Meghatározom nézőpontom helyét, hogy aki velem akar szemlélődni, tudja, hova helyezkedjék, s aki nem akar velem szemlélődni, lássa, honnét vizsgálódom.

Szempontomat nem tűzöm a külső szemlélődés ama horizontjára, ahova szemem csalóka mechanizmusán keresztül vetődnek perspektivikus jelenségei szemlélődésemnek, hanem arra a horizontra, ahol mindennek, ami viszonylik hozzám és egymáshoz, teljes plasztikus valóságát láthatom, érezhetem. Ez a horizont az agyam hátteréban húzódik a megismerés folyton táguló mezején, ahol nincs látszat-tani csalódás, ahol a gondolat párhuzamos vonalai nem enyésznek sem a szemembe, sem a horizont egyéb pontjára, hanem futnak egymás mellett a végtelenségig, s ha elfödi is őket tudatlanságom köde a távolban előlem, tudom, hogy folytatódnak.

Nézőpontomat két oldalról, jobbról és balról megköti, mozdulatlanságra kárhoztatja állati és szellemi egyéniségem, vagyis az a külön karakter, ami engemet megkülönböztet, s amin változtatni nem tudok ; hanem föl és le annál nagyobb a tér ! Mozoghat e nézőpont, kell |is mozognia, mert horizontom folytonos emelkedése és sülyedése viszi magával, hol le, hol föl. Horizontom a le- és följárásában kettős mozgást érzek: először a napi élet szükségleteinek megfelelő erkölcsi emelkedésemet és sülyedésemet érzem, -másodszor érzem, hogy e folytonos mozgása mellett leír egy nagy mozgást is, mint ahogy földünk önmaga és a nap körül is forog, s e mozgása egy folytonos, lassú emelkedés, mely szempontomat magával hurcolja. E nagy mozgásban kétféle világítás érte horizontomat, s most egy harmadik fokozatú fénybe ért nézőpontom. A két elsőről azért tudok, mert e harmadikfokozat bevilágítja ama másik kettőt, mint ahogy a második belevilágított az elsőbe.

A harmadik világosságában a másik kettőt így látom :

Első nézőpontom egy olyan világítású, fel-felvillanó fényű horizonton áll, ahol én mint megrémített alázatos szolga állok, akit ura bevezetett egy nagyon sikamlós padozatú galériába, hogy én ott nézzek körül, s azután, ahogy viselkedésem felől itélkeznie tetszik: vagy kidob a sötétségbe, vagy átvezet a fényesen kivilágított s minden jóval megrakott ebédlőbe.

Második nézőpontom állati énem legmagasabb fokú horizontján áll, ahol magamat a jövőre nézve úgy tekintem, mint a végtelenségig átalakulandó port, a jelenben pedig mint a sejtek különösen gyönyörű kialakulását, s úgy tudom, hogy e sejtek legmagasabb funkciójukat agyamban végzik -végzik véletlenül véges ideig, amikor jön egy előre nem látott, de azután biztosan megállapítható ok, amely a sejtek gyönyörű funkcióját örökre megszünteti, csak a por tér vissza örökkön átalakulandó pornak.

Harmadik nézőpontom, amelyből a másik kettőt látom, s amely jelen gondolkodásom bázisa, abban a horizontban áll, amelyet végre megtaláltam, felismertem magamban, önmagamban, s nem önmagamon kivül. Viszonyom nem a szolgáé az úrhoz, nem a poré a porhoz, hanem még -annál az érzésnél is szabadabb, ami a fiút az atyához köti.

E szempontból nézve azt látom, hogy a képírók legnagyobb része az első két szempontból vizsgálódik, azokból nézi és tanulmányozza az érzéki jelenségvilágot, nagy része pedig a második szempontban áll, míg műveik az első nézőpont karakterét viselik, azok pedig, akik félig-meddig a harmadik nézőpontba jutottak, müveiken még mindig a második szempont karakterét tükrözik.

Ebből egy nagy ellentmondás — külső, belső -származik. Erre a külső-belső ellentmondásra óhajtanék reá mutatni.

VÁSÁR ÚJPESTEN PÁLLYA CELESZTIN RAJZA

Hogy ezt tegyem, arra egy elodázhatatlan benső óhaj sarkal. S ha némi erőszakkal szorítom is bele két elmúlt világnézetembe a képírás termékeinek nagy részét, nem azért teszem, hogy rendszerbe foglaljam, hanem azt gondolom, így el-osztva világosabban fejezhetem ki e tárgy körül forgó gondolataimat. Négy csoportban látom úgy a képírókat, mint műveiket világfelfogásuk szerint.

Az első csoportban munkálkodók világosan látható viszonya a szolga viszonya az úrhoz. De mivel a szolga nem is rejtegetett legfőbb aspirációja az, hogy adott körülmények között ő is úr lehessen, azért nevezem az első csoportot: a viszonylagos úr csoportjának.

E csoportot a kifejlett „munkafelosztás" elszaggatta mellékcsoportokra, ezt tehát nem is kell tovább osztogatnom, elég, ha megtartom úgy, ahogy a dolog rossz természetéből folyt: figurálisták, tájképészek. rajzolók stb.

A második csoportban látom a gyönyörű állat-ember viaskodását a szép, de múlandó porral, s nevezem ezt felfogása karaktere szerint: a természetlátók csoportjának.

A harmadik csoportot a másik kettő, mint a kicsépelt búza a sok-sok tőkéket és szalmát, úgy eredményezi, s nevezem a tipustalanok csoportjának, amely egyedül csak óriási mennyiségével szorít magának külön helyet, magában foglalva az isteni szikrát teljesen nélkülöző, csak az adott rossz viszonyok szülte „mesterségtudók" irtóztató nagy tömegét.

A negyedik csoportnak nem adok nevet, mert ebből nézem és látom amazokat, hanem meghagyom szemlélődő helynek e horizont szempontját, ahonnét látom a multat, megpróbálom leírni a jelent, s ahonnét vágyódó szívvel, még ki nem fejezhető gondolattal érzem a jövőt.

ÖLTÖZTETÉS FÉNYES ADOLF RAJZA

I. csoport. A viszonylagos úr. Előttem áll valaki. Nézhetem őt, én, mint bizonyos társadalmi osztályba tartozó lény, egy felettem álló osztály tagjának, s akkor kiváltságától megvesztegetve,bizonyos félti tisztelettel állok vele szemben ; vagy nézhetem egy alattam álló osztály tagjának, s akkor fölény-nyel vizsgálom ; vagy nézhetem egyenrangúnak velem, s akkor kollégáskodom vele.

Ilyen viszonyom az alázatos szolga viszonyából keletkezett, aki, hogy dolga jól folyjék, keresi ura kedvét s egyszersmind iparkodik az urához hasonlatost játszani lefelé, hogy viszonylagosan ő is úrnak látszassák.

Ebből a szempontból vizsgálva a művészet meghatározása egy hangzatos, de semmitse mondó frázis, egy oltár, melyet a hatalmasabb dicsőítésére emel a szolgaiélek, de csak azért, hogy neki is emeljenek. Ez oltáron a képírás legszebb alkotása is csak áldozat, melynek benső tartalma füst, a légnyomással majd fölfelé törve, majd a földön terülve el.

A horizont ilyen magaslatában álló képíró mit vizsgál a vele szembe került érzéki jelenségen ? És miként fejezi ki a látását ? Ennek a képírónak a fejünk fölé és lábunk alá képzelt mindenség behatárolt terület, a határáig száguló csonka szárnyú paripája s e legmagasabb röptében alázatosan megáll a képzelt mennyország, vagy a képzelt pokol kapujában. Nem mer a végtelenségbe kiszáguldani, mert arról nem is tud, hanem szerényen megáll a felhős Olimposz, vagy a felhős mennyország kapujában, a hova félve képzeli a legnagyobb urat tisztes ősz szakállal, cherub-jaitól és apró angyalkáktól környezve. Majd le-száguld a paripa a képzelt lefelé, a pokol kapujáig, s lobogó lángok közé festi az örökgyötrelcmben vergődő viszonylagos bűnt.

Íme, a csoport fantáziájának legmagasabb röpte, legnagyobb röpte.

Ekkora nagy erőlködés után lelohad az erőtlen fantázia, lelohad a földi mennyországok trónjai lépcsőjére és festeget koronázásokat, beiktatásokat, ünnepségeket a múltból, jelenből, ahol rang, méltóság,selyem, bársony, gazdag redők, fényes ékszerek úsznak felhők helyett.

De megpillantja a nyomort is s ki is fejezi a maga módja szerint: alamizsnálkodo nagy urak osztogatnak a sok fölöslegből éhezőknek, vagy szentek osztogatnak a fizikai vakoknak fizikai látást, a fizikai süketeknek hallást, a fizikai bénáknak erős lábakat és karokat. Ebből a fölfogásból aztán egész természetesen kifejlődött ama különválás és elnevezés, amit egyházi-, történelmi- és arcképfestészetnek neveznek közönségesen.

Egyházinak azt a már említett legmagasabban járó fantázia termékeit nevezik, amelyekben a leg-alázatosabb szolga kifejezi viszonyát a legmagasabb úrhoz, s az ég képzelt alsó- és felső-bolthajtásán elakadnak.

Történelmi festészetnek hívják azokat az eposz-szerű nagy kompozíciókat, a melyeken a hatalmasak dicsőítését, az „ellenség" legyőzését, az állam-élet alakulásainak nevezetesebb fejezeteit zengik kötött beszédben, mint a hexameter, olyan erős szabályok között zsugorodva.

Arcképfestészetnek nevezik a festészet azon termékeinek a kultiválását, amelyek aranyos rámájában úgy az ábrázolt, mint a lefestő egyenlően előnyös megvilágításban mutatkozik be nekünk, vagy akar bemutatkozni, mint a mecénás ebédjén elhangzó dicsérő tószt egyformán emeli ki a házigazda nagy erényeit és a szóló szónoki ügyességét. Önelégültség, méltóság, rang, ékszer csillognának a képekről, ha egy felsőbb megvilágítás a selyem kárpit mögött meg nem mutatná a szellemi nagy nyomort.

Ezen a horizonton állók csoportja alkotja a képírók ama részét, amely a vezetést, adminisztrálást, az állami és társadalmi kapcsot köti, intézi.

Műveiket áradozó, mesterkélt, de tökéletes technikájú beszédmodor jellemzi, míg üres tökélyét a tipustalanok kezén érte el és ezeknél érte el önfel-oszlása is.

Ennek a nézőpontnak hosszan húzódó horizontján míg a lényeg változatlanul megmarad, addig a külső viszonyok változta és a divat alakulása mindig tud neki időről-időre olyan köntöst adni, mintha szakasztott új felfogás volna. E mellett a klasszikus művekről levont és elvont technikai igazságokat betartva: a világítási erők ritmikus elosztásával, az előre betanult formák pontos és következetes kifejezésével a fércműn mindig felül állva, a logikus beszéd dialektikájával még a füllentéseket is igazságul tudják feltálalni ennyi megvesztegető apparátussal.

A műveken is erősen meglátszik, mert mindenben kifejezésre jut, hogy e csoportra nagyon jellemző a bámulatos kitartás, görögös ambíció, a legmagasabb erénynyé lett dicsőségvágy. Hogy a dicsőségből aztán láthatóan és minél gyakrabban részesülhessenek, hát pályázat pályázatot ér, vannak díjak, érmek, titulusok, amiket egymásnak osztogatnak, vagy a társadalmi helyzetükön felülérzettekkel osztogattatnak maguknak.

Ezzel keverednek aztán abba a fájdalmas ellentmondásba, a mit kikerülhettek volna, hogy t. i. nyakukba szedik önként a szolgaság láncát, az összeköttetések kötelezettségeit, holott pályájuk nekik függetlenséget, teljes szabadságot biztosítana.

Szabadságvágyuk, vagy annak benső óhaja aztán ott tör ki, hogy más parvenu-k között ők a legszimpatikusabbak, bőkezűek, adakozók, könnyelműek.

Erősen aláhúzva kell azonban megjegyeznem, hogy azok igen nagy része, akik műveikkel e csoportnak dolgoznak, maguk, bensőjük rég átlépte már e felfogást, lelkük rég a második csoport világnézetét vallja s csak munkáik kullognak felfogásban nyűgös teherként utánuk egy szellemköldökzsinórral kötve össze müvet és művészt.

Ez aztán ama nagy ellentmondás, ami korunkat jellemzi s ennek az ellentmondásnak a pusztító szele az, ami a műveket olyan élvezhetetlen szárazzá teszi, mert csak az eszély munkáját tárják elénk, meg a technikai ügyességet, de a szellem és szív teljes hiányát. Sőt nem is így, hanem látjuk, hogy mint fordult el a művész szíve, szelleme valahova másfelé attól a tárgytól, amin dolgozott s. minden teremteti alakja átkozni látszik saját létet, hogy ilyen formában kellett születnie.

Templomok nagy igényű és nagy méretű falain ki ne látott volna százával ilyen kényszerszülötteket, ahol egy eldugottabb sarokban valami realisztikus jelenetbe öntötte bele a művész azt az ellenszenvet, amit az egésznek felfogása iránt érzett? Ki ne ismerné azokat a csodatevő nemzeti szenteket, akik olyan fanyarogva, vagy nagyon is a modellre emlékeztetve kierőszakolt mozgással cselekszik képzelt csodáikat? Hát a nemzeti nagy csaták festményein hogyan könyörög minden egyes dulakodó alakon keresztül a művész finomabb lelke : ne öldököljünk - mondják ezek az alakok — hiszen mi azért vagyunk, hogy szeressük egymást . . .

II. csoport. A természetlátók csoportja. Előttem áll valaki. Nézhetem őt a belőle felém sugárzó fizikai ereje szerint is, s ha erős, egészséges, csodálattal nézem fizikai szép formáit, izmait, üde színét; ha meg gyenge, gyengébb, mint én, akkor bizonyos fölénynyel vizsgálom. Ha e szempontból néz a képíró, akkor keresi tanulmánya objektumának hatalmas izmait, széles mellkasát, izmos ökleit, egészséges, piros színét; keresi a neki megfelelő milieu-t, ahova helyezhesse, s hova vinné, ha nem az egészséges, kékreflexes ég alá. Ha pedig gyenge a vizsgált objektum, akkor túlozva látja vékony nyakát, beesett szemeit, sápadt, beteges színét és keresve neki megfelelő milieut, teszi piszkos sikátorokba, sötét intérieurökbe, vagy a hervadó ősz sárguló levelei közé.

Ebből a szempontból ítélve, a képírás meghatározása teljesen egybevág az empirikus tudományok akármelyikének a meghatározásával. L'art pour l'art, hangzik az ismert frázis. Ez a tanulmányozás mezeje, az empirikus művészet, amelynek az érzéki impressziók mindegyike sujet.

Szétszedni, elemeire bontani való a szín, a világosság, az árnyék, a vonal, a mozgás, a forma, ehhez felhasználja a fotográfia segítségét olyan természetes örömmel, mint a természetbúvár a mikroszkópot. A fényes napvilágítás minden apró kis vetődését, az égbolt kék reflexének mindent átitató színét megfigyelték, elemezték.

Az úttörők palettája a szivárvány főszíneit nemcsak a palettáról, hanem a képekről is azon nyersen szikrázza vissza.

Az előző csoport erőszakolt kompozíciója helyett a külső impressziók igazságát, a fény és árny helyébe a színfoltok skáláját tették. A műtermek sárgás levegőjébe új, tiszta levegő áramlatát hozták, a tavasz virágillatát, a nyár forróságát s mindennek egy fizikai karakterét, szemben az első csoport társadalmi-réteg különbségeivel.

Őszinte a felfogás, egészséges és üde. Megmondja : engem érdekel a látható érzéki világ minden alkotó eleme, azt tanulmányozom. Tovább, az igaz, nem is néz, nem is következtet. Feladata, annak ezer és ezer, kimeríthetetlen változata annyira elfoglalja, lefoglalja híveit, hogy nem marad idejük a szélesebb áttekintésre és gondolkodásra. Ebből kiindulva, reájuk nézve minden kép, csak éppen az nem, ami az volna, mert azt szinte elvetik, aminek benső értelme is van, annál a gyűlöletnél fogva, amivel az előző csoport affektált kompozíciói iránt viseltettek, hogy onnét kiválhassanak.

A kiválás határvonalát élesen meghúzza az a fontos momentum, amikor a természetlátás, mint világnézet új világításba juttatva mindent, a mesterkélt clair-obscure helyébe a színfoltok megfigyelése lépett.

E horizonton figyelők a mindenséghez és egymáshoz való viszonyuk folytán sokkal szabadabbak, mint a megelőző csoport. Nem igen szerepelnek az adminisztrációban, — hiszen az úttörők a „nagy visszautasítottak" - - terük nem a parket, hanem a természet. A dicsőségvágy szépen meglankadt és inkább magát a tanulmányozást illeti kitartásuk, mintsem annak a nyilvánosság elé való vitelét.

E csoportot megkülönböztető főkarakter tehát a tanulmányozás. Tanulmányaiknak, mikor már rámában áll, keresik a címét s az jut a bibliából is, a történetből is egy kis erőszakkal. A tanulmány látszatán csak a tájképekben emelkedtek felül, ahol a természetben munkálkodó ember, mint a legelő állat, élelmét arató állatember teljesen beleolvad és ember és állat, fű, fa, ég, víz alkotnak egységes egészet legjobb műveiben.

Az arcképek náluk tanulmány címén szerepelnek, s ha mégis éppen ezek között találni a leg-igazibb arcképeket, ez onnét van, hogy a pleinair nem lévén alkalmas az úr látszatát emelni, sőt a legcsillogóbb ékszeres ruhát is elsimítja a természet olvasztó ereje, hát ők urat nem is igen festhettek, hanem festették a jó barátokat, feleségeiket, gyermekeiket s ezáltal olyan intimen tudott munkák születtek, amiknek az ipari arcképelnevezés jár s örök-becsüket nem etnográfiai értékük kölcsönzi, mint a viszonylagos úr szempontjából készült arcképeknek. Hanem, mint minden, ami bimbózik, az virágzik is - ha életképes — gyümölcs is lesz belőle, ez is megérik s lehull, úgy ez a szép tanulmányozás is, mint az előző csoport, egyformán elért a technikai tudás túlérett állapotába s nem maradt más, csak a hogyan és a miként. Ekkor aztán kiözönlöttek azok, akikből az isteni szikra teljesen hiányzik és nagy igyekezettel megtanulták a mesterséget olyan bámula-tosan, ahogy megtanultak volna hasonló kitartással ugyanezek zongorázni is, vívni is, bukfencet vetni is. Mennyiségükkel aztán elszorították másfelé azokat, akik az isteni szikrával égtek, hogy ezek régi helyüket otthagyva, másfelé, más irányt teremtsenek.

INTÉRIEUR BRUCK MIKSA FESTMÉNYE

III. csoport. E kiözönlött hadat nevezem a tipus-talanok csoportjának. Foglalkozni azért kell vele, mert a nagy tömegük kívánja ezt.

Ami az embernek nem intuitív jön, hanem meg lehet és meg kell tanulni, azt ezek mind megtanulják. Eltanulták a viszonylagos úrtól a parure-t, a bibliai, a történelmi sujet-t; a természetlátóktól a palettát összes már kikevert színeivel s az elvont szabályok kompozíciói közé szemérmetlenül oda keverték a szabad impressziókat, teremtve ezáltal egy felfogásbeli és technikai újdonságot, divatot, s ez annál a csodálatos gyorsan terjedő bacillusnál fogva, mely a divatot oly hirtelenséggel tovafertőzi, igen könnyen megvesztegette még a szakértőket is.

Pusztító hatásukat növelte a quantitás is, nyomasztó erővel lepve el a kiállítási termek már-már kilométerekre terjedt falait, ahol, mint egy lelkiismeretlen régiségkereskedő boltjában, igazgyöngy szándékos hanyagsággal hever a hamissal egyetemben s csak aki próbakővel jön, tudhatja nagy kitartással darabonkint vizsgálva megkülönböztetni az igazit a hamistól.

IV. csoport. Az előző három csoportot úgy vizsgáltam, mint kívülem álló dolgot, mint multamat. A negyedik csoportról azonban csak úgy beszélhetek, mint lelkem jelen állapotáról, még pedig a teremtő s nem a szemlélődő-szellem szempontjából.

E szempontból csak azokat a benyomásokat vizsgálhatom, amelyek lelkemből érzékeimen keresztül kifelé futnak, nem pedig, mint amott, a kívülről lelkembe hatoló benyomásokat.

Vizsgálódásom tárgya és személye egyedül én magam vagyok s lehetek, míg a másik háromnál önmagamat is kívül éreztem.

Tudásomat, vagyis engemet a benyomások billiói alkotnak, amelyeknek látását a teremtő szellem szempontjából már akkor élvezzük, mielőtt azok érzékelhető formába jutottak volna, mint a komponáló süket Beethoven leikéből kifelé törekvő vibrációk mielőtt érzékien hallható rezgéssé durvultak volna, ő már a rezgések mennyeien finom alakjában élvezte őket a teremtés boldogságában : ilyen a gondolatot kisérő színek és formák vibrációja is.

Ily szempontból ítélve a mű nem - - hogy úgy mondjam — látványosság, hanem az egyéniség lelkének egy olyan vulkanikus kitörése, ami nem másokért készülődik odabent, hanem első sorban maga a teremtő lélek tisztul általa. Maga a teremtő lélek élvezi azon vajúdást, amit az előtörekvő érzések idéznek elő. Ezen előretörekvő s formába vágyódó érzések ugyan külső benyomásokból származnak, de a lélek által szellemi formába jutva élnek olyan intenzív és hatalmas benső életet, aminőt tudásunk előidézni és belátni képes. Ha az érzések közül valami igazán életképesen felszínre jut érzékeinken keresztül s valami neutrális formába ér (mint a beszéd, írás, rajz), az első sorban csak önmagából önmagáért történik, s ha mégis jut belőle másoknak is, az már az illető individuumra csak mintegy véletlen. Neutrális és közvetített új formájában egyébként is egy második szemlélődőre való hatása nagyon megkopik és távolról sem olyan intenzív, mint amilyen magára a teremtő szellemre nézve volt.

A teremtő szellem már akkor érez az újjáteremtés gyönyöréhez hasonló vajúdást, amikor a külső benyomások szeme mechanizmusán keresztül tudásába jutnak, például ha lerajzolok egy szép fejet, vagy festve tanulmányozom egy táj bűbájos változatait, vagyis formát, színt, vonalat érzékítve egy neutrális anyagból (festékkel, vagy ónnal) újrateremtek, máris érzek a teremtés gyönyöréhez valami hasonlatosat, de közel sem azt, amit a benső látásnak külszínre való hozásában, újraanyagosításában,

A természetlátó külső impressziók után dolgozik, de nem ereszti le azokat lelke mélyébe, mert a vásznon van azokra hamarosan szüksége, hát ez impresz-sziók nem is üllepedhetnek ott meg, nem is lesznek sajátjává, hanem csak individualitása exlibriszét ragasztja reá s úgy juttatja a könyves polcra, anélkül, hogy tartalmával, lényegével megismerkedhetett volna. - Igen ám, mert elfoglalta a bekötési táblával és exlibriszszel való vesződsége.

Egyéniségének a bélyege lehet nagyszerű, megvesztegetően szép, de a természet, a leutánzott természet anyaga mégis csak erősebb, úgy, hogy megrepeszti s tönkreteszi az egyéniség finom mázát, ami csakhamar le is hull róla.

Ha felvetem e szempontban a kérdést, hogy mi a művészet, akkor tovább is kell kérdenem, mielőtt felelhetnék, hogy mi az írás, mi a beszéd, mi a szó, a gondolat, az érzés és míg ez utolsóról nem tudom, hogy micsoda, hogyan tudjam, hogy mi az első ?

Képletesen így mondom el : Agyam hátterében a külső érzéki benyomásokat az élet az Ész földjébe veti; e földet a Gondolkodás esője lazára, áztatja, hogy a Szeretet melegén az Érzések, mint csirahajtások kibújhassanak, majd a Megismerés napfényén fölfelé törnek, hogy valamiképpen érzékelhető formába szökkenhessenek.

Földien érzékelhető formájuk a tekintet, a mozgás, a szó, a beszéd, az írás, a. képírás, a zene, stb. E formák mindegyikét más-más érzékszervünkön keresztül, vagy annak segítségével közvetítjük. Míg az érzések rajtunk keresztül formába jutnak, érezzük a teremtés gyönyörét és a szülés fájdalmát. Mert fájdalmas mindazoknak, akikben végtelenül finom érzések rajzanak és törnek kifelé, a formába juttatás, de csak azért, mert mintegy sajnálják azokat újra anyagosítani. Azért mennél finomabbak az előre-törekvő érzések, annál egyszerűbb formában igyekeznek felszínre jutni, s ha ez érzések szimbolumjaira sok anyagot rakunk, akkor elvesztjük magát az érzést.

A hangok következetes összetétele, amit beszédnek nevezünk, minő lebegő, finom formába juttatása az érzéseknek, s mégis ! minő nehézkes súlyokat érzünk rajtuk a gondolathoz képest — hát akkor szinte mázsálható anyag lóg a képzőművészetek formába juttatásában, úgy, hogy emiatt a teremtés fájdalma sokszor megmérgezi a teremtő gyönyörét s több marad azoknak, akiknek közvetíti, mint magának.

Az érzéseket közvetítő formák minden alakja, így a képzőművészetek úgynevezett technikája is kifejlődésében kerékforgású, míg az előadandó érzések haladása végtelen. E kettő, a kifejezésmód, s az érzések bősége fordított viszonyban halad egymással, mert éppen akkor szalad az előadási technika küllője a legalsó fokon, amikor legtöbb közvetíteni valója van, mert fáj a teremtőszellemnek az újraanyagosítás.

Minden nagyobb népfaj felforgatta küllőjét az előadási mód legfelső fokára, de mindig fordított viszonyban az elmondani valójához.

E fordított viszony azonban csak látszat, amit az idéz elő, hogy amikor az érzések bizonyos érájának formatúltengése elkövetkezik, már az érzéseknek egy új érája törekszik formába jutni. E forma új lehet csak, de mivel a túlhaladt régi forma teljes tökélyével előttünk kisért, az újat emiatt még nem tudjuk elfogadni.

Minden érzés formába jutása azonban nem egyéb, mint elhívogatás, elcsalogatás az anyagból a szellemibe, a külső szemlélődésből a befelélátásba, a gondolatvilágba, a végtelenbe. És pedig egy nagyon sajátos módon. Teszem, a zene a vakok misztikus, egyoldalúan érzékelő szférájába vezet, ahol a rezgést egyedül fülkagylónk közvetíti s gyönyörünket külső látásunk pihenése, teljes, álomszerű pihenése növeli, hanem annál nagyobb befelélátásunk ! Képzelődésünk megindul, a fantázia táltosa soha nem látott helyeket száguld meg velünk.

Ennek antipódusa a képírás, ahol meg egyedül látószervünk közvetít és hallószervünk pihen, miközben élvezzük a süketek nagy megfigyelő képességét, akik szájunk mozgásával leírt vonalakból leolvassák a hang formáját, a szót.

A zene, csodálatos ! benső világunk mennyeien vibráló színpompáját tárja elénk, hogy szemeinket önkénytelenül is behunyjuk, hogy csak ne zavarjon kívülről semmi, --a képírás ellenben a benső világunk vonalas hullámzásában, a zenére emlékeztető ritmusában ringatja lelkünket s ezt minden külső hang megzavarja.

A közvetítések ezen gyönyörű felosztását döntötték halomra a látványossággal összekapcsolt zenei előadások, az operák. Mert éppen azt a gyönyörű magaslatát a benső szemlélődésnek veszítjük el, amely magaslatra a zene — hogy úgy mondjam — ingyen felszállít, hogy vagy ott maradva, gyönyörködjem, vagy pedig felhasználva ez adott magaslatot, gondolataim szárnyán onnét még messzebb érjek, mint az ökörszem a sassal tett fogadásában, így a zené-sített, monstre-képkiállítások is megfosztanak a néma magányosság nagy megfigyelő képességétől.

A külső érzéki benyomásokat gyűjteni szeretettel s aztán ezeket lelkünk mélyére ereszteni, hogy tudásunk a megismerés még ködös végtelenét mindjobban és jobban felvilágosítsa, ezt érzem én életnek ; s ha e belső életről valamit a felszínre hozva újraanyagosítok az ón lelkem bélyegével, ezt érzem én művészetnek.

A külső megfigyelést lehordja tudásom és ismét felszínre hozza ama lánggal égő szeretet, amit nem kell magyaráznom. Az érzéki képek földi szemeink mechanizmusa előtt csalóka perspektívában állnak, csak ott bent nyernek valóságot és pedig olyannyira élőt, aminő életet tudásunk benne ébreszteni tud ; de hogy ez életből valamit külszínre hozhattunk egy neutrális új formában, a képzőművészet köntösében, ahhoz legalább is akkora tanulmányozás kell arra befelé, mint amennyit eltöltöttünk a külső benyomások szerzésénél.

Kezdetben, az igaz, csak olyan naiv formában bújnak elő, mint annak idején külső megfigyeléseinké s különösen szemben ezzel a kész empirikus művészettel, amely hemzseg a fölösleges részlettől, e gyenge hajtások szeretnének ismét visszabujni ; de aztán szellemiségük végtelen élete győz az anyag végességén, s mind nagyobb erővel, mind nagyobb tökélylyel áll elénk, tudásunk követeléséhez mérten.

Minden nagy kultúrát ért népfaj reá bízta magát a benső szemlélődésre s miután néhány századot az empirikus külső munkával eltöltött, néhány százada ugyancsak a benső világ újraanyagosításában telt el s ez újraanyagosított formát nevezzük mi stílnek, ami jellemzi a különböző kulturnépek világfelfogását. A jellemzés főtulajdonsága nem a külső kutatásuk mikéntjéből van levonva, hisz azokat az idő el is hordta előlünk, hanem amit benső szemlélődésükből a felszínre hoztak, gyönyörű formákban újraanyagosítva. Ez úgynevezett stílek beszélnek nekünk ama kulturnépek világfelfogásáról.

Hogy az érzéki benyomásokból mire irányítjuk külső megfigyelésünket, ez is lehet karakterisztikus, de mégis csak kifejezőbb az, hogy e szerzett benyomások minő életformát nyertek odabent.

A viszonylagos úr mindent társadalmi szemmel nézvén, nem világit mást meg, mint az őt érdeklő urat, ezt nagy fénybe helyezi, míg a mellette levő fontosabbat, tehát az állat- és szellemembert a koromsötét árnyékban hagyja. Ez megfigyelésének karaktere, innét kapta elnevezését is : clair-obscur.

Viszont a természetlátó mindent, ami anyagi egyformán fontosnak tart és mellékrészletek burkolják az igazán fontosat. E látásért érte elnevezése is: pleinair.

De sem az egyik, sem a másik megfigyelést leikébe le nem ereszti.

Az első csoport megelégszik a mások lelkén megszűrődött s formába jutott megfigyelésekkel s felhasználja céljaira az összes stíleket, vagyis egy letűnt kor befelélátásának szemüvegét helyezi orrára, mikor külsőleg megfigyel és ezzel valami klasszikusnak, valami bensőleg értékesnek a látszatát mímeli.

A természetlátó sem ereszti le impresszióit lelke mélyére, hanem engedi magát az első impresszió varázsától megvesztegetni s önfeledten szürcsöli annak mézét. Azok, akik a külső benyomások után erős karakterrel az első impressziókat azonnal vászonra teremtik, már olyan homályos, olyan spontán dolgokat látnak be a sokrészletű természet után is, hogy közvetlen homályos látásuknál sokszorta több és fontosabb részletet visz le és hoz fel leikéből a negyedik csoportbeli. Itt már a természetlátó egészen oda ér - mint ahogy extremitások egymást érintik --a negyedik csoporthoz, ami a dolog külső érdemét illeti.

ARCKÉPTANULMÁNY GLATZ OSZKÁR RAJZA

Összefoglalva most mind a négy csoportot, röviden így jellemezhetjük egymásutánjukat, létjoguknak egyforma erejű odaadással adózva :

Az első csoport újraismétli a régi leckét, felújítja régletűnt korszakok világnézetét, de még alig mondta el az egészet, már kiszakad belőle egy új csoport, amely a hallottak nyomán a saját lábán indul el, hogy közvetlen lássa a hallott igazságokat.

E munkájában sok hazugságra jön reá, sok új dolgot lát meg s mikor megfigyeléseiben már-már bábeli zavarral futkározna — e zűrzavar kifejlődését sietteti a harmadik csoport — lehull az érett gyümölcs s e magból kel ki a negyedik csoport, amely hivatva van megvésni e lefolyt korszaknak világfelfogását a jövendőnek, a történetnek.

Veszprém, 1903. május.

EGY SZÁL VIRÁG NAGY VILMOS RAJZA