A rajz, Művészet, 1903
 
 
   Második évfolyam, 1903    |   Harmadik szám    |    p. 153-162.
 

 

A RAJZ

Némely jel arra mutat, hogy a rajz iránt ismét érdeklődni kezdenek az emberek. Nemcsak a nemes grafika lett hosszú idő óta ismét népszerűvé, hanem a közvetlen rajz is, a mely nincs mechanikus sokszorosításra szánva. Nálunk ezt a jelt abban az érdeklődésben véljük megpillantani, amelyet a közönség a Nemzeti Szalonban május elsején megnyílt rajzkiállítás, nemkülönben az Országos Képtár e nyári metszetkiállítása iránt mutatott. A rajz e kedvelése azokat is érdekelheti, a kik a kor lelkét tanulmányozzák: kultur-históriai adatokkal is szolgál ez a mozzanat. Minket azonban e helyen leginkább az foglalkoztat, hogy mit jelent a rajz. a művészre nézve, miképpen nyilvánul ebben a vérmér-séke, lelkének minden dispoziciója. Egyszerű módszerrel fogjuk ezt kutatni s fel fogjuk tárni az érdeklődők számára a rajz pszichológiáját, életét, erényeit. De előbb egy rövid kitérést engedünk meg magunknak. Hogy egész megdöbbentő nagyságában állíthassuk az olvasó elé a rajz jelentőségét, néhány sorban elmondunk egyet-mást a világ egyik legnagyobb rajzolójáról, Hokuszáiról.

Messze, messze, a Sárga-tengerpartján, Jedo egyik külvárosában született másfélszáz esztendővel ezelőtt Hokuszái, a japáni rajzmesterek legnagyobbika. Ő magát több képén gva-kiojinnak, a „rajz bolondjának" nevezte, csakugyan ez volt a főszenvedélye, hosszú életének tartalma. Rövid életrajzát ő maga írta meg ilyképpen:

„Már hat éves koromban főszenvedélyem volt a tárgyak formáinak lerajzolgatása.

„Midőn elértem ötvenedik életévemet, már végtelen sorát adtam ki a rajzoknak. De mindaz, a mit hetven éves koromig teremtettem, szóra is alig érdemes.

„Hetvenhárom éves koromban kezdtem kissé megérteni az igazi természet, az állatok, a füvek, a fák, a madarak, a halak és bogarak formáit.

„Következésképpen nyolcvan éves koromban még jobban fogok előre haladni. Kilencven éves koromban be fogok hatolhatni a dolgok misztériumába. Száz éves koromban bizonyára csodálatos tökéletességet érhetek el s ha száztíz éves leszek, minden vonal, minden pont, a mi csak kezem alól kikerül, eleven lesz.

„Felszólítom azokat, a kik épp oly sokáig fognak élni, mint én: győződjenek meg róla, ha vajjon szavamat álltam-e.

„Írtam hetvenöt éves koromban, én, az egykori Hokuszái, mostani nevén: Gvakio Rojin, azaz: vén bolondja a rajznak."

Az öreg rajzmester 1849. évi május hó 10-én halt meg nyolcvankilenc éves korában. Tehát éppen küszöbén annak az időszaknak, a melyben a programmja szerint behatolt volna a dolgok misztériumába. Az az egy év azonban nem határoz. Hokuszái csak az időelőirányzatban tévedt: amit ígért, azt holtáig beváltotta. A rajz vén bolondja csakugyan egyúttal a rajzolás csodája is. Európa dúsgazdag műtörténetének kincsei közül is úgy nézünk ennek a sárgaképű japáni mesterembernek a munkáira, mint valami egészen különleges, páratlan kinyilatkoztatásra. Ez az öreg mindent tudott, a mit a rajzban tudni lehet. Ha első tekintetre a laikus előtt talán kissé szokatlan az ő előadása, hát ez nem a rajz minőségén múlik, csak a más, miénktől eltérő kézíráson. Olyan, mint egy bűvös zenedarab, a mely nem a mi fajunk zenefundamentumaiból épült ki. Olyan, mint egy gyönyörű költemény, a melyet csak akkor tudunk tökéletesen élvezni, ha megtanultuk a nyelvét.

Szükséges lesz itt még néhány statisztikai adatot elmondani a „rajz bolondjának" működéséről, hogy aztán néhány futólagos jegyzetet írhassunk melléjük. Önéletrajzából már kitűnt, hogy semmi külső eseményt sem tartott lényegesnek, hanem egészen a rajzban való tökéletesedése szerint állapította meg a maga értékét. Egy ember, a kinek a világa a rajz, élettörténete a rajzolás. Monografistái lankadtan dobják el a tollat, a midőn arra kerül a sor, hogy némi átnézetet adjanak Hokuszái munkáiról. Von Seidlitz számokba merte foglalni hátrahagyott munkáit, persze csak hozzávetőleg. Szerinte Hokuszái körülbelül 30,000 rajzot adott ki, azonfelül illusztrált mintegy ötszáz kötet könyvet. Goncourt 207 könyvet ismer tőle, 646 kötetben. Van például egy műve, a Simpen szuiko gvaden című, a mely 90 kötetből áll. Ezt végig Hokuszái illusztrálta. A Hok'szái Mangva (azaz Hokuszái rajzötletei) tizenöt kötetet tesz ki, 1812-ben jelent meg az első, hatvanhét évvel utóbb az utolsó. Ezek a kötetek különböző tárgyúak és természetűek. Köztük a Mangva - könyv egyike a legérdekesebbeknek: csupa szabad ötlet, korlátlan sáfárkodása egy nagy művész fantáziájának. Közeli rokonságban állanak ehhez azok a könyvek, amelyeknek nem illusztráció a céljuk, hanem amelyekben Hokuszái rajzmintákat ad, vagy amelyekben az életvásáron ellesett epizódokat, tájrészleteket mutat be. Ilyen a Densin Gvakio („a rajz szellemének megnyilatkozása, a mely a szív reflexe"), ilyen a Hokuszái gvasiki, amelyben bemutatja a saját rajzolási módját. Fudzima Szuzabro táncmesterrel szövetkezve képekben ad egy „útmutatást a tánc művészetének elsajátítására". Máskor útirajzot ad ki, amelyben pontosan bemutatja Jedo és Kiotó közt szerzett összes tapasztalatait. Ehhez közel áll a „Fuzijama száz látképe" című híres könyve, a mely a japániak szent vulkánhegyének változatos képeit adja. Olykor Plutárkussá válik: Jéhon szakigaké címen bemutatja Khina és Japán hőseit s hazája ötven költőjét. Némely kötete csupa erkölcsös, tanulságos mese, mint a hogy a didaktikus él sok más művében is megvan, például kötetet ad ki temérdek rajzzal az urához hű szolgáról, a gyermeki szeretetről, a családi nevelésről (1828-ban jelent meg levélformában, tehát körülbelül őse a nálunk divatozó levél-béli oktatásformának). Olykor írásra és rajzolásra akar tanítani, ilyen művei: a Riakugva haja sinan (a gyorsrajzolás tanfolyama), a Jéhon szényimon = költemény százféle írásformában, aztán a Gvado hitori kejko, a mi körülbelül a néhai nürnbergi tölcsérnek felelhet meg, alkalmazva a rajzban való önképzésre. Sőt készít egy háromkötetes divatlapot is I. majó kujsi kiszeru hinagata címmel, — magyarul: divatos fésű- és pipaminták. A ki tudja, hogy minő nagy a szerepe ennek a két tárgynak a japáni divatban, értékelni fogja a „rajz vén bolondjának" ezt a munkáját is.

De mindez elveszőn csekély töredéke Hokuszái kötetben foglalt rajzainak. Hát még az a temérdek, szertelen számú egyes lap, a melyet egy vagy két ecsettel rajzolt, fába metszett! Évtizedek munkájába fog kerülni ezeket valamiképp összegyűjteni, annál is inkább, mert bár Hokuszái csaknem az összes munkáit aláírta, mégis előbb össze kell majd állítani azt a temérdek hogy is mondjuk: álnevet, amelyet használt. (A mestert tulajdonképpen Kacusika Hokuszáinak hívták, fia volt Nakajima-Ize érctükör-csiszolónak.)

Milyen egy japáni művésznek a lelke, mi izgatja őt, mi vezeti ecsetjét ? Melenget-e olyasfajta ideálokat, mint az európai festők, van-e valamelyes lélekközössége velük?

Van. A legnagyobb mértékben, tökéletes teljességben. A rajzra való talentum benne sem másmilyen, mint a minő Dürerben, Rembrandtban, Goyában, a nagy olaszokban lakozott. Mindezek a géniuszok egyet kerestek rajzolás közben: az élet lüktetését, lendületét, apró, kifürkészhetlen véletleneit. A formákat és mozgásokat, a melyek által tudjuk, hogy valami él, fejlődik, küzd. Hokuszái is, mint Rembrandt, Dürer, Velazquez becsavarogta az utcákat és kereste s rajzolta a lótó-futó, tere-ferélő, pörlekedő embereket, a munkást, a ki követ tör, terhet cipel, pálinkázik, nagyot duhajkodik, pihen, táncol, ünnepi ruhában hetykél-kedik a piacon vagy szomorú sorsán kesereg. Gyerekeket, a mint a porban játszanak, az iskolában írnak, hallgatják a nádpálcás tanító oktatását, kergetőznek. Leányokat és asszonyokat a piperés szobájukban, pletyka közben, táncvigasságban, sétálva és kacérkodva, nevetve, virágot szaggatva, dalolva vagy fürdés közben. Azután kereste a különös szituáció hatásait: szélroham kerekedik, tépi a fákról a levelet, fölforgatja az utcai árus vándorboltját, összevissza csavarja a bő ruhákat, majd eldönti az embereket. Vagy birkózó suhancokat, atlétákat, csepürágókat rajzol excentrikus mutatványaik közepette, a hol minden izom szokatlan módon feszül, hogy készen álljon egy pillanat alatt valami nehéz akrobata-munkára. Tízszer, százszor megrajzolja ugyanazokat az alakokat, hogy ellesse a mozdulatok dinamikáját, a formák fokonként való változását: valóságos kinema-tográfiai képek. Hokuszái élesszeműkémlelője, detektivje az élet jelenségeinek, a formák változásainak. És mert oly rengeteg sok vázlatot rajzolt s szüntelen csak rajzolt: tökéletesen megértette, kezébe kapta mindezeket az életváltozatokat.

TANULMANY KÁROLYI LAJOS RAJZA
TANULMANY
KÁROLYI LAJOS RAJZA

Az ő rajzolásának eszköze vékony ecset volt, a melyet tusba mártott. Ez adja meg rajzainak a különleges zamatú technikát. Kényelmes, alkalmas rajzolási mód, újabban több művész használja nálunk is. A vonalat egy ecsethuzásra erőteljesen lehet vastagítani ott, a hol a formának a vékony vonal adta rideg-ségből, szárazságból át kell alakulnia lágy, simulékony, elmosódott formává. Ehhez a mesterfogáshoz páratlan ügyességgel értett Hokuszái. Nála majdnem önálló lénynyé válik egy-egy vonal, tökéletesen uralkodik rajta, bűvészmódon kormányozza, a nélkül, hogy valaha is csak éppen technikai bravuroskodást végezne. Neki szüksége volt erre a vonalbiztonságra, ez eszközül szolgált arra, hogy hibázhatlanul lestenografálhassa az emberek múló, gyors mozdulatait, a melyek egy-egy attitűdöt jellemeznek. Mentül kevesebb eszközzel, mentül hibázhatlanabbul jellemezni: ezlehetett a vágya. Talán a rejtett jellemvonásoknak biztos felkutatása és előadása az, a mit élete programmjában a „dolgok misztériuma" alatt értett.

Ily vágyakkal szemlélvén a természetet, nem lehet csodálni, hogy naturalistává lett, amit a japáni konzervatív művészek annyira roszszalnak benne. Semmi sincs benne abból a kaligráfus művészetből, amelyet Japánban a szélesebb rétegek annyira szeretnek s amely szép és megdöbbentően pontos ugyan, amely számbeli hűséggel tünteti fel egy hal pikkelyeit, egy madár tollak, de mégis holt dolog Ho-kuszái élettől zsibongó rajzai mellett. Dicsérik - főképp gyűjtők — Hokuszáinak szurimonóit, amelyek között néhány „az utolsó hajszálig ki van dolgozva'". Ezt azonban ne tartsuk tősgyökeres Hokuszái-stílusnak, a nagy művész itt engedményeket tett a közízlésnek s kiadói vagy megrendelői számára -- bizonyára azok kívánságára - - legvégsőig kirajzolta ezeket a lapokat, amelyek a japáni fényűzés jellemző apróságai. (A szurimono körülbelül megfelel azoknak a már divatjukat múlt újévi gratu-lációs-kártyáknak, amelyekre rózsát, nefelejtset, angyalkákat pingáltak.) Még az ilyen munkáiban is szuverénül uralkodott az élet, a nagy vonal. A japáni publikum ilyfajta művészi követelményeivel Hokuszái nagy versenytársa, Utámáro, a gésák híres festője is csak nagy nehezen tudott megküzdeni.

TANULMÁNY KRIESCH ALADÁR RAJZA
TANULMÁNY
KRIESCH ALADÁR RAJZA

Hokuszái tulajdonképpen a fametszésen kezdte művészi tanulmányait. Tizennégy éves korában tanulta meg ezt a mesterséget, amely azonban nem elégítette ki, mert egyre más művészek munkáit kellett pontosan másolnia, holott őt ellenállhatlan varázszsal vonzotta az élet közvetlensége. De amit ott tanult, azt tovább fejlesztette és későbbi periódusaiban is híve maradt ennek a szép művészeti technikának. Színes fametszetein ismét a vonal csodálatos hatalmával ismerkedünk meg: két, három és több dúccal készültek, e dúcoknak különböző festékkel való egymásranyomásából nagyon kellemes hatású képek egész sorozatát készítette. Uralkodik rajtuk a kék, sárga és barnaveres szín. Tárgyuk épp oly változatos, mint a vázlatkönyveié, de miután a kiadók széles körökben iparkodtak ezeket terjeszteni, sok népies legenda, romantikus történet, szerelmes história, rablókaland s más efféle tér vissza bennük. A tárgy exotikumának varázsa azonban itt sem elég erős arra, hogy elvonja figyelmünket Hokuszáinak csodálatos rajztudásától, mélyen szenvedélyesen vonalérzésének megélvezésétől. Itt is csak olyan kiváltságos nagy mesternek látjuk, mint a hires Mangva-könyvben. Ezekkel, mint többi műveivel, halhatatlanságot biztosított magának a "rajz vén bolondja".

TANULMÁNY KRIESCH ALADÁR RAJZA
TANULMÁNY
KRIESCH ALADÁR RAJZA

Íme egy élet, a mely rajzzal telt el s a melynek boldogságot adott a rajz. Szinte érthetetlen jelenség olyan világban, amely egy-kedvűen sétál el a művészetek mellett. Pedig a japáni rajzmester nincs egymagában. Rembrandt is a rajz bolondja volt, Goya is, a mi Zichynk is az. Pedig rájuk nem fogható semmiféle chinoiserie. Kell, hogy a rajzban olyasmi rejtőzzék, ami elbűvöli az embereket.

Ez a rejtelmes erő nemcsak a művészre hat, hanem általában az emberekre. Minden gyermek szeret rajzolni: e kicsiny naiv géniek mindaddig művelik e kedvtelést, a míg az iskola kusza tanterve ki nem ragadja őket belőle s szivükről le nem törli a természetes észjárást és a naivságot. És az ősember is sokat rajzolt, csontokra karcolta figuráit már a kőkorszakban, tehát rengeteg sok évezredekkel ezelőtt is. A rajzolásból alakult ki a betűvetés és a festészet. Honnan ered a rajz e kultusza ? Első sorban bizonyára a kézügyesség bámulásából. Ismét a gyermekekre utalunk, a kik csoportba verődve bámészkodnak az asztalos-műhely előtt: imponál nekik a kéz ügyessége, a kéz mindenhatósága. Egy nemét látják ott az átalakítás, az újjáformálás, a teremtés hatalmának. A rajzoló e naiv körökben épp ily tisztelet és bámulat tárgya. Hisz ő is jelentéktelen eszközökkel formálja figuráit, jóformán semmiből teremt valamit. Ez lebilincselőn érdekes diadala a kéznek, örül neki mindenki. S a mit itt, mint az emberi lélek öntudatlan, naiv megnyilatkozását látunk, ugyanazt megleljük a művészi rajz méltatásánál. A művészi rajzon is első sorban a végtelen egyszerű eszközökkel való teremtést bámuljuk meg, azután az emberi kéz mindenhatóságát, diadalát. Tény, hogy a hozzáértők mindig azokat a rajzokat szerették leginkább, a melyek a lehető legjelentéktelenebb, legegyszerűbb eszközökkel készültek. Viszont a legnagyobb rajzolók hasonló elvet vallottak. Mihelyt a rajz ebből az ősi egyszerűségéből kilép és festményt vagy plasztikát akar utánozni, szegényes parvenűvé sülyed. A rajz csak akkor sokatmondó, ha megtartja rajzkarakterét, ha világosan elárulja, hogy miképpen keletkezett.

PIACSEK BÁCSI RIPPL-RÓNAI JÓZSEF PASZTELLRAJZA
PIACSEK BÁCSI
RIPPL-RÓNAI JÓZSEF PASZTELLRAJZA

Könnyen számot adhatunk magunknak a rajz-erényekről és rajz-hibákról, ha meglesünk egy rajzoló művészt munkálkodása közben. Tegyük fel, hogy mezítelen modell áll előtte, ennek alakját igyekszik fehér papirosra fekete szénnel rajzolni. Eleinte inkább csak jelöl, mint rajzol: vázlatosan megállapítja az alak nagyságát, a fej, a kéz, a láb, a törzs arányait. De a mint a kéz e pár jelölő vonalat húzza, a rajzoló már önkénytelenül is eldönt egy fontos dolgot: a mozdulatot, az egész testnek hajlását, egy kar gesztusát. Már sejtjük e pár odavetett vonal hajlásából, hogy a törzs kissé hajlik, a fej előrenyúlik, az egyik kéz hirtelen mozdulatot árulva el, nyúlik hátra. A rajzoló, a midőn e mozdulatot legnagyobb arányaiban lekapta az alakról, szinte önkénytelenül maga is vele mozdul, akárcsak ő volna a lerajzolandó modell. .Számtalanszor megfigyeltük ezt a mozzanatot s úgy véljük, hogy ez a rajzba való elmélyedés, az ábrázolt dologgal való együttérzés, hogy úgy mondjuk: a részvétel jelensége. Láttunk rajzolókat, a kik a munka hevében szinte görnyedt helyzetbe vágták magukat, a midőn egy görnyedő alakot rajzoltak. Sőt talán ebbe a körbe tartozik az a megfigyelésünk is, hogy különösen a kevésbbé rutinos rajzolók csaknem a saját alakjuk karakterisztikumait viszik bele a lerajzolt alakba: a köpcösek kissé köpcösebbnek, a szikárak kissé szikárabbnak rajzolják a modellt a valóságnál. Azért említjük ezt itt, mert bizonyítékát látjuk benne annak az önfeledt, elmerült részvétnek, a mely e teremtő műveletkor a rajzolón úrrá válik. A míg bizonyos fokig naiv a rajztudása, csakugyan a saját képére és hasonlatosságára teremt.

Emberünk a biztosra rögzített határokon belül azután megrajzolja a kisebb, de fontos részleteket, így lassankint kialakul az arcéi, a hát vonala, a vállból kifejlődő kar és így tovább. A kezdő keserves toldozó-foldozó munkával végzi ezt a műveletet. Hisz oly nehéz egy emberi test körvonalainak szerves kapcsolódását nyomon követni, lerajzolni. Lám, a hol a nyak hatalmas izmai belenyúlnak a vállba s onnan a felső karba : temérdek forma mutatkozik, a melyek nemcsak egymás mellett foglalnak helyet, hanem általmetszik egymást, néhol elfödnek egy darabot, másutt ismét hir-telenül előtűnnek. Ha mindezt egy pontról, azaz perspektivikusan nézzük, még azt is látjuk, hogy ez a sok forma megrövidül, hol pedig szinte láthatatlanná válik, mert elfödi egymást. A kezdő rajzoló verejtékesen követi nyomról-nyomra mindezeket a formákat, átmetszéseket, rövidüléseket, a melyek tulajdonképpen mégis csak egyetlen egy vonalat adnak, a mely, igaz, számtalan helyen meg van törve, elhajlik. Ezeket a töredezettségeket, elhajlásokat mind darabról-darabra odaírja a papirosra. A ki azonban bírja a rajz készségét, nem végez ilyen részlet-munkát. Egy pillantásra tisztában van a komplikált forma-rendszerrel s merész kézzel, egyetlenegy húzással rajzolja oda azt a körvonalat, a melyet kezdő kollégája csak sok töredezett vonallal bírt valahogy megközelíteni. És lám, ha összehasonlítjuk ezt a két rajzot, látjuk, hogy a természet szerves egységét sokkalta inkább közelítette meg az, a ki egyetlenegy vonalba tudta összefoglalni a körvonalat, mint az, a ki sok apró vonalra bontotta fel.

A rajz művészetéé tehát a nagy egységesítő hatalom. És innen van az is, hogy az egyszerű kifejezési módot sokkalta magasabb rangúnak érezzük, mint a komplikáltat.

Emberünk ezek után folytatólag világosabb és sötétebb árnyékokat rajzol oda, hogy a test felületén elszórt formákat kifejezze. Ezek az árnyékok adják meg a testszerűséget, a plasztikai látszatot. De bármint erőlködjék is, teljesen plasztikussá nem varázsolhatja a rajzot, hisz azt csak mintázással lehet elérni. Ha emberünk tapintatos művész, úgy nem fogja erőszakolni azt, a miről előre is tudja, hogy elérése lehetetlen. Megmarad tehát annál, hogy mintegy csak jelzi a formákat. Ez pedig fontos mozzanat. Helyes művészet ugyanis csak az lehet, a mely ismervén anyagát, ezt az anyagot csak arra használja, amire sikerrel használható. Ez az anyag tulajdonságainak művészi megbecsülése. A rajz nem való plasztikai míveletekre, a tapintatos művész tehát nem fordítja erre. Ellenben kimutatja a rajz felett való uraságát, legyőző képességét, szuverenitását azzal, ha a rajzot úgy fejleszti, ahogy csak a rendelkezésére álló anyagból fejleszthető. Ha ismeri a rajzanyag szabta korlátokat és anyaga minden rejtett tulajdonságát, akkor az utóbbikat a legmagasabbra fokozza, a korlátokból pedig hasznot húz, úgy, mint ahogy a versköltő hasznot húz a rímszabta korlátokból.

Miképpen fokozza a mi rajzoló emberünk az ő anyagának tulajdonságait, képességeit? Mindjárt meglátjuk, ha meglessük, miként húzza széndarabjával a papirosra a váll vagy a hát körvonalát. Felötlik nekünk, hogy vonala hol szélesebb, hol keskenyebb, emitt csak futólagos, porhanyós, épp csak hogy a szén érintette a papirost, amott pedig erőteljesen, majdnem durván nekiszánt a papirosnak s ott széles, mély fekete vonal támad. Ezekkel a változatokkal eléri, hogy a körvonal emitt lágyabb, amott keményebb, emitt puha izmot, amott kemény, a bőr alá rejtőzködött csontot sejtet. Látnivaló, hogy művészünk e szerény változatokkal jellemezni tudja a test legfontosabb tulajdonságait. Ha most előkeresünk egy olyan rajzot, a melyről ezek a változatok egészen hiányzanak, a hol a vonalak mindenütt egyformán kemények vagy lágyak, a hol szinte körül van drótozva a test: rögtön megérezzük, hogy erről a test tulajdonságainak e jellemzése hiányzik. Az ily rajz rendesen kemény, sablonos, alig kifejező, mert a vonal egyformasága bizonyos gépies jelleget ad neki és nem érezteti velünk a kézimunkaszerűséget, a kézimunkában rejlő egyéniséget. Látjuk tehát, hogy művészünk helyes úton járt, a midőn e változatokat megteremtette. S megteremtette oly fokban, a mennyire az anyaga tulajdonságaival, a porhanyó szénnel elérhető.

SZOMORÚ FRISS ISTVÁN RIPPL-RÓNAI JÓZSEF PASZTELLRAJZA
SZOMORÚ FRISS ISTVÁN
RIPPL-RÓNAI JÓZSEF PASZTELLRAJZA

A figyelmes szemlélőre egyéb meglepetés is vár. Észreveszi ugyanis, hogy emberünk ezeket a változatokat nem kínos töprengéssel, nem darabos részletmunkával rajzolja a papirosra, hanem szinte fürgén, okoskodás nélkül. A vastagabb, keményebb vonalból egy szempillantás alatt vékonyabb, lágyabb vonal bontakozik ki, sőt egyetlen egy kanyarításra készül egy hosz-szabb vonal is, a mely ezeket a változatokat magában rejti. Míg a kéz így rajzol, az agynak alig van ideje logikus okoskodással megállapítani, hogy a vonal vékonyodása vagy megerősbödése mely pontnál kezdődjék, sőt ez a biztos határpont egyáltalán fel sem lelhető a rajzon. Mi vezeti a rajzoló kezét, ha nem a megállapító, ellenőrző agy ? A festőműhelyekben ezt felelik rá: az érzés. És ez alá az egy szó alá foglalják a rajzolás mindazon eredményeit, a melyek nem a tudós agy nyilvánvaló logikai műveleteiből erednek. A műhely-terminológia szerint épp így az ellen őrizhetlen érzés dönti el, hogy erősebben, vagy lágyabban nyomja-e meg a szenet itt vagy ott a kéz. Vagy hogy mely ponton kapja el hirtelenül a papirosról a szenet, hogy a vonal szinte láthatatlanul folytatódjék a levegőben. A hegedűs is ilyen hirtelen intuícióval dönti el, hol és milyen erővel kell a húrt megnyomnia, hogy az épp megkivántatott hangot adja és pedig éppen abban a finom változatban, a melyet a művész kivan. Sőt mint a hogy a húr hangján egy kevéssé megérzik az ujj parányi reszketése, úgy megérzik az igazi művész rajzán is ez a bizonyos reszketés: a kézimunka becsületes jegye.

Aprólékosságnak látszik mindez, pedig döntő szerepe van a rajzban. Ezek a tulajdonságok varázsolják élővé a rajzot, ezekkel nyomja a rajzra a művész egy élő teremtő jelenlétének jegyét. Ez által válik a rajz igazán az ő tulajdonává, egy darabbá az ő húsából és véréből, gyermekévé, önéletrajzzá, sőt némelyiknél egy egész nagy emberélet tartalmává.

Művészünk dolgozgatván a rajzán, egy bizonyos pontnál abbahagyja a munkát és befejezettnek tekinti művét. Annak az időpontnak megválasztása, amikor ez megtörténjék, egyike a legfontosabbaknak. A ki nem találja el, könnyen vetkezik a rajz karaktere ellen.

Mindabból, a mit eddig a rajzról mondottunk, önként következik, hogy emberünk helyesen cselekszik, ha a rajzot akkor hagyja abba, a mikor az még csakis rajzszerű, azaz a mikor csak olyan részeket mutat fel, a melyek a rajzolás eszközeivel kiválóan kifejezhetők. így például hibát követ el, ha rajzát még plasztikai hatással akarja ellátni, mert erre a plasztikai anyagok valók. Épp úgy félreismeri a rajz jellemét, ha vele egy olajfestmény vagy fénykép hatását akarja a maga egyetlen színével elérni. Mind erre más anyagok valók. A rajz természetében rejlik, hogy a valószerűségteljes hatásáról le kell mondania a rajzolónak. S ha ez áll, akkor jól teszi, ha a rajznak e tulajdonságát már azzal is kiemeli, hogy nem is törekszik ily teljesen valószerű hatásra. Lássék meg rajzán azonnal, hogy a szerzője csak egy bizonyos fokig megy el az előadásban és hogy tudatosan hagy bizonyos hézagokat, Ne zsúfoljon tehát össze mindent, a mit csak lát, de hangsúlyozza erősen, a mit a látottakból rajzzal teljesen ki lehet fejezni. Ezzel rajza érdekessé válik, a mi szintén fontos mozzanat. Ennek az érdekességnek a forrása miben rejlik : Abban, hogy a rajz látszólagos befejezetlenségei és hiányai a néző fantáziáját arra ösztökélik, hogy öntudatlanul is tovább építse, folytassa azt, a mit itt maga előtt lát. Munkára birja tehát a fantáziát, ötletet, feladatot, teremtési vágyat önt beléje. A mi erre izgat minket, azt érdekesnek nevezzük.

A rajz sajátságairól, rejtett hatásairól beszéltünk eddig, oly művekre gondolva, a melyek tisztán a rajz anyagával készültek. De szólhatunk rajzról oly műveknél is, a melyeket olajjal festettek vagy márványból véstek. Itt a rajz többnyire elveszti önálló és független jellegét. Hangszerré válik egy nagy orchestrum-ban. A jó karmester észreveszi: helyesen szól-e az ochestrumban ez vagy az a hangszer. Épp így felfedezi a festményen és a plasztikai műveken is a hozzáértő a rajz helyes vagy helytelen szereplését.

LYKA KÁROLY

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002