Megfér-e a szecessziós stílus a magyar stílussal ? Ezt a kérdést hivatalos helyen taglalták és rövidesen el is döntötték. Wlassics közoktatásügyi miniszter a parlament április 17-iki ülésén a következőket mondotta ebben az ügyben : „Felhívtam az építészeti osztály vezetőjét, és azt mondtam neki, hogy a szecessziós stílust nem szeretem, és mivel igen gyakran a magyar stílus neve alatt a szecessziós stílussal találkozunk, az én ízlésemnek ezen szecessziós stílus nem felel meg, mert nekem is van jogom bizonyos ízléssel birni. Én azonban soha semmiféle akadályt nem gördítettem az elé, hogy a magyar stílus tekintetében föllendülés legyen, sőt annyira megyek, hogy ha valamely, bár téves irányzat mutatkozik, ha az új, annak tért kell adni, mert hátha kifejlődik. Méltóztassék csak megnézni több épületünket, s meg fognak róla győződni, hogy a magyar stílusnak megengedtem az érvényesülést. Nagyon sokat tudnék felhozni még, de csak arra utalok, hogy az építészet terén a stílusnak két része van. Az egyik az architektonikus stílus, és ez a fő ; a másik pedig a dekoráció. Ha tehát alkalmaz valaki dekorációul egy magyar kakast : ez még nem teszi a stílust magyar stílussá. Reám pedig sok építkezés azt a benyomást teszi, hogy a kik magyar stílusban akarnak dolgozni, bizonyos tekintetben szecessziós stílusban dolgoznak ; hogy tehát ilyen szecessziós irányú stílus a vezetésemre bízott tárca körében a jövőre ne igen legyen lehetséges, iparkodni fogok ezt megakadályozni, de az igazi magyar stílust ez alatt nem értem".

Ez a beszéd így szóról-szóra napvilágot látott a hivatalos Budapesti Közlöny „Országgyűlési Értesítő" cimű mellékletén, az április 18. számban. A hivatalos lap a cikkely végén még odateszi : "Élénk helyeslés". Szóval a magyar parlament többsége épp így gondolkozik erről a fontos kérdésről s e fejtegetés ezentúl — legalább a közoktatásügyi tárca keretében programmot jelent.

Ezzel hirtelenül fontosságot nyert ez a külömben is érdekes kérdés. Nincs többé szó puszta teoretizálásról, nem régibb és újabb irányok birálói heveskednek itt egymás ellen, nem újság-papiros itt a harctér, hanem megérzi ennek a programmnak hatását az élő művészet, látni fogunk új középületeket, a melyek az idézett miniszteri utasítások szellemében épültek, sőt talán megszívleli ezt az intelmet egy sor tanár is, és a fiatal nemzedéknek vérébe csöpögteti ezt az építészeti hitvallást. Jó lesz, sőt elkerülhetetlen kötelességünk kissé belemerülni e programm lényegébe. Iparkodjunk kihámozni belőle a magot, nézzük : csiraképes-e és miféle plantât várhatunk belőle ?

Könnyű volna a feladatunk, ha az egymással szembe állított „szecessziós stílus" és „magyar stílus" leszűrt, végleg tisztázott, pontosan meghatározott fogalmakként szerepelnének a köztudatban. De a nagy közönség körében a hány ember, annyiféleképpen vélekedik erről a két "stílus"-ról. A legtöbben mind a kettőt puszta fantazmagóriának tekintik. Mások a szecessziót merőn idegen, magyar észszel föl sem fogható különködésnek nézik. A „magyar stílusnak" is megvannak a maga szerencsétlen barátai, a kik egy kőből faragott subát menten architektúrának mondanak. Ismét mások azt állítják, hogy a „magyar stílus"-nak legfeljebb a mézes-kalácsos veheti hasznát. Mindezek a nézetek jól festenek egy élclap hasábjain, mi csak futólag utalhatunk rájuk, mint a felületesség klasszikus példáira, de rögtön át kell térnünk a kérdés oly komoly taglalására, a milyent ez a nagyfontosságú tárgy megérdemel.

Keressük először is, mi a műtörténeti értelemben vett szecesszió tartalma, mit fejez ki ez a sokat használt terminus technicus?

Jelent első sorban elszakadást olyan akadémikus művészeti tanoktól, a melyek már nem képesek a fejlődésre. Az a müncheni művészcsoport, a mely a Glaspalastból kivonult és a művészeti kifejezési formák szabadságát követelve szecesszió néven új csoporttá állt össze, s új hajlékot épített magának, tisztán csak ebből az okból vált el az „öregektől". Münchenben ugyanis megtörtént, hogy a Glaspalast bíráló bizottsága nagyon tehetséges művészek újfajta alkotásait rendszeresen visszavetette a kiállításokról, csak azért, mert más utakon kerestek művészeti igazságokat, mint azok, a kik éppen urai voltak a Glaspalastnak. A kiválás a művészet s az egyén szabadságának jelszava alatt történt. Ebben a jelszóban oly erőteljes igazság lakott, hogy a szecesszió elnevezés, mint ennek az igazságnak megjelölése, nemcsak Münchenben lett közkeletűvé, hanem messze e város határain túl is és sokfelé ezen a néven kezdték nevezni azt a törekvést, a mely szabadságot kér oly művészi alkotások számára, a melyek nem egyeznek elmúlt idők, régi emberek doktrínáival. Mindenütt akadtak bátor, igazságszerető férfiak, a kik belátták, hogy a mi korunk művészeinek joguk van új, egyéniségüket és korunkat jellemző művészet teremtésére, mint a hogy a középkorban joguk volt az építőművészeknek a kor szellemét a gótikában kifejezniük. Ezek az igazságszerető emberek belátták, hogy merő abszurdum egy mai művésztől azt követelni, hogy á la Piloty fessen, á la Canova faragjon, á la Schlüter építsen.

Óriási küzdelmek révén nagyon sok helyütt érvényt szereztek a művészek ennek a szabadság-követelésnek. Berlinben, Münchenben, Bécsben sikerült kiölniük a köztudatból azt a hamis véleményt, hogy csak az az igazi művész, a ki olyformán dolgozik, mint egy ötven év előtt élt elődje. Ez a mozgalom életre kelt Európa összes művelt országaiban, nem mindenütt szecesszió név alatt, de törekvése mindenütt azonos volt. Másutt egyszerűen új vagy modern művészetnek nevezték, de hisz a név mellékes. Van oly boldog ország is, a hol ez a mozgalom a sok felszabadult erő érvényesülése révén pompásan viruló nemzeti stílust teremtett, másutt még a kialakulás stádiumában van. Természetes, hogy nem jelentkezhetett mindenütt egyforma eredménynyel, mert hisz nem mindenütt támadtak egyformán erős tehetségek. De az út meg van törve s ma szép reménynyel néznek mindenütt a fejlődés és virulás elé.

Talán jelezni is fölösleges, hogy mindenütt, a hol ezek az emberek szabad szavukat hallatták, irgalmatlan hajszát indítottak ellenük az akadémiák s azok a véletlenül uborkafára jutott hivatalos művészek, a kik szépen kidolgozott rendszereiket egyszeribe veszélyeztetve látták. És mert a kormányok rendszerint éppen ezekből a vérszegény és bürokratikus ízű körökből válogatták művészeti tanácsadóikat, természetes, hogy a kormányok is elfojtani iparkodtak e törekvéseket. Mit ért ahhoz a luxemburgi miniszter ő excellenciája, hogy a szomszédságában Van de Velde utat tört egy nagy nemzeti stílushoz ? Nem értvén hozzá jó maga, felvilágosítást kér ő fensége számtalan ordóval kitüntetett udvari festőjétől, a kinek annál is inkább értenie kell a csízióhoz, mert hiszen kineveztetett az akadémia igazgatójává. Kisebb-nagyobb mértékben mindenütt ily fórumok osztogatnak művészeti tanácsot s ezek reakcionárius eszejárása vezeti a kormányok végrehajtó kezét. A harc elkeseredett volt. De a kulturországokban a művelt közönség intelligenciája győzött s vele a művészet szabadsága.

Íme az út, a melyet a "szecesszió", vagy az "új", vagy a "modern" művészet (mert e három egy) leírt. E rövid történetében van lényege. Szabadságot kíván az egyéniség, új művészeti eszmék, új művészeti formák érvényesítésére, oly művészet megalkotására, a mely megfelel a kornak, megfelel a népnek, a melynek körében támadt. E nagy célokat még nem érte el. De hisz sokkal rövidebb idő óta hullott le kezeiről a béklyó, semmint hogy egész programmját megvalósíthatta volna. Egyik kezében kardot kellett forgatnia, hogy védekezzék az akadémiák és az elmaradottak támadásai ellen, s csak félkézzel építhette fel falait. Ez a törekvés végig hullámzott egész Európán. Termelt, szép, sőt nagyszerű műveket, de termelt természetesen bolond dolgokat is. Ez mindig így volt. A kis tehetséget és a feltünési viszketegben szenvedőket nem lehet karhatalommal elfojtani. Ott, a hol intelligens a közönség, nagyon jól meg tudják külömböztetni a salakot az értékes alkotástól. Amazt elpusztitja az idő, emez tovább él. Mi a gótikus és renaissance-művészetet is csak a legjava szerint ítéljük meg s nem törünk felettük pálcát csak azért, mert ezt a stílust felhasználta néhány ezer kontár is.

Mondottuk, hogy az új törekvés végighullámzott egész Európán. Magva egységes volt, csak a virága, zománca és illata változott el népek, fajok szerint. Más virágot nyitott Belgiumban, mást Angliában, mást Dániában. A közös törekvést annyira átérezték, hogy például a berlini, bécsi, müncheni "Szecesszió" kiállítására épp úgy elküldte műveit Klinger, mint Aman-Jean, Rodin, mint Meunier, Segantini, mint Böcklin, Menzel, mint Gallén stb. E friss levegő árama összesöpörte a népek és nemzetek szerint megoszlott műveket, mert valamennyiüket egy mély jellemvonás, a modernség tartotta össze.

E modern művészet elterjedésekor ismétlődött az a műtörténeti jelenség, hogy az általános európai stílus az egyes népek körében faji, nemzeti sajátságokat vett fel s nemzeties stílussá változott. Emlékezzünk vissza, hogy ugyanez történt a gótikával, ugyanez a renaissance-stílussal. A gótika és a renaissance alapvető eszméi bejárták egész kontinensünket, de aztán kitűnő művészek kezén nemzeti jellemvonásokat öltöttek, így támadt az angol, spanyol, német, olasz stb. gótika, így a francia, német, németalföldi stb. renaissance-stílus. Persze nem egy éjszakán, hanem lassú felszívási, átalakulási folyamat útján. Szinte azt mondhatnók képletesen, hogy e nagy stílusok mindig a kor művészi eszméit fejeztékki törzsükben, de ágaik, virágaik az egyes népek művészi vérmérsékéről adtak képet.

Hasonló folyamatot jelent ennek a "szecessziós", "új", "modern" művészetnek Európa-szerte látható terjedése. Körülbelül mindenütt ugyanaz a magva, törzse: elszakadni a műtörténeti stílusoktól, új kifejezési formákat találni, képet adni a kor általános jelleméről, a mennyiben a művészek nem a régi korok eszméit, hanem a mi korunkéit fogadják el vagy igyekeznek jellemezni. Ez a törekvés, mint már említettük, egyetemes jellegű, mert már eljutott minden országba, a melyben intenzív művészeti élet folyik. Itt kezdődnék most már ennek az általános törekvésnek differenciálódása népek, nemzetek szerint. A törzs most kezdene nemzeti zamatú virágokat nyitni itt is, ott is. Egynémely országban már világosan látni ennek jeleit, másutt ez a folyamat még csak ezután fog megkezdődni. Itt sem szabad a kialakulást egy éjszaka alatt várni, itt is lassú felszívási, átalakulási folyamatnak révén ölthet igazi nemzeti színt ez az általános európai áramlat. Hogy minő lesz ennek a képe, azt ma még nem határozhatjuk meg és fölösleges munka volna ilyen jövendölésekkel foglalkozni. Csak konstatáljuk, hogy immár van modern angol, modern finn stílus, ha nem is teljes kiforrtságban, de érdekes és értékes kialakulási stádiumban.

Nos, ez az általános, Európa-szerte feltűnt áramlat eljutott hozzánk magyarokhoz is. Még pedig szecessziós stilus néven. Hogy ez az elnevezés lett nálunk közkeletűvé, annak Bécs és Németország közelsége az oka. Mi bécsi és németországi szomszédjaink révén értesültünk először ezekről a törekvésekről s azokat először szecesszió névvel hallottuk megjelölni. Azóta sok magyar szakíró igyekezett ezt a nevet mással, például a "modern" szóval helyettesíteni, de a szecesszió szó annyira benn él a köztudatban, hogy alig lehet belőle kiverni. A szakírók azért iparkodtak ilyesmire, mert látták, hogy a szecesszió szó lassankint más tartalmat nyer nálunk, mint a milyennel a külföldön bír. Odakünn modern művészeti törekvéseket jelölnek meg vele, nálunk ma már mindent szecessziónak mondanak, a mi bizarr, bolondos, fura, nevetséges, különködő, abszurd. Hogy tehát a szakirodalom terminus technikusát ne értsék félre s ne téveszszék össze az eredeti tartalmat a közszokás által elferdített tartalommal, új, más nevet igyekeztek neki adni. A mi külömben nem túlságosan fontos.

Konstatáljuk, hogy a külföldön nagy hullámokat vert új művészeti áramlat nálunk is éledezni kezdett a művészeti technikák összes ágaiban. A közönség némely budapesti műtárlaton felfedezett olyan festményeket, a melyek élesen eltértek úgy egyéni felfogásuk, mint új előadásuk révén az eddig látott festményektől. S mert az új gyermeknek okvetlenül nevet akartak adni, elnevezték szecessziónak. Különösen tanulságos volt a nagy közönség és a kritika egy részének ezekkel szemben való állásfoglalása. Újra átolvastuk most, néhány esztendő multán, azokat a kritikákat, a melyek a nagybányai művésztársaság első különkiállítása alkalmával napvilágot láttak. S ezek kapcsán eszünkbe jutott, mi minden kritikát hallottunk élőszóval e művekről. Azokat az embereket akkor hivatalosan és nem-hivatalosan kevés híjján futóbolondoknak nyilvánították. Kinevették, kigúnyolták őket, a jobblelkűek szánalmat éreztek, hivatalos helyről pedig tudtukra adatott, hogy jó lesz megtérni. A megtérés azóta megtörtént, de nem a művészek részéről - a kik egyenest és bátran haladtak a megkezdett úton, - hanem részben éppen a hivatalos fórumok részéről, a melyek azóta ugyanezeknek a festőknek műveit megvették országos gyűjteményeink számára, sőt kitüntetéseket juttattak nekik.

Az iparművészet terén is sok galibát okozott a szecesszió szó. Mikor nálunk az Iparművészeti Társulat hervadhatatlan babérokat szerzett azzal, hogy érvényre juttatta az iparművészetet mint művészetet s hogy szabadságot szerzett jobb talentumainknak arra, hogy odahagyhassák az ósdi technikát, nagyon sok helyről azt az ellenvetést kellett a törekvés zászlóvivőinek hallaniok, hogy a magyar iparművészetnek immár vége, mert a komoly munka helyét a hóbort, a bevált formákat hiú kísérletek, a hagyományos stílusokat stílustalanság kezdi kiszorítani. Épp így fogadták eleinte az építőművészek újításait. Mennyi éretlen tréfa és komoly intő szózat hangzott el az első Lechner-ház megépítése óta! Azóta az élcelők és a komoly intők kissé óvatosabbak lettek. Érezniük kellett, hogy ezek az új dolgok még sem olyan őrültségek, mint a milyeneknek ők vélték. Mi több: néhány művészeti pályázaton éppen ezek az új törekvések arattak diadalt. Konstatáljuk tehát, hogy ez a művészeti áramlat, a mely az eddigi doktrínákkal szakítani akar, nálunk is felbukkant, nálunk is kiváló tehetségek lettek zászlóvivői. És konstatáljuk, hogy ezt a törekvést nálunk a közönség a már megszokott szecesszió szóval jelölte meg, hogy ellenséges indulattal fogadta és hóbortnak minősítette, de újabban ebbéli tévedését belátva, kezd a kérdéssel komolyan foglalkozni és e törekvésekkel lassan megbarátkozik. Egyelőre ennyit a tilalomfára akasztott szecesszióról.

Nagyjából ezzel is úgy van a közönség, mint a szecesszióval. Nincs tisztában "különös ismertető jeleivel", személyleírásával, nem látta útipasszusát, nem tudja honnan jött s hova igyekszik. Annyit azonban mindenki tud, hogy akadtak nálunk művészek, a kik egy nemzeti stílus felé egyengetik az utat s hogy ezek alkotásai körül rendesen heves viták szoktak támadni, a mennyiben a bírálók egyik tábora a tökéletesen kifejlett magyar stílust olvassa ki belőlük, míg a másik tábor váltig állítja, hogy mind ez a sok kísérlet csak múló divat, a mely hamar helyet enged majd másvalami kísérleteknek, leginkább azoknak a régibb stílusoknak, a melyekhez egy szép napon majd ismét bűnbánóan visszatérnek a művészek.

A magyar stílusról formált vélemények felette eltérők s nem nyújtanak biztos alapot ahhoz, hogy e fogalommal teljesen tisztába jöjjünk. Nem csoda, hisz legjobb magyarázói is bevallják, hogy kész, kifejlett magyar stílusról ma még szó sem lehet, de számos jel arra mutat, hogy egy ily stílus immár kialakulófélben van s fejlődését szép reménynyel várhatjuk. Itt tehát stílustörekvésről van szó, magasröptű művészi álomról, a mely épp most kezd közeledni a megvalósulás fázisához. Még köd burkolja, akár a szecesszió törekvéseit, de némely jellemvonásai már is keresztül tűznek a homályon és el nem tagadhatók.

Ha tehát ez a "magyar stílus" ma még ködbe burkolt fogalom, a melynek pontos meghatározásával nem szolgálhat az óvatos kritika, iparkodjunk a stílustörekvés eddigi történetéből kiolvasni: mily magot rejt magában, hova törekszik, mit ért el máig?

Vizsgálódásunk legalkalmasabb területe az építészet, mert itt találjuk meg legfejlettebben az eddig elért eredményeket. Látjuk ugyanis, hogy egy sor újabb épület úgy téralakítás, mint szerkezet és különösen művészi kiképzés és díszítés tekintetében merőn eltér a Magyarországon eddig dívott architektúrától. Vajjon miért nem alkalmazkodtak ezeknek tervezői az akadémiákon tanított szabályokhoz? Mi késztette őket arra, hogy otthagyják a gót, renaissance, barokk formákat s most olyasmivel bíbelődjenek, a mihez semmi útmutatást sem találnak az építészeti szakkönyvekben ?

Ha ez újfajta épületek tervezőit sorra kikérdezzük, mind azt válaszolják, hogy megunták a régi művészeti formákon való örökös élősködést s hogy új, egyéniségüknek, népünknek s a kornak megfelelőbb művészet felé törekszenek.

Az okot tehát világosan látjuk. Nézzük meg, hogy ez az ok minő cselekedetekre serkentette őket?

Először is elszakadtak az akadémiák tanaitól, mert az akadémiákon szinte kivétel nélkül azt hirdetik, hogy a műtörténeti stílusok szolgáltatják az építész formakincsét. Amolyan kényelmes bánya ez a műtörténelem, a mely kész oszlopokkal, kész párkánynyal, kész ornamentekkel szolgál: csak egymás mellé kell azokat illeszteni. Az újítók ezt a tanítást nem fogadták el, mert nem fér a fejükbe, hogy miért építsen egy XX-ik századbeli művész olyformán, a hogy egy XlII-ik vagy XVI-ik századbeli művész épített. Az újitók elvetették a műtörténelem külsőségeit, de megértették tanulságait: mint a hogy az első gótikus mesterek a maguk egyéniségére hallgatva s a kor szellemét átérezve törtek utat a gótikus stílusnak, úgy akarnak ezek a modern emberek a maguk egyéniségére hallgatva s a mai kor szellemét átérezve utat törni egy új kifejezési formának, stílusnak.

Ott hagyták tehát az akadémia szabványait s kezdtek újformán építeni. A feladat óriási nehézségekkel járt. Először roppant bajos volt olyan értelmes mecénásokra találni, a kik hajlandók voltak az újfajta tervek nyomán építtetni. Ez volt a legnagyobb külső nehézség. De még több belső akadály állott útjukban. Semmi forma, semmi szerkezet sem kínálkozott készen: mindent ki kellett találni a téralakítástól egész a legkisebb díszítő elemig. Ijesztőn nagy és fárasztó feladat, ráadásul még ki is nevették őket.

Konstatálhatjuk azonban, hogy ez a mozgalom nőttön nőtt, becses tehetségek szegődtek zászlaja alá s hogy végre teljes lett a szakadás, a szecesszió, az új és a régi tábor közt. Ugyanaz történt az építészet terén Budapesten, mint a művészet összes technikáinak terén Münchenben. Csakhogy nálunk a különvált új tábort nem nevezték el szecesszionistáknak, mint Németországban és Ausztriában, hanem egyszerűen azt mondták róluk, hogy magyar stílust akarnak csinálni.

S ezzel együtt jó ideig általában el is ítélték a mozgalmat. Sokszor ráolvasták az újítókra, hogy stílust teremteni nem lehet, vagy legalább is hiú kísérlet, ha néhány szál művész vállalkozik ilyesmire. De ez a felületes és egyoldalú kritika nem állotta az időt. Újabban a közönség már tisztában van azzal, hogy igen is, az építészeti stílusok is teremnek, mint a hogy termett a gótikus, a renaissance s a többi stílus. Persze lassan, nem egyetlen éjszakán. S bár bizonyos, hogy néhány szál művész nem rögtönözhet készen kifejlett stílust, de a kezdés munkálatait, az első kapavágást igenis elvégezheti s impulzust adhat arra, hogy munkáját százan és ezren folytassák. A lavina is kicsiny magból dagad óriássá.

Számos polémia révén végre tisztázódott a kérdésnek ez az elemi része. De a kik idáig már elmentek: - hirtelenül meghökkentek, mihelyt arról esett szó, hogy művészeink magyar s éppen magyar stílusra törekszenek. Kisebb iparművészeti tárgyakon úgymond - fel lehet használni a népies magyar ornamentikát, de mit kezdenek majd az építészek a suba- és szűr-motivumokkal nagy kő- és téglaházaikon?

Ez az ezerszer ismételt és maliciózus hangon felvetett kérdés arra vall, hogy általában félreértették az újítókat s az újítási törekvés lényegét.

A jó emberek azzal ijesztgették a művészt, hogy képtelen lesz a meglevő, műtörténeti magyar anyagból új formát komponálni. Holott a művész épp azt hangsúlyozza, hogy elvből kerüli a meglevő műtörténeti anyagot. Azután figyelmeztették arra, hogy az egész magyar múltban nem talál mintát egy eredeti magyar architektonikus szerkezetre. Holott az újítók épp azt hirdetik, hogy nem akarnak a múltból vett mintákat utánozni, még pedig azért nem, mert régibb időkben más célokat szolgált az építészet és más anyagot dolgozott fel, mint ma, az új céljához és a rendelkezésre álló javított s új anyag jelleméhez kell simulnia, sőt abból kell merítenie önkéntelenül is a formáit.

Mindezeket az ellenvetéseket még egy naiv kérdés tetézte: minő lesz tehát az az úgynevezett magyar stílus? Erre már csakugyan bajos választ adni. A derék Sugerius ugyancsak nagy szemeket meresztett volna az atyafira, a ki ezzel a kérdéssel rohanja vala meg: Apát úr, szíveskedjék nekem megmondani, hogy minő lesz a gót stílus a maga teljes fejlettségében, például pár száz esztendő múlva ?

Az óvatosabb kérdezősködők nem mentek idáig. De ha már lemondtak kíváncsiságuk kielégítéséről, mégis tájékozást iparkodtak szerezni arról, hogy miféle úton-módon igyekeznek az újítók a magyar stílus felé s az eddig elért eredmények közül mit mondanak ők maguk magyarosnak ?

Ez már méltányosabb kérdés volt, mert elvégre ha valaki oly programmal áll elő, a mely bizonyára csak sok idő múlva lesz megvalósítható, joggal érdeklődhetünk e programm részletei iránt, hogy számot vethessünk, vajjon az ajánlott módon csakugyan megvalósítható-e a kilátásba helyezett czél ?

A válasz nem késett s körülbelül a következőkben foglalható össze: Más építészeti formákat keresünk, mint az eddig divatozott stílusok, mert ezek más idők szükségletének és érzésvilágnak feleltek meg. Hogy az új formákat megtaláljuk, sorra tanulmányozzuk a mai építési anyagokat, azoknak összes tulajdonságait s aztán legjobb tehetségünk és ízlésünk szerint igyekszünk ezekből a célnak megfelelő szerkezeteket és díszítéseket alakítani. Egyetlen kész műtörténeti formát sem veszünk kölcsön, hanem szabadon, egyéniségünk teljes kifejtésével dolgozunk abban a szellemben, a mely az összes stílusokat szülte, azaz minden formánkat az anyag és a cél összecsendülése határozza meg. Ez a szellem fogja az új stílust is megszülni, mint a hogy létrehozta a múlt összes stílusait.

Hogy mi benne a magyaros elem, arra ma még nem lehet ujjal mutatni. A pólyásgyermek arcáról nem lehet a jövendő férfi ábrázatát előre és pontosan meghatározni. Ha már felnőtt, elmondhatjuk róla: ez vagy az a vonás bizonyos változatban megmaradt benne csecsemőkorából, tehát ez a vonás az ő fejlődésére nézve állandó és jellemző. Ha egyszer már kialakult a magyar stílus, majd leolvassák róla az állandó és jellemző vonásokat és megállapíthatják, hogy a XIX. század végének és a XX-ik század elejének építőmesterei közül melyik s mily mértékben tudta ezt a később tökéletesre fejlett vonást művébe beleépíteni vagy ki, hol, mikép hintette el ennek első magvait. S ha egyikünk sem tudja ma még, hogy teljes fejlettségében minő lesz a magyar stílus : egy Ariadne-fonala mégis van a magyar építőművésznek e hosszú és tövises úton : a magyarsága. Ha igaz magyar, ha magyarul érez és gondolkozik: ez a magyar zamat lecsapódik művére. Természetesen csak bizonyos körülmények közt. Első sorban nagytehetségű művésznek kell lennie. Másodszor független legyen a múlt és jelen idegen stílusaitól, szabad legyen a keze minden nyűgtől, a melyet műtörténeti doktrínák rakhatnának rája. Követhesse egészen a maga magyar egyéniségét, tükrözzék vissza művészi vérmérséke, eszejárása. Ezeknek a benső faji erőknek sugallatára hallgatva önkéntelenül is oly elemeket visz művébe, a melyekből később erős, döntő magyar jellemvonások fejlődnek.

Mi mind, a kik e célok felé igyekszünk, reményteljesen álljuk körül a kis virágágyat, a melybe az új palánta magvát ültette a művészek keze. Látjuk, mint gerjedezik a magyar televényben, mint töri meg a földet, mint dugja ki levélkéjét. Csak a sziklevél jött még elé, a legelső, a melynek más a formája, mint a későbbi, többi levélé. Még nem tudjuk, minő lesz a többi levélnek formája, de érezzük, hogy némi atyafiságot tart majd ezzel az első kis jövevénynyel. Még kevésbbé tudjuk, minő lesz az új növény virága, gyümölcse. De az bizonyos, hogy vissza fogja tükrözni ennek a magyar televényföldnek sajátságait, hogy olyan virág lesz, a milyen csak ezen az egy talajon teremhet.

Ebből több rendbeli következtetést vonhatunk.

Első sorban megállapíthatjuk, hogy szemtanúi vagyunk egy egyetemes, egész Európára kiterjedő új művészeti törekvésnek, a mely az összes kulturállamokban lényegileg azonos. Mindenütt hadat üzentek az újítók az akadémikus doktrínáknak, mindenütt felszabadítják magukat a műtörténeti stílusoktól, s mindenütt egyéniségük szabad kifejlesztésére törekszenek.

Másodszor megállapíthatjuk, hogy ez az egyetemes újítási törekvés egyes országokban nemzeti stílusnak ad létet. Azáltal, hogy a művészek fölszabadulnak a rájuk nézve immár elavult stílusok formáitól, teljes szabadságban követhetik művészi egyéniségük impulzusait s juttathatják érvényre egyéni vérmérséküket, faji, nemzeti jellegüket. Ez a nemzeti vonás hol erősebben, hol gyengébben bizonyos megkülöm-höztethető nemzeti ízt ad legkiválóbb műveiknek. Hazánkban kiválóan erős nyomatékkal törekszenek erre az újítók, a mi erősen kifejlett nemzeti érzésünkre vezethető vissza.

Harmadszor konstatálhatjuk annak a műtörténeti jelenségnek szemünk láttára való ismétlődését, hogy egy egyetemes művészeti törekvés, bárhonnan eredt légyen is, idővel nemzetek, illetve népfajok szerint differenciálódik. Emlékeztetünk arra, hogy a renaissance-törekvések, a melyek Olaszországból eredtek, gyorsan elterjedtek egész Európában, szoros kapcsolatban álltak a kor szellemével, de aztán nemzeti színt öltöttek magukra, például Németországban, Franciaországban, Németalföldön stb. A modern művészet új törekvései is széjjeláradtak egész Európában, a szellemi élet sok terén, különösen az irodalomban temérdek analógiát mutatnak fel s kapcsolatban vannak a kor szellemével. Viszont a mily egységes ez új törekvések lényege egész Európában, olyannyira megérezni a legkitűnőbb műveken a fajbeli külömbséget. így például más a szine a modern belga, más a modem angol és német műiparnak.

Negyedszer megállapíthatjuk, hogy az új törekvések éppen fent vázolt lényegüknél fogva felette kedveznek a faji, nemzeti stílus alakulásának, sőt szükségszerűen erre vezetnek, ha nagytehetségű művészek híjján vagy külső gátló körülmények folytán el nem szikkadnak. Az új törekvések ugyanis egyenest a maga egyéniségének szabad és őszinte kifejlesztésére és visszatükrözésére utalják a művészt, s ha ez geniális képviselője a fajának, úgy önkénytelenül is a maga fajbeli jellemvonásait olvasztja művébe. A mi a geniális művészek egész sorának munkáin rokonvonás, azt bízvást a nemzeti stílus hordozójának, jellemző elemének tekinthetjük.

Végre megállapíthatjuk azt is, hogy a magyar művészet még sohasem volt a mainál kedvezőbb helyzetben egy magyar stílus első akcentusainak kialakítására, s hogy e részben még kedvezőbb a helyzete a többi nemzeténél. Mert először is csekély jelentőségű a műtörténeti tradíciója, tehát könnyebben térhet át új ösvényekre, másodszor pedig a múlt művészeti áramlatainak egyike sem biztosított, sőt követelt akkora művészi szabadságot, mint azok a törekvések, a melyek most keltek szárnyra Európa-szerte.

Egyet nem szabad felednünk: a művészetet művészek csinálják, még pedig a nagy művészek. Hiába prédikálják a teoretikusok úton-útfélen a legszebb, legbiztatóbb elméletet: nagy művészi események csak nagy művészektől várhatók. A fent elmondottak minden sorába bele kell igtatnunk ezt a főfeltételt. A teória itt ugyan nem ér egy fabatkát sem. Papiroson nem lehet stílust teremteni. Az íróasztal mellől nem lehet művészeti irányokat diktálni. Hiábavaló, meddő munka volna próféciákat komponálni. Ettől ugyan óvakodunk. A mit eddig leírtunk: egy sor ténynek a megállapítása. S e tények kapcsán vizsgálat alá vettük azt a kérdést, hogy miféle összefüggésben van a "szecessziós stílus" a "magyar stílussal". Választ igyekeztünk adni erre a kérdésre, de korántsem azért, hogy esetleg ezt vagy azt a törekvést szuggeráljuk valamely művésznek. A legnagyobb botlást követné el az a festő, szobrász, építész, a ki nem a maga egyéniségéből merítené művészete minden elemét, hanem a betűtől várná a malasztot.

Egészen másmilyen cél és alkalom bírt minket e vázlatos sorok megírására. Az alkalom az, hogy a magyar parlament nem régiben a cimbe írt kérdéssel foglalkozott s aláírta azt a véleményt, hogy ki kell zárni Magyarországból a "szecessziós stílust", mint a mely merőn külömbözik a "magyar stílustól". Viszont megengedtetett, hogy "a magyar stílus tekintetében föllendülés legyen". E rendszabályok pedig azért szükségesek, mert "igen gyakran a magyar stílus neve alatt a szecessziós stílussal találkozunk" és mert az előadó miniszter ízlésének "ezen szecessziós stílus nem felel meg", íme az alkalom, a mely minket e kérdés megvizsgálására kényszerített. Kényszeritett azért, mert az imént idézett véleményt helyeselte a mi képviselőházunk s tehát ez bizonyos fokig zsinórmértékül fog szolgálni a művészeti ügvek állami kezelésénél, a kormány művészeti politikájánál. Ennek a művészeti folyóiratnak pedig kötelessége egy ily fontos határozatot minden oldalról megvizsgálni, mert nem lehet közömbös nekünk, hogy magasabb rendű művészeti érdekek egy esetleges fogalomzavar folytán rövidülést szenvedjenek.

Célunk- tehát az volt, hogy tények kapcsán vizsgáljuk meg ezt a programmszerű nyilatkozatot s keresvén az igazságot: ügyeljünk arra, hogy valamely újszerű, magyaros ízű műre ne ragasszák hivatalosan egy rosszul értelmezett jelszó kórházi piros céduláját. A cikkünk elején idézett beszédből látjuk, hogy minő fogalomzavar támadt már is e két terminus technikus szembeállításából. Attól tartunk, hogy ha majd hivatalosan szembeállítanak egy "szecessziós" művet egy "magyar stílusú"-val, ez a zavar csak növekedni fog. Kötve hiszszük ugyanis, hogy sikerülni fog egy oly hivatalos anya-mikrometert beszerezni, a melylyel majd meg lehet állapítani a "szecessziós stílus" és a "magyar stílus" közt hirdetett külömbözetet s a távolságot, a mely két ilyfajta művet egymástól elválaszt. Az ily tévedések, ha széleskörű művészeti intézkedéseknek szolgálnak zsinórmértékéül, temérdek bajt hozhatnak művészetünkre, a mit bizonvára senki sem óhajt őszintébben elkerülni, mint a resszortminiszter.

ANYA ÉS GYERMEKE
KERNSTOCK KÁROLY OLAJFESTMÉNYE