A Budapesti Korcsolyázó-Egylet érmei. Készítette Beck Ö. Fülöp
 
   Első évfolyam, 1902    |    Első szám    |    p. 70-74.    |    Facsimile
 

 

KÜLFÖLDI KRÓNIKA

Egy-két emberöltő óta a művészek, a kik a közönség körében érvényesülni akarnak, kénytelen-kelletlen hosszú vándorutakra küldik műveiket s a kiállítások száma mesés módon megszaporodott. Manapság egy-egy télen két-háromszáz kisebb-nagyobb kiállítás nyílik meg Európa különböző városaiban és városkáiban. Ezeket számon tartani nemcsak lehetetlen, de teljesen fölösleges is. Külföldi krónikánkban nem is arról értesítjük az olvasót, hogy hol milyen tárlat nyílt meg, milyen a színvonala, vagy minő fogadtatásra talált valamely mű itt meg amott. Ebből aligha vonhatnánk le valamely hasznosítható tanulságot. Figyelmünket inkább ama külföldi művészeti események felé fordítjuk, a melyek új eszméket vetnek a felszínre, befolynak a művészet és a művészek sorsára, vagy a fejlődésnek valamely érdekes lépcsőfokát képviselik. Alig van ma már műtárlat, a mely műtörténeti jelentőségű volna, mint a milyen volt például a prerafaelisták első megjelenése Parisban vagy a skótoké Münchenben. Az ilyen meglepetések kora lejárt: alig van művészeti központ, a hol ne ösmerkedhetnénk meg a fontosabb modern művészekkel. - Amennyire szükségünk van a külföldi mesterekkel való megismerkedésre, arra egy pár esztendő lefolyása alatt alkalmunk nyílik itt Budapesten is. Mi tehát inkább a tárlatoktól független külföldi művészeti eseményeket kisérjük figyelemmel, még pedig azokat, a melyekből mi is okulhatunk, mi is levonhatunk valamely hasznos tanulságot. E krónikát tehát nem pusztán a krónika kedvéért adjuk, hanem azzal a határozott céllal, hogy az idegenben kipattant jóravaló eszméket megösmertessük s lehetővé tegyük, hogy azok, viszonyainkhoz simulva, nálunk is megteremjék jó hatásukat. Ily célzattal válogatjuk össze a rendelkezésünkre álló forrásokból külföldi krónikánk anyagát, abban a meggyőződésben, hogy ilyképen a külföldi művészi élet legértékesebb mozzanataival kapcsoljuk össze az olvasót.

 

PARIS. A francia képviselőház december elején tárgyalta a kultuszminiszternek a művészetre vonatkozó költségvetését, a melynek előadójává a képviselőház ezúttal egy Couyba nevű fiatal lírai költőt választott meg, a ki meglehetős feltűnést keltő kommentárokkal kisérte a miniszteri jelentés szürke és unalmas számtömegeit.

A fiatal poéta, a kinek Maurice Boukay álnév alatt megjelent modern ízű dalai meglehetősen népszerűek, teljesen új hangot szólaltatott meg a képviselőházban, a hol pedig rendszerint a dilettantizmus üres szólamai szoktak elhangzani. Merész kézzel belenyúlt a művészet ügyeit intéző kultuszkormány gépezetének rozsdás kerekei közé, s kiemelte fogaik közül azokat az idegen testeket, melyek a gépet szabad mozgásában gátolják. Rámutatott azokra a visszásságokra, a melyek útját állják azoknak az eredményeknek, a melyeket az állam által művészi célokra szánt tekintélyes összeggel, észszerűbb gazdálkodás mellett, el lehetne érni.

Couyba haragja mindenekelőtt az ellen a holt sablon ellen fordult, a mely a kipróbált hagyományok kiirtásában büszkélkedik, s a mellett minden szabadabb mozgásnak és üdébb áramlatnak útját állja. Abból a tizenhat millióból, a mit Franciaország a szépművészetek ápolására szán, csak középszerűségeket tenyésztenek, a helyett, hogy nagyokat alkotó művészeket vagy használható műiparosokat nevelnének. Couyba nézete szerint néhány szervezeti átalakítással sok jót lehetne tenni ezen a téren, így egyebek közt nagyon nagynak tartja a párisi művészeti akadémiába fölvett növendékek számát. Ez az 1900-2000 növendék, a kik tanulmányaik során meglehetős ügyességre tesznek szert, legnagyobbrészt csak a művész-proletariátust szaporítja, mialatt a legnagyobb gyárak is hasztalan keresnek ügyes rajzolókat és mintázókat. De leginkább azon ütközik meg Couyba, hogy nemcsak hogy túlsok növendéket vesznek föl az Ecole des Beaux Arts-ba, hanem még az iparművészeti iskolákból is minden tucattehetséget odaédesgetnek.

Ezután áttér a vizsgálatok alkalmával szokásos próbamunkákra és azt kérdi, hogy a Prix de Rome-osokat miért idegenítik el a legkeresettebb mitológiai témákkal a gyakorlati és modern törekvésektől, miért nem tűzik ki inkább próbafeladatul egy emlékszobor megalkotását vagy egy ház kifestését? Továbbá kérdi, miért nincs még a művészeti akadémián a litográfiának tanszéke?

A gazdálkodás legnagyobb baját az akadémiai tanároknak adott ingyenes műtermekben látja és nyíltan kimondja, hogy abból a rengeteg összegből, a mibe ezek kerülnek, nagy ösztöndíjakat lehetne rendszeresíteni, a melyek egy-egy művésznövendék számára lehetővé tennék, hogy olyan mesterek mellett dolgozzanak, a kik egyéni hajlamaiknak leginkább megfelelnek.

Ugyanezekből az okokból élesen kikel az Ecole de Rome ellen, a hova a Prix de Rome-osokat küldik, hogy három avagy négy esztendőt töltsenek ott. Miért kell ezeknek az egész időt Rómában tölteniök? Miért nem mehetnek el egy időre Rembrandt vagy Reynolds hazájába is? Abból a 152,000 frankból, a mibe az Ecole de Rome kerül, sok szép utazást lehetne tétetni az ösztöndíjasokkal, a kik így frissebb és termékenyítőbb benyomásokkal térnének haza, mintha egyfolytában négy esztendőt töltenek Michelangelo és Rafael társaságában.

Így vette sorra Couyba a költségvetésnek a művészetre vonatkozó csaknem összes tételeit és talpraesett kijelentéseivel valóságos konsternációt keltett a ház padsoraiban, a hol rendes körülmények közt csak a nagy politika zivataros hullámainak moraja szokta a szunyókáló képviselőket szendergésükből fölriasztgatni.

A véletlen sajátszerű játéka, hogy a Société des Artistes Francais, melyet sokan az akadémikus középszerűségek féltékeny őrzőjének tartanak s mely eddig a Sálon des Champs Elysées-ben évente az átlagos művészi termelés sok ezernyi tömegének adott hajlékot, Coubya merész felszólalásával csaknem egyidejűleg határozta el, hogy kiállításaiba ezentúl legfeljebb "csak" 1600 számot vesz föl, a mi a kiállítások művészi színvonalának jelentékeny emelkedését fogja maga után vonni.

A Société des Artistes Francais-nak ez az elhatározása mindenesetre dicséretre méltó közeledést jelent a modern művészeti törekvésekhez, a melyek lassankint az egész vonalon hadat izennek a múlt évtizedek visszataszító raktár-kiállításainak, a melyekben a műtárgyak valósággal agyonnyomták egymást és a különféle művészi egyéniségek érvényesülését csaknem teljesen kizárták, nem is szólva arról, hogy valóságos kinzókamarái voltak a tárlatokat látogató közönségnek, mely a jelentéktelen vagy középszerű műveknek óriási tömegén volt kénytelen magát keresztül küzdeni, míg végre az individuális művészetnek egy-egy igazán becses alkotásáig eljutott.

 

MÜNCHEN. A modern kor művészeti törekvésének egy érdekes és tanulságos dokumentuma fekszik előttünk.

Luitpold bajor regensherceg ugyanis 1901 november 1-i kelettel az alábbi kéziratot intézte a bajor összkormányhoz:

"A királyi állam-minisztériumnak az én regensségem alatt több izben kellett olyan kérdések megoldásával foglalkoznia, a melyeknek tárgya nagyobb mértékű állami szükségleteknek monumentális épületek emelése által való kielégítése volt. Ilyen természetű kérdések most is szőnyegen vannak, s azért föltehető, hogy a legközelebbi, de még inkább a későbbi jövőben nem egy ilyen kérdés lesz eldöntendő.

"Miután nagyobb stílű tervek természetszerűleg nem oldhatók meg csak úgy esetről-esetre, a mikor szükségességük elodázhatatlanul jelentkezik, határozott akaratom az, hogy ebben az irányban már most valóságos programm állapíttassék meg. Ebben a programmban a vonatkozó és mértékadó szempontok megvilágítása mellett határozottan megállapítandó, hogy úgy a már most jelentkező, mint a legközelebbi jövőben bizton várható vagy esetleg később fölmerülhető szükségletek hogyan és miképen elégíthetők ki, különösen a maga egészében is behatóan tárgyalandó az a kérdés is, vajjon a München város határai közt fekvő s a kormány tulajdonában levő nagyobb telkek és régibb épülettömbök fölhasználása hogyan és miképen volna kontemplálandó.

"Ámbátor, ha, tekintettel esetleg váratlanul fölmerülhető szükségletekre, nem is tehető fel, hogy ez a programm minden egyes pontjában megvalósítható, mégis azt hiszem, hogy az ilyen természetű alapvonások megállapítása megint egy új lépést jelent azon az úton, a melyen az én boldogult atyám uram, néhai I. Lajos király járt, és hogy az ügynek nagy szempontok által vezérelt intézése nem kicsinylendő jelentőségű lesz München fő- és székvárosnak további fejlődésére.

"Az említett programm megállapítására és a megvalósításában való közreműködésre egy nagyobb bizottságot szándékozom alakítani, a mely első sorban a minisztériumok és a müncheni községtanácsnak, továbbá a művészetnek képviselőiből fog állani. A bizottság elnöki tisztét Feilitzsch Miksa dr. és báró belügyminiszteremre ruházom. E mellett föntartom magamnak a jogot arra, hogy ezt a bizottságot, megfelelően kiegészítve, Bajorország más nagyobb városaiban esetleg fölmerülő hasonló kérdések eldöntésével is megbízzam.

"A bizottság összeállítására és megalakítására vonatkozó javaslatokat elvárom."

A forrás, a melyből a fönncbb közölt kéziratot átveszszük, hozzáteszi, hogy nem csak München városa, de egész Bajorország kitörő örömmel fogadta a regensherceg elhatározását.

Teljesen értjük és kellően méltányolni is tudjuk a bajorok lelkes örömét, mert hiszen ez minden valószínűség szerint a már különben is szép bajor főváros fejlődésének szinte beláthatatlan és biztató perspektíváját nyitja meg előttünk.

Hogy mit lehet elérni azzal, ha finom esztétikai érzésű, széles látókörű és művészlelkű emberek intézik egy-egy modern város fejlődését, annak egyik legfényesebb példája Brüsszel városa, a mely mai külső képében jórészt a pár esztendővel ezelőtt elhalt Bulss polgármesternek nagyszabású alkotása, vagy Finnország székvárosa, Helsingfors, melynek Engel Károly Lajos által a múlt század húszas éveiben készült terve már magában is műremek.

Természetes dolog, hogy egy város külső képének a megkoncipiálása minden más irányú művészi tehetségtől különálló, speciális talentumot föltételez, a melynek ugyanakkor, a mikor lelkében a művészi érzés sugallta terveit megalkotja, egy város nyüzsgő és ezer meg ezer szállal összebogozódó életének a gyakorlati követelményeivel is számolnia kell, mert hiszen egy város utcái, terei és sétányai, köz- és magánépületeí első sorban az élet sokszor túlzottan finnyás és követelő igényeinek kell hogy megfeleljenek, és csak másodsorban lehetnek művészi elrendezés és kiképzés tárgyai.

A forgalom szempontjából fontos a főútvonalak száma, iránya és elhelyezése, az ezeket összekapcsoló kisebb utcák hálózatának célszerű beosztása és elrendezése, a középületeknek, a tudományos, művészeti, szóval kulturális intézetek és humanitárius intézmények palotáinak a szükséghez mérten célirányos elhelyezése, és még sok más egyéb, a gyakorlati életnek olyan követelményei, a melyeket a városrendezőknek szem elől téveszteniök nem szabad, annál is inkább, mert ezen a téren sokszor a legcsekélyebb hiba is rendkívül súlyos következményeket vonhat maga után. Viszont az útvonalak művészi kiképzése, a nyilvános és középületeknek a megfelelő keretbe való beillesztése és maguknak ezeknek a kereteknek a megfelelő megalkotása, az óriási háztömegek elosztása s tágasabb terekkel és más egyéb nyugvópontokkal való elválasztása a főbb művészi szempontok, a melyek egy-egy városkép megkoncipiálásánál első sorban kell hogy tekintetbe jöjjenek.

Nem kis mértékben megnehezíti még egy-egy ilyen föladat megoldását az is, hogy a városrendezők rendszerint nem tabula rasa-val, hanem már meglevő városokkal állanak szemben, a melyekben az évtizedek vagy évszázadok öntudatlan fejlődése által kitűzött körvonalak, a szanaszét szórt, s műemlékek jellegével bíró épületek sokszor ezernyi akadályt gördítenek a művészeti szempontok érvényesülése elé, és sokszor egy-egy nagyszabású terv megvalósításának bénítóan szűk korlátokat szabnak. Egyedül a nagyobb épületkomplexusok lebontása által nyert terek és a városok természetes terjeszkedési területei vagyis külső gyűrűi nyújtanak valamivel több szabadságot a tervszerű fejlesztés kényes igényeinek kielégítésére.

Mindezeknek a nagy nehézségeknek ellenére is hozzáértő vezetés és a magasabb szempontok érvényesülése mellett rendkívül sok olyat lehet ezen a téren elérni, a mi egy-egy város-esztétikai elv diadalra jutását jelenti, és egy-egy városzrész, tér vagy utca alkotó elemeit hatványozott mértékben juttatja érvényre.

Brüsszel és Helsingfors után tán Parisban ösmerték fel legjobban annak a szükségességét, hogy a város rendezésével a művészi és esztétikai szempontok is a kellő súlylyal essenek a latba.

Parisban ugyanis a községtanács kebelében már évek óta működik egy bizottság, a melynek első sorban az a föladata, hogy a város esztétikai kiképzése fölött őrködjék. Hogy miképen teljesíti ezt a föladatát, annak tanulságos példája az, hogy miután egy város külső képének a jelleget első sorban a terek, az utcavégek és keresztezések adják meg, minden olyan köz- vagy magánépületnek a tervei, a mely utcaszegletre vagy térre van kontemplálva, az említett bizottságnak felülbírálás és jóváhagyás végett bemutatandók.

Ez az intézmény, föltéve persze, hogy a bizottság tagjai helyes alapon vannak összeválogatva, a nélkül, hogy a sablon egyhangúságának és banalitásának a veszedelmével fenyegetne, tömérdek ízléstelenségtől óvja meg a város külső képét.

Mindebből, a mit elmondottunk, kitetszik, hogy Luitpold regensherceg itt közölt kézirata még korántsem meríti ki azt a föladatot, a melynek megoldását célozza, de remélhető, hogy az általa kontemplált bizottság, majd ha megalakul, nem fog elzárkózni Brüsszel, Helsingfors, Paris és más városok rendezésének a tanulságai elől, és idővel kellőleg ki fogja szélesíteni azt az alapot és azt a működési teret, a melyet a regensherceg eléje szabott.

 

BERLIN. Berlin művészi életének történetében mindenkor a legnevezetesebb dátumok közé fog tartozni 1901 december l9-ike. Ezen a napon leplezték le a Thiergarten Siegesallee-jának utolsó szobrát, mely Martin Wolf szobrász vésője alól került ki és János György választófejedelmet ábrázolja.

Ösmeretes dolog, hogy a Siegesallee harminckét szoborból álló szobordíszét II. Vilmos császár magánpénztárából ajándékozta Berlin városának. Nem egészen hét esztendeje, hogy az erre vonatkozó császári ajándéklevelet l895 január 27-ikén közzétették s benne a császár részletesen felsorolta azokat a motívumukat, a melyek őt erre a több mint kétmillió márkás ajándékra indították.

Ez a fejedelmi ajándék egyrészt elismerés akart lenni Berlin városának azért az önzetlen buzgóságért, a melylyel úgy a hatóságok, mint a közönség közreműködtek abban, hogy a város intézményei ahhoz a kivételes álláshoz méltóan kiépíttessenek, a melyet Berlin a német birodalom életében elfoglal. De másrészt örök időkre szóló emléket akart ezzel állítani a császár a birodalom fővárosában a német nemzet és a Hohenzollern-család múltjának, olyan emléket, a mely ennek a múltnak egész történetét, szereplő egyéniségeinek márvány képmásaiban, művészi formában megtestesítse.

Ez volt az alapja ennek a nagyszabású tervnek s ennek megfelelően rövid hét esztendő alatt, kezdve Albrecht őrgróftól I. Vilmos császárig, összesen harminckét brandenburgi és porosz fejedelemnek márványszobrát állították fel a Siegesalleeban, a melyek mindenike gazdagon díszített és ugyancsak fehér márványból készült, félköralakú padokkal van körülvéve. Mindenik szobornál a pad támláját annak a két kiváló férfiúnak a mellszobra ékesíti, a ki az illető fejedelem uralkodásának ideje alatt különösen kiváló szerepet játszott.

Ösmerve II. Vilmos egyéniségét, senkit sem lephet meg az, hogy a császár a nagyszabású terv megvalósításának minden legkisebb mozzanatát is a legéberebb figyelemmel kisérte, sőt nagyon sokszor az egyes szoboralakok művészi kivitelébe is beleszólt, úgyannyira hogy ez a harminckét szoborból álló alkotás, mostani formájában hű tükre a német császár művészi hitvallásának, a mely még ma is szilárdan áll a régi tradíciókat ostromló modern áramlatok közepette.

Hogy milyen állandó és intenzív volt a császár érdeklődése ez iránt a monumentális alkotás iránt, kitetszik abból is, hogy személyesen jelen volt mind a harminckét szobornak a leleplezésénél, és - mint e sorok írója maga is több ízben tanuja volt - a leleplezések után nem egyszer teljes órát töltött a leleplezett szobor körül, részletes művészi vitába merülve környezetével.

A szobrok közül az első hármat l898 március 22-ikén, az utolsót pedig 1901 december l9-ikén leplezték le, és így más egyéb szobroktól eltekintve - Berlin városa nem egészen négy esztendő alatt huszonhét művész által alkotott harminckét szoborral lett gazdagabb.

A mi az egyes szobroknak, és az egész szobortelepnek művészi becsét illeti, erre nézve nagyon eltérők a vélemények, melyeknek a többsége azonban a Siegesallee szobraiban inkább a hivatalos művészet kifejezéstelen és meglehetősen száraz alkotásait látja. Mintha a vésőt kevésbbé a lelkesedés, mint inkább a lojális hűség vezette volna. Megérzik rajtuk, hogy rendeleti úton támadtak. Érdekesekké talán majd csak akkor válnak, ha az idő egy kicsit megtöredezi, festői patinával vonja be őket.

Az utolsó szobor leleplezésének különös jelentőséget kölcsönzött az a beszéd, a melyet Vilmos császár a Siegesallee-beli nagy mű befejezése alkalmából adott díszebéden mondott, s a melyben művészeti elveiről jellemző kijelentéseket tett. Mindenekelőtt, igazi autokrata módjára, hadat üzent a pályázatok, a pályabiróságok és a szoborbizottságok intézményének, és külön hangsúlyozta, hogy a nagy mű megvalósításában, a klasszikus kor példájára, a művészek közvetlen megbízását választotta. Majd a kész alkotásra reflektálva, büszkén hirdette világgá, hogy : "a berlini szobrászok olyan színvonalon állanak, a minőn talán a renaissance-kor művészei sem állottak!"

Ezután általános művészeti elvek fejtegetésére tért át, és imigyen fordult művészeihez :

"Ne hagyják el a régi nagy elveket! Az a művészet, a mely az esztétikai törvényekkel nem törődik - - gyári munka!"

Ennek kapcsán a művészet föladatairól is beszélt, s közülük kiemelve a munkásosztályoknak a szép által való fölemelését, hozzátette, hogy ha a művészet a nyomort még a valóságnál is undokabbnak mutatja, vetkezik a német nemzet ellen. Határozottan pálcát tört a művészet modern irányai fölött, és szinte szemrehányólag hangsúlyozta, hogy a mestereknek erélyesebben kellene szembeszállaniok ezekkel az irányokkal, a melyek a helyett, hogy a népet fölemelnék, leszállanak a csatornába.

Ebben a beszédben a császár oly művészeti elveket érintett, a melyeket a német művészek színe-java éppen nem hajlandó aláírni. Programmul pedig legfeljebb ha néhány akadémia fogadja el. A német nagy lapok keztyűs kézzel írnak a császár művészi hitvallásáról, de találó módon hivatkoznak Menzlre, Lenbachra, Leiblre, Böcklinre, Klingerre, Uhdere és Liebermannra, tehát éppen a korszakos jelentőségű német művészekre, a kik éppen ellenkező elveket vallanak és éppen olyan művekkel vonulnak be a műtörténelembe, a melyekben semmi sincs meg a császár által hirdetett esztétikából.

Különben maga a Siegesallee bizonyítja legjobban, hogy a mecénás legpontosabb útmutatása sem helyettesítheti a genialitást. A géniuszok pedig nem kormányozhatók rendeleti úton.

 

VERONA. - A piazza Erbe régóta legfestőibb része Verona városának; pompás színhatású és felette jellemző épületeinek egy részét a városi tanács puszta haszonlesésből le akarta bontatni, hogy egy kis színházat építsen oda. A veronai művészek föllázadtak a barbár terv ellen és heves tollharcot folytattak a városi tanács tollforgatóival. Nevezetes szerep jutott e polémiában egy magyar esztétikus, Szana Tamás cikkének, amely bejárta az összes veronai és velencei lapokat s kitartásra bátorította a művészeket. Lassan-lassan hozzászóltak az ügyhöz a német, angol, francia művészek is, míg végre az olasz kormány január végén az agitáció hatása alatt egyszerűen eltiltotta a tanácsot e rombolási kisérlettől.

 

AMERIKA. - Amerikában a művészek nagy része szabad óráiban szeretettel foglalkozik a litográfiával s a rézkarccal. E téren a bostoni és philadelphiai művészek meglepő dolgokat produkálnak, s fakszimile levonataikért az eredeti rajzok árát, 100-150 dollárt fizetnek a műbarátok.William Clyde illusztrátor, a ki évek óta ebből él, végkép feladta a festészetet s a múlt év óta behatóan kezdett foglalkozni a műsokszorítások kémiai titkaival is. Fáradságát s szorgalmát nem várt siker koronázta, a mennyiben új litográfiái eljárást talált fel, a melynek titka a hozzá használt irón és tus vegyi összetételében rejlik. Clyde sötétkék irónnal rajzol az úgynevezett "pyramidenkom" papírra, a mely német találmány már meghódította az egész világot s fénynyomatok céljaira rendkívüli háladatos papíranyag. A féltónusokat a hasonló kémiai anyagból készített tussal festi be. Az ily módon befejezett rajzot ráragasztja a tiszta kőlapra, melyről ha megszáradt, egy igen erős etető folyadékkal eltávolítja a piramis-szemcsék között tisztán maradt papirosanyagot. A kövön maradt rajz ekként egy igen finom autotipikus levonat benyomását kelti s egy órai száradás után bármily színben, rendes nyomdafestékkel sokszorosítható és 3000 darab tiszta levonatot ad. Ha a nyomdafestékbe belekeverjük az általa feltalált kémiai tus anyagát, úgy a vele készült levonat ismét sokszorosíthatóvá lesz s miben sem különbözik az első példánytól. Egyetlen hátránya az egész eljárásnak az, hogy az eredeti elpusztul.

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002