Ibsen híres drámájában, a "Solnes mester"-ben, Hilda, a hegyekről jött leány, azt mondja az építőmesternek, hogy: " . . . senki másnak ne legyen szabad építenie, csak önnek. Az építés csak az ön dolga lehessen, senki másé". De még azt is mondja a mesternek, hogy: "mi ketten pedig együtt fogunk építeni és építeni fogjuk azt, ami a legszebb és a legcsudásabb e földön: légvárakat fogunk építeni". Hilda is, Solnes is csak drámai hősök, csak költött alakok, szimbólumok, nem műegyetemi rektorok. Hauszman Alajos professzor ellenben rektora a műegyetemnek és mégis ugyanazt hirdeti, amit az a hegyekről jött rajongó leány deklamált. Hirdeti azt, hogy senki más ne építhessen, csakis a régi építőmester, aki már tegnap és tegnapelőtt is épített. Azután pedig légvárat épít, és hadakozik belőle azok ellen, akik nem tegnapiak vagy tegnapelőttiek. Ha Hauszman professzor csakis művész volna, megérteném, meg is becsülném a proklamációját, mivelhogy minden művész fanatikusan szeretheti a maga művészi hitét, de ő azonkívül még főiskolai rektor is, már pedig a főiskolákban a fejlődés útjait keresni nemcsak szabad, hanem kell is.

Ha Hauszman professzor csakis építész volna, meg tudnám érteni, hogy haragosa annak az építészetnek, amely az ő eszejárása és kezejárása körén kívül van, de Hauszman építész azonkívül még professzor is; olyan, aki a művészetek történetéből bizonyára tudja azt, hogy mind e mai korig lehetetlen lett volna az olyan nyilatkozat, hogy: "új mű-alakok föltalálására való törekvés meddő dolog", mert hiszen az építészet históriája nem egyéb, mint ennek a törekvésnek históriája. Mindegy, hogy célját tudó volt-e ez a törekvés, vagy pedig öntudatlan-e: így is, amúgy is ez a törekvés fejlesztette az architektúrát tegnapig. Tegnap aztán belefáradtak a tegnapig elérkezettek a törekvésbe és elhatározták, hogy ezután vége legyen minden evolúciónak és revoluciónak. Ezután meg kell elégedni azzal, amit megtanulhattunk. Tudjuk azt, ami tanítható és ami tanulható, de ne fáraszszuk magunkat azzal, hogy újra és másra törekszünk. És ime Hauszman Alajos, a művész és a professzor, ugyancsak lepihent közéjük és a nyugodalmas" békeség kedvéért beáll • - fölforgatónak.

Mert jó lesz, ha a tegnap fanatikusai megjegyzik maguknak azt, hogy a . modernség ellen való haragos ellentállásuk tulajdonképen fölforgatóbb revolució mint maga a szecesszió.

Hiszen a művészet természetének, eleven voltának megtagadását jelenti. Ezzel pedig nem paradoxont mondok, hanem a műtörténelem bölcsességét fejezem ki. Aki a művészettől elveszi a szemevilágát, hogy ne nézhessen se előre, se körül, és azt mondja neki, hogy elégedjen meg azzal, hogy emlékezhetik: ádázabb lázadó a művészet ellen, mint az, aki az emlékezéstől akarja eltiltani. Jó lesz, ha a szent orthodoxok megértik azt, hogy egyenesen szentségtörést követnek el, amikor a művészet eleven erejét lekötik a művészet hagyományaival. Lehetetlen azt nem kérdezni tőlük, hogy ugyan kik az igazi konzervatívok: azok-e akik megőrzik a művészet alkotó energiáját, vagy pedig azok-e, a kik ezt az energiát elpusztítják azért, hogy ne szaporíthassa a művészet alkotásait? Tudja-e a műegyetem rektora, aki művész is és tudós is, hogy a művészet forradalmárai ellen síkra szállván lázadást szít a művészet ellen?

A rektor beszédét olasz földön olvastam: egy kis halász városban, amelyben az embert másfél ezerév architektúrájának emlékei köszöntik. Másfél ezerévnek mindig újat, mindig mást alkotó művészete. És ezt a temérdek más és más formát szereti és irántuk érdeklődni tanít a Hauszmanok művészi érzéke. Ugyanaz a rektor, aki az új műalakok keresését meddő, fölösleges dolognak mondja, elragadtatva konstatálja, hogy az a másfél ezerév mennyi szépet alkotott a halászfészkekben és a halász fészkeken kívül, a palazzok, várak, templomok és patrícius házak világában.

Ugyan mit gondol Hauszman rektor, hogy mi lett volna, ha sok-sok évszázaddal ezelőtt akadtak volna olyan műegyetemi rektorok, akik a művészet alakulását befejezettnek hirdetik, s akik tiltakoznak ellene, hogy a multak hagyományozta művészetet az új szükségességeknek föláldozzák? Nos, megmondom, hogy mi lett volna. Ugyanaz, ami most lesz, azután, hogy elhangzott a Hauszman rektori beszéde. A művészet akkor sem törődött volna a tiltakozással és zavartalanul tovább alakult volna. Talán volt is valamikor olyan rektor, aki a gótika magasztosságától eltelten, tiltakozott ellene, hogy "új és más alapból kiinduló mű-alakokra való törekvéseknek" odaáldozzák az óriás művészeti kincset. És mégis kialakult a renaissance. Kialakult, hogy folyton alakuljon. Hogy mindig és mindenütt más legyen. Hogy egészen reformálódjon is, hogy késő-barokká és rokokóvá is romolhasson, és évtizedenként és városonként más-más alakot öltsön. Pedig a gótika hatalmas szellemi produktum volt. Művészet és tudomány egyesült benne. Nagy szükségeket igyekezett kielégíteni és nagy gyönyörűséget szerzett. Fölvitte az építőmestert a magasságba és öregbítette a statikai tudást. Talán még egyéb értéke is volt: az, hogy a maga idejéből úgy nőtt ki, akár a fa a földből. Az, hogy revolució volt a hagyomány ellen; az hogy új tudást érvényesített a régi szokás közepette. És lám utána is jöttek "új és más alapból kiinduló műalakokra való törekvések", és új művészettel köszöntöttek a világra.

Még nem egész világos, hogy hogyan uralkodtak el és mért uralkodhattak el ezek a törekvések a világon? Még nagyon dominál az a történelmi fölfogás, a mely nem látja az eseményeknek, hangulatoknak, törekvéseknek a szükségesekkel és lehetőségekkel való összefüggését. Még nem mindenki látja, hogy a renaissance hódító útján mennyi része volt a históriai rajongásnak és mennyi része a kor szükségességének? Hát tegyük föl, hogy csakis az a rajongás vitte előre a renaissance-építkezést; tegyük föl, hogy nem kellettek több világosságot, több levegőt, több teret adó formái, hogy a kivirágzó festészetnek és skulpturának nem volt szüksége a renaissance-házra, hogy nem volt szükség a más házbeosztást, más alaprajzot lehetővé tevő új építkezésre és hogy nem volt szükség a fejlődő városban célszerű és egyszerű építkezésre; tegyük fel, ismétlem, hogy a renaissance csakis új kedvtelése volt a világnak: nos, szabad-e akkor az olyan professzornak, aki ünnepiesen tiltakozik ellene, hogy "örökül ránk hagyott művészeti kincset új törekvéseknek odaáldozzunk", a renaissanceról azt hirdetnie, hogy vele befejeződött a művészet fejlődése ? Hiszen a dolog úgy áll, hogy a renaissance vagy a maga kora gondolkozásából és szükségességéből nőtt ki, vagy pedig a maga korának új kedvtelését jelentette. Mind a két esetben joga és hatalma volt hozzá, hogy nagy, értékes, természetesen alakult művészetet kiakolbolítson. Miért jelenti éppen ez a kiakolbolítás a művészeti fejlődés végét ? Hiszen a koroknak később is voltak szükségességei és későbbi koroknak is volt joguk a maguk saját külön kedvteléséhez. Mint ahogy a szükségességnek ez az érzete és a kedvteléshez való ez a jog, meg is nyilvánult a renaissancenak azokban az alakulásaiban, amelyekre a nemes renaissance bizony idegenebbül tekint, mint akár az úgynevezett szecesszióra. Pedig azoknak a koroknak szükségességei és lehetőségei nem is nagyon túlságosan változtak meg. Sem a mindennapi életéi, sem az ünnepekéi, sem a munkáéi, sem a kényelméi. Mégis volt joguk"új és más művészeti törekvésekre", amelyekből valóságos stílusok alakultak ki.

De jött a vasszerkezet, jöttek az új matériák, jött az új polgári életnek kényelmi szükséglete és jött nyomába a technika, a mely a maga ezer vívmányával ezt a szükségletet kielégíti, jöttek az új méretek, az új konstrukcziók, az új lakás, az új üzlet és a hivatal a maga célszerű elrendezésre és kényelmes beosztásra való követelményeivel. Nos, ha azok a megelőző korok, a melyek a lassú fejlődésnek, az észrevehetetlen alakulásnak nyugodalmas stációi voltak, érvényesíthették az "új műalakokra való törekvésüket", ugyan miért ne érvényesíthesse ez a kor is, amely valóságos forradalmat jelent a tegnappal szemben? Azok a megelőző korok csak csöndesen, nyugodtan alakultak át egymásból egymássá, míg ez a mi korunk fölforgatta a tegnapot és gyökeresen újjá alkotta a mát. Ennek a kornak az építészete alakulás dolgában követi a kor tempóját. Lehetetlen is, hogy ne kövesse. Akár a szükségességeit elégíti ki, akár pedig csak kedvtelését jelenti: követnie kell a tempót. Azok a megelőző korok majdnem egyugyanolyan építészeti föltételek mellett építettek és szerkesztettek és mégis stílussá rögzítették puszta szeszélyüket és divatjukat. Ez a mi mai korunk az építészetének teljesen új, teljesen más föltételeket szabott meg, mint akár csak a tegnap ; ez a mai kor az építészetbe munkatársul bevitt új tudást, új tudományokat, új mesterségeket; ez a mai kor az építészetétől megköveteli, hogy olyan szükségességeinek feleljen meg, amelyekről a tegnap még nem is álmodott: és a műegyetem rektora, az építészek főiskolájának legfőbb professzora, mégis azt mondja, hogy ez a kor csakis a tegnaptól tanuljon építészetet. Azt követeli, hogy ez a kor még azt se cselekedje meg, amit például a XVIII. századnak egyes évtizedei is bátran megcselekedtek. Pedig ez a mai kor nem is ezt akarja, nem is a szeszélyének és módiban való tetszelgésének kifejezését, hanem a teljesen új föltételeknek, szükségességeknek és lehetőségeknek kielégítését keresi. Ugyanazt akarja, amit annak idején a gótika mert és tudott is akarni.

Nekem is, nekünk is nagy művészet a renaissance és alkotásainak csudájára járunk. Hiszen abban a kis olasz városkában is, amelyben Hauszman rektor beszédét olvastam, ugyancsak az emlékeit kerestem. Másfél ezer év építésének alkotásai közt. Mivel pedig nagyon megértem a renaissance-t, sehogysem tudom megérteni a rektornak ezt a parancsát, hogy elégedjünk meg a renaissance-szal és ne keressünk új műalakokat. Hiszen maga a renaissance se tett egyebet mint egyre máskép formálódott. A nemes díszítő művészet szépséges struktiv művészetté válik, majd elfinomodik, túlterhelődik és buja dekorációvá lesz. Melyik az a renaissance, amelylyel meg kell elégednünk: Brunelleschié, a Bramanteé, a Palladioé-e ? Hiszen valamennyi az új harmóniák és új proporciók művésze volt. És nyomukba még sokan léptek: továbbfejlesztők és korrumpálók, de jobbára olyanok, a kiket a mai iskola, mondjuk, hogy főiskola, nyugodtan elfogad, mert hiszen belekerültek már az építészet históriájába és mert nem is tőlük, hanem róluk tanulhatott és taníthat is. Azokról ellenben, akik új harmóniákat, új proporciókat, új ritmust keresvén, új típusokat állapítanak meg, még pedig a keresésnek és megállapításnak azzal a rohamos tempójával, azzal a gyökeres energiájával, amely az egész új kornak sajátossága: az iskola és főiskola, amely róluk még nem tanult, nem akar tudomást venni, hanem egyszerűen kitagadja őket a művészetből. De, kérem, hiszen ez nem is a művészet harca, hanem a kényelem védekezése. A. művészet maga nem utasíthatja el magától azt a modernséget, a mely az ő örökkévaló törvényeit követi, míg ellenben egyes művészek nekie ronthatnak, amiért új gondolkozásra kényszeríti azokat, a kik kényelmesen megpihennének a mesterségesen leszűrt dogmákon.

De Hauszman rektor nemcsak művész, aki lelkiismereti furdalás nélkül áldozhat az orthodoxiának, hanem professzor is, aki éppen a renaissance-építést tanítja. Bizonyára a renaissance-művészet szellemét is ismerteti, nemcsak az építészeti maradványait. Hát ez a szellem a szépségnek és okosságnak, a harmóniának és a célszerűségnek egységességét vallja. A renaissance is megfigyelte a szükségességeket és lehetőségeket és kifejezésre juttatta őket. A renaissance-építés is tudott és akart anyagszerű lenni. A márványnak más "műalakokat" szentelt, mint a faragott kőnek, s a vakolattal is máskép bánt, mint a nyers kővel. A díszítő renaissance-építés is tudott célszerű lenni, a struktiv renaissance-építés pedig egyenesen bölcs volt. A renaissance szelleme nevében tiltakoznunk kell ellene, hogy az új materiák, új szerkezeti anyagok, új proporciók építészetére ráerőszakoltasson a régi "műalak". Milyen kár, hogy az a szerencsétlen név, az a félreértett jelszó, a szecesszió, megzavarja az emberek vélekedését! Ha ezt a nevet nem vágták volna az emberek fejéhez, talán azt hinnék, hogy most sem történik más az építészetben, csak az, ami folyvást folyt benne: a viszonyokhoz való alkalmazkodás s a szükségességek kielégítése.

Szerencsétlen és félreértett az a szecesszió jelszó. Pedig szükség volt rá, mert ez a szó őszinte vallomást jelent, a művészetnek pedig mindenekfölött becsületesnek kell lennie. Az a szó annak a bevallását jelenti, hogy az új építés a fejlődésnek arra a stációjára ért, amelyen a stilus nyűg és akadály. A fejlődésnek arra a stációjára, amelyen az építőművész ugyanazzal a jogával él most, amelylyel annak idején a renaissance-építésznek nagy individualistái éltek. Azok, a kik új harmóniákat költöttek, csupán csak szépségről való saját külön fogalmuk alapján. Most az új és parancsoló szükségességek is beleszóltak a szépségről való vélekedésbe. És jogot adtak az individualitásnak, hogy megint érvényesüljön. Most már nem egy fejlődő gazdag stilus keretében, hanem befejezett, megkövesedett stílusok keretéből kiszabadulván. Ez a szabadulás a szecesszió. Az erősekkel, a szabadságra rátermettekkel együtt nem is fölszabadultak, hanem kiszabadultak a gyöngék, a sablon mesteremberei is. Miért nézi őket Hauszman, a rektor, a művész ? A kapkodókat, a kik csak követni, utánozni, másolni tudnak, s akiknek most, hogy szabadok lettek, nincs olyan iskolájuk, a melynek törvényeit hűségesen betarthatnák. A nagyközönség nem tud különbséget tenni a fölszabadítok és a szabadságba pottyantak között. A szecedálók és a szecessziósok közt. A maguk művészetének jogot keresők és a mindig más művészetén élősködők közt. A nagyközönség látja az új formák közt bukdácsoló tehetetlenséget és nem látja, hogy micsoda más dolog az alkotóknak próbálkozása és az utánzóknak erőlködése. De Hauszman tanár nem nagyközönség, hanem művész, olyan, aki elől tudna járni a szecesszióban, ha véletlenül ő benne is szabadságra való szükség támadna. Hauszmannak, a művésznek, nem szabad úgy nyilatkoznia, mint azoknak a kis és nagyrangú építőmestereknek, a kik a modernségtől a maguk ezentúl való érvényesülését féltik.

Hauszman, a művész, nem mondhatja nyugodt lelkiismerettel azt, hogy a modernség nem éri meg a holnapot, hogy a szecesszió csakis szeszély, csakis hóbortos divat. Mert senki sem tudhatja, hogy mire lesz szüksége a holnapnak, azt azonban éppenséggel nem mondhatja, hogy csakis a tegnapra lesz szüksége. A Palazzo Pitti építése korában nem tudhatták, hogy mire, milyen harmóniákra lesz szüksége Galeazzo Alessinak, pedig a ma és holnap között nagyobb, óriásibb a különbség, mint volt a tegnapelőtt és tegnap közt. Hiába tiltakozunk a ma ellen, hiába követeljük a holnaptól, hogy nekünk adjon igazat. Az emberi alakulás folyamában az evolúciót sem tudjuk igazgatni, hát még a revoluciókat! Csak a strucmadár tiltakozik sikeresen a körülte járó áramlatok ellen. Bedugja a fejét a sivatag homokjába s mire észrevehetné, hogy fölötte számúm viharzott: egészen eltemette a homok. Mindvégig igaza volt.

Nem is számúm viharzik fölöttünk, hanem tisztító misztrál-szél. El fogja söpörni az új művészet tehetetlenségeit is, az új művészet esztelenségeit is. De elsöpri a dogmatizmust is. A művészetnek visszahozza az individualizmus tiszta, éltető levegőjét. Ennyit bátran megjósolhatunk prófétai tehetség nélkül is, mert ennyit látni, megtanulhattunk a múltban. Egyebet senki sem jósolhat. Se a modernség rajongója, se a haragos ellenfél. Még azt se mondhatjuk, hogy immár vége a stílusnak. Mert hátha kialakul a sok individuális törekvésből valamilyen nagy, új stilus! A monarchiákat fölforgató forradalmak nyomán új monarchiák támadtak, talán a művészet forradalmai is sorsosai a népek forradalmainak. Már pedig a szecesszió csak forradalom, csak szabadulás, de nem maga a szabadság. Hogyan ítélkezhetik a mindig csak a múltba néző rektor arról, hogy vájjon kell-e a holnapnak szabadság ? Hiszen még azt sem érzi meg, hogy a ma milyen epedve epekedik a szabadságra.

És mégis ítélkezik róla és ítélkezik arról is, hogy micsoda auspiciumai vannak a magyar építő stílusnak ? Nem követem a meddő jósolás útjára. Mégse cáfolhatom azt, amit mond, mert hiszen ez a cáfolás csak amolyan ellenjóslás volna. Nem veszem rossz néven, a miért nem látja a magyar építészet jövőjét, amikor nem értette meg a jelenjét sem. Most már értem, hogy melyik renaissancera gondolt Hauszman mester. Arra, amely pusztán dekoráció. Arra, amely beleveszett a deklamáczióba. Arra, amely nem egyéb, kővé vált színészetnél. Hiszen a magyar építészetet olyannak képzeli el, mint amely magyar díszítőelemekkel dekorálja a régi architektúrát. Természetesen a renaissancet. Valamikor, régen, a renaissance elevenségének idejében, ez talán lehetséges lett volna. Akkor, amikor kialakultak a renaissance-építés helyi változatai; amikor a renaissance imitt is, amott is nemzeti talajba plántálódott. Nálunk ez az alakulás elmaradt, mi csak egyszerűen átvettük a rennaissance művészetet, de nem honosítottuk meg. Ma ez a művészet megkövesedett. A műtörténelemé, a könyveké, az emlékezőké. Már nem lehet elevenné dekorálni. Még magyar elemekkel sem, még magyar lelkesedéssel sem.

A magyarsággal nem törődött sem Bizánc, sem a román építés, sem a gótika, sem a renaissance, sem a barokko, sem a változataik. De igenis, neki esett az elemeinek a modernség. Az individuális művészet, a mely szabadon keresi és eszeli ki a maga motívumait. Az újjá lett stilizáló energia, a mely új naturalista elemeket keres és szépművészetünkben is megtalálja, hogy elvégezze velük azt, amit hajdan például az akantuszszal vagy a pálmalevéllel mívelt. Az élő, a mában gyökerező, a szecessziósnak nevezett, az új művészet fogott hozzá a magyar építéshez. Nem dekorálja magyarosan a régi holt formákat, hanem az új harmóniákat magyarul szólaltatja meg. Az új építés magyar ritmust ad az alkotásainak; a vonalat, a felületet megmagyarosítja. Új konstrukciók, új matériák új díszítést, új megjelenést követelnek. Ennek az új megjelenésnek formáit szabja meg a magyar építészet. Ez nem magyar stilus, hanem magyar individualizmus. Nevezzük magyar szecessziónak. És erről a sajátos, egyéni művészetről mondja a rektor, hogy a "kitűzött úton és a rendelkezésre álló elemek és eszközök segítségével nem fogja elérni a célját."

Honnan tudja ezt ? Hiszen ennek a művészetnek rendelkezésére álló elemek és eszközök: a magyar naiv formák kincsén kívül az individualitások. Rajtuk múlik, hogy mennyire közeledhetünk a célhoz. Ismeri-e a rektor ezeket az alkotó, teremtő egyéneket és látja-e azokat, akik majd csak holnap lépnek ki a síkra? Megint azt mondom neki, hogy ne a tehetetlen követőket, ne az utánzó tanítványokat nézze, hanem a nagy próbálkozókat. Mert vannak olyanok is. Ismeri-e Hauszman rektor Lechner Ödönt ? Persze, hogy ismeri, hiszen igazat is adott nekem, üdvözölt is érte, amikor nem is régen, egy beszédben Lechner Ödönről úgy emlékeztem meg, hogy nem ábrándos stilfaragó, hanem a rabtartó stílustól szabaduló, hogy nem közönségesen magyarra fordító, hanem magyarul, eredetien gondolkozó, önálló, egyéni művészetét érvényesítő építész.

Magyar modernségről van szó, nem magyar stílusról. Magyar individualizmusról, nem magyar iskolaiságról. A holnap dolga az, hogy vájjon stílussá alakul-e ki az, amit a magyar individualizmus addig kieszelt, megkisérlett, bátran, talán vakmerőén, megcselekedett. A holnapért senki mai ember nem felelhet, a holnapot mai ember meg nem sejtheti, hanem a mát igenis megértheti és értse is meg mindenki, akinek megadatott, hogy művész lehessen ma. Értse meg az elevenségnek megértésével. Értse meg, különben szegényen tengődik, mindig csak a tegnapra emlékezvén, egyre a multakon rágódván, az életnek, a mai szépségnek kincses házában. Az építőmester pedig hallgassa meg Solnes mesternek azt a fogadalmát, hogy ezután csakis otthont épít az emberek számára, csakis lakást adó házakat. Lakást, otthont a mai embereknek, a maguk életét élő embereknek, nem pedig azoknak, a kiknek az élete csupán csak tegnapra emlékezés, csak multakba bámulás, csak máról megfeledkezés.