Második évfolyam, 1903    |   Ötödik szám    |    p. 310-314.
 

 

KÉPROMBOLÁS

Somorú aktualitás késztet annak a kérdésnek felvetésére: van-e a festőnek, szobrásznak joga a saját művéhez akkor is, ha azt pénzen eladta ? Vagy pedig: ha megvásárlók egy képet vagy szobrot, van-e jogom ahhoz, hogy azt, ha kedvem úgy tartja, elpusztítsam?

A kérdésnek ily formában való felvetése bizonyára meglepetést kelthet azokban, akik igazi barátai a művészetnek és ennél fogva el se tudják képzelni, hogy valaki, ha már pénzen megszerzett egy műtárgyat, azt el is pusztítja. Nincs ugyanis semmi ráció abban, hogy valaki így pazarolja a pénzét s azért az ilyen esetek bizonyára nagyon ritkák. Indító okuk többnyire valamely hirtelen fellob-banás, meg nem gondolt pillanatnyi elhatározás. A magyar anekdotavilág ismer egy mágnást, aki szeleburdi fogadásból egy igen becses régi festmény vásznával béleltette ki ruháját, de hát kérdés, vájjon ez az anekdota csakugyan megtörtént dologról szól-e. A műtörténet is ösmer olyan eseteket, amidőn közepes értékű freskofestményeket leverettek a falról, hogy azok helyébe valamely nagy mester műve kerüljön. Ezekben az esetekben nincs szó pótolhatatlan kárról vagy valamely jeles mű okadatlan elpusztításáról. Itt mindig csak nyert a műtörténelem, mert finom művészi érzésű emberek akarata irányította az elhatározást.

A mi esetünk, amely e tárgy fejtegetésére késztet, más természetű. Egy jeles magyar művész, Kriesch Aladár, megbízást kapott egy temetői síremlék három falmezőjének freskó-technikában való kifestésére s e feladatának meg is felelt. Aki e freskoképeket látta, azt a meggyőződést merítette belőlük, hogy a festő egész szivével és egész tudásával felelt meg a rábízott feladatnak. Képei jelentékeny művészi értéket mutattak. A megrendelő azonban néhány év múlva a három kép közül kettőt leveterett a falról (a két legjobbat), anélkül, hogy csak egy szót is szólt volna a szerzőnek s megbízta a művésznek egy kollegáját, hogy új képeket fessen helyükbe.

Azon vagyunk, hogy a kérdést tisztán lássa minden olvasónk s azért a még fönmaradt freskó képét itt reprodukáljuk, amennyire egy freskokép kis méretben és színek nélkül reprodukálható. Hasonlóképen közöljük az elpusztított freskók kartónjait is. Ezzel aztán ki is merítettük a tárgy bemutatását s áttérhetünk reflexióink elmondására.

Első benyomásunk az, hogy súlyos beszámítás alá esik egy festőnek az az eljárása, hogy művésztársának tudta nélkül beleegyezik annak művei elpusztításába s vállalkozik arra, hogy helyükbe másokat fest. Sokkal csekélyebb bűnökért örök bélyeget sütött a közvélemény jogérzete más festőkre. Aki Michelangelo utolsó ítéletének alakjaira lepleket festett, ma is a gúny jelzőivel szerepel a műtörténelemben. Az emberi igazságérzet nem tűr meg ily eljárást s ha erre nincs jogorvoslat, úgy ez talán csak a tételes jognak a jogászok által is beismert hiányosságain fordul meg.

Ez az első benyomásunk csak megerősbödik, ha ismételten át- s átgondoljuk a kérdést. Sokan inkább a festő, mintsem a megrendelő felé fordítják a vád élét. A jelen esetben a szemrehányás nagy súlya a megrendelőt terheli, aki a szerző művész tudta és beleegyezése nélkül pusztíttatta el a freskókat, oly műveket, amelyekbe egy igazi művész lelke minden érzését beleöntötte. Természetes, hogy nem menthető az a festő sem, aki e művek megsemmisítésébe beleegyezett s így - - bár talán akaratán kívül - jóváhagyni látszott az eljárást. Ez a festő ugyanis vagy képes méltányolni a levert freskók értékét, vagy nem. Ha igen, úgy a legsúlyosabb elbírálás alá esik eljárása, ha nem, úgy diszkvalifikálta magát arra, hogy jobbakkal helyettesítse az elpusztított festményeket, amire azonban mégis vállalkozott. A vád súlya tehát őt is nyomja. S e vádat köteles elviselni annál is inkább, mert bizonyos, hogy ő maga is vádlóként lépne fel, ha az ő műveit pusztítanák el. Mert ha ezt nem tenné, úgy ezzel maga ismerné el a saját művészete értéktelenségét.

Most azután az a kérdés tolul fel bennünk, hogy ösmervén a konkrét esetet, mily véleménynyel legyünk a festőnek, avagy még inkább általánosítva: a képzőművésznek a saját művéhez való jogáról. A dolog talán a jogászok ügykörébe tartoznék, de mivelhogy eddig elmulasztották az ily esetnek jogi elbírálás alá való vonását, engedtessék meg nekünk, hogy legjobb tudásunk szerint mi szóljunk hozzá ehhez az általános érdekű kérdéshez.

A festőnek a saját képéhez való jogát érezhették a tételes jog formálói is, bár ezt az érzésüket nem öntötték biztos formába. A legtöbb kulturállam törvénykönyve ugyanis védi a festő szerzői jogát a kép eladása után is oly formában, hogy a kép reprodukciójának joga a szerzőé marad, ha csak az eladásnál erről a jogról kifejezetten le nem mond. A szerzői jognak e csonka hulladékát tehát megmentették a jogászok a művész számára. Ha most keressük ennek az intézkedésnek motorát, úgy azt bizonyára a festőnek vagy szobrásznak a saját művéhez való jogában találjuk meg. Idáig nem jutottak el a törvénykönyvek szerzői: minden emberi jogérzet azonban azt diktálja, hogy idáig el kellett volna jutniok. Teljes joggal appellálhatunk itt az európai ember jogérzetére. A festett vagy vésett művészi becsű mű nem vonható az adás-vevési ügyletek általános sablonja alá. A köztudatban élénken él annak felismerése, hogy a művészi munka terméke kivételes elbírálást kivan, mivelhogy az ember történelmi szereplésének, a kultúra fejlődésének egyik legfontosabb dokumentuma, így hát általános emberi érdekkel és értékkel bír. Hogy van műtörténelem, hogy egész tudományos doktrínák fűződnek a művészet múlt és jelen munkásságához, hogy az államok milliókat költenek a közjó, a közműveltség érdekében múzeumokra és művészeti gyűjteményekre : mindez bizonyíték arra, hogy a művészi értékű műtárgyak léte és konzerválása általános érdeket jelent s ebből az folyik, hogy a művészi értékű műtárgyak szándékos elpusztítása ezzel a közérdekkel ellentétbe jut, tehát sérelmet jelent. Egy drasztikus példa talán minden fejtegetésnél élénkebben megvilágítja ezt a felfogásunkat. Gondoljuk el, hogy valaki megvásárolta Shakespeare vagy Petőfi összes műveinek egyetlen kéziratát s azt elpusztítja. Bizonyos, hogy pótolhatatlan kárt okoz vele az egész művelt emberiségnek s bizonyos, hogy ezt a cselekedetét a legdrasztikusabb eszközökkel is kész volna bárki megakadályozni. Pedig itt oly művészi munkákról van szó, amelyek sokszorosításban is terjeszthetők, amelyek ma már nem viselik magukon a piéce unique jellegét. Mennyivel inkább érezhető azonban oly művek elpusztítása, amelyek sokszorosításban nem tarthatók fönn, például egy kép, vagy szobor?

Ha tehát az utóbbi példánál feltehető, hogy minden művelt ember minden tételes jogi rendelkezés fitymálásával még karhatalommal is kész volna a benne élő jogérzetnek engedve, az elpusztítást megakadályozni, úgy bátran következtethetünk arra, hogy a művészi értékű művek szándékos elpusztítása nagy igazságtalanságot jelent, olyan sérelmet, amelyet az egész művelt emberiség kész volna szigorúan büntetni.

E száraz fejtegetés, amelyet a felhozott eset szomorúan illusztrál, talán felkelti a jogi érzést nem nélkülöző emberek figyelmét oly irányban, hogy a jogérzetnek a tételes jog rendelkezései is támogatására siessenek. Nem is appellalunk itt a finomabb emberi érzésekre, csak éppen az igazságérzetre. De valamely pozitív rendelkezésre szükség van, nehogy ily megdöbbentő esetek megismétlődjenek.

LYKA KÁROLY

EGY SÍREMLÉK FRESKÓDÍSZE AZ EMBERISÉG KRISZTUS ELÉ VISZI SZENVEDÉSEIT KRIESCH ALADÁR MŰVE
EGY SÍREMLÉK FRESKÓDÍSZE
AZ EMBERISÉG KRISZTUS ELÉ VISZI SZENVEDÉSEIT
KRIESCH ALADÁR MŰVE

EGY SÍREMLÉK FRESKÓDÍISZÉNEK KARTÓNJA AZ ELVÁLÁS KRIESCH ALADÁR MŰVE   EGY SÍREMLÉK FRESKÓDÍSZÉNEK KARTÓNJA A VISZONTLÁTÁS KRIESCH ALADÁR MŰVE
EGY SÍREMLÉK FRESKÓDÍISZÉNEK KARTÓNJA
AZ ELVÁLÁS   -   A VISZONTLÁTÁS
KRIESCH ALADÁR MŰVE


 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002