Harmadik évfolyam, 1904    |   Negyedik szám    |    p. 263-265.    |   Facsimile
 

 

MAGYAR MŰVÉSZET

Könyvet lehetne írni erről a sokat vitatott kérdésről, de helyszűke miatt mi csak rapszodice kezelhetjük. Általános elmefuttatásokat éppen emiatt mellőzünk, mert meddők; ehelyett inkább némi deduktiv rendszert alkalmazunk, világos példákkal, egyszerű mezben, mert egyszerű az igazságnak az ő köntöse.

Ha azon gondolkozunk, hogy mi az oka annak, hogy a nyugati nagy népeknél van nagy múlton alapuló nemzeti művészet, nálunk pedig nincs, akkor ennek nagyon hamar rájövünk a nyitjára. Nem fölfedezni akarunk rég ismert dolgot, de elkerülhetetlenül szükséges legalább futólag emlékezni meg róla.

Franciaország, Angolország, Németország, Olaszország, ha nem is politikailag, de származásra, faji és nyelvi tekintetben egyöntetű nép századok óta. A civilizáció mindegyik országban nem mint import, hanem mint faji termék alakult és fejlett ki. Szellemi tekintetben maguknak élő, magukból élő, körülhatárolt országok voltak s ha köztük és hazánk közt párhuzamot akarunk vonni, elég csak Franciaországról szólni, mert szakasztott az a különbség áll így elő, mint a többi, faji tekintetben egységes országokkal való összehasonlításból.

A francia művész, aki megfestette, kifaragta s a francia író, ki megírta a tárgyát vagy magyarázta a néplélek bármely megnyilatkozását, vér volt a vérből, ugyanegy ember azokkal, akikhez mondanivalója volt. Egy volt a lelkűk, neveltetésük, gondolkozásmódjuk, szóval egyugyanazon race-ból, tiszta francia fajból származtak. Ez a tiszta faj számos nemzedéken keresztül egyazon megszokás-ból környezetből, szellemből táplálkozott s ebből támadt a nagy nemzeti hagyomány.

E faji zárkózottságon, mely egyöntetűvé tette a művésznek és a közönségének a pszichéjét, egész

a legújabb időkig nem támadt semmi rés. Corot, Miilet, Dupré, Daubigny csak franciául tudtak s nemcsak nem olvastak idegen nyelven írt lapokat, de talán nem is láttak. A franciák geográfiai járatlanságának, önteltségének jórészt az az oka, hogy megvan mindenük az anyagi és szellemi élet követelményeinek kielégítésére s amijök van, arról azt hiszik, hogy az legjobb a világon. Paris szerintük a világ első városa, a tanintézetek, a művészeti akadémiák legelsők, a francia műveltség a műveltségek koronája. Minek menjenek tehát külföldre, mikor a külföldiek is Parisba özönlenek?

Ennek folyományaképp nemcsak a művészetük és irodalmuk, de még a külsőség, a technika is egyöntetűvé alakult s előállt a sajátos francia technika, a fölismerhető francia zománc, mely még a nem francia, például keleti tárgyú, de francia művész által festett képeket is bevonja.

Azt azonban nyomatékosan szeretnők hangsúlyozni, hogy amit mi a francia vagy német művészetben vagy a régi olasz művészetben nemzetinek tartunk, az nagyrészt az iskola, mint külső technika javára írandó, mely egy arányos elzárkózott területen belül nagyon hamar sajátosan kialakul. S itt ismét a francia iskola nem mutatja föl azokat az árnyalatokat, mint az olasz, mert politikailag Franciaország nem is volt soha oly tagolt, mint Itália. Olaszország minden kis államában külön szellemi központok keletkeztek. Ez s a közlekedés nehézsége, tehát az érintkezés hiánya megtermetté a külön velencei, umbriai, firenzei, római, modenai iskolát, vagyis ez egyes csoportokban a technika sajátosan kialakult. Ha öt-hat festő folytonosan egy csoporttá tömörülve dolgozik, egymás fogásait, módszereit ellesik, akkor itt is érvényesül Darwinnak a hasonulásról szóló törvénye. Lehet az egyes művészeknek külön felfogásuk, temperamentumok és lelkűk, de az együttdolgozás nivellálja a technikájukat, vagyis megteremti az iskolát. Ezért hasonlítanak az ifjú Rafael művei Peruginoéhoz ; ezért alakul át technikája, mikor Rómába megy; ezért ragyog a kölni iskola minden alakjának az orra hegye ; ezért egyformák a Botticelli és Pinturicchio freskói ; ezért egyformák a spanyol, de Olaszországban élő For-tunynak, és az őt még most is majmoló olaszoknak a képei ; ezért ismerni meg az újabb időben a barbizoniakat, sőt a legújabb időben a worps-wedeieket és a nagybányaiakat, mely utóbbiakat már közös vonás kezdi jellemezni.

Ha most visszatérünk a nemzetiség kérdésére, ha arra gondolunk, (eszünkben forgatva Wagnert, Dantét, Shakespearet s a többi nemzeti nagyságot), hogy nagy művek csak nemzeti talajból keletkezhetnek, azt hisszük, hogy ennek következő a helyesebb formulája : nemzeti jellegű nagy művet csakis az illető nemzetbeli művész vagy író alkothat. Úgy értvén a dolgot, hogy a művésznek és írónak is tiszta race-nak kell lenni, mert másképp nem érti meg a népet s nem értetheti meg magát. Amiből logice az is következik, hogy tiszta race-művész csakis nemzeti tárgyat választ, mert ez rokon vele. Vagyis: ha nem bizonyos is, hogy egy Wagner germán tárgyat választ, de az bizonyos, hogy a germán tárgyú trilógiát csakis a német Wagner tudja megírni.

Így áll a dolog a fajilag nivellált nagy népeknél, melyeknél nemzeti hagyományok gyülemlettek föl, mint nemzedékről-nemzedékre átszármazott s folyton bővült örökség. S éppen ellenkezője áll nálunk.

Hagyjuk el az okokat, hogy miért nem volt eddig nálunk egyöntetű, nemzeti szellemi élet s miért nem fejlődhetett ki a társadalom egyöntetűen magyarrá, mert akkor ki kellene terjeszkedni a törökök dúlására, az osztrák uralomra, a pártvillongásokra, Bécs intrikáira; arra, hogy nincs tisztán nemzeti dinasztiánk, tehát nincs fényes székvárosunk se, mely e dinasztiának kizárólagos s egyetlen lakóhelye lenne ; meg arra, hogy országunkban számos nemzetiség lakik, mindenha nagy volt az idegenek bevándorlása és a fajkeveredés. S ez okok elemezése helyett csak konstatáljuk, hogy nemzeti hagyományaink a művészet terén nincsenek, csak az építészetben és műiparban támaszkodhatunk némely kézzelfoghatóbb anyagra a múltból. Mi csak fél-önállóságunk visszanyerése óta kezdjük kiépíteni a magyar kultúrát, tehát akkor, mikor más nemzetek a magukét már betetőzték. Szellemi munkásaink, légióként művészeink a külföldet járják. Sok hűbnere van annak, hogy miért szűk nekik Macedónia, de tényleg szűk, tényleg bebizonyították sokan, hogy kint jobban érvényesülnek s nem koplalnak annyit. Világos, hogy a mi művészeink nem igen visznek ki benyomásokat és tapasztalatokat, ellenben hoznak fölfogást és technikát Münchenből, Parisból, mely utóbbi körülmény is azt bizonyítja, hogy a technika kialakulása pusztán egy országos csoport együttdolgozásának az eredménye. No és ha nem mennek is ki: tudnak idegen nyelveket, olvasnak idegen könyveket és hírlapokat, több külföldi művészi folyóiratot lapoznak, mint hazait, tehát kerülő úton is telítik magukat idegen szellemmel. Tárlatainkon néha több idegen képet látnak, mint magyart, színpadainkon idegen társadalmak képe tárul elébük, sőt kezdhetjük a dolgot ab ovo, az iskoláknál, hol az olvasókönyvek, az ifjúsági iratokkal együtt idegen hősök viselt dolgairól, idegen Huckleberyk kalandjairól szól. (Mely utóbbi körülményt egész tisztelettel ajánljuk a közoktatásügyi kormány figyelmébe.) Abszolúte nem csoda, hogy művészetünk, egész szellemi és társadalmi életünk merő zagyvalék, a honi és külföldi motívumok és benyomások groteszk keveréke.

Ebből az a szomorú tény következik, hogy művészeink lelke is zagyvalék, hogy szellemi munkásaink nem magyar emberek abban az értelemben, amily francia volt pl. Miilet s hogy nem magyar az ország sem. S ha van is magyar vidék vagy magyar zsáner, de annak a pszichéjét külföldi hatásoktól átgyúrt festő adja vissza s támadnak müncheni ízzel leöntött magyar huszárképek, szalónbeli magyar lányok és szolnoki részletek hollandi szószban.

Ugyan van-e ennek panaceája ?

Azt mondják : Az ifjú magyar művész mehet ugyan külföldre világot látni, tanulni, a különféle iskolákkal megismerkedni, látókörét szélesíteni, de azután siessen haza, tartózkodjék állandóan itthon, járja örökké a magyar vidékeket, szívja magát tele a magyar levegő párázatával, lelkét telítse a magyar psziché megnyilvánulásaival, agyát pedig szedje tele magyar képzetekkel. Mert más a magyar föld textúrája, a magyar ég felhőjárása és más a magyar ember gondolkozásmódja, testtartása, gesztusa, modora s végre más a magyar társadalom egész jellege, más szelleműek a mi intézményeink, szokásaink, óhajaink, vágyaink, mint a többi nációjé. Ha a művész ezt követi s ha istenadta tehetség, akkor a többit bízza az istenség vezető kezére: évek multán majd csak kialakul nála valami sajátos nemzeti fölfogás, sőt külön nemzeti technika is.

Akiknek a lelke mélyén azonban szkepszisz lappang, akikben a csömörlésig fölgyülemlett a filozófia, akik nem Münchenben értenek egyet a tisztelt előttük szóló véleményével, azok azt vallják, hogy semmit a világon erőltetni, siettetni nem lehet, mert minden fejlődés kiszámíthatatlan, irányíthatat-lan, leronthatatlan tényezőknek az eredménye, vagyis, hogy nincs ugrás a természetben.

A magyar nemzeti művészethez egyöntetű magyar nemzet és magyar művész kell, a szónak legteljesebb értelmében. Tehát nem elég, ha valakinek az anyanyelve magyar. Ezen fordul meg a dolog. Az optimista azt mondja: lesz még magyar művészet. Akkor, mikor lassanként nálunk is fölgyü-lemlenek a nemzeti hagyományok, mikor kiépül a magyar nemzeti műveltség, mikor meg lesz minden kellék : műintézetek, műiskolák, pénz, műértő magyar közönség, mely a szellemi kontrolt gyakorolni is képes s hatalmas, igazán nemzeti magyar közélet.

A peszimista pedig azt mondja: sohasem lesz magyar művészet, mert ezzel már elkéstünk. A modern élet lerontja az országok határait, megkönnyíti a benyomások, eszmék kicserélését a könnyű és olcsó közlekedés által s az idegen befolyásokért nem is kell külföldre menni, mert majd elszármaznak azok hozzánk könyvek, lapok, képek révén. A peszimista azonkívül egy elvitázhatatlan jelenségre, egy feltartóztathatlan processzusra is hivat-kozhatik, azt mondván, hogy a nagy kulturnépeknél is maliik már a nemzeti karakter vagy legalább is erősen ki van téve idegen behatásoknak. Franciaország például Wagner s Sudermann révén már oly erősen kezd a német szellemmel érintkezni, hogy ez 30 évvel ezelőtt szinte elképzelhetetlen volt. A peszimisták erősen hiszik, hogy száz vagy ötven év múlva a nemzeti iskoláknak, a sajátos nemzeti technikáknak befellegzett s ebből akár előre is megkonstruálható a jövő művészetének filozófiája . . .

Ily körülmények között csak egyetlenegy kompromisszum lehetséges, amelyben minden magyar ember megegyezhetik. S ez az, hogy: közönség és művészek igyekezzünk lélekben is magyarok lenni. Igyekezzünk, mert mást aligha tehetünk s a többit igazán az istenség vezető kezére kell bíznunk.

YARTIN

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002