Első évfolyam, 1902    |    Harmadik szám    |    p. 226-229.    |    Facsimile
 

 

KÜLFÖLDI KRÓNIKA

BÉCS. -A sablontól való irtózásnak és a mindenáron újszerűségre való törekvésnek egyik legklasszikusabb példája a bécsi Szecesszio-művészegyesület XIV-ik kiállítása, mely a közelmúltban az osztrák császárvárosnak tán legnagyobb szenzációja volt. A hívők és a hitetlenek, a reformátorok és a konzervatívok seregestől özönlöttek a "legújabb művészet" babér-kupolás csarnokába. Az előbbiek azért, hogy áhítattal szívják magukba a túlzott modernségnek falra festett, kőbe vésett, habarcsba rajzolt s a raffinéria minden lehető és lehetetlen eszközével hirdetett igéit, az utóbbiak pedig azért, hogy megkeressék azt a vörös fonalat, mely őket a kiállítás körül kifejlett polémiák útvesztőjéből a közvetlen meggyőződés biztos talajára kivezesse és főképen azért, hogy szinte a végletekig fölcsigázott kíváncsiságukat kielégítsék.

Annak az oka, hogy legmodernebb múzsák csarnokából még a hívők és a reformátorok közül is fölötte sokan csalódottan távoztak, nem annyira a kiállítás létrehozásában résztvett művészek alkotásaiban, mint inkább az ultramodern tábor fanatikus örömrivalgásában keresendő, a melylyel ebben a sajátszerű kiállításban - az Ikarosz sorsára jutott darmstadti művészcsoport példáján felbuzdulva - az osztrák művészetnek egy "dokumentum"-át üdvözölték.

Hiszen dokumentumnak végre dokumentum ez a kiállítás, mely etikai szempontból tán érdekesnek, tanulságosnak is mondható, csak az a kár, hogy írásjegyei jobbára éppannyira homályosak és érthetetlenek az elfogulatlan szemlélő előtt, mint azok a misztikus és hieroglifszerű monogrammok, a melyekkel a kiállítás helyiségeinek a művészi díszítésében résztvett művészek alkotásaikat jegyezték, s a melyek mindenike egy-egy csak nagy nehezen megfejthető rejtély elé állítja a világos, érthető formákhoz szokott szemet.

Maga a kiállítás tulajdonképen nem egyéb, mint egy alkotásvágytól izzó és komolyan lelkesedni tudó művészcsoportnak kissé bizarr, de azért intencióiban tiszteletreméltó hódolata egyetlenegy művésznek a géniusza előtt.

A kiállítás központja ugyanis Klinger Miksának, a Lipcsében élő hírneves művésznek sokat emlegetett Beethoven-szobra, mely az épület középső csarnokában van fölállítva, s mely köré - a tárgymutató szerint egy egységes vezéreszme kifejezőiképen - az oldal-csarnokok falain és falba vágott fülkéiben vagy két tucat ambiciózus művésznek festett, rajzolt, faragott, öntött, trébelt, berakott alkotásai sorakoznak.

Olyan benyomást kelt ez a kiállítás, mint ha rendezői a művészet templomában ünnepi nagymisét akartak volna celebrálni, a melyben a Sacerdos Magnus szerepe Klingernek jutott, a ki körül fényes segédletképen a többi művészek csoportosultak.

Az eszme szép és erkölcsi szempontból fölemelő, csak az a kár, hogy a templom áhítatos hangulatát sehogyan sem sikerült fölkelteniük, sőt ellenkezőleg, tán éppen szándékuk túlmarkáns hangsúlyozásával s eszközeiknek mesterkéltségével azt érték el, hogy a szemlélőt lépten-nyomon megcsapja a profán levegőnek egy-egy éles áramlata, mely brutális leheletével lefújja lelkéről a naiv műélvezet hímporát.

Klinger Beethoven-szobra korántsem az az elementáris hatású és megrázó művészi alkotás, a mivé a mester rajongó hívei felfújták.

Legfőbb hibája az, hogy mindjárt az első pillanatra elárulja, hogy nem a művészi ihlet, hanem a legraffináltabb hatásvadászat szülötte, mely éppen mesterkélt voltánál és komplex hatásokra szánt eszközeinek heterogén sokaságánál fogva elaprózza a szemlélő figyelmét s így nem keltheti föl azt a intenzív és öszhangzatos hatást, a melyre tulajdonképen számítva van.

Alapeszméje, - mely azonban a részletek túl-halmozása és éles hangsúlyozása következtében nem domborodik ki a kellő erővel - gyönyörű, bár eredetiségre éppenséggel nem tarthat számot.

A maga monumentális egyszerűségében mennyivel fenségesebben fejezi ki ezt az alapeszmét az a Dante-szobor - mely Beethoven megalkotásakor minden valószínűség szerint Klinger szemei előtt lebegett, - mely Olaszországnak nem tudom már határozottan melyik városában áll s mely a "Divina Commedia" költőjét egyszerű, keresetlen állásban ábrázolja, lábainál egy sassal, mely csodálkozva néz föl a lánglelkű mesterre. Szinte lehetetlen az emberi nagyságnak ennél szebb, ennél megrázóbb apotheozisát elképzelni.

Evvel szemben Klinger fehér márványból kifaragott Beethovenje egy reliefekkel, ornamentekkel, elefántcsont angyalfejekkel, opál és jáspis intarziákkal, antik üveg öntvényekkel és aranylapokkal pazarul elhalmozott, bronzból való és helyenkint bántóan kicsiszolt trónszéken, kissé előrehajolva, ökölbe szorított kezeit térdén nyugtatva, lehunyt szemekkel és szinte kifejezéstelen arccal ül. Felső teste teljesen mezítelen, csak alsó lábszárait takarja egy ónixból készült lepel. Lábainál, a trónszéknek talapzatául szolgáló és vöröses márványból való sziklába kapaszkodva, fehéren erezett fekete márványból faragott sas ül, mely szárnyaival csapkodva néz föl a zeneköltők királyára.

Az egész műalkotás a polichrom márványok kombinálása, a hatásra szánt - bár művészileg kidolgozott - dekoratív részletek keresettsége és túltengése, a silhouette vonalainak zavaros kiképzése következtében kissé kicsinyesen és nyugtalanul hat, s egyáltalában nincsen összhangban a fönséges alapeszmével, melynek reális érzékítésc csakis a leglapidárisabb egyszerűséggel, széles és keresetlen előadással közelíthető meg.

Mindehhez hozzájárul még a főalak beállításának keresettségén kívül a Beethoven ösmert halotti maszkja után mintázott arcnak úgyszólván teljes kifejezéstelensége.

Mindezzel természetesen korántsem akarjuk Klinger művészi egyéniségét, mely már rendkívül becses alkotásokat is hozott létre, kisebbíteni, csak konstatálni akarjuk, hogy a mester géniuszának ez a legújabb szülötte nem felel meg a hozzá fűzött várakozásoknak.

Ennyit a Sacerdos Magnusról.

A mi már most a segédletképen szereplő művészek alkotásait illeti, ezeknek tüzetes megbeszélése alól fölment bennünket maguknak a művészeknek a kiállítás tárgymutatójában hangsúlyozott az a megjegyzése, hogy ez az egész kiállítás csak kísérlet akart lenni egy intérieur céltudatos művészi diszítésére, kísérlet, a melynek főcélja az volt, hogy a közreműködött művészek tanuljanak rajta.

Nos hát, ha őszintén tanulni akarnak, úgy reájuk nézve ez a kísérlet igen sok irányban tanulságos és ha ezeket a tanulságokat higgadtan és elfogulatlanul le is szűrik, úgy alapos kilátásuk lehet rá, hogy ebben az irányban haladva valamikor igazán becses alkotásokkal fogják gazdagíthatni a művészetet. A siker legfőbb föltételei: a talentum, a munkakedv, a lelkesedés, a munkában való idealizmus és az eredetiségre való törekvés csaknem mindenikükben megvan, s ezekhez a tulajdonságokhoz legnagyobb részükben még komoly tudás is járul, részint azonban néhol bántóan szemünkbe ötlik az ízlés nemességének és fegyelmezettségének a hiánya és a szép kultuszának keresett negációja.

És itt elérkeztünk ahhoz a ponthoz, a melyen a kiállítás általános érvényű tanulságai is előtérbe lépnek, még pedig két irányban.

Vegyük csak a dolgot úgy, a mint van.

Bécsben összeállott egy sor művészember és teljesen önzetlenül, az anyagi elösmerés minden kilátása nélkül, pusztán ideális lelkesedésből és kollegialitásból heteken át dolgozott csak azért, hogy közreműködjék egy kollegája sikerének az öregbítésében és méltó művészi környezetet teremtsen egy kollegája egyetlen alkotása számára, még pedig abban a biztos tudatban, hogy munkája csak a kiállítás alig arasznyi tartamára szól, s a lezárás után nyomtalanul meg kell hogy semmisíttessék.

Ez az idealizmusnak és a kollegiális szeretetnek olyan foka, mely szinte megindító világosságot vet annak a művészcsoportnak a belső világába, s mely határozottan nagy dolgokra és őszinte sikerekre predesztinál.

Egy másik irányban rendkívül tanulságos ez a kiállítás azért, mert látjuk belőle, hogy ezt a kis művészcsoportot pihenést nem ösmerő alkotásvágy sarkalja, mely a kitaposott utakról letérve munkát és fáradságot nem kímélve kísérletet kísérletre halmoz csak azért, hogy esetleg talán újat és becseset hozzon létre.

Megtanulhatjuk ebből, - a mit egyébiránt a művészet történetének minden lapja is elárul - hogy a művészet fejlődésének is az öntudatos, a komoly, az ideális munka az éltető eleme, mely nem az anyagi sikerrel, hanem a haladással méri a munka értékét, s mely nem törődik avval, hogy esetleg hosszú időn át csak salakot termel, mert jól tudja, hogy ebből a salakból előbb-utóbb kipattan egy drágakő, mely csak a sok salakon keresztül jöhetett létre, s ez busásan kárpótolja az önzetlen munkást minden fáradságáért. (-)

 

BERLIN. - Vilmos német császár, úgy látszik, szívós kitartással folytatja a szecesszió néven ösmert művészeti törekvések ellen megindított hadjáratát, a mely a közelmúltban újabb és nem érdektelen fázisához érkezett. A koronás mecénás ugyanis, a megszorult hadvezérek példájára, a kik hosszú időn át eredménytelenül ostromolnak egy-egy várat, a kiéheztetés politikájához fordult és elrendelte, hogy a berlini "Secession" művészcsoport tagjai sem hivatalos kitüntetésekben ne részesüljenek, sem pedig megbízásokat ne kapjanak, sőt még azt is megtiltotta, hogy ennek a makacs művészcsoportnak kiállításain a megnyitás alkalmával a kormány képviselői megjelenjenek. Azonkívül a művészekkel való személyes érintkezéseit alkalmul használja arra, hogy a szecesszió mumusától visszariassza a festőket. Midőn május egyik napján a berlini műkiállítást meglátogatta és kísérői őt a Szecesszióból kivált 16 művész alkotásaira figyelmeztették, a legkeményebb szavakkal kelt ki a modern törekvések ellen és egy neves szobrászszal szemben megütközésének adott kifejezést a felett, hogy az illető még mai napig is tagja a Szecessziónak.

No de azért nyugodtan alhatnak a modern törekvések hívei, mert a császári harag ilyen fajta kitörései aligha fogják szárnyát szegni az új irány lelkes művelőinek, a kik mosolyognak - vagy tán az ingerlékenyebbek kissé bosszankodnak - a császár hadjáratán, a melynek hevében szinte katonai fegyelem alá akarja szorítani a még mindig szabad művészetet.

 

MILANO. - Művészettörténeti jelentőségű ünnepség színhelye volt a múlt hónapban a milánói Sforza-kastély, a melynek egyik termében Lionardo da Vinci egy eddig ismeretlen és legutóbb restaurált falfestményét adták át a nyilvánosságnak. Ennek a több mint négyszáz esztendő multán fölfedezett falfestménynek a története eléggé érdekes. Luca Beltrami ismert milánói műtörténész és műépítő ezelőtt tizennyolc esztendővel azt olvasta valami régi foliánsban, hogy Gualtiero 1498-ban azt írta Lodovico il Moro-nak, hogy: "Magistro Leonardo reméli, hogy szeptember végéig befejezi a "Camera delle asse" kifestését". Beltrami, bár az idézett levélben egyszerűen csak "Magistro Leonardo"-ról volt szó, tüstént Lionardo da Vincire gondolt, a ki abban az időben készítette Milanóban Sforza Francesco később elpusztított lovas-szobrát és a híres "Utolsó vacsorá"-t.

Ennél azonban sokkal nehezebb volt a Camera delle asse-ra ráakadni. Beltrami úgy okoskodott, hogy ez nem lehetett más, mint a négyszögletes torony faburkolatú földszintes terme, s miután az említett levélben "ponti"-król is volt szó, a melyekre Leonardonak szüksége van, Beltrami azt következtette ebből, hogy mennyezet-festményekről van szó. Sajnos, az illető helyiség egészen l839-ig beteg lovak istállójául szolgált és így csak abban az időben vált lehetségessé Beltrami föltevésének a helyességét - a melyet egyébiránt Leonardo német életírója, dr. Müller-Walde Paul is támogat - vizsgálat tárgyává tenni. És a vizsgálat csakugyan kiderítette, hogy a mennyezett festése alatt Leonardonak pompás falfestménye - egy ágas-bogas, dús lombozatú és arany paszománttal művészileg behálózott pergola rejtőzött.

Beltraminak csak a múlt esztendőben sikerült a falfestményt a maga egészében restauráltatnia és egyes részleteit egy Rusca nevű festő által átkomponáltatni, a mely munkának a költségeit egy Volpi nevezetű bőkezű milánói polgár födözte.

Szakértők állítása szerint a festmény Lionardo java alkotásai közül való. A kék ég hátterére festett és többszörösen áttört pergola közepén a Sforzák pompás címere, e körül pedig más címerek láthatók, a melyek közül az egyik Lodovico il Moro-nak Miksa császárral VIII. Károly ellen kötött szövetségét aranyos betűkkel tárgyalja. A pergola ágai egészen a fal közepéig lenyúlnak.

 

ELHALT MŰVÉSZEK. - Bellis Hubert németalföldi virág- és csendéletfestő 71 éves korában meghalt.

Benjamin-Constant, Jean, Joseph, hírneves francia festő (szül. 1845-ben) Parisban meghalt. Parisban született, de művészeti tanulmányait a toulousei képzőművészeti akadémián kezdette meg. Később Parisban Cabanelnek, a női szépség akadémikus festőjének tanítványa lett. Mint egészen fiatal ember elkísért egy francia expedíciót Marokkóba és első műveihez az ottani életből merítette a tárgyat, festvén háremhölgyeket, marokkai harcosokat és hadifoglyokat, marokkai szertartásokat és tarka jeleneteket az ottani nép életéből. A párisi Salonban első ízben 1809-ben állította ki "Hamlet és a király" című festményét, 1878-ban pedig "Hamlet a temetőben" című művével ért el szép sikert. Az l878-ik évi párisi világkiállításon "II. Mohamed bevonulása Konstantiná-polyba 1453. május 20-én" címen óriási vászna volt látható, a melyben erősen észrevehető Delacroix befolyása, a mely azonban mozgalmas drámaiságá-val nagy hatást tett. Az utóbbi szempontból ezt a művet még túlszárnyalta "Az utolsó lázadók" című alkotása, mely a Luxemhourg-ban van elhelyezve. Az 1900. évi párisi kiállításon néhai Viktória angol királynőnek egy pompázatos arcképével és "II. Urbán pápa bevonulása Toulouse-ba" című kolosszálisméretű festményével vett részt, mely mind a kettő sok vitára adott alkalmat, de megint csak öregbítette szerzőjének hímevét.

Benjamin-Constant tulajdonképen romantikus volt és abban a korszakban, a mikor a francia iskola művészeinek a legnagyobb része duzzogva elfordult a históriától és a költészettől, a mikor a témák zsarnoksága ellen berzenkedve, a drámai érdekességet föláldozták a zsánereskedés és a teknikai fogások csillogtatásának kedvéért, ő hű maradt a romantikus hagyományokhoz s ennek ellenére is volt olyan művész, mint a reálisták és impresszionisták bármelyike. Faktúrájának biztossága, bravúros előadási modora s egészséges és harmonikus színei mindenkor biztosították számára úgy a kollegák nagyrabecsülését, mint a közönség tetszését.

Bernier Camille festő (szül. 1823-ban) májusban meghalt Parisban.

Coquart Georges Ernest műépítész, a ki rajzaival és vízfestményeivel is szép sikereket ért el, 71 éves korában meghalt Parisban.

Dalou Jules, a modern francia szobrászművészet egyik nagysága április 15-ikén 64 esztendős korában Parisban meghalt.

Dalou 1838-ban Parisban született. Rajzolni Pujol festőtől tanult, de hajlamai a szobrászat fele vonzották, melynek titkaiba Duret és Carpeau avatták be. Legelső műveit: a "Brodeuse" és a "Dame romaine" című szobrokat 1867-ben állította ki a Salon-ban, s mindjárt ezekkel magára vonta a figyelmet. Hazájának megrázkódtatásai csakhamar beleragadták őt a politikai élet sodrába s a komün delegátusainak egyike lett; valószínű, hogy egyik legnagyobb érdeme az, hogy közbenjárásával sikerült annak idején a Louvre-t a pusztulástól megmentenie. Mindennek ellenére Angliába kellett menekülnie, a hol kilenc évet töltött. Hazatérése után kezdetét vette életében a lázas munka korszaka, mely szoros összefüggésben volt hazájának köztársasági mozgalmaival. Ekkor alkotta meg: "Mirabeau felel de Dreux-Brézé marquis-nak" című reliefjét, mely most a képviselőházban van elhelyezve, továbbá a köztársaság emlékművének egyik domborművét, a "Silénus diadala" című gipszcsoportját és több kortársának mellszobrát és síremlékét. A 80-as évek végén a párisi művészek amaz áramlatához csatlakozott, mely 1890-ben a Salon de Champ de Mars-ot alapította. Rendkívül sok művét hagyta az utókorra, a melyek közül különösen a "Triomphe de la Republique" válik ki. "A munka emlékműve" és Gambettának Bordeaux-ba szánt emléke befejezetlen maradt.

Dalou művészetről így ír Arsene Alexandre: Dalou művészete kitűnően fejezi ki a francia fajt, egyik örököse ő Jean Goujon, Houdon, Carpeaux és Rude hagyományainak, hatalmas erejével, a tömeg és a forma kitűnő megérzése révén. "A munka dicsőítése" című műve olyan, mint egy kőbe vésett, hatalmas demokrata Rubens. Hugo szobra a modern egyszerűség és drámai erő mester-műve ; képmásai kifejezők, tömörek; domborművei telvék örömtcljes élettel. Ő képviseli talán a legmagasabb fokon a francia szobrászat szép klaszszikus hagyományait. Rodinről készített képmása nemcsak hű és jellemző, hanem egyúttal hatalmasan megvilágítja szellemét is.

Delacroix szobra egyike a legszebb műveknek, a melyeket az utolsó ötven esztendőben Paris talaján emeltek. Ez a mű talán legteljesebben fejezi ki plasztikai tehetségét: a képmás csodálatos jellemfestésről tanúskodik, maga az egész mű pedig dúskezú, tobzódó díszítőnek munkája, a ki a természettől ellesi az arabeszkek gazdag elrendezését és az élet lüktetését.

Engelbrecht Carl festő Hamburgban meghalt.

Hase Conrad Wilhelm (szül. l8 l 8-ban) műépítész meghalt Hannoverben.

Hellen Carl tájfestő (szül. l 843-ban) Achenbach Oszvald és Gude Hans tanárok egykori tanítványa április l 1-én Düsseldorfban meghalt.

Kaemmerer Frederik Hendrik hollandi festő (szül. 1850-ben) 63 éves korában öngyilkos lett Parisban.

Krenn Edmund festő (szül. l846-han) Zürichben meghalt.

Mazet, Edouard-Cesaire, a párisi Banque de Francé építője, 68 éves korában meghalt.

Melchert Ottó festő és Thöny Christián szobrász meghaltak Münchenben.

Merwart Paul osztrák festő (szül. 1855-ben) május 7-én meghaltSt.-Pierreben, Martinique szigetén.

Reiff Franz történelmi festő, (szül. 1835-ben) a ki az aacheni teknikai főiskolán az alak- és tájképrajz, továbbá a vízfestészet rendes tanára volt, 68 éves korában meghalt.

Ripari Virgilio festő április 11-én Milanóban meghalt.

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002