérdést a művészek szakértői verdiktjének mellőzésével. Ez az eljárás magában véve is élesen elítélendő, de kétszeresen súlyos beszámítás alá esik hazánkban, a hol az építőművészet éppen most hathatósan dolgozik azon, hogy a magyar individualitást mentül erőteljesebben kidomborítsa. Az ilyen eljárásból jogunk volna arra következtetni, hogy a nemzeti művészet ügyét még a kormányzati fórumok is elejteni hajlandók. Hát akkor ki ápolja, ki védelmezze ezt a szép jövőt igérő művészetet?
Fájdalom, ez nem az első ilyféle eset. Hogy most aránylag kevesebb port vert fel, azt annak tudjuk be, hogy az emberek kezdenek beletörődni ebbe az állapotba. Gondoljunk csak vissza a Nemzeti Színház újjáépítésekor kitört sajtóháborúra s arra a dicsőséges küzdelemre, a melylyel a magyar művészek és művészeti írók gárdája meg tudta akadályozni azt a sérelmet, a melyet akkor építőművészetünkön ugyancsak hivatalos fórumok akartak ejteni. Akkor megtörtént a teljes leszerelés. Vajjon meg fog-e történni most is?
Arról van szó, hogy egy minisztérium egy nagy palotát pályázat mellőzésével építtet. Ki kapta a megrendelést, miképen oldotta meg feladatát, az most tökéletesen mellékes kérdés, mert hisz nem személyi, de elvi dologról van szó. Fontos ellenben az, hogy egy nagy középület emeltessék, még pedig lege artis, az építőművészet igényhevételével, nem egyszerűen pallér-módra. Ha tehát az ország két milliót költ arra, hogy kitűnő építőművészeti alkotást szerezzen az igazságügyi minisztérium otthonául, úgy szent kötelessége lett volna a minisztériumnak az összes magyar építőművészek talentumát versenyre szólítani, hogy igazán kitűnő munkát kapjon. A félhivatalos jelentés sorai közül ugyan azt a mentséget bötűzzük ki, hogy pályázatra nem volt elég idő s ugyan az a lap régebben azt is írta, hogy a tervek elkészítésével megbízott építész két éven át tanulmányozta itthon és a külföldön ennek a palotának beosztását. De ez az argumentum nem áll helyt. Először is 1901 januárja óta nem egy, de két pályázatot is lehetett volna hirdetni, másodszor pedig nem a probléma tanulmányozására fordított idő ad biztosítékot valamely architektonikus megoldás jóságára nézve. A genialitás az építőművészetben nem határidő-üzlet. S ha egy kiszemelt építész csakugyan oly felülmulhatatlanul kitűnő tervet készített, akkor a legkevésbbé sem kellett a nyilvános pályázattól tartani, mert hisz terve akkor egész bizonyosan felülmulta volna valamennyi versenytársa tervét. Tegyük fel, hogy az egyenes megbízás révén beszerzett tervek csakugyan mesterművek: miért nem adják meg szerzőjüknek azt a művészi elégtételt, hogy a nyilvános kritika nyilvános ellenőrzés mellett nyújtsa neki a babért ?
Látnivaló, hogy ebben az esetben a pályázat kiírása szükséges, hasznos és illő dolog lett volna. Hangsúlyozni akarjuk azonban, hogy az eddig felhozott érvek még nem fejezik ki a legmagasabb művészi szempontot, a melyet érvényesítve látni szeretnénk. A legmagasabb művészi szempont: a mi nemzeti művészetünk fejlesztése. S ezen az elven ejt flagráns sérelmet a minisztérium eljárása.
A magyar építőművészet most éli legérdekesebb korszakát: most kezd kibontakozni a külföld sablonjaiból s önálló nemzeti célok felé kormányozni. Most, plántakorában, van szüksége a leggyöngédebb ápolásra. Ha most tápláljuk, szorgosan segítjük, gyorsan erőssé fejlődik s a maga emberségéből állja meg a sarat.
A midőn tehát építőművészetünk a mi nemzeti individualitásunk kifejezésére keresi és fejleszti formáit, feltétlenül szükséges, hogy mentül több alkalmat adjunk neki szép sajátságainak, erényeinek gyakorlására. Ha építészeink mindig csak papiroson dolgozhatnak, sohasem tanulhatnak semmit, soha önálló felfedezésekre nem juthatnak, sohasem teljesíthetik nagy nemzeti vágyunkat: a minden ízében magyar építőművészet megteremtését. Joggal követelhetjük, hogy e magasröptű nemzeti célok elérését épp az ország kormánya segítse elő a leghathatósabban. Van rá eszköze, alkalma. Az eszköz és alkalom: a nyilvános pályázat, a hol összemérhetik erejüket a legszebb magyar talentumok s abból okos kézzel mindig kiválaszthatók azok a tervek, a melyek nemzeti céljainkat előbbre viszik.
Semmi sem lehangolóbb, mint ennek ellenkezőjét látni. S míg az a mentség sincs rá, hogy az illető fórumok nem értvén a művészet dolgaihoz, nem is tudták, hogy miféle sérelmet követtek el. Sajnos, az illető fórumok nagyon is tudhatták ezt, mert igen sok oldalról értésükre adatott. Készek vagyunk erre nézve bizonyítékokkal szolgálni. A pénzügyminisztérium új palotája terveinek egyenes megbízás útján való beszerzését épp azokban a napokban - 1901 január elején - publikálta a minisztérium, a midőn a magyar közvélemény egyértelműen fölzúdult a Nemzeti Színház ismeretes építésügye miatt. Akkor a legtöbb lap hevesen vezércikkezett az ellen a szándék ellen, hogy a Nemzeti Színház terveit pályázat mellőzésével akarja a kormány beszerezni. Szóba került az ügy a képviselőházban is, gyűlések, ankétek, folytak róla. A kérdés elvi része kimerítő megvilágításra talált. S e viharos napokban publikálták a másik sérelem elhatározását: a pénzügyminisztérium palota-ügyét. Rögtön másnap megtámadták miatta a resszortminisztert.
Január ötödikén a budapesti építészek memorandumot fogalmaztak, a melyet aztán áttettek a kormányhoz s e memorandum második pontja a többi közt a következőket mondja:
"Kegyeskedjék oda hatni, hogy állami és minden közpénzen létesítendő építkezések tervei sem hivatalos, sem egyszerű megbízás, hanem kizárólag a magyar építészek közt rendezett nyilvános pályázat útján szereztessenek be".
Hasonló értelemben nyilatkozott ugyancsak akkor a Magyar Képzőművészek Egyesülete. Január l 1-én ugyanezt tette a Magyar Építőmesterek Egyesülete, a melyhez az Országos Iparegylet is csatlakozott. Ezzel még nincs vége az ilyféle eljárás ellen való tiltakozásnak. Néhány hónappal később, 1901 május elején nyolcvanhárom magyar műépítész beadványt intézett a kereskedelemügyi miniszterhez, arra kérvén őt, hogy hasson oda, hogy kivétel nélkül minden építészeti tudást igénylő állami és törvényhatósági épület tervezése nyilvános tervpályázat útján végeztessék.
Látni való, hogy a művészeti érdekeket nem rejtették véka alá a művészek, hanem tiltakozó szavukat elvitték a kormány elé s publikálták az összes hírlapokban. Tévedésről tehát nem lehet itt szó. Arról sem, hogy a kik azt a sérelmet a tiltakozás ellenére is elkövették, nem tudták, mit cselekszenek. Nagyon bőven megmondatott s megíratott az. Miért mégis a sérelmes intézkedés mellett való makacs kitartás?
Ha ezek az argumentumok nem volnának magukban véve elégségesek arra, hogy velük felvilágosítsuk hivatalos fórumainkat nagy tévedéseikről és helytelen eljárásukról, szolgálhatunk külföldi példákkal is, a melyek azt mutatják, hogy a külföldön, ha egy hivatalos fórum hasonló helytelenség elkövetésére vállalkozik, a művészek minden eszközt megragadnak, hogy vétójukkal meggátolják az ily sérelmek elkövetését. Az egyik példa klasszikus: maga a magyar király dezavuálja azt az elvet, a melyet egy magyar minisztérium átvitt a gyakorlatba. Az eset a következő : A közös hadügyminisztérium Bécsben új palotát építtet, s az ehhez szükséges terveket saját építészeti osztályában készíttette el, tehát a nyilvános pályázat elkerülésével. Ugyanabba a hibába esett, a melybe a magyar igazságügyi minisztérium. A bécsi művészegyesületek azonban talpraálltak, memorandumot dolgoztak ki az esetről s azt küldöttség útján átadták a királynak. Egyben arra kérték a királyt, hogy csak oly terveket szentesítsen, a melyek osztrák és magyar építészek nyilvános pályázatából kerültek ki.
A király április 4-én fogadta a küldöttséget, s kijelentette, hogy az építőművészek óhaja teljesíttetni fog.
Erről az igazságos elhatározásról nyilván nem kapott értesítést az igazságügyi minisztérium. Mi ezt a döntést, mint fontos precedenst, ide szögezzük e hasábokra s kívánjuk, hogy a magyar minisztérium ne cáfolja meg a magyar király ez igazságos intencióit.
Egy másik hasonló sérelmes ügyben hoztak határozatot március elején a milánói művészek. Ez a határozatuk, a mely igazságos és helyes, röviden összegezve így szól:
"A művészek elvárják, hogy minden nyilvános jellegű művészeti objektum csakis nyilvános pályázat útján szereztessék be s hogy a pályázaton való végleges döntést csakis művészekből álló zsűri hozza meg, nem pedig a művészettől távol álló bizottságok".
Tudomására adjuk hivatalos fórumainknak ezt a két, egészen friss sütetű esetet. Reméljük, hogy okulni fognak belőle.
A magyar művészek pedig jól tennék, ha lankadatlanul és erélyesen követnék külföldi pályatársaik példáját.
AZ ÁLLAMI KÉPZŐMŰVÉSZETI ARANYÉRMEKRŐL rendeletet adott ki a közoktatásügyi miniszter, azzal a célzattal, hogy "az arra hivatottak a művészet erkölcsi eredményének megbecsülése iránt fokozottabb érdeklődést tanúsítsanak". A miniszter fájlalja, hogy az aranyérem zsűrijének megalakítása körül nagyon lanyhán járnak el a kiállító művészek s így az aranyérem nem jut ki mindig olyannak, a ki azt igazán megérdemli. A rendelet így szól:
Az aranyérem zsűrijének megalakításához a Képzőművészeti Társulat szabályzata alapján jogosult művészek többségének szavazata kívántatik meg. Ha esetleg ez a számarány el nem érhető abban az évben az aranyérem nem fog kiadatni. E rendelkezés csak a magyar művészek részére fenntartott aranyérem zsűrijére vonatkozik, míg ellenben a külföldi művészeknek szánt aranyérem tekintetében fennmarad az eddigi gyakorlat.
A MŰVÉSZETI VERSENYEK PÁLYABÍRÓSAGAI nem a legjobb hírnévnek örvendenek nálunk. Igen sok nyilvános művészeti pályázatunk zsűri-döntése ugyancsak kihíja a kritikát, az ily döntéseknek szomorú eredményeiben aztán ott gyönyörködhetik az utókor Budapest utcáin, sok elrontott szoborban, sok dísztelen épületben. Rendesen abban rejlik a hiba, hogy a pályabiróságba olyan emberek is kerülnek, a kik felette járatlanok a művészet dolgaiban. Ezek aztán képtelenek megkülönböztetni a jót a rossztól, a külsőséget a lényegtől. Természetes, hogy döntő szavuk sem felelhet meg az igazságnak. Ilyenkor aztán nagy a megdöbbenés a közönség körében s nagy az elkeseredés a művészek között. Március végén is hasonló eredménynyel járt a Kossuth-siremlék pályabiróságának döntése. Valóságos sajtóháború támadt: a hírlapok művészeti rovatában hosszú cikkek utasították vissza a zsűri döntését, s követelték, hogy ez a pályázat megsemmisíttessék.
A pályázatot voltaképen a főváros hirdette s az alakította meg a zsűrit is olyképp, hogy részint maga küldött a zsűribe tagot, részben felszólított több hivatalos fórumot, hogy küldjenek a zsűribe képviselőt.
A zsürialakítás ez elhibázott módja okozta a döntés körül fölmerült botrányokat. Elhibázott dolog ugyanis hivatalos fórumokat hívni a pályahiróságba. Oda nem hivatalok kellenek, hanem műértő emberek. A műértés pedig nem hivatali minőség, hanem személyes erény. A pályabiróság tagjai tehát nem hivatal szerint, hanem személy szerint választandók meg.
E hibás rendszer következtében aztán azoké lett a pályabiróságban a döntő szó, a kik keveset értenek a művészethez. S a pályabiróság művész-tagjai kisebbségben maradtak. Hogy egy ily döntés nem komoly, művészi munka, hanem puszta lutri-játék, azt talán nem kell bővebben kifejteni.
A zsűrinek ily összeállításából a szabálytalanságok egész sora eredt, úgy, hogy a zsűri művésztagjai közül hárman mindjárt az első szavazás után lemondtak tisztjükről s távoztak. A csonkán maradt pályabiróság azonban vígan folytatta a jutalmak osztogatását. Ennek viszont az lett az eredménye, hogy az első szavazás alkalmával egy szavazattal elbukott pályamű egyáltalán nem kapott semmiféle díjat sem.
Látván a dolgok e menetét, a pályabiróság összes művész-tagjai megtagadták a bírálati jegyzőkönyv aláírását. A zsűri három művész-tagja pedig kijelentette a hírlapokban, hogy a zsűri többségét nem művészeti szempont vezette. Ez a kijelentés a leglesujtóbb kritika egy oly zsűri működéséről és színvonaláról, a melynek egyetlen feladata az, hogy lelkiismeretét tiszta művészeti szempont vezesse.
Meg vagyunk győződve róla, hogy ilyesmi Budapesten kívül sehol a világon meg nem eshetik. Azok, a kik filléreiket Kossuth nevének dicsőitésére a főváros kezeihez juttatták, megdöbbenve láthatják, hogy minő módon sáfárkodnak ott a művészet ügyeiben. És szégyenére válik a fővárosnak, hogy még a zsürialakítás egyszerű kérdését sem tudja úgy megoldani, hogy abból országos botrány ne származzék.
AZ ÚJ ORSZÁGHÁZRÓL ÉLES ÉS ELÍTÉLŐ BÍRÁLAT hangzott el a múlt hónapban a parlament egyik ülésén. Egy országgyűlési képviselő, Bartha Miklós, hosszú beszédben iparkodott bizonyítani, hogy az új országházának úgy építészeti kiképzése, mint freskódísze művészietlen és rossz s hogy a palotára költött pénz ennek következtében kárba veszett. A hosszú bírálat azután élénken foglalkoztatta a napi sajtót, a mely sietett ez állításokkal szemben állást foglalni.
Művészi bírálatról van itt szó, a mely oly előkelő helyen hangzott el, mint a minő a magyar országgyűlés. S a ki a bírálatot mondta, tekintélyes tagja a magyar publicisztikának. Mégsem telhet benne örömünk, mert Bartha bő fejtegetései inkább pamfletnek illenek be, mintsem komoly érvelésre támaszkodó kritikának. A szólásszabadság helyet ad az ilyesminek is, de kérdés, vajjon egy oly fontos ügy. mint a milyen a magyar művészet, hálás lehet-e az efajta kritikáért. Mindenki szabadon elmondhatja a véleményét művészeti ügyekben is, azt azonban joggal megkívánhatjuk tőle, hogy ha valamely szak-ismeretet igénylő kérdésben tájékozatlan, ne tolja fel magát szakembernek, hanem vallja be, hogy bár nem ért a dologhoz, mégis szükségesnek látja róla beszélni. Bartha azt állította, hogy művészeti szempontból bírálja az új-országház freskóit, de kritikájában nem hivatkozott egyetlen művészeti szempontra sem, sőt oly tárgyi tévedésekbe esett, a melyek rögtön elárulták avatatlanságát. A kritika e formája ellen jogosan mondhatunk vetot. A kritikus, a midőn bevallottan szakszerű fejtegetésekkel hozakodik elő, elsősorban ősmerje azt a szakmát a melyről szól. Ha ezeknek az elemi ösmereteknek nincs birtokában, úgy illendő bevallania, hogy az egyszerű laikus szempontjából bírál.
Fontos ezt itt hangsúlyoznunk, mert nálunk, a hol épp a parlamenti szónoklatoknak van legtágabb körű közönsége, ez a közönség könnyen készpénz gyanánt veszi az olyan alaptalan állításokat, a milyenekben Bartha beszéde bővelkedett. S ha az eféle nézetek elterjednek, annak kárát vallja az amúgy is tövises utakon járó magyar művészet. Helyes és kívánatos, hogy a magyar országgyűlés bőven és behatóan foglalkozzék művészetünk ügyeivel, de a legnagyobb mértékben káros, ha a felszólalások és fejtegetések merő téves állításokon alapulnak. A magyar kultúra érdekében protestálnunk kell az ilyen eljárás ellen.
Az új országháza közpénzen alkott művészeti objektum, a melyet lehet is. kell is bírálat tárgyává tenni, de ennek a bírálatnak művészi szempontokon kell alapulnia. Dicsérhetik, vagy szidhatják, de a dicséret és a gáncsolás művészeti érvekkel indokoltassék. Hasznos következménye csak így lehet a kritikának, csak így van annak egyáltalán létjoga. A művészet sokkal komolyabb dolog, semhogy úgy tárgyalják az ország törvényhozó testületében, mint a hogy a múlt hónapban történt.
OLGYAI VIKTORNAK egy eredeti kiadatlan rézkarcát mellékeljük e számnak összes példányaihoz. A rézkarc nyomtatása a művész személyes felügyelete mellett történt.
MÁRKUS GÉZA három fejlécet és záródíszt rajzolt e számunkba. Ezek közül kettőt, a 81 -ik és 93-ik oldalon levőket kétszínű nyomásban sokszorosítottuk. Egy tollrajza záródísz gyanánt ékesíti a 120-ik oldalt.
GLATZ OSZKÁRTÓL tizenkét ceruza- és szénrajzot reprodukálunk ebben a számunkban a 82-85-ik, 90-92-ik, 95. és 97-ik és 130-ik oldalon. Ezeket részben feketén, részben színes nyomással nyomtattuk. E rajzok egy része egyenest a Művészet számára készült, más része a művész vázlatkönyveiből való. Ugyancsak Glatz Oszkár a szerzője egyik műmellékletünknek, a melynek eredetije szénnel és pasztellel készült. Mi négyszínű nyomásban reprodukáltuk.
FESZTY ÁRPÁD három temperafestékkel készült tanulmányát közöljük a 87-89-ik oldalokon. Ezek előtanulmányul szolgáltak a Krisztus temetése című nagy hármasképhez, a mely február hóban ki volt állítva a műcsarnokban. A tanulmányok kettejét szines alányomással reprodukáltuk.
HOFMAN LILYNEK egy rajzát e szám 96-ik oldalán reprodukáltuk kétszínű nyomásban. Ugyancsak tőle való a 138-ik oldalon látható ceruzarajz.
NAGY SÁNDORNAK "A mi kertünk" című temperafestményét reprodukáljuk a 124-ik oldalon. Ez a mű a műcsarnok tavaszi tárlatán van kiállítva.
VASZARY JÁNOSNAK egy olajfestményét közöljük a 125-ik oldalon "Nők tükörrel" címmel. Ez is a tavaszi tárlatból való.
KNOPP IMRE budapesti utcai képeinek egyikét sokszorosítottuk a 127-ik oldalon. Eredetije olajfestmény és tavaszi tárlaton van kiállítva.
FERENCZY KÁROLY három szénrajzát reprodukáljuk a 128., 129. és 145-ik oldalon.
TAHI ANTAL egy-egy fejléce díszíti a 131-ik és 133-ik oldalt. Eredetijük tollrajz.
K. SPÁNYI BÉLA "Est" című olajfestményét reprodukáljuk a 140-ik oldalon. Eredetije a műcsarnok tavaszi tárlatán látható.
BORUTH ANDORNAK egy női arcképét reprodukáljuk a 141-ik oldalon. Eredetije olajfestmény s a tavaszi tárlaton látható.
A vallás- és közoktatásügyi miniszternek iskolai fali képek beszerzésére kiírt pályázatán a zsűri négy műnek végleges elkészíttetését határozta el; a négy mű közül kettőnek szerzője Gergely Imre, egyet-egyet Löschinger Hugó és Sándor Béla készített.
A kereskedelemügyi miniszter segélyével az Iparművészeti Társulat által olcsó karácsonyi emléktárgyakra hirdetett pályázaton március 10-én a pályabiróság a 93 pályázó közül a Patrona Hungariae jeligéjű műnek ítélte oda az első, egyetlen díjat. A művet Horti Pál tervelte, Hibján Samu készítette. A pályabiróság ezenkívül figyelemre méltatta Springholz Mariska, Gelánszky József, Petridesz János és Füleki József műveit.
