Harmadik évfolyam, 1904    |   Negyedik szám    |    p. 241-244.    |   Facsimile
 

 

RÉGI ES MODERN SGRAFFITO DÍSZÍTÉS

Művészeti emlékeinkkel úgy vagyunk, mint Róma mondák-korabeli királya a Sibilla-könyvekkel. Műtörténelmünk első művelőinek nem sikerült közönségünk érdeklődését ezek iránt maradandó módon fölkelteni. Henszlmannék letűnte után pedig a jó Istenen kívül sokáig alig törődött valaki régi templomainkkal s másnemű emlékeinkkel.

Csak amire a modern vandalizmus s valljuk meg: a restaurálások is megtizedelték ezek sorát, kezdett közönségünk régi művészetünk iránt behatóbban érdeklődni s ma már alig van ismert műemlékünk, amelyet a közvélemény rögtön védelmébe ne fogadna, mihelyst kisül, hogy akár rombolás, akár bontás, restaurálás képében veszedelem fenyegeti.

A folyóiratok és napilapok hasábjain egyre sűrűbben olvashatunk följajdulásokat, amelyek műemlékeink pusztulása miatt panaszkodnak. Ezek a többé-kevésbbé éles kifakadások nem egyszer oly régi bűnökre vonatkoznak, amelyekért ma már nincs kit felelősségre vonnunk. Az is megesik, hogy jelentéktelen átalakítások miatt a rekriminációk özöne indul egyikmásik műemlékünk tulajdonosára. Sőt volt rá eset, hogy a még csak tervezett jelentéktelen átalakítások miatt már eleve valóságos hírlapi háborúság keletkezett.

Annyi mulasztás történt nálunk műemlékeink védelme tekintetében, hogy e téren még a túlbuzgóságot sem lehet kárhoztatnunk, különösen akkor nem, ha hathatós intézkedésekre vezet, mint egy vidéki városunkban, ahol a városi hatóság építési szabályzatába azt a kissé szigorú, de nálunk ugyancsak helyénvaló pontot iktatta, hogy régi művészi értékű házakban mindennemű átalakítás tilos.

A higgadt tárgyilagossággal gondolkodó embert alighanem megdöbbenti e pont, amely az első pillanatra mintha a tulajdonjogot is korlátozná. Bizonyára gondolkodóba ejti akkor is, ha megtudja, hogy csak a szakértők hozzájárulása nélkül tervezett átalakításokra vonatkozik.

Szakértő vezetéssel végzett helyreállítások alatt ma még hivatalos restaurálásoknál egyebet alig érthetünk s ezekről közönségünk azt a hiedelmet táplálja, hogy szerfölött drágák s hogy egy régi templom vagy egyéb épület restaurálása árán két újat is lehetne építeni.

Ez az oka annak, hogy hivatalos köreink közreműködésével egyes műemlékeink helyreállítására nálunk magánosok alig vállalkoznak.

Inkább pusztulni engedik a birtokukban levő régi épületet, semminthogy többet költsenek rá, mint amennyi az anyagi értéke. Egy-egy régi templom vagy más középület stilszerű restaurálásának költségeihez városok és hitközségek is hozzájárulnak ugyan, ezt az áldozatot azonban a rájuk kivetett pótadó révén a magánosok is megérzik s húzódásuk az esetleg birtokukban levő műemlék restaurálásától még nagyobb lesz.

Tagadhatatlan, hogy műemlékeink hivatalos restaurálása csakugyan túlságosan drága. Ennek természetes okaira ezúttal nem terjesz-kedhetem ki. Inkább arra hozok fel példát, hogyan lehet olcsón is művészi helyreállítást végezni. E példa az eperjesi Rákóczi-ház.

Ez érdekes felsőmagyarországi renaissance-stilű épületünk restaurálásának ügyét szintén a jóhiszemű túlbuzgóság vetette felszínre. Tulajdonosa az épület földszinti s vagy félszáz év előtt egyszer már gyökeresen átalakított helyiségeiben, a melyeket egy kávés bérelt ki, holmi faláttöréseket tervezett. Napilapjaink hírt hoztak a történelmi nevezetességű épület ellen tervezett "merénylet"-ről s a hatóság, nálunk szinte ritka elszántsággal, rögtön közbelépett.

Az átalakítás így elmaradt s a bérlő is visszalép, ha régi művészetünk egyik barátjának eszébe nem jut, hogy ezt az alkalmat a műemlék újból való stílszerű díszítésére lehetne felhasználni.

Akik ismerik felsőmagyarországi renaissance stílben épült városi házainkat, azok figyelmét aligha kerülte ki, hogy ez épületeink, sima homlokzatukkal, fülkésen tagozott emeletnyi oromfalukkal s az ennek egyenes záródású párkányán sorakozó fantasztikus ormokkal, minden sajátos varázsuk ellenére is úgy hatnak, mintha valami fejlődésében félbenmaradt művészet emlékei volnának. Csak kevesen tudják képzeletük segítségével a kivétel nélkül bemeszelt házakra varázsolni ezek régi diszí-tését; de akiknek ez sikerül, azok szemében egyszerre minden ízében kifejlett pompás virágnak tűnik fel e sajátos építészeti stilünk, amelynek szelleme rokon XVI. és XVII. századbeli ruhaviseletünk, iparművészetünk stíljével s amely, ha emlékei eredeti pompájukban maradnak ránk, ma mindennél ékesebben hirdetné, hogy a magyarság életében és ízlésében, e stílünk virágzása korában volt a legtöbb nemzeti tartalom.

A felsőmagyarországi renaissance építészet sajátos díszítő technikája a sgraffito, vagyis a sötét alapra vont világos mészrétegbe karcolt ékítmények szövevényes hálózata, amely a homlokzatot véges-végig ellepi, sima falmezőit rithmikusan tagolja, oromfala fülkés tagozásának és oromsorának plasztikus hatását fokozza, arabeszkszerűen szerteágazódó s helylyel-közzel hajdanában aranyozással kiemelt motívumai változatosságával és pompájával pedig szemünket és szívünket egyaránt legalább is annyira lebilincseli, mint a külföldi renaissance, erőteljesen kiugró pilaszterek és párkányok architektúrájába foglalt homlokzataival. Felsőmagyarországi renaissance épületeink derűs hatását még fokozták az ormaik csúcsába tűzött, kovácsoltvasból készült, aranyozott s a szélben ide-oda forgó apró zászlók, a faragott lécekből összeütött kapuk, kovácsolt vasból készült, színezett és aranyozott záradékrácsaikkal; továbbá a kovácsolt vascégérek, amelyek a boltok, címerek, amelyek az előkelőbbek kapuja fölött függtek. A díszítő elemek e teljességét egyetlen emlékünk sem őrizte meg. Városi házainkon a sgraffito-diszítésnek is alig maradt nyoma. Csak néhány kastélyunk és harangtornyunk őrizte meg ez utóbbit, motivumbeli gazdagságunk e tekintetben mégis oly nagy, hogy akár egész utcasoroknak régi szellemben való díszítésére vállalkozhatnánk.

Az eperjesi Rákóczi-ház említett átalakítási munkálatainak föltételéül a város hatósága az épület sgraffitókkal újból való díszítését tűzte ki. Illetékes köreinket könnyen sikerült az eszmének megnyerni. A kultuszminisztériumban K. Lippik Elek, a "Műemlékek Országos Bizottsága "-bán Forster Gyula igaz lelkesedéssel karolta fel. Fittler Kamill vetette föl az eszmét, hogy a díszítést az iparművészeti iskola növendékei Gróh István tanáruk vezetése alatt végezzék.

Ami a restaurálás anyagi részét illeti a Rákóczi-ház tulajdonosa, a Gallocsik-család, az állványok, ács- és kőmivesmunkák költségeit vállalta magára, Eperjes városa a díszítéssel foglalkozó növendékeket látta vendégeiül.

A restaurálás költségei így annyira megoszlottak, hogy az épület tulajdonosa és hivatalos köreink egyaránt alig érezték meg.

A múlt nyáron véghezvitt munkáról Gróh István a "Magyar Iparművészet" ezidei évfolyamában maga számolt be. Díszítésének tervezeteiből is bemutat e cikke kapcsán részleteket. Az első dolog, ami a Rákóczi-ház új díszítésénél szemünkbe ötlik, a diszítés motívumainak modern volta, mely ezeket a párkányokat újból mellőzni kezdő modern épületeink díszítésére is alkalmassá teszi. Gróh régi eperjesi épületekről leste el motívumait s csak a díszítéssel járó sajátos körülmények hatása alatt váltak ezek öntudatosan dolgozó művészi keze alatt egészen modern szinűekké. Az eperjesi Rákóczi-ház díszítését ugyanis nagyon rövid idő alatt kellett a növendékeknek befejezniük. Ennek megfelelően Gróh István is kerülte a részletezést, amely régi sgraffito emlékeinknek oly sajátos varázst kölcsönöz, anélkül, hogy ezek mesterei gondos részletezésükkel a stilszerűség ellen vétettek volna. Már a XVI. századbeli olasz mesterek is vétettek ez ellen, akik a ránk maradt emlékek után ítélve, plasztikus hatás tekintetében kezdettől fogva a kőarchitekturával s a korukbeli festészettel igyekeztek versenyezni. Ugyanebbe a hibába estek a sgraffito technika modern mesterei; Budapesten a mintarajziskola épülete s az Andrássy-út körterén az egyik palota a példa erre. E pompás technikájú sgraffito díszítéseknek nem kisebb művészeink voltak mesterei, mint Rauscher Lajos és Székely Bertalan. Az alakos motívumok nagy arányai, az ornamentális részek bravúros árnyalása a monumentális fal kép-festőre, illetve a rézkarc mesterére vall. Ha e sgraffito homlokzatok, nem is mondhatók stilszerűeknek gáncs mestereiket annál kevésbbé értheti, mert mindkét homlokzat díszítése még a múlt század hetvenes éveiből való, amikor a művészet mai evangéliumát kontinensünkön még nem ismerték.

A modern felfogáshoz stilszerűségüknél fogva jóval közelebb állanak régi sgraffito emlékeink, amelyek motívumainak zömét könnyű az olasz, kis mértékben a német renaissance ékítő elemeire visszavezetni. Alkalmazásuk módja azonban egészen eredeti s a XVII. században maguk a motívumok is mind nagyobb számmal válnak eredetiekké.

Sajnos, sgraffito emlékeink kimerítően részletes ismertetésével még |nem rendelkezünk. Maga Gróh István is csak az eperjesi Rákóczi-ház restaurálása után kezdett ezekkel behatóbban megismerkedni. Tanulmányainak eredménye egy másik felsőmagyarországi renaissance épületünk restaurálási terve, amelynek elkészítésével, az első ilynemű rekonstruálás sikerének hírére, Csáky Vidor gróf, az egyik lőcsei Thurzó-ház tulajdonosa bízta meg. Ez emlékünk az eperjesi Rákóczi - háznak mindenképen méltó párja, csak valamivel régibb ennél. Sgraffitóit még a múlt század elején vakolták be. Sajátságosán fantasztikus ormai csúcsán még ott vannak a cifrázott szélű régi vasbádog-zász-lócskák, a vakolat alatt, helylyel-közzel még a régi sgraffito diszítés is lappang. Ennek motívumait, Szepes vármegye egyéb ilynemű emlékeinek ékítő elemeivel kiegészítve, használja föl Gróh István az általa újonnan, de a régiek szellemében tervezett sgraffito homlokzaton, amelynek hófehér ékítményeit vör-henyesbarna alapra szánta s mérsékelt aranyozással fogja kiemelni.

A lőcsei Thurzó ház új sgraffito díszítése a nyár végével készül el. Esztendőre a sárosmegyei Fricsi-kastély rekonstruálása kerül sorra, amelyet mai tulajdonosa: Ghyllányi Imre báró szintén a maga költségén óhajt helyreállíttatni. Felvidéki lapok közleményeinek a bizonysága szerint városaink körében is egyre növekedik az érdeklődés a birtokukban levő felsőmagyarországi renaissance emlékek fentartása iránt s így alighanem kilátásunk lehet arra, hogy Késmárk és Poprád, de főleg az előbbi immár nagyon romladozó harangtornyát szintén ki fogja tataroztatni s a nemes példa szuggesztív erejét ismervén, többi Sáros és Szepes-vármegyei renaissance emlékünk pusztulásától sincs többé okunk tartani.

A régi emlékek szellemében újonnan díszített renaissance épületeinket a "Művészet" alkalmilag képben is be fogja mutatni. E sorok célja csak az, hogy illetékes köreink érdeklődését ez önmagától oly szépen fejlődő akció iránt fokozza s figyelmüket ébren tartsa. Érdeklődésük és jóakaratuk sokat lendíthet Gróh István nemes vállalkozásán, mely iparművészett iskolánk növendékeinek is szép jövőt biztosít, föltéve, hogy nemcsak tanulmányaik első évei folyamán szegődnek tanáruk munkatársaivá, hanem ezek egész tartama alatt foglalkoznak praktikus feladatokkal. A diszítő festőkhöz hasonlóan, iparművészeti iskolánk egyéb osztályainak növendékeit is be kellene avatni a szakmájukba vágó művészi emlékek restaurálásának, helyesebben konzerválásának titkaiba.

Legtöbbször csak másodrendű építészeti emlékeinkkel szemben egyéb régi művészeti alkotásaink még ma sem részesülnek védelemben. Sőt ha tulajdonosaik romlásuk esetén szakavatott kézre akarják bízni műtárgyaikat, gyakran nincs kihez fordulniuk. Régi technikáinknak alig egy-két ágához van emlékei restaurálásához értő emberünk. Egészséges verseny híjján ez is rendesen oly szertelen igényekkel lép föl, hogy a kontárok garázdálkodásának e téren semmi sem állja útját.

DIVALD KORNÉL

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002