Harmadik évfolyam, 1904    |   Harmadik szám    |    p. 145-150.    |   Facsimile
 

 

MAGYAR-MANNHEIMER GUSZTÁV

Festészete csupa ellentétesség és mégis minden ízében jellemzetes sajátosság. Szinte elkábít a sokféleségével és mégis mindig individuális. A sokféleségében nemcsak nagy tudás nyilvánul, hanem a sokat tudóknak az a különös kedve is, hogy meglepjenek, megdöbbentsenek. Demonstrálni akarják azt, hogy minden téren megállják a helyüket. Mintha azt a legénykedő önérzetet akarnák megszólaltatni, amelyet a népdal úgy fejez ki, hogy: vagyok olyan legény, mint te, vágok olyan rendet, mint te. Majd minden képük ilyen büszke és büszkélkedő rendvágás. Nemcsak művészetet akarnak kifejezni, hanem fő-képen tudást akarnak demonstrálni. És ettől a folytonos demonstrálástól, az önérzetüknek ettől a szakadatlan megszólaltatásától abba a sajátságos helyzetbe jutnak, hogy a művészet a tudásukat szolgálja, nem pedig a tudásuk a művészetet. Ami néha-néha az abszolút virtuozitás útjaira tereli őket. Ámbátor javarészüknek annyira művészi az egyénisége, hogy még akkor is, amikor semmi egyébre nem gondolnak, csak a tudásuk, a mindent tudásuk, a mindent jobban tudásuk érvényesítésére: a képeik erős egyéni művészetnek kifejezései.

MAGYAR-MANNHEIMER VÁZLATKÖNYVÉBŐL
MAGYAR-MANNHEIMER
VÁZLATKÖNYVÉBŐL

Magyar-Mannheimer Gusztáv közéjük tartozik. És közöttük az elsők között áll. Azok, akik róla véleményt formálnak, ezt a formálást bizonyára úgy kezdik, hogy: Mannheimer mindent tud. Ezt a főimpressziót kelti a művészete. És meg vagyok róla győződve, hogy ő maga teljesen meg van elégedve ezzel az eredményével. A tudásával akar hatni, a sokféleségével akar győzni. Tudja, hogy mindakettőben teljesen érthetőn megszólal az egyénisége. Amely nemcsak a kifejezés sajátosságában nyilvánul meg, hanem a fölfogás különösségében is. Különös világfölfogásban. A természetben cselekvő heroizmust lát. Azt vallja, hogy mindenben, ami van, érvényesül valahogy a természetnek ez a heroikus volta. Mannheimer nem úgy tesz, mint azok a romantikusan heroikus festők, akik kikeresték, kiválogatták és összerakták a természetben található patétikus elemeket és megszerkesztették belőlük a természet heroizmusát. Ő mindenben megérzi a nagy pátoszt és nagy tudatosságában: öntudatlanul, akaratlanul, magától értetődőn patétikus. Ez a minden ízében tudatos festő nagyszerűn naivvá lesz a világról való fölfogásának hatása alatt. És ez a naivitása érleli festésében a nagystílűségét. Mert a festése nagystílű. Az a kicsinyes önérzet-demonstráció, amely százféle képének megfestésére nógatja, nem rontja le nagystílűségét. Mennyi ellentétesség, milyen komplikáltság ennek a festőnek művészi egyénisége! S ettől a benne eluralkodó ellentétességtől ízig-vérig komoly egyénisége szinte ugyanolyan pikantériával hat, akár valami szenvelgő dekadens.

TÁJKÉP MAGYAR-MANNHEIMER GUSZTÁV FESTMÉNYE
TÁJKÉP
MAGYAR-MANNHEIMER GUSZTÁV FESTMÉNYE

Világfölfogás a festészetben!... Vajjon mit szólanak hozzá, azok, akik a l'art pour Fart jelszónak fanatikus félreértői és ezért indulatosan követelőző hangoztató!? Azok, akik ebben a jelszóban többet látnak, mint amennyi benne van s akik ezért természetellenes értelmetlenséggé sülyesztik. Akik nem tudják, hogy ez a jelszó a művészetnek csak a határait állapítja meg, de nem épít köréje kinai falat. Csak azt akarja, hogy a festés kifejezése ne legyen más, mint festői, hogy a téma ne nyomorítsa meg a kifejezést, hogy a témának, a hangulatnak, a világról való fölfogásnak ne áldoztassék föl semmi a festői előadás — pikturaiságából. Csak ezt akarhatta, ezt pedig kellett akarnia, amikor szükség volt rá, hogy a festészet, amely elbeszéléssé, leírássá, okoskodássá lett s amelyben mindenféle szempont dominált, csak éppen a festés szempontja nem: megmentessék önmagának. Elmulaszthatatlan szükség volt a határrende-zésre, de botorságot mívelnek azok, akik a határrendezést a régi kinai módszer, a mindent távoltartó, mindentől elidegenítő és elszigetelő falépítő módszer szerint akarják végezni. A festés nem szigetelhető el az emberiség intellektuális tevékenységétől, afestés az intellektuális munkásság része, a festésnek része van abban a kifejezésben, amely megszólaltatja a gondolkozást. A l'art pour l'art jelszó szükségesség volt. Tisztított, rendezett, zavart oszlatott. De semmi szükség sincs a benne hirdetett ige fanatikus ortodoxjaira, akik, mint minden más ortodoxia is, vakon hisznek és azután semmit sem látnak.

Ezt a fejtegetést ismétlem és variálom, valahányszor alkalmam nyílik reája. Mert magam is a l'art pour l'art fanatikusai közé tartoztam, és máig is azok közé tartozom, akik a művészetnek egyebet, mint művészi kifejezést, nem koncedálnak, de azok közé is, akik a művésznek emberi jussát, fölfogáshoz, hangulathoz, érdeklődéshez való jussát elismerik. Ennek a jussnak esnek neki annak a híres jelszónak ortodoxjai, amely a görög esztétika föltámasztóinak, a német esztétika törvényalkotóinak és a renaissance bölcsészetének tanításain fejlődött, hogy kialakuljon, amikor a művészet korrupcióján érzett kétségbeesésben a művészet megmentését állítottuk. A l'art pour Tart a művészet megmentése volt; ortodox magyarázata ellenben a művészetet a csőd elé viszi, mert az emberi kultúra-közösségből való kiküszöbölését jelenti.

SZENT JEROMOS MAGYAR-MANNHEIMER GUSZTÁV FESTMÉNYE
SZENT JEROMOS
MAGYAR-MANNHEIMER GUSZTÁV FESTMÉNYE

Ezelőtt az ortodoxia előtt, amelynek az úgynevezett legmodernebbek a legkonokabb hívei, bizonyára istenkáromlás-számba megy az olyan piktura, amelyben nemcsak artisz-tika, hanem világfölfogás is nyilvánul. Amilyen például Magyar-Mannheimer Gusztávé. Mann-heimernek a világ nem csak színkép, hanem hangulat és értelem is. Nem igen tudok hamarjában valakit is festőink között, akinek a festészete olyan tökéletesen megfelelne annak a definíciónak, hogy a műalkotás a művész temperamentumán keresztül nézett darab világ, mint Mannheimer festése. - - Bármit is ábrázol, mindenben megnyilvánítja az ő sajátos látását, különös fölfogását. A közön-ségesség is patetikusan szólal meg a képeiben. Azok, akik a fogalmakat filológus észjárással értékelik, éppen ezért nem tűrnék el, hogy Magyar-Mannheimerről az mondassék, hogy a festészetében naturalizmus is érvényesül. A pátosza révén inkább romantikusnak mondanák. Ez a pátosza pedig nem teatrális, nem szenvelgett, eljátszott, hanem a sajátos látásnak és fölfogásnak őszinte kifejezése. Minden, amit lát, már is nagystílűen mutatkozik neki, de ő nem juttatja rögtön kifejezésre, hanem előbb átutalja az emlékezetének. Emlékezve fest. Azzal az emlékezéssel, amelylyel a tudós a tudományát őrzi és az intuicióját táplálja. A festés nagymesterei egytől-egyig így festettek. "Megtanulták'' a világot. Megtanulták a formákat, a színhatásokat, az árnyékok és színek egymásra ható kölcsönösségét. És aztán erőssé nevelt intuíciójukkal meglátták azt, amit kieszeltek. Magyar-Mannheimer is megtanulja a tájékot, a tájék részleteit, a természet ezer objektumát. S mint modern ember, akinek tágabb már tudása köre, megtanulja a fényhatást s a foltok nagyszerű játékát.

E tanulmánya alapján kialakul a tudása. Mindent úgy lát, hogy emlékszik mindenre, amit látott. És ezért azt is megtestesítve látja, ami sohasem került a szeme elé. Megkonstruálja a tudott részletekből és megtestesíti az emlékezése és képzelete kegyelméből. Emlékezése és képzelete pedig azt az ő sajátos fölfogását szolgálja. A képei tehát komplikált intellektuális munka eredményei. Lát és földolgoz, azután emlékszik és átdolgoz. Lát ezer elemet, földogozza őket pozitív tudássá, azután megkonstruálja a képet az emlékeiből, vagy az emlékeiben gyökerező fantáziájával; megeleveníti, megtestesíti, nagystílűvé formálja a maga sajátos fölfogásával s aztán ezt a testté vált természetet, ezt az alakot, pozitív formát öltött képet — lefesti. Szakasztott úgy, mint a csakis lefestők. Látja a színek, a felületek, a foltok, az árnyékok játékát, látja a vibráló fénynek formát és színt alakító hatását. Látja a mélységeket és a színértékkülönb-ségeket, a távlat kialakulását és a levegőnek térformálását.

De látja mindezt a maga sajátos fölfogásával, amely a természetnek mindeme nyil-vánulásaiban nagystílűséget sejt. Pátoszt érez a természetnek mindeme tüneményében és pátoszt szólaltat meg, amikor megfesti őket. Ezért lesz a képein néha nehézzé, nyomasztóvá az, amit a csakis konstatálok vagy a csakis festőin látók lengének, könnyűnek látnak. Ezért lesz a képeiben akcióval teljessé az, ami a természetben csak pittoreszk. Ezért lesz a képeiben néha monumentálissá a jelentéktelen részlet, így lesznek az idilljei drámai hatású, nagypátoszú festményekké, így lesznek "paysage intime"-jei a nagy romantika megszólalásává, noha végig a leglelkiismeretesebb naturalizmus érvénj'esül bennük.

Megírtam róla, hogy a természetet tragikus hősnek tartja. Hősnek, aki csupa heroikus erő, akinek a megszólalása: villám és égzen-gés és földindulás és vulkánok tűzforradalma, s akinek bármennyire szertelen is az ereje, el kell tűrnie azt, hogy az emberi békés munka uralkodjon rajta s akinek bele kell nyugodnia abba, hogy a mosolygós verőfény és játszi tavaszi kedvesség is érvényesülhessen benne. Mint ennek a nagyszerű tragikus hősnek tragikus bűnei, olyanok a Magyar-Mannheimer képein tornyosuló fellegzet, a lázongó fény, a hatalmas erőt és az életnek békessége alá való lenyűgözést éreztető sok-sok természeti jelenség. Voltak olyanok, akik ezen a képen mosolyogtak. Nem értették meg. Hogy is lehet a természet tragikus hős? Hogyan is lehetnek neki bűnei? És ugyanazok a jóságos mosolygók magától értetődőnek tartják azt, hogy például a természet jóságos anya, hogy szelíd bölcs, hogy nyugovóra tér, hogy az áldását szórja. Magától értetődőnek tartják ezeket, mert már százszor hallották s mert ennek folytán már megtanulták őket. Hiszen a metaforikus látást is iskolában tanuljuk. Bevágjuk, mint valami leckét és rendesen csakis a bevágott leckét tudjuk. Azt, hogy például az ibolya szerény, iskolában tanultuk, tehát természetes dolognak tartjuk, de az új hasonlatot, az új metaforát nem fogadjuk el, nem értjük meg, mert még nincs benne a tankönyvünkben. Ezt pedig kénytelen voltam e helyütt konstatálni, mert Magyar-Mannheimer Gusztáv sajátságos természet-fölfogását most is úgy akarom jellemezni, hogy a természet benne tragikus, nagyszerű drámai hős, s mert nem lehetetlen, hogy azok a mosolygók, akik automatikusan lenyelnek mindent, amit számukra már konvencióvá megrágtak, a természetnek tragikus hősként való feltüntetését most is értelmetlenségnek fogják tartani. Én azonban megértem, és kiérzem ezt Magyar-Mannheimer Gusztáv tájképei javarészéből.

Attól, hogy a természetet ilyeténképen dra-matikusan jeleníti meg s hogy indulatok, erőöntudat és lázongó harag megszólaltatójává avatja: Mannheimer pátosza néha szertelenné lesz. Ettől a szertelenségtől pedig megzavarodnak festésében a színértékek, aránytalanok lesznek a mélységek, ónossá lesz a levegő, kemények lesznek az alakok. Hanem ezekben a szertelen képeiben még kábítóbban nyilvánul Mannheimer erős kolorizmusa, színeinek bujasága, tarkasága, mélysége. Szürke felhők tor-nyosulásában valóságos színszimfonia szólal meg. Ilyenkor az uralkodó szürkeség szolgálatába szegődteti valamennyi színt. Beleszeg a szürke-barna kavarodásba néhány éles rikoltó piros folt, meg-megszakítja néhány kék felületcafat, viola árnyalat, zöld és ezüst és sárga ecsetnyom. És mindmegannyi egymásnak tör, és indulatos harcot vív egymással és szenvedelmes elevenséget ad a szürkeségnek.

A kolorizmus különben is a java tehetsége. A színekben való öröm szinte ugyanúgy uralkodik a képein, mint a fölfogásának nagy-stílűsége. Ezzel a kedvével is a pátoszt szolgálja. Színei sajátságosán mélységesek, nem annyira ragyogók mint komor sűrűséget, töménységet éreztetők. Nehezek és mégis nyugtalanok. Nagy súlylyal rontanak egymásnak. Egymással küzdenek, nem csak úgy pihennek egymás mellett. Mintha azért rakták volna őket nagy, bátor ecsetvonással egymás mellé, hogy egymást izgassák s az egymás uralmát a maguk érvényesülése kedvéért zavarják. És ez az izgalmas, nyugtalan színezés csupa nagyvonalúság. Nehéz, mélységes színekből hatalmas ecsetvonásokkal nyugtalan, vaskos, darabos felületeket, egymást fokozó kábító színfoltokat rak vásznára Mannheimer, vagy pedig pepecselő finomsággal plasztikus ábrákká formálja azokat a nehéz, mély színeket, azt az ónos, tömény festéket. És finom aprólékoskodásában és energikus színszimfoniáiban egyaránt szólal meg a nagy pátosz. Amely, mint mondám, egyéniségének, sajátos világfelfogásának, a nagyszerűségben való örömének megnyilvánulása.

Sokfélekép fest és a festése mégis mindig egyforma. Alikor a galériatónussal kacérkodik, mikor lenge idillt lehel váznára, mikor ezüsttónusba füröszti nyugodalmas tájékait, mikor vibráló verőfényt csal olasz romantikájába, amikor kemény, nehéz, darabos, tömény festéssel szólaltatja meg a tragikus természet nagy pátoszát, mikor hangulatot fest puszta formafölvételnek szánt stúdiumaiban, amikor aprólékosságban tetszeleg magának és hajszálművészetté finomítja nehéz nagyvonalúságát: ez a nagyon sokféle festése, -- amely_ különben jobbára szerepjátszásban való remeklést, a mindenfélét tudással kacérkodó büszkeséget jelent — mindig egyformán sajátosan patétikus, mindig felfogásbeli és kifejezésbeli nagystílűsé-gct fejez ki és mindig plasztikusságra törekszik. Mindig a rajzolás uralkodik benne és mindig a kifejezés határozottsága, majdnem kemény határozottsága, szigorú meghatároltság, az egymás mellett lévőségeknek pontos, energikus különválasztása jellemzi festményeit.

Mindenben valami magában is értékes, magában is megálló individualitást lát s ebben a sok értékes, egyéni becsű részletben a nagy természet energiájának, tragikumának, szenvedelmének, indulatosságának hordozóját és mindmegannyi részesét látja. Mindegyik részlet, minden folt, minden árnyék, minden szín, minden vonal annak a nagy kórusnak egy-egy tagja, amely a természet nagyszerűségét hirdeti. Hol magasztos himnuszban, hol megrendítő elégiában, hol szelíd idillben, hol hangulatos leírásában, hol mosolygó tréfában. A sokféleség megkapó, néha szinte szédítő routint, a tudás páratlan ügyességet nevelt beléje. A képei javarészét nézvén, elsőnek ez a routin ötlik szemünkbe. Azt érezzük, hogy Magyar-Mannheimer a festése fölött áll s hogy bár c festésben mindenütt erős individualitás nyilvánul : a festés nem izgatja, nem kap bele a lelkületébe, nem fárasztja az idegeit, nem zavarja az érzését, gondolkozását, hanem csak munkában való kedvének szerez gyönyörűséget. Fest, mert örül neki, hogy tanúságot tehet a tudásáról. Ez a tanuságtétel inspirálja. Ez a gyönyörűsége, ez a különös elégtételérzése beszédesen nyilvánul minden képében, minden vonásában. És ez a gyönyörűsége szinte alkotórésze az ő sajátságos, értékes, rajongástól, lelkesedéstől ment, hatalmasan tudatos és csakis a világfölfogása korlátlan uralma folytán naiv egyéniségének.

GERŐ ÖDÖN

VIRÁGJÓSLAT MAGYAR-MANNHEIMER GUSZTÁV FESTMÉNYE
VIRÁGJÓSLAT
MAGYAR-MANNHEIMER GUSZTÁV FESTMÉNYE

TANNHÄUSER MAGYAR-MANNHEIMER GUSZTÁV FESTMÉNYE
TANNHÄUSER
MAGYAR-MANNHEIMER GUSZTÁV FESTMÉNYE

A RÓMAI CAMPAGNA MAGYAR-MANNHEIMER GUSZTÁV FESTMÉNYE
A RÓMAI CAMPAGNA
MAGYAR-MANNHEIMER GUSZTÁV FESTMÉNYE

MAGYAR-MANNHEIMER GUSZTÁV VÁZLATKÖNYVÉBŐL
MAGYAR-MANNHEIMER GUSZTÁV VÁZLATKÖNYVÉBŐL

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002