Vannak-e, lehetségesek-e logikai érzelmek ? Nem ellenkezik-e egymással ez a két fogalom ? A kifejezés tényleg merész, talán nem is egészen megfelelő; mégis használom, mert jobb nem kinálkozott, mert rövid és mert a tárgy, melyről szó lesz, oly fontos, hogy talán nem árt, ha a cím is reáirányozza a figyelmet.

2. Ha logikai érzelmet mondok, szólnom kell az érzelmekről általában, legalább vázlatosan. Mi az érzelem ? Külön része vagy tehetsége-e a léleknek, mint a köznyelv sejteti, amely az érzelmeket megkülönbözteti a gondolatoktól, a szivet az észtől ? Gondolat és érzelem tényleg nagyon külömböznek egymástól ; a gondolat a világra vonatkozik, az érzelem saját magamra; a gondolat valami, amit magammal szembe állítok, az érzelemben saját magamat érzem; a gondolat mindig ismeret, megismerése valaminek, ami valamiképen van; az érzelem semmi egyebet nem jelent, mint hogy én mikép érzem magam, jól-e vagy rosszul és habár az érzelmek is nagyon különbözők lehetnek, mégis mindig oly skálában helyezkednek el, melynek egyik vége kimondhatatlan jólét, a másik elviselhetetlen kín. Azért joggal mondjuk, hogy a gondolat, mint olyan, közömbös, tárgyias, szívemet nem érintő, míg az érzelem meleg, pártos, fölemelő vagy lesújtó. Ily nagy különbségek mellett érthető, hogy az érzelmeket másvalaminek tekintik, mint a gondolatokat.

3. De azért fölszínes megfigyelés mellett is észreveszem, hogy gondolat és érzelem minden különbözőségük mellett is összefüggnek. Az érzelem rendesen mint gondolat kísérője jelenik meg. A gondolatok keltik bennem az érzelmeket. Ha éjjel az erdőben megyek és messziről emberi alak körvonalait látom, esetleg rosszul érzem magam, félek; ha közelebb jutva, azt látom, hogy az az alak egy alacsonyabb, kopasz fatörzs, félelmem elmúlik, jól érzem magam; megváltozott a gondolat és vele együtt az érzelem. Örülni, búsulni mindig valaminek szoktunk és az úgynevezett tárgytalan, homályos, borongó, merengő érzelmek is, ha szorgosan vizsgáljuk, tárgyakkal, illetőleg tárgyakra vonatkozó gondolatokkal függnek össze, csakhogy ezek a gondolatok is homályosak. Voltakép nem is az érzelem homályos ilyenkor, hanem a tárgya. Ha némelykor megmagyarázhatatlan, ismeretlen eredetű hangulatok lepnek meg, akkor elég jól tudom, hogy milyen a hangulatom, de nem tudom, mely gondolatokra, benyomásokra vonatkozik. Valakivel találkozom, beszélgetek vele és midőn elválunk, nyomott hangulatban érzem magam. Nem tudom, miért ? Később, midőn keresem az okot, talán emlékszem, hogy ismerősöm hangjában, beszédmódjában, magaviseletében volt valami, ami bántott vagy aggasztott. Ezt észrevettem, gondoltam és ennek nyomán támadt a hangulat, az érzelem.

4. Ha ezen a kapcsolaton tovább elmélkedem, észreveszem, hogy sokkal bensőbb, mint eleinte hittem. Nem először van a gondolat és ezután kullog utána az érzelem, hanem egyszerre keletkeznek. Belépek egy szobába ; világos, helyes a formája, kényelmesen és ízléssel van berendezve : azonnal jól érzem magam benne. Éneket hallok: nyomban tetszik vagy nem tetszik; hírt hallok, mihelyt megértettem, örülök neki vagy aggódom, búsulok miatta. Minden gondolatnak rögtön támad érzelmi visszahatása. Igaz, hogy gondolat és érzelem nagyon különböző, de annyira együtt van, hogy talán nem is kettő, hanem egy. De hogyan lehetséges, hogy kettő, ami különböző, egy legyen ? Az csak a külvilágban van úgy, hogy kettő mindig kettő. Délvilágunkban ez máskép van. Minden gondolat mutatja, hogy itt kettő igenis egy, mert hiszen minden gondolatban megkülönböztethetem magamat, aki gondolok, attól, amit gondolok, tudományosan kifejezve : az alanyt a tárgyától, holott ez a kettő csak egy: az alany és tárgy egysége. Ugyanígy vagyunk az érzelemmel. Amidőn valamit gondolok, egyrészt tudomásom van gondolatom tartalmáról, másrészt tudomásom van arról is, hogy ez hogy esik nekem, jól-e vagy rosszul. Minden gondolatban én gondolok valamit; ha azt nézem, hogy mit gondolok, akkor a gondolat van előtérben, ha azt nézem, hogy én hogyan vagyok ezalatt, akkor ez : érzelem. Az egész aktus egy, de ennek az egy aktusnak két különböző mozzanata, oldala van, egy objektív: a gondolat, egy szubjektív: az érzelem. Igaz, hogy némelykor az érzelmi mozzanat igen gyönge, majdnem zéró; egy dolgot, melyet százszor láttam, esetleg közömbösen nézek; de ekkor csak elkopott az érzelmi tónus, halkká vált, esetleg pedig föléled, tehát van.

5. Ez még világosabbá válik, ha az ember cselekvéseit nézem. Nemcsak gondolkodni esik jól vagy rosszul, hanem mozogni, cselekedni is. Fáradt állapotban járni kín; vájjon a járás és a kín : kettő ? A cselekvés egy, járok; és járván: rosszul érzem magam. -Mihelyt a kis gyermek megtanult járni, ujjongva szalad, ugrik; miért ujjong ? A szaladás jól esik neki. Kifeszíteni a karomat és erőmet érezni, jól esik nekem, a tánc ritmikus mozgása kéjes öröm. Magasabbrendű cselekedeteknél ugyan ez van. Nem igaz, hogy a munka kín ; csak fáradt állapotban vagy éhesen dolgozni az, különben kis és nagy örömök kiapadhatatlan forrása. Az ügyes mesterember szeretettel dolgozik, minden mozgása, melylyel valamely kis sikert ér el, neki öröm. Ellenkezőleg azt mondhatni: nem dolgozni kín. A tétlen emberek közt van a sok unott, unatkozó, elégedetlen alak; az unalom kétségbeejtő kínná válhatik. Minden mozgással, legyen az testi munkával, legyen erkölcsi cselekedettel vagy a legfelső szellemi alkotással kapcsolatos, vele jár az az érzés, hogy ez nekem jól esik-e vagy rosszul. Itt is az érzelem csak szubjektív oldala a cselekedetnek. Én cselekszem és egyúttal érzem, hogy ez nekem jól esik-e vagy sem.

6. Sőt ezek az utolsó példák talán már betekintést engednek az érzelem egész mivoltába. Mely mozgások esnek jól, melyek roszszúl ? Nyilvánvaló, hogy azok esnek jól, melyek a szervezetnek megfelelnek, életföltételeivel megegyeznek, általában fentartásszerűek. Fáradt állapotban járni kín, mert az izmok és idegek állapota ilyenkor az elfogyasztott erő pótlását, helyreállását kívánná, holott újabb munkára ösztökéljük. A test érzi a veszedelmet, melyben forog. Ami testünknek javára van, az kellemes, az ellenkező kellemetlen. Az orvos nagy súlyt helyez arra, hogy a betegnek milyen a közállapota; hogy mit beszél a beteg a betegségéről, kevésbe veszi, de hogy milyen a kedve, azt fontos jelnek tekinti. A testi játékok hasznosak és ezért jól esnek, nincs egyéb céljuk, mint a testnek megfelelő mozgások végzése, melyek erejét, ügyességét növelik. Mindezekben az esetekben az érzelem nem egyéb, mint a test önfentartó törekvésének jelzője. A test elemezhetetlen, ősi sajátsága, melyet semmiből és semmivel nem magyarázhatunk, mely ellenkezőleg minden biológiai magyarázat alapja, hogy fenn akarja magát tartani. Ami cselekvéseiben, változásaiban ezt a törekvést szolgálja, az kellemes, az ellenkező kellemetlen. - Így is mondhatjuk : élni akarunk; ami ebben megsegít, kellemes, ami az életet csorbítja, fenyegeti, kellemetlen.

7. Ugyanezt mondhatjuk a magasabbrendű érzelmekről is. Mindegyiknek össze kell függnie azzal, ami az élet jellemző tulajdonsága, önfentartó törekvéseivel. Az érzéki benyomásoknál ez kézzelfogható. Az erős fény bántja a szemet, kellemetlen ; ugyanez áll az erős hangokról, a nagyon forró vagy jéghideg testekről, az undorító ízekről stb. De a magasabbrendű szellemi működések sem lehetnek más természetűek. A megfeszített szellemi munka is fáraszt, kínossá válhatik, nyilván ártalmas. Nagyon soká és intenzive figyelni valamire, figyelmesen nézni valamit, egészen kimeríthet bennünket és nincs kínosabb érzés, mint a kimerültségé. Ha egy kedvelt íróm új munkájának olvasásához fogok, mily jóleső érzéssel készülök rá, helyezkedem el, szellemem fölüdítését várom. Minden szellemi szórakozás eredetileg a szellem önfentartó törekvéséből ered ; persze, ezzel is visszaélnek, mint az étellel, itallal és azután csodálkoznak rajta, hogy folyton szórakozni nemcsak nem nagy boldogság, de tönkre is tehet bennünket és csakhamar untat. Szóval, kimondhatjuk, hogy nemcsak gondolataink járnak érzelemmel, hanem általában egész testi-lelki szervezetünknek minden működése, cselekvése, állapota és az érzelem nem is egyéb, mint jelzése annak, hogy valamely működés, cselekvés, állapot hozzájárul-e fentartásunkhoz, gyarapításunkhoz, erősbítésünkhöz vagy csökkent-e bennünket. Az érzelem mindennek, ami velem és bennem történik, azt az értékét jelzi, amelylyel az reám nézve bír.

8. Ez elemi, de itt fontos, mert alapvető megjegyzéseket még az érzelmek egy nevezetes tulajdonságának megemlítésével kell kiegészítenünk. Az érzelem jelzi a dolognak rám vonatkozó értékét, legyen ez a dolog szemlélet, elvont gondolat, mozgás stb. De mi ezt az értéket többé-kevésbbé a tárgynak tulajdonítjuk, tárgyiasítjuk, a tárgynak szinte érdemül tudjuk be. Amily háladatlan teremtések vagyunk embertársainkkal szemben, oly háladatosaknak mutatkozunk a dolgok iránt. Mondjuk ugyan, az étel jól esik, de csak, ha nagyon éhesek vagyunk; többnyire inkább azt mondjuk: az étel jó. Mintha magában jó volna, mintha benső értéke volna. Mondjuk ugyan: De gustibus non est disputandum, de azért mégis csodálkozunk, ha valakinek nem ízlik, ami nekünk ízlik és a gasztronómia terén nem akad kevesebb zsarnok, mint másutt. Azt is észrevehetjük, hogy mennél hevesebb volt testünknek-lelkünknek valamely szükséglete, melyet kielégítettünk, annál inkább érezzük a kielégítettség szubjektív természetét. A nagyon éhes ember nem ínyenc, nem mélyed el a konyhai művészet jelességeibe, csak éhsége csillapodását érzi. Általában a test fentartásával közelebbi összefüggésben álló cselekvéseink igen intenzív és igen szubjektív érzelmeket keltenek, ide tartozik az ízlés, szaglás, a hőérzet stb. Ami a fülemnek jólesik, az nem oly intenzív, de annál objektívebb érzelem, ezért beszélünk édes, csengő, kedves, szép hangról. A színekről is azt mondom, hogy szépek, nem pedig, hogy nekem tetszenek. Minden érzelmet objektiválok ugyan, de kisebb-nagyobb mértékben. Azt mondják, az ember önző, mert hiszen mindent csak azért szeret, tesz, mert neki jól esik. Megfordítva kellene mondanunk, az ember sok tekintetben nem önző, mert hiszen még azt is, ami csak arra szolgál, hogy kellemes érzelmeket kiváltson saját lelkében, úgy tekinti, mintha az a kiváltás a dolog érdeme volna,: más szóval, szereti. A dolgok jósága, szépsége, szeretetreméltósága nem egyéb, mint saját érzelmeinknek objektivációja, tárgyakra vetítése. Mi bennünk ragyog az a nap, melynél fogva a világ szép. A szépség az a fénye a világnak, melyet a mi lelkünk, melyet érzelmeink napja áraszt reája. És így eljutottunk ahhoz, amit esztétikai érzelmeknek nevezünk Az esztétikai érzelem -- objektivált érzelem. Minden érzelmet objektiválunk, tehát minden érzelem esztétikai érzelem annyiban, amenynyiben objektiváljuk. Amelyeket azonban rendesen és teljesen szoktunk objektiválni, azok a szó szorosabb értelmében vett esztétikai érzelmek. És ez voltakép nem egyéb, mint amit Kant mondott: Szép az, ami érdek nélkül tetszik. Érdek nélkül annyit jelent, hogy a tetszésben az alanyi mozzanat háttérbe szorult, hogy nem valamely heves vágy szubjektív kielégítését érzem, hanem magának a dolognak tulajdonítom az értéket. Énem elhallgat és egészen odaadja magát a tárgynak. És ugyanazt mondja Schopenhauer is: Ha nem akarok semmit a világtól, csak nézem, a világ széppé válik előttem. Nem minden tárgy olyan, hogy rávetíthetem a szépség sugarát, hogy érdek nélkül nézhetem, hogy nem akarok tőle semmit; de ha olyan, akkor szép.

9. Ezek után ez a kifejezés: logikai érzelem, már nem fog idegenszerűen hangzani. Hogy érzékszerveink működésével, tagjaink mozgásával erős érzelmek vele járnak, az előbbiekben láttuk; előre tudhatjuk, hogy az értelem működésével is érzelmek kapcsolatosak. Az értelem működését azonban két szempontból tekinthetem. Az egyik vonatkozik a gondolatok tartalmára, a másik formájára. A gondolatok tartalmával foglalkoznak az egyes tudomán3^ok; a gondolatok formájával azonban, azaz a gondolatok, bárminő is a tartalmuk, lefolyásának módjával, kapcsolódásukkal két külön tudomány foglalkozik: a lélektan és a logika. A gondolatok tartalma is kapcsolatos érzelmekkel, de a gondolkodás formája is. A gondolkodás olyan, mint egy műhely, melyben meghatározott szabályok, módok szerint dolgoznak. A gondolkodás nagy mechanizmus, melynek megvannak a maga törvényei, ezek szerint készülnek a gondolatok. Nyilvánvaló tehát, hogy ami a gondolkodás munkáját megkönnyíti, megerősíti, elősegíti, természetének megfelel: az jóleső érzelmeket fog kiváltani, az ellenkező pedig ellenkezőket. Ezeket az érzelmeket nevezem logikaiaknak.

A kifejezés kissé szűk, mert a logika csak a gondolatok helyességével foglalkozik, én pedig azokat az érzelmeket keresem, melyek nemcsak a gondolkodás helyességének, igazságának funkcióival, hanem általában a gondolkodással kapcsolatosak. De más közismert szó nem állott rendelkezésemre és a "logos" szónak megvan az a tágabb jelentése is, hogy a gondolkodás formáját általában jelenti. Nevezhetném azonban ezeket az érzelmeket intellektuálisaknak is. Ezek tehát azok a külön érzelmek, melyek bennünk támadnak, amidőn az értelem magasabb funkciói mennek végbe. Nyilvánvaló az is, hogy ezek esztétikai érzelmek, az esztétikai érzelmeknek egy külön osztálya, mert ahol alkalom van rá, nyomban és majdnem teljesen objektiváljuk. Ami a dolgokban olyan, hogy értelmünk természetével, működésével megegyezik, azt megkönnyíti, gyarapítja, kielégíti, az a tárgyakat reánk nézve esztétikailag értékessé teszi.

10. Ezekről az érzelmekről akarok a következőkben bővebben szólani, részint azért, mert ily egységes szempontból tudtommal még nem állították őket össze és így tudományos érdek fűződik a kérdéshez; de azért is, mert talán gyakorlati szempontból is fontos e kérdés tárgyalása, A modern művészet és művészeti kritika kevésre becsüli a műalkotásnak ama tulajdonságait, melyek logikai érzelmeket keltenek. Mondhatnám, valami nagy logika-ellenes áramlat van az egész modern világfölfogásban és a modern művészetben is. A művészetben azt hiszik, hogy a logikai elem a művészetben csinált, mesterkélt, kigondolt dolog és mint ilyen, művészetileg értéktelen. Ellentétbe állítják a logikait az érzéssel, a közvetetlennel és a jelszó az: mennél kevesebbet mond a műalkotás az értelemnek, annál jobb, szóljon az a szemnek, a fülnek, az érzésnek, ez a fő. Itt vészes félreértés lappang. Nem minden, ami a műalkotásban logikai, mesterkélt, kigondolt. A műalkotás az egész embernek szól; értelmét is ki kell elégítenie, bizonyos módon, bizonyos mértékben; ha ennek jogos követelményeit ki nem elégíti, kárpótolhat-e egyébbel? Csak látó, halló, érző emberek vagyunk-e és nem egyszersmind gondolkodók? Nem egy-e az ember? Rekeszekre van-e osztva ? A dolog érthetetlen volna, ha nem tudnók, hogy ez a mai áramlat a maga szélsőségeivel csak, mert visszahatás a megelőző kor racionalisztikus művészete ellen, vetemedett ezekre a szélsőségekre. De a tudomány kötelessége a dolog lényegét nézni és ezzel a korszakok járását is érthetővé tenni.

11. Mindenekelőtt próbálom összeállítani az itt szóban forgó esztétikai érzelmeket, habár ez az összeállítás, mint első kísérlet, csak vázlatos és tökéletlen lehet. A főelv az volt, hogy mindaz, ami valamely tárgyban az értelem munkáját könnyíti, az értelem követelményeinek megfelel, az értelem természetével megegyezik, az rám nézve esztétikailag is értékes lesz. De melyek azok a követelmények, melyek az értelem mivoltának ama vonásai, melyek itt szóba jönnek ? Három nagy csoportba osztom őket. Értelmünk először is tudni akar, kíváncsi, mindennel szemben kérdi: mi ez, munkálkodni kivan, nem erején fölül, de erején alul sem ; csak ha erejéhez képest dolgozhatik, érzi magát, érzi erejét; ez jól esik neki, ez szellemi egészségének föltétele; az ellenkező unalom, mely halálos kínná fokozódhatik. Értelmünk másodszor munkásságának sikerét kívánja ; nemcsak tudni akar, de megtudni, megérteni is, a mivel foglalkozik. Ennek több feltétele van, melyekkel majd egyenkint kell foglalkoznunk. A harmadik a fő: értelmünk vezérlő eszméje az igazság, mint legfőbb eredménye egész értelmi munkásságunknak. E három mozzanat összefügg, voltakép csak három fázisa egy folyamatnak. A gondolkodás a kíváncsisággal kezdődik, ez ösztönzi a megértés munkájára, mely az igazság elérésében célját találja. De azért mégis egyenkint nézzük őket, hogy a részleteket megláthassuk.

12. A tudniakarásban fejeződik ki elménknek az az ősi ösztöne, melyet másból hiába akarnánk leszármaztatni, hogy az értelem számára munkát keres, hogy értelmi oldalát foglalkoztatni akarja.

A tudniakarás feszültség! érzelemmel jár; nem gyönyörérzet, de ennek előzménye, mint az étvágy az evés élvezetéé. Az értelem eredeti állapota nem a tunyaság, abba csak lassan-lassan belenevelik, a többi közt a rossz iskolában, természettől az értelem dolgozni akar, t. i. akar tudni, akar érteni. Mérhetetlen a gyermek tudásvágya; folyton követeli, hogy meséljenek neki és alig, hogy végeztünk az egyik mesével, másikat kivan. Gyönyörűség a kis gyermeket oktatni, mert minden szavunknak azonnal visszhangja támad, t. i. új kérdés és foganatja, t. i. a gyermek mélységes megelégedése. És gyönyörű a kis gyermeknek tanulni, ha jól tanítják, mert értelme megkívánja a munkát és folyton megújuló örömmel végzi. De később is megmarad a tudásvágya, tárgyat változtat, de a míg életerő van bennünk, meg nem szűnik. A kíváncsiságnak sok a formája, de egy a forrása, az értelem tudniakarása és az akarat kielégítésétől várt élvezet. Minden műalkotás erre a forrásra is számít, bár nem mindegyik egyenlő mértékben. Legnagyobb szerepe van az elbeszélő és a drámai költészetben. A regény, mely a drámának érzéki eszközeivel nem rendelkezik, főleg a kíváncsiságból él. Neki van módjában egyenesen hatni a kíváncsiságra, nemcsak kielégíteni, hanem föl is kelteni. Csak a regényíró tud bennünket kíváncsivá tenni is, eltakarni előttünk a kilátást és darabonkint megvilágítani. Milyen csodálatos, hogy a modern regényírók közül sokan erről oly könnyen lemondanak; némelyik - - és ez a legrosszabb fajta - - nem a személyei iránt akar bennünket kíváncsivá tenni, hanem saját maga iránt; csodálatosan és rejtelmesen viselkedik; majd személyei elé áll, hogy őt nézzük, majd eltűnik, ráncba szedi homlokát, mosolyog, sír, elmélkedik, dönt, ítéletet mond. Képzeljük el, ha valaki előttünk élőszóval elmondana egy történetet és közben így viselkednék! Vagy megszöknénk vagy őt szöktetnők meg. Mások rettenetesen bőbeszédűek ; ismét mások tobzódnak a leírásokban; divatba vannak az elemzők, a tudományos tételeket illusztrálok, a tendenciások, akik minket és a világot meg akarják javítani. És csodálkoznak, hogy nem olvassák őket és belenyugosznak abba, hogy őket csak egy élite-közönség olvassa. Ha tudnák, hogy ez az élite-közönség hogy unatkozik, küzködik olvasás közben és végre is jobb időkre halasztja a könyv végigolvasását. A regényírónak első sorban kíváncsiságunkat kell felkelteni és kielégíteni. Ez a kíváncsiság lehet alantasabb vagy magasabb fokú, irányulhat véres vagy egyébként meglepő sorsfordulatokra, irányulhat egy lélek nagy változásaira, de kíváncsiság keltése és kíváncsiság kielégítése nélkül nincs regény. Ha én valakinek azt mondom, el fogom neked beszélni X történetét, meg is kezdem, de abbahagyom, másra térek át, úgy, hogy az ülető végre arra a meggyőződésre jut, hogy nem is X történetét akartam elmondani, az csak ürügy volt, akkor a hallgató megcsalva érzi magát, kíváncsisága elpárolog, nem akarhat tudni, mert nincs mit tudnia. Mi boldogak lehetünk, hogy ép az elbeszélő irodalom terén kitűnő tehetségeink vannak, akik magasabbrendű kíváncsiságot tudnak kelteni és kielégíteni. De mindenki, akinek mondanivalója van, bármely művészetben, tudniakarásunkat is kielégíti. A zenész a témával feszíti várakozásunkat, azután kielégíti, az építész meglep feladatainak egyszerű megoldásával, a szobrász, a festő azzal elégíti ki tudásvágyunkat, hogy olyant mutat, amit magunk nem láttunk, vagy így s ily erősen kidomborítva nem láttunk. A ki kérdéseket nem ébreszt bennünk, melyre a feleletet megadja, az értelmünket foglalkozás nélkül hagyja, és azt a rémet idézi föl, mely minden művészi hatást elnyel, az unalmat.

13. Az unalomról, bár mint téma is veszedelmes, mégis bővebben kell szólanunk, mert specifikus, intellektuális érzelem. Az unalom ugyanis nem egyéb, mint az értelem foglalkozásnélküliségének, ürességének az érzése. Származhatik ugyan más okokból is, nevezetesen, ha akaratunkat semmi sem érdekli, de az akarat üressége is csak azért oly rémes, mert az értelemnek nem ad semmi tennivalót. Nem igaz, hogy okos emberek nem unatkoznak, ellenkezőleg, ők sokkal inkább forognak ebben a veszélyben, mint az értelmileg tunyák. Ki nem látott parasztot órákhosszat egy helyen ülni, állni, nyugodtan, szinte mozdulatlanul, az unalom legcsekélyebb kifejezése nélkül ? Ellenben az értelmileg eleven ember többnyire talál magának, amivel foglalkozzék, de ha egyszer mégse talál, nagyon kínozza az unalom. Értelme akar dolgozni és nem tud; keres foglalkozást és nem talál; szüksége van munkára és nem kap. Ennek a szükségletnek a kinemelégítése szüli az unalmat. Ez más kín, mintha rejtélyre akadok, melyet meg akarok fejteni és nem tudok. Ilyenkor van foglalkozásom, erőlködöm, de célt nem érek. Az unalom esetében nem akad munkám, ürességet érzek magamban. Frisslelkű, éperejű, eszes emberek tényleg ritkán unatkoznak, ha magukban vannak. A magányban inkább azok unatkoznak, akiknek elméje mindig kívülről jövő ingerre szorul, hogy dolgozzék, de ebben az esetben dolgozik is; azok mindig szeretnek társaságban lenni, akkor elevenek, frissek, elégedettek, főleg, ha a társaságban érvényesülnek. A mélyebb lelkek inkább társaságban unatkoznak, ha ez nem nekik való. Ilyenkor nem társaloghatnak magukkal, mert a társaság zavarja őket; a társaság, mely, mint nemnekikvaló, nem érdekli őket, nem foglalkoztatja elméjüket és kész az unalom, elméjük nem tud kedve, hajlama szerint dolgozni. Ami az elmét munkára akarja készteni, tehát kellemes feszültség várakozását kelti benne, de ki nem elégíti, kétszeresen unalmas. Rettenetes az az unalom, melyet a rossz szónok vagy előadó tud előidézni, ki ismeretes dolgokat, elnyűtt közhelyeket, lapos gondotokat tálal föl nekünk, kit mélyen magunk alatt állónak kell tekintenünk és ki mégis oktatni vagy mulattatni akar bennünket. A tanár is nagyon unná munkáját, hogy évről-évre ugyanazt tanítsa, ha nem változtatná előadását, és, ami a fődolog, ha tanítványainak friss fogékonysága és a tanultakon való öröme vissza nem hangzanék lelkében és ezzel föl nem üdítené. A megszokás az unalom buja termőföldje. A mit nagyon ismerünk, nagyon megszoktunk, könnyen untat, ha más körülmények nem jönnek közbe. A divat változásainak is ez egyik főoka. A divat az újat tukmálja ránk, csak mert új, nem - - mert jobb a réginél. Az új megint foglalkozást ad elménknek. Az utazás egyik főélvezete abban van, hogy mást látunk, más körben élünk, ez fölfrissít bennünket. A kényelmes, fényes városi élet után ízlik a falusi egyszerűség, még a nélkülözés is. Hasonlókép untat a a hosszadalmasság. Ha ez csak fárasztaná az elmét, még jó volna; a fáradt elme sem érez gyönyörűséget, de nem unatkozik; ki van merülve, tehát nem is kívánja a foglalkozást; de a mi csak hosszadalmas, az a nélkül, hogy épen fárasztaná elménket, foglalkozás, tartalom nélkül hagyja és ez a nagy kín. A malom kövei üresen járnak. A ki azt, a mit már teljesen megértettünk, újra ismétli, az valósággal gyötör bennünket. Mindenki iparkodik védekezni az unalom ellen; a kinek komoly életfeladata van, rá nem szorul erre a védekezésre; a többi úgy, ahogy, berendezi az életét, a melynek nagy intézményei vannak az unalom ellen, a kártya, a korcsma, a kávéház, a klub, a színház stb. Ragadjunk ki egy így berendezett életet a rendjéből és halálos unalom ásít feléje, nem említve, hogy mindezeket a dolgokat is megszokja és az unalom mindig leselkedik reá. Nevezetes, hogy mivel az érzelemnek két sarka van, kellemes és kellemetlen, pozitív és negatív, rendesen páros kifejezések állanak rendelkezésünkre, pl. kéj és kín, vidámság, szomorúság stb. Az unalomnak nincs ily ellentétes párja, nyilván sokkal több alkalmunk van az unalomra, mint az ellenkezőre, és sokkal kínosabb az, mint kellemes emez, úgy, hogy az unalomra a nyelv alkotott szót, az ellenkezőre nem találta szükségesnek. Szórakozni nem az ellentéte az unalomnak; szórakozni inkább annyit jelent, mint valamely oly dologtól szabadulni, mely nagyon is eltölti lelkünket, gondtól, munkától stb. Esztétikai tekintetben ez az intellektuális érzelem szüli az újság és váltakozás után való nagy vágyunkat. Innét van, hogy a művészetben is uralkodik a divat, azaz az újság, mint újság, mint más, ami eddig nem volt. A művészetben és az irodalomban nincs az az új irány, ha még oly oktalan is, mely gyorsan hívőkre ne találna, a régi bálványokat ledöntjük, nemcsak, mert elég soká lenyűgöztek bennünket, hanem azért is, mert már régiek, meguntuk őket. De ha ebből a forrásból fakad a divatnak zavarosan hömpölygő árja, ugyancsak ő biztosítja a nagynak, kiválónak, értékesnek a diadalát is. A nagy tehetség mindig új is, új szemmel nézi a világot, új erővel érzi az emberiség érzéseit, új módon fejezi ki, amit látott és érzett. De a nagy tehetség nemcsak új és mindent megújító, előre is visz bennünket, közelebb hoz bennünket az igazsághoz, a szépséghez s jósághoz és ezek nem kopnak el soha. Vajjon megunjuk-e a nap világát! A mi sohasem múlik el, az sohasem is kopik el. A gyémántutánzatok eltörnek, a gyémánt marad az, a mi. Ezért tartós a jó emberek szövetsége, ezért van hű barátság, hű szerelem, a mely próbaköve mindkét fél értékének. Csak az erkölcsileg, értelmileg, esztétikailag igaznak nem kell újnak lenni, hogy mindig tessék, mert az lelkünkre nézve olyan, mint a tiszta levegő és a nap fénye a testnek.

14. A kíváncsiságot csak akkor elégítem ki, ha azt, a mit megtudok, meg is értem. Valamit meg nem érteni, megértésén hiába fáradozni, kínokat okoz, melyek egyenesen arányosak meddő erőlködésünk erejével. Fülünkbe hangzik Faust jajkiáltása, e kétségbeesés világirodalmi kifejezése :

S látom, hogy tudnunk semmit sem lehet; Ez tüzes lánggal marja szivemet.

Viszont egy nehézségnek fáradság árán való megoldása, a heuréka a legnagyobb szellemi örömök közé tartozik. A megérthetőség főleg az oktató művek kelléke. Egy előadás, melyet meg nem értek, a legszebb részletekkel sem kárpótol ezért a fogyatkozásért. Nincs kínosabb, mint az a nyugtalanság, melyet ilyenkor erezünk és melyből csak az elszánt nemfigyelés menthet ki bennünket. A rossz, homályos előadó hiába inti tanítványait figyelemre, nekik ilyenkor életszükséglet : nem figyelni. Az is baj, ha az előadás nagyon is világos, ha nem hagy semmi tennivalót a hallgatónak, ha nem készti gondolkodásra, ha nem ad neki módot, hogy némi fáradság árán szerezze meg a megértést. Ezek a lompos, sekélyes, folytonos ismétlésekkel terhelt előadások. De nem csak az oktató művek szorulnak erre a kellékre. Vészes tévedése a mai irodalomnak és művészetnek, hogy ezen a kelléken oly könnyen túlteszi magát. A megérthetőség mellőzhetetlen kelléke az oktató prózának, de azért nem teszi a művészetet prózává. A mai szimbolizmus azt hiszi, hogy a mit megértenek, már e miatt is prózai. Olyan nézőt, oly közönséget kíván magának, mely csak néz, csak érzékeivel van jelen, melynek értelme, gondolkodása elszunnyadt. Rajta is vannak, hogy elszunnyaszszák, a költészetben ragyogó képek, sejtelmes metaforák, értelmetlen szók halmozásával, a festőművészetben a színérzék tobzódásaival; és -fájdalom -sokszor célt érnek. A megfélemlített közönség nem értvén meg, amit lát, hall, azt hiszi, hogy nem is szabad azt megérteni, főleg pedig nem illik kérdezni, hogy mit jelent az, ami előtte van. Aki a dekadensek irodalmát olvassa, a szimbolista művészet alkotásait nézi, elég példát tud emlékezetébe idézni. Nem tagadom, hogy a sejtelmességnek megvan a maga izgalmas, fájdalmas bája, hogy főleg elernyedt lelkű emberek csak ily ingerek iránt némileg fogékonyak. Emberek, a kik belefáradtak a gondolkodásba, vagy sohasem is tudtak gondolkodni, kéjes örömmel fogadják az értelemnek azt a homályosságát, amely azzal ámítja őket, hogy az érthetetlen különösen mélységes. A sötét víz mindig mélyebbnek tetszik, mint az átlátszó. Azt is megengedem, hogy a művészetben vannak korszakok, midőn a világosság és érthetőség kellékével visszaélnek, a művészetet agyonlapítják és az értelem gőgjével pótolják a teremtő-képesség hiányát. A francia tragédia a XVIII. században roppant értelmes, de még ennél is unalmasabb volt. Hasonló volt az úgynevezett akadémiai képzőművészet minden országban, a népdalutánzók irodalma minálunk, mely az egyszerűséget együgyűségre fordította. Igaz, vannak kiállhatatlanul világos és érthető írók. De mindez csak azt bizonyítja, hogy a visszahatásnak ily időben viszonyos jogosultsága van és az érthetőség nem egyedüli kelléke a művészetnek. - De a meddig ép emberek lesznek, kik nemcsak érzékeikkel közelednek a műalkotáshoz, kik egész lelkűkkel akarják élvezni, mindaddig azt fogjuk kívánni, hogy a műalkotás az értelemnek is mondjon valamit, annyit a mennyit mondania szabad és kell. A rébuszművészet mindig a lázadók pillanatnyi eltévelyedése vagy a tehetetlenek üres kapkodása és ámítása.

15. Ezen a csapáson tovább haladhatunk. A megértésnek minden téren mellőzhetetlen föltétele a részek olyatén elrendezése, hogy az, ami valaminek megmagyarázására szolgál, azt megelőzze, hogy a nagyobb egészet tagozzuk, hogy a tagokat kellően csoportosítsuk. Ez az, amit minden művészetben kompozíciónak mondunk. Tudatunk úgy van berendezve, hogy egyszerre csak keveset tekinthetünk át, összekapcsolatlanból csak öt-hat részt. Ha tehát több rész van előttünk, zavar támad. De ha pl. hármasával csoportosítjuk, akkor is hat ily csoportot foghatunk föl egyszerre, tehát 18 részt. Elménk ép ezért szereti a tagozást és még oda is beviszi, ahol a tárgy maga nincsen tagozva, pl. az óra ketyegésébe, azt mondjuk tik-tak, nem tik-tik, ámbár a hangok teljesen egyformák. A mi tehát tagozva van, az tetszik nekünk. A szónok, az előadó, ki hallgatóinak nagy türelmét veszi igénybe, mindig tagozza tárgyát és ha lehet, előre megmondja, hogy mikép tagozta. Elmondja pl., hogy előadása három részből fog állni; a hallgató mintegy berendezkedik a három részre; ha az elsőnek vége van, tudja, hogy még kettő van hátra és így tovább. A tagozott út rövidebbnek tetszik, mert jobban áttekinthetjük. A költő vagy író nem bocsáthatja mindig előre műve tervrajzát, sőt, hogy a beosztás merevségét kerülje, inkább eltakarja, de érezteti. A ritmus és rím is a beszéd tagozására szolgál. De a tagok egymásutánjában is rendet követ, hogy az előző magyarázza a következőt és így belső összefüggés létesüljön. Ez a rend még fontosabb célt is szolgál. Egy egészet akkor rendeztünk el legjobban, ha középpontot tudunk neki adni, ha minden egy főpont felé tör, egy magaslat felé emelkedik és onnét azután lassan vagy gyorsan leszáll. Akkor biztosak vagyunk, hogy nem veszünk el a részletekben, hogy az egészről lesz képünk, hogy a szó igaz értelmében fölfogjuk, megértjük. A művészet hanyatlásának egyik biztos jele, ha a kompozíció ez örök törvényeit elhanyagolják. Jelenleg ezt a kort éljük. A csatakiáltás ez: a művész szabad, nem kell megkötni szárnyalása szabadságát. Az eredmény az, hogy akiket művészi ösztönük nem óv meg ettől az eltévelyedéstől, a hóbort szabadosságának esnek áldozatul. Mindenütt irtóznak az akadémikus szabályoktól, mintha ezek az ártatlanok volnának felelősek a balsikerért, holott ez egyesegyedül a tehetetlenségnek tudandó be. Az akadémikus szabályok jók, de csak a tehetséges ember tud velük igazán élni.

A jó drámaírók nagyon nagy gondot fordítottak a kompozícióra, példa rá Sophocles, Shakespeare és az újabbak közül Dumas. Hogy készít bennünket elő Sophocles Oedipus királyban Oedipus rettenetes titkának kipattanására! Mily gondosan számítja ki Shakespeare pl. Othellóban, mikor röpítse Jago első mérgezett nyilát Othellóra, vagy Hamletben, hogy a szellem megjelenése készületlenül ne találjon bennünket. A drámában a hatás főrésze a jó kompozíciótól függ. A közönséges életben is tudjuk, hogy valamely fontos lépésünk sikere attól függ, hogy kellő időben, kellő előkészület után megtegyük. A nagy jelenet olyan, mint a bomba, ha időnekelőtte robban föl, nem ott és akkor, a mikor kell, esetleg nevetséges lesz. Mindennek a rend a lelke. A modernek közül sokan megvetik a rendet, a kompozicióra fordítandó műgondot és azután keserűen panaszkodnak, hogy meg nem értik őket. Az építészetben megvetik a szimmetriát, a festészetben a tagozást, a főalak kiemelését, a kép fővonalának lendülését. Micsoda tánc volna az, melynek nincsen érthető, tagozott figurája ? De a lélek nem kevésbbé szomjazza a rendet, mint a szem és a fül. Ami nincs kellőleg, összefüggően, a dolog logikája szerint tagozva, az kicsúfolja az értelmemet, mely nem késik bosszút állani megcsúfolóján. Tudom, mit akarnak ezek az óriások. Újaknak, eredetieknek, szeszélyes csapongásukban meglepőknek akarnak látszani. Csakhogy a csapongás erő nélkül semmi, az erő meg szereti a mértéket, a belső rendet, ép ebben mutatja ki hatalmát. A míg ki nem fogjuk küszöbölni az értelmet a közönség leikéből, addig a közönség meg fogja kívánni, hogy áttekinthesse azt az egészet, melyet elébe tesznek, mert csak így foghatja föl egyszerre és csak ha egyszerre fogja föl, értheti meg.

16. Mindez pedig arra utal, illetőleg föltételezi, hogy a mű egységes legyen. Miért akarjuk a tagozást, a rendet ? Mert ez érezteti velünk, hogy a dolog, ámbár részekből áll, mégis egy. Mit tesz az valamit megérteni ? Annak az egységét fölfogni. Az egység tetszik. Miért tetszik? Mert értelmünk kiolthatatlan logikai szükséglete: mindent egységbe foglalni. Az egységen érzett öröm a legfőbb logikai érzelem. A tagozottságon, a renden érzett öröm ebből folyik, mert a tagozottság és rend csak mint az egység föltüntetése értékes. A megértésen érzett öröm is az egység öröme, mert megérteni annyit tesz, mint mindent egyből származtatni le, vagy mindent egyhez tartozónak ismerni föl. Ha egy gépet látok száz kerekével, emeltyűjével, kapcsaival és nem értem, a látvány félelmetes, vagy érdektelen, vagy csodálatos ; mihelyt tudom a gép célját és látom, hogy minden rész mikép szolgálja ezt a célt, megértettem a dolog egységét, jóleső világosság támad előttem és ennyiben esztétikai örömet érzek. Nincs kínosabb, mintha a művész műve előtt töprenkedve kérdem magamtól, mit is akart tulajdonképen, mi művének egysége ? Nem hiába tanítja Aristoteles, hogy a drámai cselekvésnek egységesnek kell lennie. Ez logikai követelmény. Ha két cselekvény volna benne és a kettő között semmi összefüggés, képtelen zavar támadna. Azt kérdezném, ha a második cselekvény megindulna, mire való ez itten ? Persze, a drámaíróknak van gondjuk rá, hogy valami laza összefüggést létesítsenek, de annyit ér a darabjuk, amennyit ér ez az összefüggés. Bizony, csak kontárok azok, akik nem tudnak igazi egységet komponálni, ha még oly kitűnőek is a részletekben. Azok az úgynevezett egyfelvonásos esték, három külön darabkával, melyekből eleve ki van zárva az összefüggés, úgy, hogy azt nem is várjuk, mégis csak nyugtalanító hatást tesznek, kicsúfolják értelmünket, mely titokban mégis keres összefüggést és nem talál. Sivárak a mozaik-programmok szerint lefolyó előadások is, (fájdalom, többnyire jótékony célra, úgy, hogy gyakran nem menekülhetünk), csupa híres emberek produkcióival, melyektől, tudja isten, micsoda élvezetet várunk és melyeket elégedetlenül, nyomott hangulatban magunkra, a jótékonycélra, a világra s a művészetre haragudva, hagyunk el. Egységet váró, kereső értelmünket csalták meg. Nem minden művészet követeli egyforma módon és mértékben ezt az egységet. Értelmünk nagyon okos és tudja, mit kívánhat. A regényben és eposzban megengedi az epizódokat, a drámában szigorú, az építészetben legszigorúbb, a festészetben beéri az élet képével; nem kívánja, hogy a művészet egységesebb legyen, mint az élet, beéri az alapérzés egységével. De valamiféle egységet mindig megkíván s ha ellene vétenek, szigorúan megtorolja. A művészi egység eszközei, kifejezésmódjai mások, mint a tisztán gondolati, pl. tudományos mű egységének nyilatkozása, de a forrás egy, értelmünk törhetetlen, elnémithatatlan logikai szükséglete. Először oltsák ki az értelmünket, azután talán elénk tálalhatnak zűrzavart, mint művészi alkotást.

17. Mellékesen és röviden említem, mint az előbbiekkel rokon logikai érzelmet, azt az örömet, melyet a cél és eszközeinek, a külsőnek és belsőnek harmóniáján érzek. Mihelyt ezekben aránytalanságot érzek, logikai érzékem arcul van ütve és sajog. Előbb szóltam gépekről; ha a régi gőzgépek mellett, idomtalan tömegükkel, rettenetes masszájukkal egy mait látok, ahol semmi sem fölös, minden láthatóan a főcélt szolgálja, lehetetlen nem mondanom, hogy az a harmónia a gép esztétikai tulajdonsága. Ha az író sok szót pazarol egy gondolat kifejezésére és én a fölösleget érzem, logikai érzékem bántalmat szenved. Ha egy gyönyörű görög templomot látok és bent ámulva hallom a tőzsdelátogatók éktelen zsivaját, ellenmondást látok cél és eszközök, külső és belső között. Ha egy épület külső alakja nem fedi föl előttem az épület rendeltetését, egy kriptaszerű épületben pl. műkiállítási termeket találok, egy mór stílusban épített bérház belül színháznak leplezi le magát és így tovább, akkor ugyancsak a logikai egység követelménye, habár más formában, csúffá van téve. Kinek nem jutna eszébe, hogy ma a művészet minden ágában a fölösleges cifraság, cafrang van hivatva a szerkezet fogyatékosságát, az egységes gondolat hiányát eltakarni ? És mivel ebben az értelemellenes időben az embereket lassan-lassan szép sikerrel leszoktatjuk a gondolkodásról, a métely egy ideig bátran terjedhet és a lim-lom művészet, az alogikus művészet még diadalokat is arat. Csakhogy ezek a diadalok szörnyen múlékonyak. A szeszély alkotását csak a szeszély fogadhatja be, de a szeszély gyökértelen valami és gyorsan fonynyad. Ki tudja, nem fog-e ismét a józan ész, az értelem, a logika divatba jönni ?

18. Ha kíváncsi voltam és a tárgy kíváncsiságomat kielégítette, értelmemet foglalkoztatta, egységesnek tűnt föl előttem, ekkor élvezetem betetőzéséhez csak egy szükséges, hogy munkám eredménye gyanánt az igazság tűnjék fel előttem.

Értelmünkre nézve az igazság olyan, mint a tiszta levegő, csakis benne érzi jól magát. Ezért a művészi alkotástól is megköveteli és ha bármely tekintetben ellenkezőre akad, idegenkedik tőle. A gyermek első kérdése, ha történetet olvas, hogy igaz-e? Mihelyt azt mondjuk neki, hogy nem, egy pillanatra egész öröme összeomlik. Később engesztelődik, de nem, mert lemond az igazság követelményéről, hanem mert mégis igaznak tartja a történetet, csak máskép igaznak. Fantáziájában él. Csodálatos hatalmunk van a kellemetlen érzelmek szándékos elkerülésében, elfordítjuk figyelmünket ezek forrásától. Mi is a regény olvasásánál nem akarunk arra gondolni, hogy az nem igaz. Nincs természetesebb, mint ha a tanulatlan apa kiszidja regényolvasó leányát, hogy miért sír a hős sorsán, mikor az egész nem igaz? A leány azt mondja: Papa, te ezt nem érted! Persze, hogy nem érti, nem tudja, mily furfangos az eszünk, hogy tud szándékosan szemet hunyni az elől, a mit nem akar látni. Csak tekintene azonban magába, csakhamar látná, hogy ő is él ezzel a furfanggal, mikor ürügyet keres, hogy a korcsmába menjen, vagy más kedvtelésének éljen. Mi is lemondunk a regényben a materialis igazságról, de azért megköveteljük, hogy a történet belsőleg igaz legyen, legalább nekünk annak tessék, különben poriunk a szerzővel és illúziónk széjjelfoszlik. Fiatal emberek sokszor iszonyúan kiábrándulnak, ha kedvenc szerzőjüket látják, vagy megismerkednek vele és azt látják, hogy közönséges ember, szemüveget hord és mindennapi dolgokról, időjárásról és lóversenyről beszél. Őt másnak képzelték és azt hiszik, hogy azokat a szép dolgokat hazudta. Ugyanígy érezzük mi magunkat, ha látjuk, hogy a szerző tényleg hazudik, hogy nem igaz érzéseit mondja el, ha írásaiból kiérezzük az affektációt, a tettetést, a spekulációt, a hatni akarást. Mert értelmünk csak az igazságban bízik. Nekem más fogalmam van az igazságról, mint a gyermeknek, de az igazságba vetett hitünk, az igazságon érzett örömünk egy. Hiába mondják az elfogulatlan embernek, hogy az arckép, melyet a festő festett, nem hű ugyan, de remekmű, ezt ő soha meg nem érti és őszintén mondva, én magam sem értem. Igaz, hogy a hűségről való fogalmaim mások, a paraszt beéri a fotográfia hűségével, én nem, de ennek az érzelemnek intellektuális forrása mindkét esetben egy, hűséget akarunk, hűségnek örülünk. Minden művészet hazudik, ezt a fejlett közönség tudja, ebbe belenyugszik, ez iránt hallgatag konvenciója van a művészszel, de ha ez a hazugság nem kelt illúziót azzal, hogy vagy az elénk varázsolt dolog hű másának tetszik (hűség), vagy ha nem másolat, mégis olyannak látszik, mintha való volna (valószerűség), vagy hogy egy magasabb szempontból igaznak tetszik (igazság); ha bármely tekintetben a művészt oly hazugságon érem, mely nem volt meg abban a hallgatag konvencióban: akkor eszünk logikája föllázad és élvezetünk forrásai megzavarodnak. Ma mindenféle jelszavakat hangoztatnak, realizmust, naturalizmust, impresszionizmust, szimbolizmust, mintha ezek új találmányok volnának. A művészet minden időben kereste az igazságot, csakhogy minden időben mást értettek rajta és a dolog természeténél fogva, minden időben elmaradtak tőle.

Minden művészet oly anyagokkal, jelekkel dolgozik, melyek megkövetelik, hogy konvenciót kössünk a művészszel; bizonyos jeleket elfogadunk a dolog helyettesének. A színházzal péld. azt a konvenciót kötjük, hogy az ő háromfalú színpadát zárt szobának nézzük és ámbár az életben, ha szobámban tárgyalok valakivel, annak nincs ezer tanúja, a ki messzelátóval meglesi minden mozdulatomat, arra sem a színésznek, sem a közönségnek nem szabad gondolnia. Minden művészetnek vannak ilyen konvenciói, minden művészet ily jelekkel dolgozik, azért minden művészet bizonyos tekintetben szimbolikus. De a legtöbb szimbólum elkopik és másokkal helyettesítendő. Azonfölül a különböző időkben más-más oldalai a valóságnak érdekelnek bennünket, magukra vonják figyelmemet és megváltoztatják az igazságról való fölfogásomat.

De minden időben az igazság, vagy a természet jelszava alatt küzdenek a művészetek megújításáért. Azt akarjuk, hogy a műremek igaznak tessék, az igazságról való változó fölfogásunk szerint. Furcsa csak az, ha valamely művészi irány, mely bizonyos új szimbólumokat kitalált vagy a valóság egy új vonását sikkerrel tudta ellesni és ábrázolni, privilégiumot követel magának. Az egyik a piszkot, a szennyet fedezte föl és diadalmasan hirdeti, csak a piszok létezik. A másik a tárgyakat csak, a mint messziről látszanak, ábrázolja, tehát éljen az elmosódó kép és csak az éljen; a harmadik a sötétséget szereti, a negyedik a napfényt és ennek folytán csak sötétség van vagy csak napfény; veszedelmesebb az ötödik, a ki szemét úgy berendezte, hogy csak a tárgyak színes fölületeit, mint színfoltokat látja és nagyon haragszik reánk, mert mi nemcsak a tárgyak színeit, hanem formáit is nézzük; valamennyien kikelnek azok ellen, a kik azt mondják, hogy a dolgoknak van belső igazságuk, karekterük, melyeket a művészetnek ugyancsak szabad feltüntetnie - - és ezt a sorozatot még akármeddig folytathatnám. A dolog pedig úgy áll, hogy minden fajta igazság van, ideális, reális, naturalisztikus, pillanatnyi, de nem minden korban szeretjük ugyanazt az igazságot, nem minden korban tudjuk az igazságot egyformakép ábrázolni, nem minden korban hat az igazság valamely ábrázolása egyforma illúzióval. Ma a művészetben legcsekélyebb keleté van annak az igazságnak, mely a dolog lényegét tárja fel előttünk; a pillanatnyi, a különös, a véletlen vonz bennünket; nem akarunk emelkedést és emelkedettséget; az írók szeretik a lomposságot, a szónokok az üzletszerű hangot, a festők az odavetett vázlatot, mindenütt a génre győzedelmeskedik. Nem baj; ily divatok nem tarthatnak sokáig; ők is az értelem igazságszerető erejéből merítenek és az értelmet nem lehet mindenkorra megcsonkítani. A művészet csak akkor hat reánk teljes erővel, csak akkor növeli igazán életérzésünket, ha az értelemnek is, de az egész, az ép értelemnek eleget tesz.

19. De nem akarom magam is hosszadalmassággal rontani hitelemet és azért rövidesen véget vetek ez elmélkedéseknek. Ha összefoglalom az összefoglalandókat, azt találom, hogy a szó szoros értelmében csak kétféle logikai érzelem van: a megértésé, mely az egységben tetőződik; a hűségé és valószerűségé, melynek legfőbb csúcsa az igazság. Ezekre szükségünk van, mint a tüdőnek a lélekzésre. Mindaz, ami valamely műalkotásban e kettőhöz tartozik, e kettőt elősegíti, az esztétikailag értékes. Egy szóval sem mondottam, hogy ez a kettő elég az esztétikai hatáshoz, hogy egyéb nincs is. De a kettő hozzátartozik a széphez, mely nélkülük csonka, sőt ellentétébe csaphat át. Ehhez a kettőhöz hozzácsatlakozik még egy, a mely nem tisztán logikai, de mégis értelmi természetű és ez az értelmi munkásság érzése, melynek ellentéte az unalom. A műalkotásnak munkát kell adnia az értelemnek és ki kell elégítenie egység és igazság után való sóvárgását. Az a korszak esztétikai tekintetben beteg, annak ízlése meg van rontva, a mely ezeket a kellékeket mellőzi. A fantázia ragyogó gazdagsága, az érzés perzselő heve, a technikai ügyesség virtuozitása nem tud kárpótolni ezek hiányaiért.

Hiszen igaz, hogy a maiak pl. gyönyörűen tudnak verselni és színesek tudnak lenni és raffináltak a kifejezésben, de oly futólagos és tartalmatlan a hatásuk ! Lenézik a kompozíciót, fittyet hánynak az igazságnak, hazug érzelmekről hazug dalt énekelnek. Lenézik az értelmet; az értelem ezt elbírja, de ők nem bírják el. De az újaknál nem jobbak a régiek utánzói; amazok vétenek az egység és igazság ellen ; ezek kopottak és unalmasak. Hiába minden, a művészetben az erőlködés, a szándékosság semmi. A különködők csak oly kudarcot vallanak, mint az utánzók. A művészetben csak egynek van értéke: a nagy, a harmonikus erőnek, a mely az igazságot meg tudja újítani és az újat igaznak föltüntetni. 20. Végezetül pedig egy esetleg fölmerülő félreértést akarok elhárítani utániból. Mindig úgy beszéltem az értelemről, mintha az valamely külön erő, tehetség volna az emberben. Megmutattam ugyan, hogy az érzelem nem különíthető el az értelemtől; a mit gondolok, a hogyan gondolkozom, értelmem tartalma és működési módja, válhatatlanul összefügg érzelemmel, a mely nem is egyéb, mint az a tartalom, az a működés más szempontból nézve. De az értelemről szólva, úgy bántam vele, mintha külön volna, külön tartománya lelki életünknek. Nem az. Mi egységes egyének vagyunk. Testünk sok részből áll, de ezek a részek mind egymáshoz tartoznak és csak mesterségesen különíthetők el egymástól, lelki életünk is ehhez hasonló. Egy. A mit értelemnek, érzésnek, akarásnak, fantáziának mondunk, az mind nemcsak összefügg, de csak különböző mozzanata egynek, egységes lelki életünknek. Némelyekben túlnyomó, erősen kifejlett az egyik mozzanat, a másikban meg más mozzanat, de mindez megvan mindenkiben. De akkor hogyan beszélhettem én értelmi érzelmekről, mintha az értelem külön valami volna ? Bizony, ezt csak mesterséges elvonás útján tehettem, mert az anatómus is a halálban keresi az élet titkát. Én is a művészet titkához boncolás, elemzés útján akartam közelebb férkőzni. Az elkülönítés útján akartam az elkülönítés ellen tiltakozni. Mert tanításom sommája ez : Ne vessük meg az értelmi mozzanatot a művészetben sem; az értelem nem valami zsarnok vagy praetendens, ki egyéb téren szerzett hatalmát itt is érvényesíteni törekszik ; nem idegen a művészet terén sem; egyek vagyunk gondolkodásban, akarásban, fantáziában, mindenben és azért az értelemnek van szava mindenütt, itt is. A művész nem vetheti le az értelmét műhelye küszöbénél és mi, kik alkotásait nézzük, ugyancsak nem hagyhatjuk otthon eszünket. Nincs hideg ész és meleg szív, hanem van az értelem megvilágította szív és a szív hevítette értelem. Ha érzelmeink nem volnának, a világ nem volna se rút, se szép, kopárabb volna, mint a jég bontotta sarkvidék. A szépség napja a mi szivünk, a mi érzelmeink fókusa, de akkor e fókusból nem zárhatjuk ki azokat a sugarakat, melyek az értelem működéséből folynak. Ezek a sugarak nem oly vakítók, mint az érzékeinkkel járók, nem oly hevesek, mint a vágyainkból támadók; de nem kevésbbé becsesek. Emberi magatartást, mértéket, önuralmat, eszméletet nekik köszönünk. A hevet és a fényt a művészet másunnét kapja; a világosságot, a nemességet, az emberiességet logikai érzelmeinktől.