|
A TEMETŐ MŰVÉSZETE
Az élők városai mellett ott a holtaké: emberi kéz építette össze ezt is, mégis egészen más az architektúra a temetőben : felszabadul a gyakorlati élet céljaitól s keres valamit, a mit talán meg sem értünk egészen, csak úgy sejdítünk. Homályosan tapogatózó elménket ősrégi érzések vezetik s egyszerre ott találjuk magunkat egy sejtelmes kháoszban, a melyben gyenge lidércfények pislognak: bölcsek mondatai a lélek halhatatlanságáról, költők versei a nirvánáról, a saját szívünk vágya egy örökre elköltözött szív után. Észszel meg nem közelítjük a halál gondolatát. Csak ezek a messzi, messzi lidércfények adnak irányt sejdítéseinknek.
A megoldhatatlan, sötét misztériumból vallás lett s a halál szüntelenül ismétlődő fenomenje rítust formált a temetésből. A halál pillanata leghatalmasabb perce az életnek s minden képzelhető emberi páthosznak legnagyobbja. Elektra sír és Hamlet elborul a színpadon: de a halál pillanatában minden emberben száz Elektra és Hamlet sűrűsödik egygyé. A temetés így lett a legtragikusabb ünnep. Minden páthosz 6 nagy gyászban tör ki. A temetés a legrégibb szertartása az emberiségnek: a páthosz szertartása, a mely minden egyébbnél erőteljesebben súrolja le rólunk azokat a gondolatokat és érdekeket, a melyek e világ bármely dolgához kötnének. Maga az, hogy a pathetikus nagy gyász szüntelenül ismétlődik az emberek nyájában, az ismétlődés hatalmas ritmusát adja neki. így volt ez hatezer év előtt Mezopotámia füves síkjain, így van ez ma is, mindennap, a kerepesi temetőben.
RÉSZLET A LIPTHAY-SÍREMLÉKRŐL
DONÁTH GYULA MŰVE
És a temető mindenütt visszatükrözi a legnagyobb páthosz e ritmusát. Valami különálló, rokontalan város ez, sehol másutt nem látható kő- és bronzformákkal, más növények gyökereznek itt, más rendben sorakozik alkotmány alkotmány mellé. Kicsiny piaci szempontból nézve ezek a kövek és bronzok céltalanok, mert semmi működés nem folyik le bennük, körülöttük, nincs ható funkciójuk. És valaki azt is mondhatná ebből a szempontból, hogy bár építészek csinálták ez építményeket, még sem architektúra az alkotásuk, mert hiányzik a gyakorlatias cél, a mely a jó építésznek sorvezetője. Az okoskodás hibája a "gyakorlatias" szóban rejtőzik egyrészt, másrészt azoknak egyoldalú vélekedésében, a kik tagadják, hogy az architektúra lelki hangulatok kifejezésére is használható. Hányan gúnyolják a hangulat szót, a midőn művészi appreciáció során említjük! És tudni sem akarnak hangulat-építészetről, hangulat-szobrászatról. A kik e fogalmakat meg szeretnék fosztani a létjogosultságuktól, azoknak a temető sem lehet egyéb vállalkozási objektumnál. Azok ridegen és siváran állanak e faragott és öntött alkotmányok előtt, a melyeknek majdnem minden része kisiklik a gyakorlatias építészet és gyakorlatias szobrászat köréből. Persze, mindig a java munkákról szólunk. És miután nem találnak e művekben gyakorlatiasságot, a melyet sikerült vagy nem sikerült megoldásnak minősíthetnének, egyúttal elvesztették a lábuk alól a kritikai talajt s nem tudják tisztán megítélni, jó-e, rossz-e valamely mű odakünn a temetőben.
BÁRÓ LIPTHAY BÉLA SÍREMLÉKE
DONÁTH GYULA MŰVE
Pedig széles szárnyalású művészet a halál páthoszának művészete. Neki köszöni a világ a leghatalmasabb művészi ensemblet: a Mediciek sírját. Páratlan művész emelte azt Firenze egyik kápolnájában; utána száz és ezer kisebb talentum ékesítette a temetőket olyan művekkel, a mikben kisebb erővel csillan meg valami annak a nagy műnek tartalmából.
A temető tehát különleges, magában lezárt művészeti problémává lett néhány nagy művész kezén. S ennélfogva művészeti gondolatokat költöget az oly emberek elméjében, a kik nem érzéketlenek az artisztikum iránt. E gondolatokat olykor egyes kiváló sírdiszítő művek élesztik, olykor pedig maga a temető összhangja, annak a szomorú nagy kertnek genius loci-ja.
Sűrűn sorakoznak egymás mellé, szépen összerendezhetjük tehát s ha elmélyedünk bennök, talán kapunk olyan képeket, a melyek ezt a különleges
művészetet jobban megértetik velünk vagy ráterelik valamely művész figyelmét a probléma új oldalaira.
A ki a tárgygyal foglalkozni kivan, annak egyet ajánlunk : tegye félre hirtelen ül felbukkanó gondolatait olyan órákra, a midőn az élet apró külsőségei nem zavarják. Minden tiszta logikájú, evidens gondolat kizárja e művészet lényegének átérzését. Azok a tiszta és evidens gondolatok nagyon is durva világossággal cikáznak a homályon, a mely a temetőt és a halált fedi s vaksötétté teszik a derengő félhomályt is. Ha Petőfi, a midőn a Tiszát megénekli vala, e nagy víz mennyiségi analízisére gondol: e világos és evidens gondolatok menten meggátolták volna abban, hogy gyönyörű sorait megírja.
RÉSZLET KOZMA SÁNDOR SÍREMLÉKÉRŐL
KALLÓS EDE SZOBORMŰVE
Szerencsére az élet bajai olykor elzsibbasztják lelkünket, kiűzik belőle az aktív gondolatokat. S hirtelenül fogékonyakká leszünk a napi élet érdekein túl terjedő érzések, benyomások iránt. Azt hiszem, hogy a nagy művészeknek gyakran voltak s vannak ilyen óráik. Akkor jönnek ezek a sejdítések : messziről, mint a vándormadár, eleinte alig hogy látjuk, majd egyre észrevehetőbb formában, de mindig oly magasan fölöttünk, hogy csak homályos körvonalaikat látjuk.
S ha ily órákban fogja el lelkünket a kérdés, hogy ősidők óta miért s miként építik az élő emberek a holt emberek városait s miért és miként férkőzik a művészet a halál problémájához, talán kapunk rá valamicske-választ is.
RÉSZLET A KOZMA-SÍREMLÉKRŐL
KALLÓS EDE SZOBORMŰVE
A ki egyedül és zavartalanul jár a temetőben: nem érezhet semmi olyat, a mi a halált borzalmasnak mutathatná. Csak akkor tátong fel hirtelenül az élés és nem élés közt való megkülömböztetés, ha egy közönyös hang a napi élet valamely kérdését veti bele szemlélődésünkbe. A köznapiasság a páthosz egyetlen legyőzője. Tiszta szívvel és egyedül járva a holtak városában, csak a nagy közösség gondolata járhat át minket. Mind testvéreink, a kik itt pihennek s testvérként szál-lünk le mi is hozzájuk, hogy átalakuljunk valami mássá, mint a mik most vagyunk. Sírjuk van és sírt kapunk mi is, fakeresztet, követ vagy bronzot, új lakóhelyet megmásult egyéniségünk számára, más házat, mint az élők házai; De a házat nem a gazdája építteti, nem lehet olyan, a mint a milyennek ez kívánná. A mecénás ízlése nem tapad a műhöz. Művészek készítik, a kik talán nem is ösmerték az elhunytat, vagy a kik előtt ő közömbös vala. És jól van ez így. Az a halott, a ki odalenn fekszik, nem az az egyéniség többé, a ki éltében volt, az élő jellemzése tehát nem lehet jellemzése a holtnak. Mi tehát a művészi sarkpont abban a processzusban, a midőn az építész vagy szobrász elméjében lassankint kialakul a mű képe ? Ha igazi művész, úgy a műve csak visszhangja lesz annak, a mit lelke húrjain a halál és a temető gondolata kelt. Nem-e ilyen a Mediciek sírja is? Mit fejez ki, kit jellemeznek e heverő férfi- és nőalakok? Kinek életrajzára céloz nak, kit dicsőítenek? Medici Lőrincet talán? De mi volt Medici Lőrinc egyénisége Michelangelo lelki élményei közt, hogy őt dicsőítené? Múló emlék, a külső világ egy bár fényes, de parányi jelensége, Azt az óriást, a ki egy egész világot épített önmagában, meg nem ihlette: Michelangelo a puszta campagnán kószálva s a próféták zord könyveit olvasva formálta magában a halál szimfóniáját. E hideg kőformák előtt állva mindig az az érzés járta át a lelkemet, hogy a halál nagy páthoszához soha élő ember gondolata közelebb nem férkőzött, mint ez a géniusz. A midőn ez a felséges búvár leszállóit e feneketlen mélységekbe, vájjon szüksége volt-e a Mediciek emlékére, hogy az megihlesse őt? Soha. A ki a halált nem érezte élő lelkében, ehhez hasonlót az nem teremthet.
KOZMA SÁNDOR SÍREMLÉKE
KALLÓS EDE MŰVE
Így lesz a temető nagy megnyilatkozásává a leghatalmasabb emberi páthosznak. A síremlék egy művésznek a halálról való érzését foglalja látható formába. De ez az érzés szertelen nagyságában világosan meg nem fogható, pontosan meg nem határozható : sejdítés, köd. Ki tudná szigorú formákba rögzíteni azt, a mi biztos határ nélkül való ? A nagyerejű is csak közeledhetik feléje, csak elmosódott daguerrotipet adhat róla. De kő és bronz biztos és határolt fonnák : miként alakítsa a művész, hogy kifejezze velők ezeket a kialakulatlan érzéseket ?
Az építésznek vannak obeliszkjei, oszlopai, párkányai, falai és oromzatai. Mit kezd az obeliszkkel, a mely érzéstelen geometria ? Mily terhet rakjon oszlopaira, hogy azok ott állhassanak ? Talán tetőt, párkányt, vagy oromzatot ? De mit keressenek ezen a helyen olyan épülettagok, a melyek a gyakorlati életnek céljaiból születtek meg? Nem volna-e irónia az élők- köznapi életéről beszélgetni a holt ember pihenőhelyén? Nem volna-e ez a leg-sivárabb köznapiasság, a halál hatalmas páthoszának megölője ?
Az építész, ha lelke képes a temető páratlan hangulatát magába szívni, messzi elveti magától a piac e formáit. Velük ezúttal semmi dolga sincs. Formáit ezúttal nem vezetheti le a gyakorlati cél követelményeiből, mint egyéb alkotásainál. Neki azt a hatalmas érzést kell kifejeznie, a mit szivében a temető pá-thosza. keltett. Csak egy vezetheti: a hangulata. Mint egy zsarnok, úgy rendeli alá ennek- az egyetlen vezetőelvnek fantáziája. minden formakészletét. Új tagok támadnak, távolról sem hasonlók azokhoz, a melyek az élő emberek hajlékait díszítik. Megfejthetlenek és céltalanok magukban: egyetlen feladatuk, hogy összevéve a legnagyobb kérdésről szóljanak a többi emberhez. Vagy legalább arra hangolják, hogy fogékony legyen a temető tartalma iránt.
POLÓNYI ILONKA SÍREMLÉKE
MARGÓ EDE ÉS MÁRKUS GÉZA MŰVE
És mit kezdhet az élő formák mintázásával foglalkozó szobrász ? Lehet-e reális ott, a hol semmi kézzelfogható sem adatik ? Utánozhat-e kővel, bronzzal valamit, a mit csak homályos érzésünkkel sejdítünk ? Állítson-e monumentumot egy egyéniségnek ott, a hol minden egyéniség megszűnése bizonyíttatik ? Utaljon-e képben a megholt cselekedeteire, jellemére, tehát olyan dolgokra, a melyek csak a többi ember emlékezetében élnek, de a nagy univerzumban nyomtalanok? Ha így cselekednék, talán derekas, de köznapi munkát végezne, a mely nem lecsapódása a temető nagy páthoszának. A szobrászt is csak az vezetheti, a mi az építészt : a hely hangulata. Az ő formáinak is csak egyetlen feladatuk lehet: a legnagyobb kérdésről szólni a többi emberhez. Vagy legalább arra hangolni őket, hogy fogékonyok legyenek a temető tartalma iránt. Nemcsak a talentum erejétől függ itt minden: az őszinteség a döntő. Okoskodva és lassú korrektúrákkal formálva ily művet : kiszámított munkánál egyéb nem születik meg. A ki a temető páthoszát nem érzi, igazán kifejezni sohasem fogja. Más világ az, teljesen elkülönített az élőkétől: nem mindenki tud abba belemélyedni, nem mindenki érzi meg a tartalmát. Tudjuk, hogy e sorok nem adtak semmi kézzelfoghatót. Csak azok számára íródtak, a kik bele tudják ringatni magukat a temető nagy melancholiájába. De a ki elsétálgat a temetőben, kap ott kézzelfogható formákat is: ezer és ezer síremléket. Hogy közelebb hozzuk a kérdést olvasóinkhoz, három új és művészi síremlék képét közöljük itt. Az egyiknek szerzője Donáth Gyula, a másodiké Kallós Ede, a harmadiké Margó Ede szobrász és Márkus Géza építész. És figyelmeztetjük a szemlélőt arra, hogy tekintetét éppen e művek impon-derabiliáira függeszsze. Donáth művén ne a témát nézze, ne azt, hogy íme egy géniusz eloltja, az élet fáklyáját. Hanem nézze a rendkívüli attitűdöt, a szokatlan fordulatot, a mely az izmokon és az egész mozdulaton általvillan és megérteti velünk, hogy valami rendkívüliről, a közönséges eseményeken felülemelkedő momentumról van szó. Kallós művén pedig tekintsen leginkább a herma-fő messzinéző szemébe s szívja magába e rejtélyes pillantás delejét. E szempár szinte túltekint értelmünk horizontján is. A ki megérzi e tekintetet, annak sokat, de betűkkel ki nem fejez-hetőt fog az mondani. Ez a plasztika privilégiuma. A harmadik síron pedig nézze meg, mint nőnek ki e kőformák a földből, gyakorlatias ok nélkül, pusztán azért, hogy szokatlan komoly tömegükkel, vonalaikkal belénk oltsák a rendkívüliség pathoszat. Miért öltöttek éppen ilyen formát a kőtagozatok? Nem lehet ezt formálisan elemezni. Érzés dolga.
Sok érték rejlik e művekben. Megérdemlik, hogy elmélyedjünk beléjük.
LYKA KÁROLY
A KISVÁROS VÉGÉN
FÉNYES ADOLF RAJZA
|
