SZÍNHÁZÉPÍTÉS

A színházépítés problémája minden időben napirenden volt; izgatja az építéssel foglalkozók képzelőtehetségét most is és foglalkoztatni fogja mindenkor, valameddig az emberiség kulturélete fenmarad. Az ízlés, az igények változnak, fokozódnak; lépést kell velők tartania a színházépítő művészetnek és praktikumnak egyaránt.

A kulturélet első stádiumában a színészek a rideg fanatizmus komolyságával fogták fel szerepüket; a tragikai hős bukása a lehető leg-igazibb volt: ott vérzett el a közönség szemeláttára az emberáldozat oltárán. A nézők megkövetelték ezt a kegyetlen játékot, tehát a színészekre súlyos feladatot róttak, ellenben a színjáték helye, elrendezése iránt a legcsekélyebb igényeket támasztották. Elégséges volt egy szabad térség, amelynek emelkedett helyén játszódó szcénáját köröskörül álló közönség szemlélte. A műérzéket ez a színjáték még vajmi kevéssé foglalkoztatta.

A kedélynek e brutális izgatásától hosszú út vezet a klasszikus kor színjátékához. Itt is a vallásos érzésre appelláltak Thália papjai, a kik a szó szoros értelmében vallásos funkciót teljesítettek. A véráldozatok helyét a mitológia szép jelenetei foglalták el. A színészek emberfölötti lényeket ábrázoltak s ezért koturnust használtak, az akkori felfogás szerint profán emberi vonásokat pedig az isteneket ábrázoló álarcok mögé rejtették. Ha nem is kellett épen ezért az arcvonások finom játékát megkülönböztetni, ha a széles, groteszk vonásokat jó messzire mutatta is az álarc, a közönség itt már megkövetelte, hogy mindenünnen jól láthassa a színpadon történő dolgokat s megkívánta a kényelmes ülőhelyet is. A rómaiak és görögök azért amfiteatrálisan rendezték el ülőhelyeiket s eleinte nem gondoltak arra, hogy a nézőteret és a szcénát elzárják a külvilág szeme elől. Konstruktív nehézségek tehát nem gátolták a színháznak bármi nagy kiterjedését. Az ülések szinte végnélküli sora következett egymásután szabályos köralakban, amelynek eleinte a közepén játszottak. De csakhamar szükségesnek mutatkozott a köridom megszakítása, hogy a színészek számára a közönség szeme elől elfödött oly hely nyeressék, amelyben előkészületeiket zavartalanul tehessék meg, másrészt pedig szükségét érezték a háttérnek, amely, a mai díszletektől eltérően, általában változatlan volt.

Később körülépítették e hatalmas nézőtereket s a rómaiak kolosszális színházainál nyomát látjuk annak, hogy a hátsó sorokat be is födték.

Tudjuk, hogy a görögök és rómaiak színházépületei az építőművészet minő magas fokán állottak, olyannyira, hogy máig is elérhetetlenek maradtak. De azért természetesen még sem volna célszerű a gyönyörű antik anfiteatrumokat a jelenkor publikuma számára megépíteni; a korszellem nagyot változott, a technika fejlődött s ezzel a praktikus berendezések iránt táplált igények nagyban fokozódtak.

A nagy vallásos drámák idejüket múlták és helyüket az emberi szenvedélyek s az ezek által felidézett tragikum ábrázolása foglalja el. Vígjátékaink nem az istenes játékok kigúnyolásából táplálkoznak már s az egyszerű, ritmikus táncból újabban komplikált gimnasztika lett.

A vallásos játékok művészete a rómaiak és görögök művészetével teljesen ki is merült; a középkor passziójátékai gyönge, vérszegény tapogatódzások voltak és nem mozgatták rneg a tömegek lelkét. A szeretet vallásának bájos költészetét és egyszerű fenségét csak profani-zálja a sok vándor trupp, amelyek számára sehol állandó jellegű színház nem épült. Az antik vallások letűntével lefogyott a népképzeletben élő szereplők nagy száma; a kereszténység puritán szelleme és komolysága nem népesíthette be az elárvult színpadot.

A színművészet számára új terrénumot kellett tehát keresni. Eleinte ugyan a főúri palotákban amúgy mellékesen hódoltak még a keresz-tény vallásból merített színjátszásnak ,de már a XV. század végén Itália főurainak házi színpadjain Plautus vígjátékaival egyetemben javában adják a kor szellemének megfelelő némajátékokat, élőképeket, balleteket.

A tizenhatodik század végéig Olaszország marad a színházépítészet kizárólagos földje. Majd minden nagyobb városban építettek színházakat kifejezetten világias színdararbok számára ; sajnálni való, hogy ez épületek anyaga csaknem mindenütt fa volt s hogy ezért alig maradt nyomuk. Az egy Palladio-féle Teatro Olimpico épült szilárdabb anyagból s, ma is csodálhatja művészi megoldását, aki Vicenzá-ban megfordul. Természetes, hogy e színházak csak igen kicsiny méretűek; hiszen a meglévő szerkezetekkel nem födhettek be nagyobb területet.

A színpad mindvégig primitív; színváltozásokra nem gondoltak. A Teatro Olimpico állandó háttere merész újításszámba ment: perspektivikus megoldásban, öt összefutó utcát ábrázolt, palotahomlokzatokkal. Nem voltak meg a kellő technikai eszközök a gyors színváltozások megvalósításához; de hogy szükségét érezték, bizonyítják azok az ó-korihárom-oldalú hasábok, amelyeket jobbról és balról szimmetrikusan elhelyezve függélyes tengelyeik körül megforgattak, hogy a szükséghez képest utcát, hegyet, erdőt stb.-t ábrázoljanak, megfelelően megfestett lapjaikkal. Még Shakespeare idejében is csak feliratos táblák jeleaték az ábrázolandó színt és a néző képzelőtéhetsé-gére bízták a színhelynek természethű megrajzolását.

Ma már mindenütt megkövetelik a színpadon történő dolgok csalódásig hű ábrázolását. Szinte ki lehetne mutatni, hogy az idők haladásával együtt nőtt a színpad és tartozékainak térfoglalása s ezzel szemben a nézőtér alapterülete aránylag fokozatosan kisebbedett. Az antik színház miben sem korlátolt méretű nézőteret mutat, amelyhez képest a színpad aránylag igen csekély helyet foglal el; a jelenkör színházainál, egy méreteiben túltengő színpadhoz képest nagyon is kisméretű nézőtér helyes megoldásában látják építészeink a problémát.

Hogy a korlátolt alapterület ellenére is minél több nézőnek jusson megfelelő hely, több emeletsorban helyezik egymás fölé az üléseket; ezzel bizonyos intim jelleget nyer a nézők csarnoka, de egyúttal veszít vele a színpad, amelytől a sok, minden helyről látható páholy és erkély közönsége szükségszerűen elvonja a figyelmet. E térkihasználásra irányuló törekvés nem engedi azt sem, hogy a földszint padozata megfelelően emelkedjék hátrafelé úgy, hogy a néző a színpadon végbemenőkkel együtt az előtte ülők fejeit is kénytelen látni. Szóval, a technika csodái fokozták az illúziót a színpadon ábrázoltak iránt, de talán még nagyobb mértékben lerontotta ugyanezt az illúziót a térkihasználásra irányuló törekvés.

A színház rendeltetése nem lehet más, mint az, hogy a színészek játékát minél tökéletesebben mutassa minden nézőnek. A csarnok olyszerű feldíszítését, hogy e dísz magára terelje és lekösse a közönség figyelmét, ne célozza a színházépítő művész, akinek a jellegzetes tér-megoldás maga is eléggé hálás feladatot nyújt.

Meglévő színházainkban kivétel nélkül kisméretű alapterületre szorul a nézőtér. Ez azonban még nem bizonyítja ennek az elrendezésnek helyességét. Az üzleti szempont, az anyagi haszon keresése áll itt szemben a művészet követelményeivel s csak természetes az a konzervativizmus, amely a megszokottat nem meri kockára tenni a merész újítással remélt előnyökért. A mai nézőtér egyenes leszármazottja a régi, XVI-ik századbeli olasz színházak rendszerének, amelynél a kellő szerkezetek hiánya miatt, fával- lehetetlen volt nagyobb fesztávolságot áthidalni s így a magasságot kellett túlzott mértékben kihasználni; ma is játszanak olasz színházakban, amelyekben hat, sőt nyolc páholysor van egymás fölött. A színházépíttető azt akarja, hogy a színpad díszleteit előállító és mozgató nagy apparátus a többi költségekkel együtt megtalálja ellenértékét a nézőközönség obulusaiban.

Már pedig ez az olaszból leszármazott s bátran bécsinek nevezhető rendszer hibás. Hibás gyakorlati szempontból, de hibás a művészet szempontjából is. Hogy tűzveszély, torlódás alkalmával mennyiben nem felel meg a gyakorlatnak, azt e helyen nem lehet bővebben tárgyalnom; a "Művészet" olvasóit első sorban a művészi szempontok érdekelik.

A túltengő színpad és a kicsiny területű nézőtér tömegeinek aránytalansága különösen a színházak külsején ötlik bántóan szembe. Bármennyire feldíszítik a színpad kiemelkedő falait, a nagy tömeg mégis tagolatlan marad és annál jobban sérti a szemet, minél kevésbé ellensúlyozza a nézőtér csarnokának külső architektúrája, tömege.

A mai színházépítészet akaratlanul is annak az alapgondolatnak hódol, hogy a nézőtéren egy nagy, egymással ismerős társaság van együtt, amely beszélget, a páholyokban felkeresi egymást és mellékesen szórakozik a színpadon eljátszottak unott szemlélésével, így volt ez a tizennyolcadik századbeli német fejedelmi udvaroknál, a hol a fejedelem vendége volt minden néző, ahol a legújabb kis szenzációkat pajkos mosolylyal beszélték el egymásnak; az apród frissítőkkel szolgált fel, a fejedelem magához intette egyik-másik kedvencét — és közben nagy buzgalommal játszották el szerepeiket a színpadon járó színészek, alázatos boldogsággal megköszönve a vállveregető elismerést. Ez a "zsur"-hangulat látszik kiríni a mai színházak nézőtérelrendezéséből és architektúrájából.

Megjárja ez orfeumoknál vagy oly színházaknál, amelyek kizárólag a könnyű múzsa szolgálatában állanak; amelyeknél a pajkos tréfa, a közönség megnevettetése a fődolog s háttérbe szorul a színjáték tulajdonképeni célja: az illúzió keltése. De akkor viszont kárba vész az a költséges apparátus, a mely a színpadon történő dolgokat csalódásig természetim ábrázolásban igyekszik, bemutatni.

A komoly drámát, operát, valamint a komoly, tanító célzattal és művészettel megírt vígjátékot, szóval azokat a színpadi termékeket, amelyek joggal tarthatnak igényt a közönség állandó és teljes figyelmére, nem volna szabad oly nézőtér előtt előadni, amely elrendezése, architektúrája folytán elvonja a figyelem javarészét. Már Wagner Rikárd is panaszkodik, hogy a színház közönsége nem kaphat tiszta, zavartalan képet a színpadon történőkről, mert bármely pontról néz is oda, föltétlenül látja a nézők egy részét is, sőt ezeket kénytelen nagyobb közelségből és jobban látni, mint magát a színpadot. A nézőteret felcicomázzák, hálás aranyozással, gazdag kárpitozással látják el;. sehol egy nyugodt vonal, amely a színpadot a nézőtértől elválasztaná; maga a színpad tolakodóan belenyúlik a nézőtér területébe s lehetetlen a műélvezetet keresőnek zavartalanul figyelnie a költő műalkotására.

A nagy német zeneköltő meg is alkotta ideiglenes jellegű színházát a bayreuthi domboldalon s tagadhatatlan, hogy ezzel a jövendő, azaz, hogy ma már a jelenkor színházának alapkövét rakta le ; a görögök példája lebegett szeme előtt.

A görögök tragédiáiban isteneik szólottak a közönséghez s a legnagyobb áhítattal lesték a tolmács, a költő szavát, amelyet úgy fogadtak, mint a felkent pap szózatát.

A bayreuthi faalkotmány mását csak az imént építették meg Münchenben, még pedig modern szerkezetekkel, szolidan. Az eredeti terv Semper Gottfried építésztől ered, aki Wagner Rikárd benső barátja volt. E két színház a görög amfiteátrum módjára épült, de természetesen nem lehetett az alaprajznak teljes félkör vagy annál is hosszabb vonalú alapidomot adni, mert a födött és mélyen hátranyúló színpadba e forma alkalmazásával nem tekinthetne be minden néző egyaránt; a görögök födetlen helyről a nyilt és alig hátramenő, sekély színpad minden pontját világosan láthatták. Itt. azonban csak körszektor alakú idom volt alkalmazható, négy-négy ülés-sor két végén egy-egy tágas kijáró-ajtóval; az ülések hátrafelé annyira emelkednek, hogy az elől ülők fejeit nem látják a mögöttük ülők, tehát zavartalan képet nyernek a színpadról. A szokásos hivalkodó, díszesen aranyozott prosz-cénium helyett egyszerű vonalas architektúra, amelyet előadás közben alig világítanak meg, úgy, hogy a színészek a jól világított színpad mélyében kénytelenek maradni; ezáltal még határozottabb a nézőtér és a színpad elválasztása s még teljesebb az illúzió.

Bármennyire helyesek is ezek az elvek, úgy művészi, mint gyakorlati szempontból, ép oly hiba volna e megépített német színházak mását egyszerűen átplántálni mihozzánk, mint amennyire hibás a mai gyakorlat, amely az országot telivér bécsi színházakkal népesíti be.

Wagner Rikárdot lelkesítette a görögök példája s áhitatos, vallásos hangulatot akart színházával a nézőközönségnek szuggerálni, csakhogy a görög istenségek helyét a germán mitológia hősei foglalják el. Ezt a hangulatot a miszticizmus iránt kevésbbé fogékony magyar közönségbe ne kívánjuk beoltani, legkevésbbé ősnémet hősökkel s a testükre szabott nézőtérrel.

Bizonyos, hogy a páholyok, karzatok, erkélyszékek elhagyása s egyetlen amfiteatrálisan emelkedő üléssorozat minden tekintetben megfelel a művészet s a modern technika igényeinek. A páholyokat, karzatokat, erkélyszékeket pedig föltétlenül el kell hagyni, az előbb mondottakon kívül azért is, mert ez ülések legtöbbjéről torzképet lát a néző; a szereplők fölülnézetben látszanak, oly képet nyújtva, amely a szokásos, a természetes szemléléssel merőben ellenkezik, és amely épen ezért a kívánt műélvezetet és illúziót lehetetlenné teszi. Az amfiteatrális elrendezés a nézőtér tetemes megnagyobbításá-hoz vezet, ugyanahhoz az eredményhez, a melyet a helyes arányt kívánó szemlélet a külső tömegek tekintetében megkíván.

Nem lehet általánosan érvényes szabályokat felállítani; színháza válogatja, hogy elrendezése, művészi megoldása minő legyen. De a mondottak alapján bizonyos, hogy a nézőtér intim, társalgóteremszerű hatásáról általában le kell mondani, ha a színielőadás teljes élvezését elő akarjuk segíteni. Tágas, levegős, nagyobb arányú csarnokok kellenek, amelyek a tér architektúrájával hatnak. A cifra aranyozás, a bécsi intérieurök alapján jól-rosszul másolt gipszalakok amúgy is csak művészieden szurrogátumok. A hibás gyakorlatnak rossz következménye, hogy a közönség alig tud más színházcsarnokot elképzelni, mint a bárok kariatidákkal, hermákkal és díszítményekkel felcicomázott bécsi imitációkat, holott világos, hogy a bárok stílus a maga tisztaságában idejét multa már, hogy a kópia művészi tökély dolgában meg sem közelítheti az eredetiket s hogy a mai modern korban a modern szerkezetek művészi alkalmazását modern, a mai kornak megfelelő formákkal kell kifejezni. A modern szerkezetek díszítését nem szabad egy elmúlt kor felfogásában született és kialakult formavilágból meríteni, mert az eredmény csak félszeg, hamis, művészietlen lehet, amint azt összes, Bécsből importált színházaink sajnosán bizonyítják. Talán tetszetős képet nyújtanak a nem műértő tömegnek, de hogy az ízlését nem nevelik, az bizonyos, ép úgy, amint bizonyos az is, hogy egy más, letűnt kornak meg nem levő felfogását, hangulatát hiába szenvelgik. Csinos gyári árúk ezek, amelyektől el fog fordulni a közízlés is, különösen akkor, ha a helytelen gyakorlat tovább is fen-marad és ha az ország komolyabb rendeltetésű színliázai ugyanebben a szellemben épülnek meg.

Hogy az amfiteátrum minő alakot vegyen fel e modern világban, arra nézve csak számos művészi verseny nyújthatna felvilágosítást, ha minél több építésznek módjában volna, hogy e kérdés felől rajzoló tervezés útján gondolkodjék. A probléma rendkívül hálás; ki nem merített szűz talaj ez, amely az antik amfiteátrum alapeszméje és a könnyed, modern szerkezetek szerencsés egyesülését eredményezhetné. A vasbeton és a Rábitz-szerkezet alkalmas eddig még nem sejtett dimenziók átfödésére s önönmagától elesik a lehetőség, hogy e nagy térségekre a parányi barok-díszítmények alkalmaztassanak; tehát, hacsak néma nem akar maradni, meg kell szólalnia az építőművészetnek a modern architektúra formanyelvén minden ily nagyszabású alkotáson.

A helyes elvek alapján épülő modern színház elrendezése, művészi alakítása ma még titok; nincs senki, aki színházépítő prakszisára, múltjára hivatkozhatnék, mert hiszen akkor megvolna már a mindenképen tökéletes, modern színház. Sőt tisztára veszedelmes a múltra való hivatkozás, mert bizonyos elavult előítéletek, elrendezések helytelen megtartására vezethet.

Ne ámítson minket az, hogy színházaink a nagyközönség szemében kielégítik a mai igényeket; nagyközönségünk még nem tudja, hogy mit igényelhet, mert nem volt alkalma mást, jobbat látnia. A dolgok mélyét kutató szem kell, hogy meglássa a hiányokat s ezek javításának feladata a művészetre és a korukat szigorúan ellenőrző és haladásra kötelezett művészekre háramlik.

A színházak elrendezése feleljen meg a korszellemnek s a helyi igényeknek. Amennyiben meg van a kívánság, hogy a nézőközönség egymással érintkezzék, ennek lehetőségéről is gondoskodnia kell a színházépítőnek, de -- a nézőtéren kívül. Más szóval, a színház rendeltetésének, természetének megfelelően, oly helyiségeket kell a nézőtér mellett építeni, amelyek a társas érintkezést lehetővé teszik. Lehetnek ezek csarnokok esetleg fülkékkel, lehetnek szalonok, lehetnék étkező helyiségek, kávéházak, galériák, födött utcák, aszerint, hogy az illető színház közönségének minők az igényei, a szalontól - - az utcáig.

Mindezek azonban úgy helyezendők el, hogy minden helyet bármikor könnyen el lehessen hagyni, gyorsan és veszélytelenül és hogy épp olyan könnyen is férhessen hozzájuk a közönség.

E helyiségek alkalmasak az intim művészi megoldás kisebb-nagyobb gyakorlására s az építőművész ezekre pazarolhatja az apró detail-képzés szeretetteljes gondját. A nézőtérből azonban ki kell vonulnia a kicsinyes részletművészetnek; a nagy nézőcsarnok jellegzetes alakítása csak nagy vonásokban alkalmazott díszt tűr meg, lehetőleg az egyszerűség ízléses korlátjainak respektálásával.

A magunk színházépületei számára megkövetelném a speciálisan nemzeti vonást még a formák terén is. Magyarország színházait csak magyar kéz tervezheti, még pedig az egyre izmosodó, sajátos nemzeti szellemben. A mai viszonyok közt talán egyelőre még le kell mondanunk a népies magyar formák érvényesítéséről építendő színházainkon, feltéve, hogy csak ezen múlik a magyar építőművészek megkerülése. Eredmény volna már magában az is, ha magyar honos művészek alkotnák színházainkat ezután. Hiszen a magyaros forma, lassan bár, de biztosan halad előre, terjed következetesen s van rá remény, hogy előbb-utóbb minden magyar építész meghódol a nemzet géniuszának; de idegen építészektől semmiképen sem remélhetjük a magyar irány alkalmazását vagy csak megértését is.

Ha nemzeti színházaink tervezése ismét szóba kerülne - - aminthogy ez állandóan aktuális — a nemzeti és művészi szempontból egyedül helyes eljárás egy helyes alapon hirdetendő tervpályázat lesz, amely minden bizonynyal meg fogja cáfolni a babonás előítéletet, amely szerint előzetes színházépítő praxis nélkül színházat nem tervezhet magyar építész; többször bebizonyították már, hogy merőben új problémákkal sikeresen birkóztak meg s hogy alkotásuk tanulmányozása céljából a távol külföldről sereglettek ide idegen országok építészei. S épen a színházépítés terén számos külföldi példa bizonyítja a gondolkodni tudó építőművész teljes hivatott-ságát minden előzetes színházépítő gyakorlat nélkül.

Miért sújtanák épen a magyar építőművészetet igazságtalanul a bizalom megtagadásával ?