LOTZ KÁROLYRÓL

HETVENEDIK SZÜLETÉSE NAPJA ALKALMÁBÓL

Közöttünk élő emberről írni kényes vállalkozás. A dolog még szövevényesebbé válik, ha az írót hozzája a gyermeki tisztelet, szeretet és hála ezernyi szálai fűzik. Itt csak viszonylagosan is összefoglaló tárgyilagosságra törekedni teljesen meddő munkálkodás volna. Legyen tehát szabad a legközvetlenebb, de egyúttal a legőszintébb hangot használnom.

Gyermekkorunkban volt egy igen kedves könyvünk, a Nagy Miklós szerkesztésében megjelent "Magyarország írásban és képben". Ebben a könyvben volt egy kép: egy betyár, amint két lopott lovával keresztül töri magát valami süppedékes nádason. Az ábrázolásban annyi erő és közvetlen élet volt, hogy menten a kötet legszebb képének jelentettük ki s hónapokon át egyebet sem rajzoltunk betyároknál és lókötőknél. Ezt a rajzot valamikor régen -- bizonyára ő maga is már rég elfelejtette— Lotz Károly készítette. Persze, nekem akkor ez a név még nem jelentett semmit.

Először láttam őt és találkoztam vele, midőn ő — férfikora delén — az Opera nagy plafond-ját készítette. Boldogult Jantyik barátommal - ki akkor — úgy emlékszem — itt-ott apróbb dolgokban már segédkezett is neki — együtt mentünk fel hozzá az Operának abba a nagy, bár viszonylagosan alacsony s nem valami fényes világítása termébe, a hol most is a díszletfestők dolgoznak. Mi akkor mindketten a mintarajziskolának voltunk rajongó, de éretlen növendékei, kiknek lelkűk legmélyében, egészen titkon, az a szent meggyőződésük élt, hogy egyszer valamikor — talán 4—5 év múlva - oly halhatatlan művekkel fogjuk meglepni a világot, a melyekben az akkor általunk ismert összes művészi nagyságok minden kiváló qualitása -- úgymint Michelangelo titáni ereje, Rafael bája, Tiziano színpompája s Correggio meg Rembrandt chiaroscurója - - a legnagyobb könnyedséggel egyesülnek. Erről a találkozásról csak két dolog maradt meg emlékemben. A mester akkor éppen a Zeus és Héra csoportjának óriási kartonját készítette — s az a Zeus biz maga a mester volt. Ugyanazok a lángot vető s mégis oly nyugodt szemek, a vonások folyékony harmóniája s az a jellegzetes, majdnem görögös csomókra oszló haj. Nem tudtam, mit nézzek inkább - - a rajzot vagy a modellt. A másik dolog, ami nekem akkor majdnem még jobban imponált, az, hogy egy egész soroksári kenyérnek szedte ki a belét a mester s azzal törülte le a meg nem felelő vonalakat. Tréfálkozva jegyezte meg, hogy kétszeresen nehéz a festőnek megkeresnie a mindennapi kenyerét. Ezután egyszer-másszor fenn jártam nála műtermében az Akadémián. Itt már feltűnt nekem, hogy egy-egy látogatás közben mily óriási és gyökeres változásokon mentek át összes munkában levő képei. Sőt egyszer emlékszem, hogy szemünk láttára. - félóra alatt - - festette át egy arckép-csoport (ha jól emlékszem, bold. Keleti Gusztáv leányai voltak) intérieurös hátterét, s gyönyörű tájképet varázsolt helyébe. Ezt most csak szimptomatikusán említem, de jelentőségére később még rátérek. Ezután festettem még néhány fejet az ő festőosztályában, majd jó egy pár évre külföldre kerültem, hányódtam, vetődtem tanulgattam. Végre hazatérve, az ő mesteriskolájába kerültem. S ekkor kezdett lassan előttem ez a név: Lotz Károly, nemcsak mély jelentőségű fogalommá, de tiszta, mindinkább leszűrt típussá fejlődni.

Istenem, mily hamis fogalmuk van az embereknek a tanulásról és a tanításról -- különösen, ami a művészeteket illeti!

A mester nem járt le hozzánk rendszeresen, meghatározott napokon — művészi lelke tudta jól, hogy miért - - mi sem nagyon gyakran fel hozzá az ő műtermébe. De valahányszor lejöttem tőle, mindig fölötte gyávának, kicsinyesnek és nyomorultnak éreztem magam. Munkáinak minden vonása világosan beszélt hozzám. Tisztán láttam, hogy ő már olyan régiókban jár, melyek csalitjában nem leselkednek többé a dédelgetett részletekhez való ragaszkodás, technikai fogások által elért olcsó hatások s más effélék — csapdái és tőrei. Az ő lelke előtt - mezítelenül és rendíthetlenül, mint akár a halál — mindig csak az egész a maga egységes megjelenésében és lényegében - állott. Részlet nem létezett számára s az anyag - - a veleszabta határok miatt — majdnem ellensége volt neki. S most képzeljük el önmagunkat, akik külföldről visszajövet — egyelőre egy-egy finom valeur vagy tónus szerencsés megtalálásával teljesen beértük, a vonal és ritmus valóságában majdnem kétkedtünk s a belső szenvedély szülte mozdulatnak az élettel való ugyanegy jelentőségében és könyörtelenül meggyőző erejében hinni nem mertünk.

ÁMOR ÉS PSZICHÉ
LOTZ KÁROLY SZÍNES VÁZLATA

Nagyon jól emlékszem, hogy egyszer fenn jártam nála s ő éppen az új országháza számára készült, majdnem teljesen befejezett kartonja előtt állott - - nekihevülve, verejtékezve, keze-arca a széntől összekormozva, ahogyan már dolgozni szokása. Az óriási karton, mondom, úgyszólván kész volt, de valami nem tetszett neki rajta. Két-három nap múlva újra felmegyek — s íme, egy teljesen új karton lóg a falon, ugyanúgy megrajzolva, kidolgozva minden ízében -- talán az elsőnél harmonikusabb. Nem palástolhattam el meglepetésemet — de ő ezt a michelangeloi munkát — melyhez másnak bizonyára legalább is ugyanannyi hét kellett volna — magára nézve egész természetesnek és egyszerűnek találta.

Ez az ő souverain eljárása, melylyel feladatával szemben elhelyezkedett, volt az, ami engem első pillanattól fogva megragadott s áhitatteljes meghajlásra késztet. Megragadta feladatát először — villámgyorsan, titáni erővel próbálva annak konkrét formát adni. Ha az első kísérlet nem sikerült — ha nem volt teljes és nem tartalmazta mindazt, amit lelke benne keresett — lett légyen különben bármilyen harmonikus, gazdag és érdekes — mint valami tüzes kohóba visszalökte, alámerítette az egész anyagot, hogy annak minden por-cikája az izzó tűztengerben elolvadjon. Majd újra belenyúlt hatalmas kézzel a forrongó khaoszba s egy újabb, tagoltabb sorozatát emelte ki onnan az organikus képnek — melyet oszt' ép oly hamar tudott minden részletében újra kiépíteni - - s csakhamar előttünk állott egy-második, fejlettebb alkotás, hasonlatosan ahhoz, a mint az organizáló, teremtő Ige a Mindenségben, tündérzsákjába belenyúlva, játszi ujjakkal húzza elő a nagy geológiai korszakok szerint mindinkább fejlettebb és differenciáltabb organizmusait. És ezt az eljárást megismételte lankadatlan erővel mindaddig, míg lelke mérlegén az egyensúly a belső lelki kép és annak külsőleg realizált formája között helyre nem billent. Sokszor belefáradt. Napokig, hetekig hátat fordított egy dolognak - majd a kellő pilanatban látnoki hévvel újra nekiugrott s újra felkapta gondolatát, megrázta, hogy lehulljon róla a fölösleges -cirógatta, fenyítette, amíg engedelmes szolgaként, magára nem öltötte azt a köntöst, amelyet az első perc rejtelmes fogantatásában nekie szánt.

Alakító ereje, fantáziája határtalan. Az anyag lomhán sántikál utána s egynehány szakgatott, tompa akkordot képes csak megőrizni abból a végnélkül buzgó sok melódiából, mely leikéből fakad. Egy ecset hirtelen odarántása közben négy-öt kép tolul leikébe. Úgy, hogy a kéz is önkénytelenül engedve az egymásra tornyosuló festői vízióknak, reszketeg hévvel, tüneményes erővel és sebességgel téved ide-oda a vásznon -- nem lévén képes mesterének, a léleknek valamennyi parancsát teljesíteni.

Ezért majdnem minden kisebb képe, ahol az átgyúrás és újrafestés fizikailag is könnyebben eszközölhető - - tulajdonképen mindig egész sorozata a képeknek. Eszme eszmére tolul s mindegyikének nyoma marad, mindegyike kifejezést talál a vásznon. Sokszor az anyag fellázad: repedezik, lekivánkozik. Mindegy! Az eszme az erősebb, a teremtő lélek az úr! A mester, ha kell, begipszeli a a levált részeket, vagy akár leégeti az egész képet, mint valami palettát, hogy egy újabb átfestés lehetségessé váljék.

Ha a mestert kisebb képeinél — (hogy nála mily mérettel kezdődnek a "kisebb" képek, bajos volna eldönteni) vagy mondjuk "keretes képei"-nél sokszor majdnem sziszifusi munkába sodorja alakító ereje — úgy nagy dekoratív faliképeiről éppen ennek ellenkezője áll. Itt a dolgok technikai részénél fogva, a gyakori átfestés teljesen ki lévén zárva - - a mester, ha egyszer megállapodott kartonjában, lelkének egész erejét annak minél gyorsabb és spontánabb realizálására fordítja. Alkotó erejének vehemens türelmetlensége itt aztán már több halogatást nem tűr s a legnagyobb freskók úgy nőnek és virulnak ki napról-napra keze alól — mint akár a szumatrai rejtelmes lótusz-virág. Azt az olimpusi egyszerűséget és játsziságot, amelylyel ezek a művei készülnek, csak azok tudják igazában megérteni, megbecsülni és megcsodálni, akik maguk is foglalkoztak valaha ilyesmivel. A legszámitóbb furfang a legnaivabb természetességgel párosul. A készülőben levő munka, a részleteket tekintve, a fejét csóváló laikus vagy kezdő előtt hol túlzottnak, hol érthetetlennek, hol meg egyszerűen rossznak látszik, íme azonban lehordják a képet elfödő állványokat s az megjelenik előttünk a maga egészében, ujjongó, zengő harmóniában! Hová lettek az érthetetlen, a rossz részletek? S mi engyarlóságunk fölött mosolyogva, de boldogan hajtjuk meg fejünket.

Beszéljek szeretett mesterem művészetének történeti fejlődéséről ? Annak sokoldalúságáról, gazdagságáról ? Soha ki nem apadó munkakedvéről s vele kapcsolatos munkaképességéről? Elsoroljam munkáinak hosszú sorozatát? Megemlítsem, amit úgyis mindenki tud, hogy most hetvenedik évében fejezte be a budai királyi várpalotában a Habsburg-terem óriási mennyezetfreskóját egyesegyedül, oly ifjúi frisseséggel és üdeséggel hogy szivünk örvend belé ? Mindezeknek még nem érkezett el az ideje s én magamat legkevésbbé erezném erre hivatottnak.

Egyet megemlítek mégis, amiről talán még nem esett szó s ami művészetének egyik legkedvesebb, legbájosabb ágára vonatkozik: -az ő női arcképeire. Honnan van az, hogy az ő női arcképei oly édes, felejthetetlen visszhangot keltenek minden szemlélő lelkében? Ilyfajta műveiben nem specializál - nem festi sem az anyát, sem a sejtelmesen a jövőbe tekintő hajadont — ennél még tovább megy: festi magát a nőt, a nő misztikumát. Mindig belevisz képeibe abból a rejtélyből valamit, amelynél fogva ez bennünket a legmélyebben érdekel. Gyengéden rámutat arra a más, kiegészítő valamire. Lehet, hogy ennek a rejtélynek uszályhordozó apródja a báj s hogy ez nyitja meg előttünk kétujjnyira az ajtót, hogy a szentélybe pillanthassunk. Az íme hetvenéves — de nem öreg ember - ezt már pusztán a szeméből felénk villanó tűz is meghazudtolná — befutotta földi pályájának nagy részét. Ezt a pályát itt hasonlatosnak látom valamely égitestéhez: biztosan, nyugodtan, kitéríthetlenül halad a maga útján - szeretettel meghajolva az örök Törvény előtt, de kérlelhetetlen az őt körülvevő apró, mindennapi dolgok és követelményekkel szemben. Megelégszik, ha saját énjének nagy törvényét követhette s ennélfogva közönyös a mások dicsérete és gáncsa iránt. Fényének tisztaságát, erejét megmérni még nem tudjuk, de nem is akarjuk; melegét érezzük. Lelkünk, szivünk abban az egy óhajban csendül ki: bárcsak ennek a végtelen pályának, melynek kicsiny, véges részét földi szemeinkkel betekinthetjük — ez a kis, véges része terjedne ki még minél hosszabbra, hogy még soká gyönyörködhessük az ő világosságában.

TANULMÁNY
LOTZ KÁROLY RAJZA

TANULMÁNY
LOTZ KÁROLY RAJZA

LOTZ KÁROLY
ÖNARCKÉPE

LOTZ KÁROLY A MŰTERMÉBEN

ÉPÍTÉSZET
LOTZ KÁROLY FRESKÓFESTMÉNYE
HAUSZMANN ALAJOS TANÁR LAKÁSÁBAN

MŰTÖRTÉNET
LOTZ KÁROLY FRESKÓFESTMÉNYE
HAUSZMANN ALAJOS TANÁR LAKÁSÁBAN

NŐI ARCKÉP
LOTZ KÁROLY OLAJFESTMÉNYE

FÜRDŐ NŐ
LOTZ KÁROLY MŰVE