Kép címe
 
   Első évfolyam, 1902    |    Első szám    |    p. 28-36.    |    Facsimile
 

 

MUNKÁSAINK ÉS A MŰVÉSZET

Ouant á moi, je ne suis pas Marxiste
Marx

London legrongyosabb és legszegényebb negyedében modern palotát építettek a művészetnek. Szinte álomnak látszó tünemény nekünk, a kik a szociális kérdések megoldásában még csak gyermekcipőkben járunk. Van valami végtelenül csábitó ebhen a példában, a mely a maga nagyszerűségében új perspektívákat, új látkört nyit a művészet jövendőjének. Palotát, a melybe a nép művészetet élvezni jár, a melyben látni tanul s a melyben érzelmei egy új, eddig elzárt körbe lépnek. Kinek ne jutna ilyenkor eszébe, a mit Cousin írt: Dans un grand siécle tout est grand...

Magyarországon csak egv kis, magában véve eléggé harmonikus társadalmi körnek a képe látszik meg a művészetben, de nem látszik meg annak a százezernek a kálváriajárása, a ki kívül áll a műélvezet határain. Az ellentétek ugyan az életben épp úgy, vagy talán még élesebben jelentkeznek, mint a művészetben. Csakhogy a míg itt felmérik egymást, s így hozzájárulnak a műélvezet fokozásához, addig a való szomorú világában állandóan farkasszemet néznek egymással.

Nem a művészet a hibás... Hiszen tradíciói, még a legmodernebbek is, szinte diktálják neki, hogy vegye észre az életet. Még magyar művész is akad nem egy, a ki hű maradt Rousseau és Millet emlékéhez. De a művészet nemcsak a festett "nép" számára való. Azok a társadalmi osztálvok, a melyeknek legbővebben kijutott a létért való keménv küzdelemből, éppenséggel alig jönnek vele érintkezésbe.

Azt vitatni, hogy szükséges-e a népnek a művészet, valóban felesleges. A művészetek népszerűsítésének szükségét belátja mindenki, a ki átélte a magyar művészet utolsó tizenöt esztendejét. A művészek egy nemzet számára alkotnak. Evvel szemben az élvezőknek aránylag kisded serege áll. Nincs művészi közvélemény, nincs műértelem. Disszonancia van ember és ember között, művész és közönség között.

Ennek az ellentétnek a kiküszöbölése már kívül esik a szorosan vett esztétikai kérdések körén. Ez társadalmi akció, a melyet mindenkinek komolyan kell vennie, ha szivén viseli a művészet és nép kettős érdekét. A művészeté azért, mert léte utóvégre mégis csak a társadalomban gyökerezik s a népé pedig, mert szociális érdekek kívánják, hogy a nép ne csak prózáját élje át az életnek, hanem mézéből is ízlelhessen. A társadalmi ellentétek kiegyenlítésére ez a legideálisabb fegyverek egyike. Ne feledjük, hogv Ruskinből a művészet révén lelt szociálfilozofus, s ha nem is találta meg az egyedül üdvözítő igazságot, mégis: a mikor meghalt, a nép kísérte utolsó útjára, egyetemi professzorok s gyári munkások.


TANULMÁNY
VASZARY JÁNOS OLAJFESTMÉNYE

Tehát művészetet a népnek. Épp úgy hangzik a kiáltás, mint a hogy a modern művészet megszületése korában hangoztattak: több világosságot. Attól még távol állunk, hogy Anglia példájára nagyszabású művészi akció keretébe bele vonjuk az összes társadalmi osztályokat, vagy hogy csak a munkások számára teremtsünk egy speciális művészi politikát. A mint a tapasztalat mutatja, nincs meg a nép nevelésében a bázis, a melyre biztosan építeni lehetne. Az iskola egynéhány lapon végez egy négyezer éves múlttal, az iskolán kívül állók még hamarább készek vele: bele sem fognak. Hiába mondjuk el, hogy ez vagy az a művész, a kinek a képe itt vagy ott látható, felfogásában ily elemeket mutat, színeit abból a forrásból merítette. A szókat csak megértik, de értelmüket meg nem becsülik.

E sorok írója megkísérelte a kultuszkormány népszerűsítő terveit a maga szűk körében tehetségéhez képest megvalósítani: sorozatos előadásokat tartott a főváros legtöbb egyesületében a művészetekről. Az első nehézség az volt, hogy a művészettel szemben táplált közönyösséget meg kellett törni. Csak művészet, - ez nem volt elegendő. Történelmet, földrajzt, kulturhistóriát kellett ígérni hozzá. Valami megmagyarázhatatlan nembánomság, jobban mondva bizalmatlanság az, a melyet a művészettel szemben éreznek. Ilyenkor látszik csak, hogy mily nagy még a meghódítandó terület. Ha "művelt középosztály" el nem volna képzelhető művészet nélkül, talán az egy fokkal alább állók is rokonszenvesebben viseltetnének vele szemben. A míg azonban a művészet nem lényeges alkatrésze a mi kultúránknak, addig csak mankón bicegő művészeti közvéleményünk lesz. Az iskola különben el fogja végezni ennek a feladatnak nagyobbik felét, a második fele azonban a társadalomra vár. Még szomorúbb azonban az a tapasztalat, hogy az előkelőbb egyesületek, a társadalmi körök, kereskedők, tanítók egyesületei egyáltalában nem kívántak a művészettel foglalkozni. Épp úgy nem voltak az akció keretébe vonhatók a felekezeti, nevezetesen a katolikus és református egyesületek, iparoskörök. Maradtak tehát azok, a kik önként jelentkeztek. Első sorban a fővárosban levő munkásegyletek.

Nem lényegtelen kérdés, hogy mily anyaggal állott szemben az ember, a mikor a társadalomnak ebben a rétegében akart a műveszetnek propagandát csinálni. Egyetlenegy egyesület volt a negyven között, a melynek tagjai némileg előkészültek a meghallgatandókra, a szobrászoké, a kik majdnem valamennyien az iparművészeti iskola növendékei sorából kerültek ki. A többi mind egészen távol állott a művészettől. Emberek, a kik reggeltől napestig kemény munkában törték a testüket s a kiknek eddig nem volt alkalmuk a művészettel közelebb megismerkedni. Nem volt alkalmuk, ez a kifejezés azért jellemzi a helyzetet, mert az előadások iránt, egy-két eset kivételével, oly érdeklődés mutatkozott, hogy maguk az illető egyesületi elnökök sem tudták mire vélni a dolgot. Érdekes a maga nemében az a jelenség, hogy - mint a fővárosi szabómunkások egyesületénél történt - a munkanélküliek tömegesen jelentek meg az előadásra, s nyomasztó helyzetük dacára türelmesen és érdeklődéssel hallgatták végig az előadást; főleg a fiatalabb munkás-generáczió volt az, a mely lelkesen kitartott mindvégig.

A szemléltető oktatásban rejlő hatalmas erőt ki kellett használni. A kifüggesztett képek iránt egyes egyesületekben, például az asztalosoknál, ácsoknál, szobrászoknál, férfiszabóknál, könyvnyomdászoknál, könyvkötőknél nagy érdeklődés mutatkozott. Tiziano, Rubens, Michelangelo, Rafael, vagy a klasszikus ókor meztelen testei nem képezték oda nem illő megjegyzések tárgyát. Sőt - a mi még meglepőbb - a munkások összehasonlításokat tettek az egyes szobrok vagy képek anatómiája között. A művészi felfogás természetesen elkerülte figyelmüket, de a testben nem csak a meztelenséget látták. Szkópasz, Polikletesz, Praxitelesz műveiben bámulták az "igazán szép" testet. Nagy érdeklődést tanúsítottak a szobrok vagy képek ábrázolta históriák iránt. Niobe tragédiája, Prozerpina elrablása, a bolsenai mise, Heliodorus kiűzése jobban érdekelték őket, mint Fidiasz Zeusa vagy Praxitelesz Hermesze, vagy a Disputa s Aténi iskola. Géricault és Delacroix képeit jobban megértették, mint Corot, Diaz, Manet stb.-ét.

A kép tárgya tehát fontosabbnak látszott előttük, mint a képben megnyilatkozó művészi egyéniség. Ehhez egy kis kerülő úton kellett őket közelebb hozni. A szorosan vett esztétikai méltatásokkal csak mintegy fűszerezni lehetett az előadásukat, melyeknek utóvégre más célja nem is lehetett, mint a hallgatóknak tudomására hozni, hogy van művészet is a világon. Hogy milyen az, ez már magasabb rendű kérdés, a melyet ez úton tovább haladva csak a jövőben lehet és kell is megoldani. Hogy nagy históriai tudás nélkül csak gyenge alapokon nyugvó műérzéket lehet felkelteni, azt egynéhány egyesületnél tapasztaltam, a hol ennek előtte egykét évvel Verescsaginról és Walter Craneről tartottak előadást. Itt az a felfogás uralkodott, hogy Verescsagin a legnagyobb festő, s Walter Crane a legnagyobb dekoratív művész. Kritika tekintetében ez az egyoldalúság egészen elvette alóluk az objektivitás talaját. Akárhogy kerestek is emlékezetükben, nem találtak, az egy Munkácsy kivételével, példát, a mellyel összehasonlításokat tehettek volna.


AKT-TANULMÁNY
VASZARY JÁNOS OLAJFESTMÉNYE

Ilyen és ehhez hasonló tapasztalatok arra indították e sorok íróját, hogy három előadás keretében, ott, a hol erre alkalom nyílik, a művészet egyetemes fejlődéséről markáns vonásokkal megrajzolt képet adjon. Minden korból csak annyit, a mennyi épen szükséges. Az anyagot bizonyos taktikával kellett dióhéjba szorítani. Az első előadás általában a művészet problémáival foglalkozott, csak Görögország művészetébe mélyedt bele részletesen, a második az olasz renaissanceval foglalkozott, a harmadik a modem művészettel. Egy-léhány előadás alatt oly tapasztalatokat lehetett leszűrni, a melyek megformálták, kijegecesítették az előadandó anyagot. A művészetről szóló általános részbe bele kellett venni a művészetet, mint az agitáció legnemesebb fegyverét, a tudás leszűrt produktumát. Külön fejezetet kellett szentelni annak bebizonyítására, hogy van-e a munkásnak szüksége a művészetre, s ha igen, mily mértékben. Görögországnál a földrajzi helyzetről szóló részt egészen el kellett hagyni, s helyette a görög állam-alakulást részletesebben tárgyalni. A görög művészek életrajzi adatai is alig érdekelték a hallgatóságot, ellenben műveik leírása (Fidiász Pallasz Athenájánál a ruha értéke) mély benyomást keltett. Legkevésbhé tetszett az olasz renaissance. Erről még harangozni is alig hallottak s képzeletükben egy ifjúkori emlék sem ébredt fel. Voltak, a kik látták a sixtusi madonnát, mások jártak Firenzében. Mégis ez az egész kor némiképen hidegen hagyta őket. Megszerették Lionardot s előtte Giottot, rajongással kérdezgettek részleteket Rafaelről ; Michelangelot csak bámulni tudták. Még Tiziano és Paolo Veronese is eltörpült az egy urbinói mellett. A társadalmi viszonyok iránt nagy érdeklődést tanúsítottak, Firenze és Velence alkotmányáról részletesen kellett beszélnem. Hogy miként tanultak az akkori művészek, hogyan pártolták akkoriban a művészetet, milyenek voltak a vallási állapotok, mindezt meglehetős részletességel kellett fejtegetni.

A modern művészetet avval az örökséggel lehetett csak elkezdeni épp az átmenet kimutatása céljából, melyet Rembrandt, Rubens, Van Dyck, Velazquez és Murillo hagytak rája. Legszimpatikusabb Rembrandt volt a munkások szemében s valószínűleg nem ok nélkül. A francia forradalom minden fázisát tele tüdővel szívták magukba. Szinte elfeledték, hogy csak háttere a művészetnek. A Lajosok társadalma annyira felkeltette figyelmüket, hogy szívesen vették egy Watteau vagy Boucher művészetének az elemzését. A legmodernebbek közül a barbizoni iskoláról részletesen kellett szólani, különösen Millet munkásembereiről. Minden haladási törekvés mellett erős konzervatizmusról tesz tanúságot, hogy a legmodernebb művészi vívmányokról alig lehetett megdönteni azt a felfogásukat, hogy azok tíz esztendőt is alig élnek túl.


GRÜNWALD BÉLA "BÉRCEK KÖZT" CÍMŰ
OLAJFESTMÉNYÉNEK ELSŐ VÁZLATA

Egyes munkásegyesületekben az a szokás, hogy előadás után az egyesület tagjai kérdést intéznek az előadóhoz. Két esetben történt meg, hogy kérdeztek valamit. Az egyikben azt, hogy hamisítvány-e a sixtusi madonna vagy sem? Meglepett a másik kérdés, a melyet valaki a görög művészet tárgyalása után vetett fel: "Plató volt az ó-kor uralkodó felfogásának a szószólója. Mindent az állam számára! Kérdés, hogy milyen lesz a művészet, ha egyszer mindent a nép számára kell alkotni?"


GRUNWALD BÉLA "BÉRCEK KÖZT" CÍMŰ OLAJFESTMÉNYÉNEK
MÁSODIK VÁZLATA

A tapasztalatoknak valóságos kincsesbányája gyűlt össze az elődások megtartása után folytatott beszélgetésekben és képmagyarázatokban. Valóságos vizsga folyt ekkor a hallottaknak a műemlékekre való alkalmazása dolgában. A tudnivágyás örömünnepe volt ez. Az előadás folyamán egyes kimagasló neveket megjegyeztek maguknak. Azoknak az alkotásait most közelről akarták látni. Perugino egyik képének csak kis méretű reprodukcióját lehetett bemutatni. Az előadás után a kép előtt valóságos tolongás támadt. Egy világlátott könyvnyomdász számon kérte a katakombákat, egy Drezdában járt órássegéd Cranach Lukácsot. Az olasz renaissance előadása után megígérték, hogy elmennek az Országos Képtárba. Másnap tényleg huszonegyen meg is jelentek. A sixtusi madonna népszerűbb bármely magyar alkotásnál. Magyar képet alig ismernek: néhány múzeumbeli Madarász-és Than-féle történelmi festményt. Munkácsy Honfoglalását is csak igen kevesen nézték meg. Azt a megjegyzést is lehetett hallani, hogy Rafael sixtusi madonnája nem gyakorolja a nézőre azt a benyomást, a melyet tőle várnak. Arra a kérdésre, hogy mit tart szépnek, azt felelte az illető, hogy: Szép az, a mi a szemnek szép. Ő ugyanis szobrász volt.


TANULMÁNY A "BÉRCEK KÖZT" CÍMŰ KÉPHEZ
GRÜNWALD BÉLA OLAJFESTMÉNYE

A modern művészet tárgyalása után két ízben is kérdezték, hogy mért olyan "egyforma" az arckifejezés a görög művészetben, s olyan "különböző" a moderneknél. Nem kevésbbé fogas kérdés volt, hogy Rafael valamennyi képéhez ugyanazt a modellt használta-e. Sandro Botticelli testformáit sokan lehetetlennek tartották-, mert "a művészet feladata lehetőleg hűen utánozni a természetet". Nagyon tetszett - és ez jellemző a felfogásra - Carlo Dolci és Guido Reni. Velazquez és Van Dyck arcképeinél azt a naiv kérdést intézték az előadóhoz, hogy miképen lehetnek "azok annyira hűek" és életteljesek, a mikor a "művész nem fotográfus". Michelangelo Dávidjánál még meg tudták érteni, miként lehetett a való élet formáit átvinni a művészetbe, de már Tiziano "Égi és földi szerelménél" sehogy sem ment a fejükbe, hogy miként tudta a művész "mind a két lábat egyforma nagyra és az egész testet oly arányosan" lefesteni. Szigorúan esztétikai kérdéseket csak kávéskanalankint lehetett beadni. Például nagyon nehezen lehetett őket rávinni arra, hogy a clair-obscurt élvezni tudják. De azért akadt munkás, a ki megkérdezte, hogy ez a művészi vonás mért más Correggioban és más Rembrandtban. Lehetetlen azonban számon tartani az érdeklődés ezer apró megnyilvánulásait, a melyek többnyire a közvetlen impresszió eredményei, de egynémely fontos kultúrtörténeti momentum megállapításához mégis anyagot nyújtanak.


BÉRCEK KÖZT
GRÜNWALD BÉLA OLAJFESTMÉNYE

Annyi bizonyos, hogy a művészet csak ott számíthat termékeny talajra, a hol a tudás utáni vágy már megtette az előkészítő lépéseket. A műveszetet ezekben a körökben az intelligencia kiegészítő részének tekintik. Szociális kérdésekben már is meglepő tudásról tesznek tanúságot, és két kézzel nyúlnak minden után, a mi őket eddigi szellemi műveltségük szűk köréből kiemeli. Azt állítani, hogy az érdeklődés, a mely mindenfelé mutatkozott, kizárólag a művészetnek szólt, nevetséges volna, mert az érdeklődés csak eredménye, de nem előzménye a fentebb leírt akciónak. Az a körülmény azonban, hogv a második előadáson már többen voltak, mint az elsőn, tanusítja, hogy a munkások a maguk körében foglalkoztak a témával. Hat egyesület e sorok íróját kérte fel arra, hogy tagjait csoportosan vigye el a Képzőművészeti Társulat kiállítására. A rendelkezésükre bocsátott olcsóbb jegyeket, a nehézkes megszerzési módok miatt, eleinte nem fogadták szívesen. Később azonban beletörődtek a megváltozhatatlanba. Ha más eredmény nem is volna, mint egynéhány ezer embernek a meghódítása a műpártolás passzív szerepére, úgy már az is nagy eredmény volna a mi viszonyaink között. A munkásnépnek az a kilencven százaléka, a mely törődik a helyzetével, első sorban a napi, másodsorban a világpolitikával, s csak harmadsorban foglalkozik a kultúra többi tényezőjével. Nem tartozott a könnyű feladatok közé, de azért "kifizette magát" ily éghajlat alá vinni a művészetet. Egyrészt sikerült néhány órára elvonni őket a minden energiájukat lefoglaló s csak fantomok után csörtető vesszőparipájuktól, másrészt pedig moráljukra finomító, nemesbítő hatással lenni. Ennek eklatáns példáját a könyvkötők szakegyesületében volt alkalma e sorok írójának tapasztalni, a hol a modern művészetről tartott előadás után az egyesület egyik tisztviselője közel egy órai beszédben fejtegette az előadottak alapján a művészetek erkölcsnemesítő szerepét s azt a befolyást, a melyet az elvégzett munkára, annak belső becsére és külső formájára gyakorol. És azt, hogy ennek az egyszerű embernek a szájában mennyit ér az ilyen meggyőződés, nem kell külön hangsúlyozni. Ruskin is nem a logika, hanem a meggyőződések embere volt.


A NAP UTOLSÓ FÁRADALMAI
GIOVANNI SEGANTINI OLAJFESTMÉNYE

Hasonló nyilatkozatok nem tartoznak a ritkaságok közé. Majdnem mindenütt kapcsolatot kellett teremteni a művészet s a hallgatóság között. A mesterségét s mindazt, a mi vele összefügg, minden munkás szereti. Valóban költői magaslaton állt az a nyilatkozat, a melyet egy ilyen munkásegyesületnek az elnöke tett, a ki az előadásban hallott hippokrateszi tételhez, az ars longa vita brevishez fűzte a mondókáját, s felszólította a munkásokat, hogy a művészet segítségével örök emléket állítsanak törekvéseiknek, hadd lássa a későbbi nemzedék, hogy a mostani kor tudott ideálokért lelkesedni.

Annyit már láttunk, hogy a nép magától nem megy a művészethez, ennek kell őt felkeresnie. Hogy miért van ez így, az most nem tartozik ide. De ha már a művészet odasiet hozzá, ezért a vállalkozásért hálával fizetnek. A művészet határozottan nyer vele s ha mindjárt nem is lehet aprópénzre felváltani ezt a nyereséget, hatása a közvéleményre, a közerkölcsre nem fog elmaradni. Az akciónak ez a legelső fejezete.

VAJDA ERNŐ

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002