EGY MŰVÉSZ-TÁRSASÁG ESZMÉJE 1832-BEN
ÉS GR. SZÉCHENYI ISTVÁN
Széchenyi István egyik legjellemzőbb mondása: "tiszta lélek, tiszta szándék, akár siker, akár nem" azt sejtetné, hogy a "legnagyobb magyar" még a legkalandosabb terveknek is szíves szószólójuk volt, ha azokat tiszta lélekből jövő tiszta szándék vezérelte. A valóságban mégis semmitől se idegenkedett annyira, mint éppen az időszerűtlen s a gyakorlatban kivihetetlen tervektől. Az egyszerre sokat akarásnak éppen ő volt a leghevesebb ostorozója. Szeretett mindent - rohanva haladó honfitársaitól eltérő-lég - az első lépéssel kezdeni s nem egyszer koczkáztatta népszerűségét (a mire úgy se adott sokat) bátor, sőt kíméletlen szókimondásával.
Közéleti hatásának jellemzése az 1825/7-iki országgyűléstől 1832-ig, nagyon messze vinne tárgyunktól; de miután néhány, eddig teljesen ismeretlen adat segélyével alkalmunk lesz gondolkozásának gyakorlatiasságát a magyar művészet érdekei szempontjából is megvilágítani, közéleti működésének főbb körvonalait is jeleznünk kell, hogy sokoldalú egyéniségének egyöntetűsége e kérdésben is kitűnjék.
A mit ő tervel, az nem csupán a napi szükséglet érdekeiből kívánatos, hanem mindig lényegbe vágó nemzetünk egész jövőjére. Kaszinóival nem zártkörű kártyázó és pipázó társaságokat akar teremteni, hanem egy józan közvéleménynek társadalmi úton történő kifejlésére óhajt közremunkálni. A vagyonilag biztos alapra helyezendő játékszínnek Pesten történő fölállításával nyelvünk terjedését, a főváros meg-magyarosodását s ezzel egész társaséletünknek nemzeti irányban való kifejlését kívánja előmozdítani. "Hitel"-ével a nemesi rozoga szervezetnek fogyatékosságaira mutatva, az ő új magyar társadalmát ennek romjain kívánja fölépíteni. Ő költőinkre hagyja a "régi dicsőség" emlegetését, magasztalását. A saját lelkében egy nagy jövő ábrándos képeit szövi a ridegen számító ész nyugalmával. De a miként magát se engedi elragadtatni valósítha-tatlan ábrándoktól: akként honfitársait se mulasztja el, bár a legudvariasabb formában, terveik valósíthatatlan voltára figyelmeztetni.
Társadalmi állapotainkat alapjaikban fölrázó föllépése oly egészséges forrongást hozott létre minden téren, hogy szinte magától kínálkozik az a kérdés: minő nézetei voltak a magyar szépművészetekről annak a Széchenyinek, kiben 1833-ban már meg volt az a bátorság, hogy a hímeves Ender Jánossal nyíltan szakítson, pedig az ő társaságában járta be Olasz-és Görögországot s így bizonyos tekintetben mestere volt művészi ízlése kifejlesztésében. Midőn Bajza kérdést intézett Széchenyihez arcképe lemásolása ügyében, ezt írja neki Enderről: "ő igazi mázoló lett s ezt nyersen s tán igen is nyersen szemére lobbantam". A tanítvány hálája nem tartóztatta őt vissza attól, hogy őszinte véleményt ne mondjon akkor, midőn mesterénél a hanyatlás jeleit veszi észre s leplezetlenül bevallja Rajzának: "ő és én felette ellenséges lábon vagyunk."*
Ezt a tényt azért említjük meg, hogy Széchenyinek művészi kérdésekben is erős és határozott véleményéről tegyünk tanúbizonyságot s így igazoljuk álláspontjának művészi alapvető tanulmányokon fölépülő helyességét egy oly kérdésben, mely váratlanul, zavarba-ejtőleg lepte volna meg akkori közéletünknek csaknem mindegyik államférfiát. Egy magyar "Művész-társaság" eszméjét a legtöbben bizonyára megmosolyogják s hallgatással mellőzik, egyedül Széchenyinek lehetett bátorsága ahhoz, hogy véleményt mondjon egy oly tervről, mely kalandosnak látszott, de csupán időszerűtlen-sége volt nyilvánvaló, mert alapjában véve közműveltségünknek egyik legnevezetesebb s bizonyára legjobban elhanyagolt oldalát érintette.
Midőn Pyrker 1827-ben elfoglalta az egri érseki széket s Eger városával egyetértőleg rajziskolát állított föl, a rajztanári székre egy lelkes magyar fiút hívott meg, Joo Jánost, kinek kinevcztetését 1828-ban a Helytartótanácsnál ki is eszközölte. Ez a fiatal tanár ott élt akkor is Egerben - épületterveket szerkesztve, akvarelleket festegetve, tanítva - midőn Széchenyi föllépése fölvillanyozta az országot. "Ez időben hangzottak föl Széchenyi lángszavai - írja Joo János kézirati önéletrajzában - melyek az ifjabb nemzedéket tettre lobbantották a haza újjászületésére közremunkálni.
Én is ez úttörők közé állottam" .... Ez az úttörő ifjú aztán levelet írt Széchenyinek és egy "Művész-társaság" fölállításának szükséges voltát fejtegette. E levél, sajnos, eddig ismeretlen s így Joo János terve részleteiről biztosat nem mondhatunk, de annál értékesebb Széchenyi válasza e levélre. Hogy Széchenyi válaszra méltónak tartotta Joo János levelét, már ebből is arra következtethetünk, hogy érdemes embernek tartotta íróját, tervét alapjában célravezetőnek s így a terv megvalósítása nem annak ábrándos és kivihetetlen voltán, hanem csakis időelőttiségén múlt. Széchenyi leplezetlenül bevallja, hogy Joo János "intézetét" szükségesnek és elmul-hatlan hasznúnak ítéli maga is, de bevallja azt is, hogy hazánknak egyebekre van még szüksége, aztán - mintegy magát mentve - szerényen hozzáteszi: egy ember képtelen arra, hogy mindent ő vigyen körösztül. Sok dolga miatt se vállalkozhatnék a kivitelre. Hogy nem tekinti nevetséges ábrándképnek a "projec-tumát", éppen levelével bizonyítja legjobban, mert minden hazafiúi érzésnek s így a Joo Jánosénak is örökös tisztelője. A "tiszta lélek, tiszta szándék" megbecsülése másoknál is, így válik Széchenyinél testté, de viszont vonakodik másokat is arra buzdítani, hogy "akár siker akár nem", hozzáfogjanak terveik kiviteléhez. Ennél az elvnél csak magára gondol, mint a ki a külső siker előtt nem szeret kalapot emelni. De álljon itt maga a levél, szószerinti szövegében, mint eddig ismeretlen adalék, Széchenyi nagy egyéniségének új oldalról való jellemzéséhez:
Pesten, Január 13-án 1832.
"Igen tisztelt Hazámfia! Hazafiúi meleg érzéssel teljes sorait a napokban vettem, melly-ben egy Művész-Társaságnak Pesten leendő felállíttatását javasolja; világosan a legnyomósabb okokkal tünteti ki abban ezen Intézet' szükséges voltát, valamint elmulhatlan hasznát ; s errül én szint úgy meg vagyok győződve, mint annak lelkes javaslója. Azonban tudom, Ön igen átlátja milly sokra van hazánknak szüksége, mennyiben vagyunk hátra, s azt is, hogy egyes mind ezen hátramaradások gyökeres orvoslására elégtelen, valamint hogy egynek mindent egyszerre kezdeni nem lehet. Hátramaradásunkon valamennyire segíteni', a' mennyire individuális tehetségem engedi, tudja Isten, éjjel nappali fáradozásom, 's e' tisztem teljesítésében most is izzadok szünetlen, 's valóban a' tárgy, mellyen fáradok, minden erőm 's tehetségem concentratióját megkívánja; megvallom tehát őszintén : projectumát életre hoznom lehetetlen, mert ahoz se időm se tehetségem, mind kettőt más, ítéletem szerint, sürgetőbb tárgy foglalja el. Dolgom sok, igen sok; de felelet nélkül hagyni levelét mind a' mellett nem akarom - levelét, - melly a' haza java előmozdítását czélozza.
Vegye egyenes őszinteségemet bizodalmam 's tiszteletem jeléül, 's legyen meggyőződve, hogy hazafiúi érzésének örökös tisztelője maradandók.
Széchenyi István."
Hogy mi lehetett a lényege ennek a "Művész-Társaságnak", azt némileg sejthetjük Joo Jánosnak ily című, eddig nagyon kevés figyelemre méltatott munkájából: "Nézetek a magyar nemzet műveltségi és technikai kifejlése tárgyában." (Buda 1841.) Ebben ugyanis szó van téve egy Pesten felállítandó s a "nemzet méltóságához illő" Athenaeum-épület tervéről. Ebben a harmadik osztály "műintézet - poli-teehnicum" "festészeti és szobrászati osztályokkal" bírna. Ebből azt lehetne következtetni, hogy a Joo János "Művész-Társasága" olyan művészeti akadémia-félének volt tervelve. Erre enged következtetni idézett művének egy más helye, hol így szól: "felállhatna egyebek mellett egy jól rendezett műintézet, mely utóbbit annyiból is remélhetjük, miután honfiakban már nem egy jeles művészszel dicsekhetünk. Van Fe-renczynk, van Barabásunk, Kisünk és vájjon mit nem kellene megtenni a nemzetnek, hogy Markó-ját sajátjának és határi közt tudhassa, azon honfit, kinek munkáját elég egyszer látnunk, hogy tökélye által bámulatra ragadtassunk ? Valóban pirulnunk kell, midőn halljuk," hogy némelly hazánkfiai a művészetben magokat majdnem világhíressé tevék, és e nagyság eléréséhez a hon nem nyujta segédkezet; de meg is vagyunk büntetve ezért, mert mi őket csak név szerint bírjuk, nem, mi - és csak egyedül talán - tudjuk, hogy hazánk szülöttei; a külföld bírja őket egészen, ez ad nekik kenyeret úgy, mint dicsőséget a nélkül, hogy megemlékeznék a nagy mesterek szülőföldjéről ; és mi habár méltatjuk is őket némi figyelemre, mit sem teszünk érettök. Haszontalan hirdetik folyóiratink e jeles művészek magyar származásikat, ez reánk nézve gya-láztatás ; csak ha honunk határi közt birandjuk őket, fogjuk arathatni egyedül az óhajtott dicsőséget . . . Nincs tehát egyéb hátra, mint mí-veltségi és technicai kifejlésünk előmozdítására az e' munkában javallott 's bizonnyal nem egészen czélszerűtlen eszközök mielőbbi létesítése"....
Azt, hogy vajjon a Széchenyivel 1832-ben közölt terv teljesen azonos volt-e ez újabbal, vagy hogy a régi terv 1841-ig kialakult és kibővült, ma már - adatok híjában - teljes lehetetlen eldönteni. Kétségtelennek csak a következő három dolog látszik: l. hogy Joo János magyar művészek vezetése alatt álló művészképző iskolát terveit; 2. hogy az idegenbe szakadt magyar művészek hazai alkalmazásától várta a hazai művészet föllendülését és 3. hogy Széchenyi e tervet komolyan vette, helyeselte, de időelőtti voltára és a saját sokoldalú elfoglaltságára tekintettel, kivitelére nem mert vállalkozni.
A művészetek terén való hátramadásunkat azonban mások is érezték, s hogy tervezge-tőkben később se volt hiány, az a tény is bizonyítja, hogy Trefort Ágost már 1838-ban indítványt tett egy Pesten fölállítandó Mű-egylet létesítésére. Trefort szerencsésebb volt Joo Jánosnál, mert az általa indítványozott Műegylet 1840-ben tényleg megalakult.
Illő, hogy az utókor hálásan emlékezzék meg az úttörők becsületes igyekezetéről a magyar művészet megteremtése körül is.
BAYER JÓZSEF
* L. Széchenyi levelei: Budapest, 1889. I k 236 1. és L. Hevesi: Oesterreichische Kunst im 19-ten Jahrhundert. Leipzig, 1903 23 lap.
