Magyarországon nem egy falu van, amelynek története az Árpádok koráig nyúlik vissza, okmányokon kívül azonban szemmel látható emlék erről a nagy múltról nem tanúskodik. A történelemben járatos utas jól tudja, hogy a faluban hajdan monumentális templom vagy fényes kolostor is volt, még sem találja meg nyomát. Csak hébe-hóba akadt útjába egy-egy öregebb ember, aki még emlékszik a község régi templomára, amely kegyurának pusztulása nyomában papját is elvesztette s amelyet a régi földesúr utódja, vagy magának a falunak földhöz ragadt szegény népe lerombolt, hogy istállót, magtárt vagy házat építsen köveiből.

Hála társadalmunk és az állam érdeklődésének, régi épületeink pusztulása ma már nem esik meg oly könnyen, mint még alig egy félszázad előtt is. Sőt a napisajtó révén a jobbérzésűek tiltakozása manapság már akkor is eredményesen érvényesül, ha egy-egy régi művésziesebb templomunk vagy másnemű történelmi érdekű épületünk javításra szorul s tulajdonosai kontárt bíznak meg ezzel.

A műemlékek országos bizottsága ilyenkor rögtön akcióba lép s bármily szűk a hatásköre, a monumentális emlékek hosszú sorának a megőrzését és stilszerű helyreállítását köszönhetjük beavatkozásának. Művészetünk kisebb emlékei azonban, a festmények, szobrok, ötvösmunkák, nálunk még ma sem részesülnek kellő védelemben. A külföldi műkereskedők ügynökei még ma is zavartalanul kalózkodnak oly helyeken, amelyeket a török dúlás s másnemű veszedelem ingó művészeti emlékeiktől meg nem fosztott. Jámbor hívek, plébánosok, sőt püspökök megbízásából kontár restaurátorok az utóbbi évtizedekben szinte többet ártottak képírásunk és szobrászatunk régi emlékeinek, mint hajdanában egy-egy gyujtogatással s képrombolással járó háború, ostrom vagy felekezeti villongás. Sőt vannak állami felügyelet alatt restaurált templomaink is, amelyeket műkincseik egy részétől épp az egyoldalúan képzett s az építészeti részleteken kívül semmivel sem törődő közegekre bízott restaurálás fosztott meg.

Hogy mily nagymértékű e pusztulás, arról csak az szerezhet magának kellő fogalmat, aki Magyarország egy-egy művészeti emlékekben gazdag vidékét városról-városra, falurólfalura bejárja.

A szepesvármegyei történelmi társulat első sorban tagjai számára, a vármegye művészeti emlékeinek az ismertetésével foglalkozó na-gyobbszabású munka kiadását határozta el. A munka egy részének a megírására e sorok íróját kérték föl, aki a társulat megbízásából a lefolyt nyáron három hónapnál tovább vándorolt a Szepességen, sorra vizsgálva építészeti emlékeit, az ezekben fölhalmozott s a képzőművészet és iparművészet összes technikáit felölelő műkincsét. A Szepesség, műtörténelmi szempontból véve, Magyarország egyik legjobban kiaknázott vidéke, mégis az eddig merőben ismeretlen művészeti emlékeknek szinte hihetetlenül nagy tömegére bukkantam. Ezek kellő publikálása magában véve is egész más színben tüntethetné föl művészeti multunkat, mint aminőnek eddigi méltatása kapcsán ismerjük.

Hogy csak egy példát említsek, művészeti irodalmunk eddig a Magyarországszerte fönmaradt középkori szárnyas oltárok számát körülbelül százra becsüli, holott magam pusztán a Szepességen, igaz, hogy gyakran csak töredékekben éppen száz szárnyas oltárt találtam. Ehhez hasonló gazdagság van itt régi bútorokban, vasalásokban, kő és bronzkereszt-kutakban, ötvösmunkákban és másnemű egyházi szerelvényekben. S ha pusztán azokat a művészeti régiségeket gyűjtenék össze egy helyre, amelyek a Szepességen ma használaton kívül a különböző templomok lomtáraban, padlásain hevernek, olyan múzeum kerekednék ebből, a minőt székesfővárosunk is megirigyelhetne.

Talán nincs vidéke Magyarországnak, ahol az emberek oly szívósan ragaszkodnának régi holmijukhoz, mint a Szepességen. A vármegye régi szász eredetű lakosságának konzervatív természetén kívül nagy takarékossága is az oka ennek. Vannak itt templomok, ahol még ma is XV. századbeli tömjénfüstölők, kelyhek, miseruhák használatosak. Igaz, hogy ezek az évszázados használattól megviselt holmik nem egyszer szinte a felismerhetetlenségig restauráltak. Ezek a szakavatottság hiányánál fogva kontár módon véghezvitt restaurálások azonban még mindig menthetők azokkal a pusztulásokkal szemben, amelyeken egyes templomaink kisebb művészeti emlékei, az épületnek hivatalos ellenőrzés mellett folyó restaurálása kapcsán vagy indokolatlan csinosításuk kedvéért esnek át.

ROMÁNKORI OROSZLÁN SZEPESHELYEN

A szepeshelyi székesegyházat, amelynek története a XII. századig nyúlik vissza, szakavatott építész restaurálta s az épület helyreállítása nagyjában sikerült is. Akik művészeti emlékeink iránt érdeklődnek, azoknak e restaurálás mégsem okozhat nagy gyönyörűséget, mert magánál az épületnél is értékesebb műemlékek egész sorának az elrontásával járt. Már a mint a szepeshelyi káptalan-utcán végigmegyünk, szemünkbe ötlik egy legalább is hétszáz éves kőoroszlán, a székesegyház régi románstilű kapujának maradványa, amely most egy kanonoki ház kapufelénél sarokkőül szolgál. A régi portálé helyén, amelynek egyik oszloptartó alakja ez oroszlán volt, most új kapu mered az emberre. Szinte fölháborító a vandalizmus, amelylyel e székesegyház régi oltárait restaurálták. A középkori főoltárt ugyan már a barokk-korban szedték szét, egyes részeit azonban sértetlenül foglalták a főoltár akkor épült új keretébe. A restaurálás kapcsán a barokk-oltárt kidobták, középkori részeit pedig csúnyán megcsonkítva, egy száraz szerkezetű és díszítésű új szárnyasoltárba foglalták. A régi oltár három szobráról ma szinte hihetetlennek látszik, hogy a XV. századból való, mert nemcsak újból festették, de mind a háromnak az arcát és ruháját is "harmoniku-sabbá" faragták az akkori püspök-mecénás óhajára. Hasonló "szépítésen" estek át a székesegyház többi szárnyasoltárai is, hajdanában talán a legszebb munkák, amelyek nálunk e nemben valaha készültek. Az érdekes kompoziciójú szoborcsoportozatok megújítása még nem olyan nagy baj; a szárnyak festményei azonban többnyire oly vastag átfestésen estek keresztül, hogy ugyancsak merészség kell ahhoz, ha meg akarjuk állapítani, hogy miféle iskolához tartozott mesterük. A székesegyház szentélyében setétre mázolt, gazdagon aranyozott stallumokat is láthatunk, amelyeket a templomban kalauzoló sekrestyés XV. századbeli bútorokként mutat be. Valójában a székesegyház régi stallumait kidobták s pompásan faragott töredékeikre a püspöki magtárban bukkantam rá. Ez utóbbi hely különben, egymás tetejére hányt romladozó régiségeivel, műkincsekben gazdagabb bármelyik vidéki múzeumunknál s a püspöki palotában levő lomtárral együtt ugyancsak méltó volna a műemlékek, valamint a múzeumok és könyvtárak országos bizottságának figyelmére.

STALLUM-TÖREDÉKEK ÉS XV. SZÁZADBELI SZOBROK A PÜSPÖKI MAGTÁRBÓL SZEPESHELYEN

Ha már egyes épületek hivatalos ellenőrzés mellett lefolyt restaurálásuk közben is sokat vesztettek régi értékükből, szinte mérhetetlen a kár, amelyet a szepességi templomok régi szobrainak, falképeinek s egyéb festményeinek derűre-borúra űzött restaurálása okoz. Ezekről a restaurálásokról sem a műemlékek bizottsága, sem más hatóság nem tud. Egy-egy falu jámbor hívei gyakran plébánosuk tudta nélkül mázolnak be újonnan egy-egy régi szobrot vagy oltárt. Sajnos azonban, kontárok garázdálkodnak olyan tényezők megbízásából is, akik állásuk méltóságánál fogva is hivatva volnának arra, hogy műemlékeinknek első sorban védelmezői és szakavatottságukkal föntartói legyenek.

A HÁROM SZENT KIRÁLY FRESKÓFESTMÉNY POPRÁDON

A poprádi templom freskóinál érdekesebb festmény a XV. századból csak kevés maradt ránk. Különösen a három szentkirály vándorlását és a gyermek Jézus imádását ábrázoló képsor, a háttérben a Magas-Tátra naiv felfogású képével lehetett érdekes. A szepesi egyházmegye egyik volt püspökének udvar festője, aki a régi képekhez nem is konyított, a nyolcvanas évek elején oly vastagon festette át, oly modern vonásokkal rajzolta tele a régi elhalványult arcokat, hogy a kép ma már csak mint a réginek lelketlen másolata van meg s legfeljebb színtelen fényképben tekinthetjük meg fölháborodás nélkül. Ugyanaz a kontár mázolta át a matheóci templom festett szárnyasoltárát, ezt az ikonográfiái ritkaságot, amely szent István királyt és szent Imre herceget ábrázolta természetes nagyságban s amely állítólag még a XIV. században készült. Hogy mely időből és iskolából való a kép, azt ma már bajos stílusbeli sajátságaiból megállapítani, mivel ez utóbbiakat teljesen elenyésztette a kontár restaurálás. Hogy ez utóbbi mestere mint dolgozott, arról a félig restaurált s a királyok imádását ábrázoló kép nyújt fölvilágosítást, amelyet a szepeshelyi püspöki palota lomtárában találtam. A püspöki palota emeleti termeiben modern keretbe foglalva egész sor agyonrestaurált kép függ, amelyet XV. és XVI. századbeli szárnyasoltárokból fürészeltek ki. Ezek közül való a fentmondott lomtárbeli kép is, amelynek restaurálását ennek elkövetője, úgy látszik, váratlanul félbenhagyta, mert másfelé költözött. A képet egy harmadában már átfestette volt, másik része megkopott állapotban bár, de régi üde tónusaiban pompázik még ma is. A kép e két része között levakarta a régi festést, nyilván azért, hogy a festék, amelyet a már megújított részre szinte ujjnyi vastagon kent föl, jobban odatapadjon.

AZ IGLÓI DIADALKERESZT ÉS MELLÉKALAKJAI, XV. SZÁZAD

Se szeri, se száma azoknak a régi szobroknak és képeknek, amelyeket ugyanez a restaurátor az egész Szepességen elrontott. Példájára mások, többnyire odavaló aranyozok és szobafestők, még ma is háboríttatlanul mázolják be sorra régi művészetünk szebbnél szebb emlékeit. A laudoki plébániatemplom XV. századbeli főoltára két év előtt lefolyt restaurálása óta, műtörténeti szempontból véve, hasznavehetetlen rom. A pár évtized előtt restaurált iglói templom diadalkeresztjénél szebbet külföldön is csak kevés középkori templom mutathat föl. A szentélyt itt gyökeresen átépítették. A keresztet, úgy látszik, ekkor távolították el a diadalív gerendájáról s a templom oldalkápolnájában helyezték el, ahol még ma is függ. Mellékalakjait, Máriát és szent János evangélistát a plébánián találtam meg siralmasan átfestett állapotban. A természetesnél nagyobb alakok ruhájáról a restauráló levakarta a régi aranyozást s csillagos eget festett a pompásan redőzött palástokra. Az alakok megható ki-fejezésű arcát pedig oly émelyítőén szederjes színezéssel vonta be, hogy csak a színtelen fotográfián ítélhetjük meg, mily remek lehetett valamikor ez a két szobor a közbül állott feszülettel együtt.

Amíg középkori emlékeinket csak a kontár restaurálások fenyegetik, a művészetünk későbbi korszakaiból származó épületek, szobrok és képek a legtöbb helyütt szinte predesztinálvák az enyészetre.

A szepességi templomok zöme csúcsíves stilű s a rosszul értelmezett stilszerűség kedvéért egy-egy restaurálás kapcsán egész sor renaissance, barokk- és rokokóemléket dobnak ki itt s pótolják szellemtelen gótizáló stílben tervezett vásári mintákkal. Néhány templom szigorúan gótikus csarnokait a középkori boltíveken, minden bizarrsága ellenére is, igen bájos hatású rokokódíszítés lepi el. A ménhárdi kéthajós templomot végesvégig ily stilű stukkó-díszítés borítja el s a templomot most csak azért akarják restaurálni, hogy e díszítést eltávolíthassák s a templom kellő módon "stilszerű"-vé, valójában pedig unalmassá váljon. Még nagyobb veszedelem fenyegeti barokk-korbeli fafaragványainkat, amelyeket egy-egy "stilszerű"-en, gyárilag készült tiroli oltár kedvéért minden lelkiismeret-furdalás nélkül dobnak ki s tüzelnek föl. A podolini piaristaklastrom konyhájában a lefolyt nyár egész folyamán XVII. századbeli fából faragott szentekkel tüzeltek, amelyeket a templom oltárairól szedtek le s fürészeltek szét. Hogy mily remek emlékek fordulnak elő barokk-korbeli fafaragványaink sorában, ennek illusztrálására csak a lőcsei gimnáziumi templom kariatid angyalait említem föl, amelyek minden buja hatásuk ellenére is, merész, eredeti fölfogásuknál s pompás, széles kezelésüknél fogva, a középkori fafaragás java emlékeivel versenyezhetnek.

De elég a képrombolások e szomorú példáiból, amelyekkel, a Szepességgel szomszédos vármegyékre is kiterjeszkedve, akár az egész füzetet megtölthetném. Csak a kontár restaurálások megakadályozásának a módjáról szólok még, amely szerintem nem lehet más, mintha a műemlékek országos bizottsága, építészeti emlékeink most folyó lajstromozásával kapcsolatban, ezek ingó műtárgyainak az összeírásáról is gondoskodik s a kisebb emlékeket a monumentálisakhoz hasonlóan védelmébe fogadja. S ha már tudjuk, hogy mink van, gondoskodni kellene arról, hogy az erre szoruló emlékek restaurálására kellő erők is álljanak rendelkezésünkre. Nem egy helyütt értesítettek arról, hogy szívesen bízták volna egy-egy oltár, falkép, szobor restaurálását erre képesített mesterre, de sehol sem jutottak ilyenhez s ha akad is nálunk egy-két ehhez értő ember, ez, versersenytárs híján, szinte szertelen igényekkel lép föl.

A műemlékek országos bizottsága a lefolyt nyáron az eperjesi Rákóczi-házat az iparművészeti iskola növendékei közreműködésével díszíttette sgraffitokkal. A sikerült s valamennyi eddig véghezvitt hasonló munkálatok sorában a legolcsóbb restaurálás hírére a szomszédos vármegyékben is egész sor felsőmagyarországi renaissance-stilű épületet akarnak mostani tulajdonosai ugyancsak az iparművészeti iskola növendékei közreműködésével restauráltatni.

Az iparművészeti iskolából és a mintarajztanodából kerülhetnének ki festészeti, szobrászati és iparművészeti emlékeink képesített restaurátorai, akiken kívül hasonló munkálatoktól minden hivatlan elemet hatósági úton is távol kellene tartani. Csak így lehet reményünk arra, hogy amit művészeti emlékeinkből török, tatár s másnemű ellenség meghagyott, hogy az ezután is megmarad s tanúskodni fog arról, hogy amit nálunk oly sokáig vitatott el a kényelemszeretet és nembánomság : hogy volt jelentős művészi életünk is s hogy emlékeire nem kevésbbé lehetünk büszkék, mint bármelyik külföldi nemzet a maga művészi alkotásaira.

A MENHARDI TEMPLOM BELSEJE