A BÁRTFAI VÁROSHÁZA

Építőművészetünknek alig van emléke, mely oly terjedelmes irodalommal dicsekedhetnék, mint a bártfai városháza. Myskovszky Viktor, érdemes régiségkutatónk, épp egy negyedszázad előtt hatalmas könyvben ismertette s ebben szinte leltári pontossággal írta le az épületet, művészi részleteit s a belsőségeiben évszázadokon át fölhalmozódott művészeti és kulturális emlékeket.

A BÁRTFAI VÁROSHÁZA A RESTAURÁLÁS ELŐTT

Myskovszky úttörő munkájának megjelenése óta nem igen jelent meg nálunk összefoglaló történelmi könyv, amelyben a bártfai városházáról, mint az ilynemű épületek legszebb ránkmaradt példájáról szó ne esnék. Mégis alig állíthatnók, hogy ez érdekes épületnek művészettörténelmi szempontból való beható kritikai méltatása eddigelé valakinek eszébe jutott volna. Myskovszky művében a pontos archeológiái leírásra veti a fősúlyt. Akik kívüle a bártfai városházáról írtak, többnyire mint renaissance-stilű épületről emlékeznek meg erről. Ez tévedés. S most, hogy a bártfai városházát a Műemlékek Országos Bizottsága felügyelete alatt gyökeresen helyreállították, talán itt a végső ideje annak, hogy a szerkezetében és díszítésében nyilvánuló művészettörténelmi problémát tisztázzuk.

Talán fölösleges részletesebben kifejteni, hogy egy-egy restaurálás a régi művészet emlékeit rendszerint legalább is úgy megviseli, mint az addig épkézláb embert egy-egy baleset okozta nagyobbmérvű amputáció. Építőművészetünknek nem egy emléke van, amelyet a restaurálás épp leginkább jellegzetes részleteitől fosztott meg, s amelyet így a műtörténetíró ma statisztikai adatnál egyébnek már alig tekinthet. A bártfai városháza restaurálása folyamán nem esett áldozatául semmiféle okoskodásnak. Sőt a helyreállítási munkálatok vezetője, Sztehló Ottó építőművész gondos kutatásai számos művészi részletet hoztak ismét napvilágra, amelyet még évtizedek előtt toldalékfalak emelésével, vakolással és meszeléssel tüntettek el. Az épület érdekes renaissance ajtókereteinek részleteivel voltaképpen csak most lehetünk tisztában, hogy a restaurálás folyamán letisztogatták ezeket. A helyreállítási munkálatok többi része pedig szintén csak abból állott, hogy az erkélytornyot és a már-már omladozó oromfalakat régi művészi részleteik fölhasználásával új anyagból építették föl, a múlt század elején kitört emeleti ablakkereteket a meglevők mintájára újakkal pótolták s a toldalékfalak és egyéb toldaléképítkezések lebontásával a városházát alaprajzi elrendezésében is eredeti alakjába varázsolták vissza.

A bártfai városháza alaprajzát nézve, a földszinten három egymással párhuzamos hosz-szúkás csarnokot látunk, amelyek közül a középső hajdan mindkét végén nyilt s mindkét nyílásában késői gót jellegű faragott kőke-rettel bíró átjáró volt. A két szélső csarnokot harántfalak nyugaton két, keleten három helyiségre osztják. A keleti oldalon levők közül a középsőt jórészt az emeletre vezető lépcső tölti ki, az északi az utcára nyílik. A földszint boltozatai részben donga-, részben bordátlan keresztboltazatok s ez utóbbiak alighanem az eredeti boltozásmód maradványai. Írott adatok, a falak majdnem másfélméteres vastagsága, a boltozatok különböző volta azt sejttetik, hogy a bártfai városháza legalább földszinti részében még a XV. században épült. Okmányokban 1433-ban esik először szó városházunkról, mikor is a tanácsterem építésénél fölhasznált fáért harminc forintot fizetnek. Természetes, hogy magában véve ez az adat csonka, többet ennél eddig nem ismerünk s így ugyancsak vitás a kérdés, a mai helyén volt-e a régi épület?

A városháza építésére vonatkozó számadások és egyéb adatok csak a XVI. századtól kezdve teljesebbek, de szintén nagyon szűkszavúak. Mindazonáltal ezek is úgy festenek, mintha csak egy már meglevő épület átalakításáról szólnának.

Az adatokból azonfelül azt is meg lehet állapítani, hogy a város, amint ezt ma szokás mondani, házilag kezelte az építő, illetve átalakító munkálatokat; ezek különböző részleteire az egyes mesterekkel külön szerződött. Ha alapjain kezdve új épületet emelnek, ez aligha lett volna lehetséges. De ha csak kibővítésről volt is szó, ennek nagyszabású volta puszta hírével külföldi mesterek érdeklődését is méltán kelthette föl.

1501-ben Magister Thomas de Nova Sandec ajánlkozik s többek között azt írja a város urainak: "Hírét vettem, hogy városházatok épületét építeni akarjátok s hallom hogy arravaló mesteretek nincs". Egy Ábel Jenőtől a Történelmi Tár 1884. évfolyamában közölt levélben Langh Simon kassai mester mentegetőzik, hogy nem jöhetett el a bártfai szenátorok felszólítására, de ha a városháza építésére kerül a sor, okvetlenül számíthatnak közreműködésére. A levél 1504-ben pünkösd keddjén kelt, mindazonáltal a bártfaiak 1505-ben Sándor mesterrel kötnek szerződést, hogy a városháza földszintjén árúhelyeket készítsen és a többinél nagyobb ablakokat. Egy árúhelyért két forintot s három ablakért egy-egy forintot kap. Az év végéig összesen 8 frtot fizettek neki, 10 frtot faragott kövekért a kőfejtőknek. E szűkszavú adatokból mintha az világlanék ki, hogy a városháza két szélső hosszanti s addig alighanem raktárnak használt helyiségét ekkor alakították át három vásári bolthelyiséggé. Földmunkálatokról, alapfalak lerakásáról s más új építkezést föltételező számadásokról az innentől fogva elég teljeseknek látszó számadásokban szó sincs.

1506-ban kőmívesek számára, építőállványokra, mészre, faragott kövekre, téglára 100 frtnál valamivel többet költenek. A következő évben anyagra nem sokkal nagyobb összeget adtak ki. Ugyanekkor János kőfaragómesterrel szerződnek, hogy a városháza kettős oromfalát fölépítse, kap pedig ezért ekkor 120 frtot, munkája árának utolsó részlete fejében 1509-ben még 59 frtot.

Még 1507-ben Sándor kőfaragómesterrel kötnek szerződést egy kapura 8 frtért. Ami eddig készült, az minden valószínűség szerint csúcsíves-stilű volt. Csak a következő tételben hangsúlyozzák a számadások is, hogy olasz stilű dologról van szó: "Ebben az évben (1507-ben) szegődtünk Elek mesterrel, hogy három rőf magas, két rőf széles olasz szabású kőkeresztes ablakokat (fenestrae italicales) készítsen, e munkáira fizettünk 12 frtot".

Az eddig említett három kőfaragómester közül a számadásokban ezután már csak Jánosról esik szó, még pedig, amint mái-említettem, 1509-ben. Ekkor már a városház mai teteje is készen volt. A számadások szerint az építkezés 1508-ban volt a legnagyobb mérvű.

A következő évben már az ablakokat is beüvegezték, sőt a belső helyiségeket is bebútorozták. Az építkezés költségei alig tettek ki kétharmadnyival nagyobb összeget, mint amennyibe a XVII. században a városháza tatarozása és új cserépfedele került. Ez a körülmény a később változott értékviszonyok figyelembe vétele esetén is szintén növeli a kibővítés és átalakítás föltételezésének valószínűségét. Bármint volt is azonban, a bártfai városháza építésének történetében a legfontosabb művészettörténelmi tanulságokra akkor teszünk szert, ha azt kutatjuk, hogy a számadások folyamán említett három kőfaragómesterrel az épület művészi részletei közül mit hozhatunk kapcsolatba s mint nyilvánul e részleteken egyéniségük.

Ha a városháza tornyos erkélyétől eltekintünk, az épület földszinti helyiségeiben csúcsíves ízlésű részleteken kívül, egyebet nem találunk. Valószínű, hogy az újabb korban átalakított földszinti ablakok a XVI. század elején szintén csúcsíves stílben készültek s számadásainkban is alighanem ilyen ablakokat kell értenünk a Sándor mesternél megrendelt fenestrae praecipuae kifejezés alatt, Elek mesternek fenestrae italicales néven említett ablakaival szemben. Mint erről már szólottam, a földszinti átjáró két nyílásának kőből faragott kerete késői csúcsíves ízlésű s pálcákkal tagozott bélletből s legalyazott ágak mintájára faragott szamárhát alakú ívből áll, amelynek szárai egymást metszik. E kapukeretek közül az északit a restaurálás alkalmával fejtették ki a reá borított vakolat alól. Ugyanekkor s ugyanígy találtak rá a földszint délnyugati szobájának ajtókeretére, melyet képben is bemutatok s amelynek kései jellegű csúcsíves tagozása egyszerűbb, de igen előkelő hatású. Nagyon valószínű, hogy ez az ajtókeret Sándor mester műve, akit a városháza további kőfaragó-munkálataiban Elek mester követ. Ez az emeleti ablakkeretekkel kezdi itt meg működését s bár a számadások e körülményt nem részletezik, az ablakok és a többi renaissance-részletek stíljének azonosságából szinte önként következik, hogy neki kell tulajdonítanunk a tornyos erkélyt s a városháza négy renaissance-stilű ajtókeretét is.

A bártfai városházának tornyos erkélye a legszebb és legeredetibb részlete. Lényegében véve ez is középkori jellegű, kettős fülkéjének boltozatai szintén csúcsíves ízlésűek, valamint hogy a négyszögletes nyílásai keretéül szolgáló vékony pilléreknek keresztmetszetében is a késői gótika érvényesül. A tornyos erkély rusz-tika-talapzaton nyugvó két sarokpillére voltaképpen késő gót stílben bordázott köteges pillér, amelynek hornyolt külső sarkaiban a gerinchordó oszlopokat félreértett domborművű renaissance-ékítmények pótolják, a belső sarkokon viszont csavart törzsű, gyöngysorral ékes oszlopocska tör a magasba. A képünkön látható sarokpillér hengeres talpán a rendkívül szeszélyesen alakított lábazat négyszögletes lapjait egymást metsző csúcsos ívekből alakított cikornyák töltik ki. A tornyos erkély többi ékítő elemei mind renaissance-stilűek, de arra vallanak, hogy Elek mester a Bártfán akkoriban még új művészetből csak igen korlátolt formakincset sajátított el s ezt is többnyire félreértette. A tornyos erkély félemeletére vezető lépcső s a félemelet baluszt-rádja, magyarán orsós korlátja, négyszögletes keretekből áll, amelyekben a balusztereknek csak henye díszítő szerepük van. Az orsós korlát párkányát kitöltő tojássorban is bajos ráismerni e motívum klasszikus mintaképére. A pillérek kivájt sarkait kitöltő s érdes felületű gumókkal váltakozó levélnyalábok a korai renaissance babérfüzéreire vezethetők vissza, miként az emeleti erkély mellvédjének párkányát kitöltő s egymás mellett vízszintesen sorakozó és golyókkal váltakozó baluszterekből összerótt díszítés is, amely több-kevesebb változatossággal a városháza renaissance stilű ajtókeretein is előfordul.

A tornyos erkély félemeletéről nyíló ajtó keretén érvényesül a legtisztábban a babérlevél-nyalábokból összerótt díszítő szalag, mely itt a keretet tagozó három horony közül a legszélsőbbet tölti ki. Maga a korai renaissance-stilű babérfüzér egész tisztaságában csak a tanácsterem egykori ajtókeretének párkányán fordul elő, amelyet 'az ajtókerethez hasonlóan tagolt félkörű orom tetőz be. Ez az ajtó, amelyet a múlt század elején eltávolítottak s amelyet, hiányzó részeit újakkal pótolva, Sztehló az emelet északnyugati helyiségének falába rakatott, egyébként is a legszebb az itteni renaissance-részletek sorában. Lécesen tagolt keretének hármas horonyában kívül baluszter formájú edényekből kihajtó bogyós babérlevélnyalábok sorakoznak, belül cserfalevelekre emlékeztető lombfűzér. A középső horonyban sűrűn egymásmellé helyezett hurkokat alkotó fonadékot látunk.

A másik emeleti ajtókereten a díszítés elemei gyöngyök, durvábban faragott levelek, a külső horonyban ismét sajátságosán alakított baluszterek sorából állanak. A középső léc külső szegélye legalyazott ágfonadékával elkorcsosult gót stilű ékítmény. Az ajtófelek szélén levő horonyban sorakozó s kettős fantasztikus virágokban végződő baluszterek motívumát megcsonkítás- nélkül az ajtókeret felső sarkáig nem vezethette mesterünk s azért itt úgy segített magán, hogy három hasadt burokkal bíró dióalakú elemmel töltötte ki a horony felső hézagát. (Képét 1. 99. 1.)

A bártfai városháza eddig tárgyalt renaissance részleteiről s a vajmi igénytelen levéltári ajtó kőkeretéről a legjobb akarat mellett sem állíthatjuk, hogy a renaissance-művészet kiváló emlékei. Mesterünk még a középkori művészet hatása alatt álló kőfaragóműhelyben nevelkedett s csak alighanem Magyarország központibb fekvésű városait érintő vándorútjá-ban vetődött azon észak-itáliai mesterek valamelyikének műhelyébe, akik a XVI. századtól kezdve egyre sűrűbben fordulnak meg hazánkban. A Hunyadiak korában hozzánk egész tisztaságában átültetett toszkán eredetű renaissance emlékeit nem igen volt alkalma tanulmányozni. S ha a kevésbbé tiszta észak-itáliai renaissance szellemével nagyjában meg is barátkozott, motívumaiból mustráskönyvében csak vajmi keveset volt alkalma megörökíteni. Ám nem csekély fantáziára vall, hogy e kicsiny tőkét, ha nem is minden naivitás nélkül, szinte csodás leleményességgel tudta kamatoztatni s helylyel-közzel meglepő összhanggal régi formakincsével összeházasítani. Ha ajtókeretei arányaikban kevésbbé szerencsések is s díszítésükben nagyrészt túlterheltek, a tornyos erkély helyes arányaival, motívumaiban kifogásolható, de elrendezésében ízléses díszítésével Elek mester remekelt. A koncepció eredetiségénél és építészeti kiválóságánál fogva a bártfai városháza tornyos erkélye legérdekesebb emlékeink egyike. Csak az a kár, hogy nem tervezője fejezte be. Az erkély emeleti ablakainak párkányán álló renaissance elemekkel díszített apró falpilléreket ugyanis hirtelen egy minden ízében középkori nehézkes koszorú-párkány vágja el, amely a városháza falait is megszakítás nélkül koronázza. Ezen a horonyában mindenféle s szinte a szó szoros értelmében véve tücsköt-bogarat ábrázoló domborművekkel díszített csúcsíves-stilű párkányon nyugszik az óriási tető, amely hatalmas oromfalaival s ezek díszítésével a középkori művészetnek nálunk aratott utolsó nagy diadala volt.

Vajjon mi bírhatta rá Bártfa urait, amikor már a meglevő részletek bizonysága szerint a renaissance-művészettől sem idegenkedtek, hogy új avagy újjáépített városházukat ily minden ízében középkori részlettel tetőzzék be ? Minden bizonynyal gyakorlati cél. Az épület padlásának egész erdőre valló szálfákból összeácsolt gerendaszerkezete hatalmas csarnokot formál, mely régen minden valószínűség szerint árúraktár, még pedig a hatóság felügyelete alatt dolgozó s a XIV. századtól fogva országszerte híres bártfai takácsok vásznainak raktára volt. János mester, aki az oromfalakat építette, alighanem a padlásnak is tervezője volt. Tisztes korú ember lehetett, aki még minden ízében a régi iskola híve volt s ennek minden architektonikus fortélyában jártas. A párkányok domborművei s az oromfalakat koronázó és óriási csúcsíves levélcsomókkal váltakozó szörnyalakok szintén őreá vallanak. Talán jó félszázaddal előbb rajzolta tele ezekkel mustráskönyvecskéjét vándorútjában. Idegenben szerzett motívumait azonban a felvidék szerény csúcsíves-kori templomain nem volt módjában alkalmaznia. A bártfai városházára halmozta mind s főleg ez a körülmény az oka annak, hogy az épületen a középkori jelleg az uralkodó. Az emeleti tanácsteremben levő fülkés mennyezet faragott tiszafa-gerendáinak keresztmetszetében is egész tisztasággal érvényesül a csúcsíveskori boltozatbordák tagozása. Kis-Szeben városának évkönyveiben 1518-ból az a följegyzés maradt ránk, hogy ekkor "boltozta be az itteni templom négy sarokkápolnáját János mester Eperjesről". A boltozatok itt is még csucsíves-stilűek s igen valószínű, hogy a bártfai városházán tevékeny János mester és az imént említett Eperjesi János egy ember volt, aminthogy a bártfai városháza további díszítő munkálataiban is nem egy eperjesi mester vett részt. 1509-ben vasalásokért egy eperjesi lakatosnak s még két más mesternek 24 irtot fizetnek ki. 1517-ben Jakab eperjesi mester címereket fest az emeleti előcsarnok boltozataira. E festmények elenyésztek, valamint Teofilusz festő művei is, aki 1510-ben az oromfalakat díszíti s 151 l-ben a tanácsterem falára festett Utolsó ítélet-ért 10 frtot kap. Ez utóbbi falkép nyomait a tanácsterem északi falán az ajtótól jobbra a restaurálás folyamán szintén megtalálták. Csak rendkívül élénk, tüzes színfoltjai tanúskodnak arról, hogy Teofilusz mester a virító színek nagy barátja volt. Művének kompozícióját ma már bajos megállapítani, mert a múlt század elején a száraz vakolatra festett kép egész felületét hegyes kalapácscsal dolgozták át, hogy az ekkor festett hitvány allegorikus alakok alapjának fölrakott vakolat jobban odatapadjon. Teofilusz festőről Ábel derítette ki, hogy vezetékneve Stancel volt, hogy adósságokba keveredvén, 1520 körül bújdosásnak indult s a bártfai levéltárban őrzött és húgához intézett levelei bizonysága szerint Lengyelországban járt városról-városra. Utolsó levele 1530-ban Jaroszlavban kelt, ahonnan Lembergbe készült.

A csúcsíves-kori reminiszcenciák s a renaissance sajátos keverékei jellemzik a bártfai városháza XVI. századbeli bútorait. A mensa burin-dariának nevezett asztal azonban még tiszta gót-stílű. A János asztalosmesternél 1509-ben megrendelt ajtók egyikét intarziák díszítik, vasalásai azonban az 1511-ben s ugyancsak János asztalostól való levéltári almárium vaspántjaihoz hasonlóan még középkori jellegűek.

A BÁRTFAI VÁROSHÁZA
ROLAND SZOBRA. XVII. SZÁZAD

Hogy a bártfai városháza átalakításoknak a XVI. század későbbi folyamán is nem egyszer volt színhelye, arról szintén számos adat maradt ránk. A levéltárat az itt levő monogrammos stucco-koszorúk egyikének évszáma szerint 1582-ben boltozták be, 1556-ban egy Lajos nevű olasz mesternek 22 frtot fizetnek a tornyos erkély fedeléért, amelyet azonban 1641-ben ismét átalakítottak. Grünwald Máté ekkor festi itt a monogrammos címereket, amelyeket a restauráláskor kifürészeltek s a tornyos erkély újból való falazása folyamán változatlan állapotban raktak vissza eredeti helyükre. 1641-ben fedték be újból, részben mázos cseréppel a városháza óriási tetejét. Ekkor került a déli oromfal csúcsára a bártfaiak pallosjogát jelképező Roland-szobor, amelyet eredeti helyén a restaurálás folyamán másolattal pótoltak. A városházán fölhalmozódott műkincsek sorában tagadhatatlanul azok a fedeles poharak a legszebbek, amelyeket a bártfai szenátorok a XVI. század elején Velencéből hozattak. A város zománcos festésű címerével ékes poharakból, amelyeket alighanem a borozó-asztalnak használt mensa burindaria eltolható fedelű fiókjában őriztek, négy maradt ránk. Az egyiket a kassai múzeumnak ajándékozták, a többi három a város egyéb művészeti, kulturhistóriai emlékeivel együtt a sárosvármegyei múzeumé marad, amelyet a restaurálása óta eredeti rendeltetésétől elvont bártfai városházában most rendeznek be.

A BÁRTFAI VÁROSHÁZA
VELENCEI POHARAK. XVI. SZÁZAD

A városháza régiségeiből a 101. oldalon még egyet mutatok be. Egy XV. századbeli fametszet ez, amelylyel a Jus canonicum című könyv bekötési táblájának egyik belső lapját ragasztották le. A másik lapon is van egy szent Jeromost ábrázoló Schrottblatt, amelynek képe "Az iparművészet könyve" 1. kötetében is megjelent. A könyvet Velencében 1479-ben nyomtatták.

Az itt közölt fametszet nem lehet sokkal későbbi. Leírása az idevágó szakirodalomban nem fordul elő.

RÉSZLETEK A BÁRTFAI VÁROSHÁZÁBÓL (RENAISSANCE AJTÓKERET - - A TANÁCSTEREM EREDETI AJTAJA
A TORNYOS ERKÉLY KORLATJÁNAK SAROKPILLÉRE - - CSÚCSÍVES STÍLŰ AJTÓ A FÖLDSZINTEN)

A BÁRTFAI VÁROSHÁZA
A TORNYOS ERKÉLY

A BÁRTFAI VÁROSHÁZA
RÉSZLETEK A PÁRKÁNY FRÍZÉRŐL

A BÁRTFAI VÁROSHÁZA
AJTÓKERET RÉSZLETE

A BÁRTFAI VÁROSHÁZA
FAMETSZET A "JUS CANONICUM" CÍMŰ VELENCEI ŐSNYOMTATVÁNY
BEKÖTÉSI TÁBLÁJÁRÓL XV. SZ.

A BÁRTFAI VÁROSHAZA
RÉSZLET A MENSA BURINDARIABÓL