Kevesen ismerik nálunk Schuster Ferencnek, a június 14-én Bécsben elhalt magyar festőművésznek nevét. Egyetlen művel sem szerepelt kiállításainkon. Várt, míg tehetségét annyira fejlesztheti, hogy hazájában teljesen kiforrt művészként léphessen fel. Kenyerét küzdelmesen, nagy üggyel-bajjal a külföldön szerezte meg. Munkája érett gyümölcseit nekünk akarta juttatni. Ez a nobilis vonás jellemezte egyéniségét és művészetét is. Tehetségének szép próbáit bemutattuk a „Művészet" ez évi első számában. S épp most készülődött arra, hogy egybegyűjtött munkáit bemutassa a budapesti közönségnek egy kis külön kiállításon. De még csak össze sem gyűjthette, mert hónapok, évek óta kegyetlen, gyógyíthatatlan betegség gyötörte, amely az utóbbi időben oly fájdalmassá vált, hogy levelet is alig írhatott. Mégis bízott abban, hogy tavaszra meglehet a kiállítás. E sorok írójának néhány hónappal ezelőtt még reménynyel teljes leveleket küldött, a betegség azonban egyre fenyegetőbbé lett, úgy, hogy a legutóbbi időben már maga sem bízhatott felgyógyulásában. S most már csendes hantok alatt pihen ez a szenzibilis, nemes, művészi rajongással teljes férfiú.

Sanyarúan lepörgött rövid életéről (született 1870 december 24-én) ő maga írt meg egyet-mást a mi kérelmünkre. Ezek az egyszerű sorok minden egyébnél beszédesebben világítják meg rövid pályafutásának keserveit.

„Fehértemplomban születtem — írta a többi közt — apám kovács s én vagyok tíz gyermeke közt a legidősebb. Ifjúságom ideálja a cirkusz, később a színház volt. Ide a színészek ruhatáros kosarával jutottam. De szüleim nem engedtek sem az .egyik, sem a másik pályára. Vaskereskedésbe kerültem s életem három esztendeje ebben az üzletben folyt le, amelyhez sem kedvem, sem képességem nem volt. Itt tört ki belőlem először a festésre való hajlam. Kezdetleges, siralmas képeket pingál-tam főnököm egyéves fia számára, akit szórakoztatás céljából gyakran rám bíztak'. A kis csemetének tetszettek ezek a képek, nekem pedig kedvem telt a készítésükben. Midőn túl voltam az inaséveken, Budapestre mentem s ott ismét vaskereskedésben kaptam alkalmazást. Öt hét múlva azonban búcsút mondtam ennek is. Most már tudtam, miképpen lehet belőlem festő. A mintarajztanoda igazgatójánál tett látogatásom meghozta az első kiábrándulást. Tehetségtelennek nyilvánított engem s ezzel a nyilatkozattal léptem ki a szentek szentjéből. Rongyos cipőmbe belefagyott a víz, de a lelkesedés és kétségbeesés arra a kalandos ötletre bírt, hogy végig kopogtattam a festőműtermeket s „ecsetmosogatónak" ajánlkoztam. Amennyire ma még emlékszem, jártam M .. ., V..., U... festőknél. Vállvonogatással, mosolylyal tessékelték ki a szegény bolondot. Budapesten tehát nem volt mit keresnem. Szülőföldemre nem akartam visszamenni. Aggódó szüleim megsegítettek néhány forinttal. Bécsbe mentem szerencsét próbálni. Itt jó emberekre akadtam, akik bíztak bennem. Nemsokára benn voltam az akadémiában, de az első években kevés sikerem volt, mert a nyomor arra kény-szerített, hogy az iskola falain kívül dolgozzam a mindennapi kenyérért. Sem otthonról, sem máshonnan nem kaptam semmi támogatást. Kétszer is töröltek az intézetből, mert. úgymond, nem teljesítettem kötelességemet s mert bolond és tehetségtelen vagyok. De sikerült mégis visszajutnom, így teltek el akadémiai éveim, akkor aztán ott álltam egyedül az utcán. Tudásom csekély volt. Mintegy öt éven át hányt-vetett a sors hol Magyarországon, hol Düsseldorfban, hol Bécsben, de ilyenfajta iskolába nem mentem többé. És megismertem a nyomort minden formájában. Abban az időben festettem az Anya-ciklust, amelyet később rézbe karcoltam. Ezzel a munkával elmentem az akadémiára Pochwalsky tanárhoz, aki tudást, tehetséget és öntudatos művészi célt látott műveimben és nagyon megtisztelő feltételek mellett vett fel "speciális iskolájába. Az év végén legnagyobb meglepetésemre egyhangúlag díjjal tüntették ki egyik arcképemet. A következő évben Unger Vilmos tanár réz-karcoló-iskolájában dolgoztam, ahol császári szubvenciót kaptam az Anya-ciklus rézbe edzésére és publikálására. Az év végén egyik kompozíciómra megkaptam a Fűger-aranyérmet. S ezzel vége szakadt iskolás tanulmányidőmnek." De nem szakadt vége rossz sorsának. Roppant küzdelmek közt vergődött, mindenekfelett az bántotta, hogy nem foglalkozhatott szakadatlanul művészetével. Betegsége olykor heteken át megbénította kezét. Mégis sikerült neki tavaly Bécsben egy kis külön kiállítást rendeznie. A sors itt is kegyetlen játékot űzött vele. Nem is láthatta azt az első és egyetlen kiállítását, mert a megnyitás napján a kórházba kellett őt vinni. A tárlatot azonban osztatlan tetszéssel fogadta a bécsi kritika. Ő pedig nem kereste sohasem ezt a külső elismerést, művészete egy merengő, befelé fordult, meleg érzésekkel átszőtt lélek művészete volt. Az Anya-ciklus tanúskodik e jellemvonásáról, azután azok a képek, amelyeken megcsendül egy hittel teljes szimbolizmus hangja. Ilyen például a Feltámadás című színes rézkarca. A túlvilági élet neki épp oly reális volt, mint az, a mely ezen a földön pereg le. A legutóbbi napok egyikén még egyszer kezébe vette szerszámait. Egy barátja műtermében elővett egy kartont és képet kezdett vázolni: a kis ember látja jönni az Elkerülhetetlent. Ez a legutolsó vázlat mutatja, hogy belelátott jövőjébe. De csakhamar letette a szenet, a fájdalomtól nem tudott dolgozni.

„Mikor tavaszodott - - írja nekünk bécsi barátja — Fehértemplomból ismét Bécsbe jött: egy nagy kékszemű csontváz. Az utolsót próbálta meg: egy operációt. Nem sok reménynyel kisértük a kórházba. Operálták és mintha sikerült volna. A fájdalom elmúlt, evett-ivott és beszélt a jövőről. Örült a tavasznak, amely beragyogott halálos ágyára. És tényleg azt hittük, hogy győzelmesen kerül ki abból az irtó-zatos harcból. Vasárnap kimentünk a kórházba, hoztunk egy kis jó bort, akkor azt mondta a szolga közönbös hangon, hogy az az úr ma éjjel meghalt . . . Kedden temettük el őt, egy pár jó barátja, mecénása és az édesanyja ..."

Így végződött egy nagytehetségű magyar művész rövid és tragikus pályafutása.

A KÖLTŐ
SCHUSTER FERENC RÉZKARCA