Hatodik évfolyam, 1907    |   Első szám    |    p. 6-12.   |   Facsimile
 

 

A SZOBROK SZÍNEZÉSE

Midőn Klinger Beethoven szobrát kiállította és a filiszterek kezüket összecsapva sopánkodtak a művészet elfajulásáról, a művészek hóbortjairól., azonnal gyanítani kezdtem, hogy Klinger ismét valami hatalmasan egyéni alkotással örvendeztette meg a művészetet. Mert minden látszólagos vadsága és írói elkapatottsága dacára igaza van Goncourtnak, hogy manap szép az, ami a laikusnak ösztönszerűleg visszatetszik. Ugyanis a művészetekben teljesen járatlan a megszokásnak rabja. Meggondolás nélkül konzervatív. Amit gyermekkora óta látott és megfontolás, tanulmány és bírálat nélkül évtizedeken át szépnek talált, azt a művészeti tökéletesség legfőbb zsinórmértékévé teszi és ehhez mér minden eléje kerülő alkotást. Újabb kikezdéseknek, sőt régibb, de előtte ismeretlen irányzatoknak, más országok termékének előtte becsülete nincsen. Az mind szecesszió, vagyis művészeti hóbort. Legfőbb elve a kényelem jelszava: quieta non movere - nyugodtan hagyni a berozsdásodott elveket és szokásokat. És érdekes ezeknek a tiszteletreméltó hagyományoknak múltját bolygatni, nemzetségfájának ősiségét kutatni: valóságos parvenü arisztokrácia, tegnapi ősiségek.

Mindig a „legutolsó (nem a legújabb) divat" részesül ama megtiszteltetésben, hogy ezredévek patináját fitogtathatja. A művészetek máról-holnapra élő kritikus boncai, akik a művészetek konzervativizmusát kenetteljes áhítattal magasztalják és az ősiségre esküsznek, soha a művészetek góthai almanachját kezükbe nem veszik, hogy kikutassák, vajjon hány őse van felfogásuknak? Elképedve látnák, hogy rendszerint csak apja van, nagyritkán nagyapja. A dédapák már fehér holló számba mennek, így vagyunk a szobrok színezésével is. Fait accompli, hogy szobrot színezni barbárság, rikító paraszt tempó, amelytől a finom ízlésű amatőr idegesen borzong. És méltóz-tassék elhinni, hogy ez egyszer mégis csak a konzervatívoknak van igazuk, mert felfogásuknak gyökérszálai lenyúlnak napjainktól Canováig és Thorwaldsenig, sőt messze-messze a múltba a nagy Michelangeloig, a belvederi Apollóig és a milói Vénusig. Ennél össze-zúzóbb érvelés nincs több a világon. Szilárdabban áll, mint a Mont-Blanc vagy a Gaurizankar.

Eppur si muove!

És még sincs igazuk!

Nézzünk a dolog mélyére. Lássuk először a történelmi tényt, azután igyekezzünk megállapítani azon irányelveket, amelyek a modern művészetben útjelzőkként szerepelhetnek.

A tényeknek megvan az a makacs tulajdonságuk, hogy nem engedik magukat letagadni. Pedig történelmi tény, hogy a szobrok javarésze mindig színezve volt. Sokan azok közül, akik a vatikáni, kapitóliumi, müncheni, louvrei gyűjteményeket végigjárták, nagyon meg lesznek lepetve, ha azt hallják, hogy ezek a szobrok, amelyeket ők mindenkor szűzi fehérségben csillogóknak képzeltek, -valamikor egytől-egyig mind színezve voltak. Pedig nem is lehetett másként. Mert a régi Görögország napfényben úszó, mosolygó vidékén, az azúr ég és acélos kék tenger mámorosító bubájában, a narancs és babér üde zöldjében, a pineák haragos sötétjében, ebben a mélységes szín-milieuben a vakító fehérségű márványpaloták és szobrok lélektanilag és fiziologice lehetetlenek. Hiszen délen a nap még a kopár sziklafalakat is gyönyörű lilaszínben ringó, zománcszerű bájjal csillogtatja; Hellaszban a nap izzó heve nyomán a homoksíkok fövénye is életre zsendül és tündéri ringassál lebegve színesíti meg az áttetsző levegőt. Böcklin bűbájos színvilágában, elkápráztató, boszorkányosan megigéző tónusában hideg fehér szín helyet nem nyerhetett. Annál kevésbbé a görög építészetben és szobrászatban. A mostani görög épület- és szobormaradványok szemetbántó fehérsége az idők árjának barbár ványoló kezemunkája. Mert valamikor az Akro-polisz királyi csarnokai és Olimpia fejedelmi emlékei színes környezetükkel egybecsengő színpompában ragyogtak. És nem is valami finom, hangulatos, nüanszírozott színharmóniában, hanem erős, érces hangon szóló szín-fanfárban. Mert csakis ez a mély és vakító színezés tudott versenyre kelni a vidék zajosan ünneplő színpompájával. Kék, piros, zöld, arany, sárga, fekete szín emeli ki az épületek domborműveit és nyomatékozza tagozatait. Sőt magukat a falakat és oszlopokat, tehát a terhethordó, szerkezeti elemeket is sárgás-zöldes l azúrral igyekeztek a szobrászati díszek és a környezet tónusával összhangba vonni. A múlt század közepén Hittorf a szicíliai és Semper a görög építészeti maradványokon éles szemmel felfedezték az egykori színezés nyomait és e töredékes adatokból művészi intuícióval rekonstruálták az antik építészet színes világát, így tehát egészen természetes, hogy a görögök ezekbe a színdús, derült épületekbe vagy azok külsejére nem helyeztek rikító fényű, fehér márvány- és kőszobrokat vagy hasonló anyagú domborműveket. Ilyen díszharmóniát az ő finom érzékű, lágy átmeneteket, finom formákat, csendes derűt kedvelő lelkületük nem bírt volna meg. Azért szobraikat mindig színezték, ha nem is egyenlő művészettel és művészeti indokból. Legrégibb fa- és hasonló technikájú, durva kőszobraik (xaonon) kezdetleges színezéstől élénkek. A fa és morzsás kő megkívánták az időjárás elleni védelmet, amit a festékréteg nyújtott, de egyúttal kielégítette a primitív szinérzéket is. A görög szobrászat kialakulásával, finomodásával és bámulatos fejlettségével a színek nem tűntek el, hanem a formatökéllyel párhuzamos benső érzéssel finomodtak és választékosak lettek. A színekkel való élénkítés sohasem marad el, bármily anyagot használjon fel a görög szobrászat. A finom márvány rezgő csillogása, mélyről felvillanó fénye, ezüstös majd aranyos kiszüremlése nem igézi meg annyira a görög szobrász szemét, hogy a színekről lemondva, egyedül az anyagban rejlő őseredeti bájon bűvölődnék el. Neki több élet kell. A kőben szunnyadó életet látnoki szellemmel a felületre akarja vonni - - mint a nap az epidermis klorofilját - a felszínre igyekszik szívni és bársonyos lágysággal érzékelhetővé tenni. Mert amint a durva, pasztózus festékréteg leköti az anyag báját, úgy a finoman lazúros technika szerelmes gyengédséggel és szűzies szemérmetességgel verődteti ki a márványban rezgő anyagfinomságot. Azért a görög márványszobrok színezése nem oly férfiasán merész, mint az épületeké, hanem lányosan gyengéd, amatőrösen választékos. Az épületek homlokzati kőszobrai az anyag, az épület színezése és a nagy távlat miatt még erőteljes szólamokban szólaltatja meg a színek orkesztrumát; de közvetlen közelben, az épületek bensejében, finom anyagon mind harmonikusabb, lágyabb és szerényebb lesz. Fidiasz és Praxitelesz örökbecsű művei színes mezt öltenek és Nikiasz nem tartja méltóságán alulinak, hogy másoktól vésett szobrokat díszítsen ecsetjével. A görög márványszobrok életüknek derűjében nem néztek oly hályogos szemmel a zenés hangulatú görög világba, mint manap múzeumaink fagyos csarnokaiban. A milói Venus talán tengerkék szemekkel mosolygott megbabonázott környezetére és habkeblét, formás vállait, ölelésre ingerlő karjait lágy, szinte suttogó viaszk- vagy olaj-lazur tette csábosán puhává. Haja talán aranyos sárgán simult fejére és ruházatát leheletszerű zöld hullámozta körül. Most halott-fehérségben mélázik a Louvre saroktermében. A hódító szépség múzeumbeli számozott tárgy lett. Az idő kegyetlensége formáit nem tudta megtörni, arcának üdeségét ráncokba vonni, testének lágyságát megmerevíteni és kiszárítani; de százados álmában a föld törmeléke között a talaj nedvessége kiszívta életetadó színeit, leolvasztotta, kilúgozta eredeti színköntösét és így élettől rezgő báját elrabolta. Ez a sors érte valamennyi fenmaradt antik márványszobrot. Ha a barbárok durva ökölcsapását elkerülte, a földbe ágyalva elveszítette szineit: a talajnedvesség bomlasztó hatása elszívta a szobrok koloraturáját. Századok multán feltámadva sírjukból színtelen fehérségükben, mint kisértetek ráfeküdtek a renaissance és a XIX. század szobrászatára, mely lidércnyomásuk alatt csak formájukat leste el többkevesebb szerencsével. Lüktető életüket, delejes varázsukat színek híjján nem tudta előbűvölni.

E szines hatásra való törekvés még a bronzszobrokat is hatalmába ejtette. Maga az anyag magában már életet lehel; a bronz nem neutrális szín, mint a márvány fehérsége. Világos-sötét színfoltjaival és árnyékhatásával elevenséget kölcsönöz a szobornak. De ez még nem elégítette ki a színekre sóvárgó görög lelkületet. Azúrkék vagy zöldes patinával, részleges aranyozással, ezüstnek és ólomnak ötvözésével bizsergő életet ömlesztettek a holt anyagba. Híres chryselefantin-szobraik ugyanezen kolorista ínyenckedésnek szülöttei: a fából kinagyolt szobrot arany- és elefántcsontlemezekkel borították. Ilyen arany-elefántcsont' betétű és veretű szobor volt Fidiasz Parthenon Athenája és olimpiai Zeusa. Ezt az ércfelrakó művészet szülte színbeli változatosságot any-nyira szerették, hogy még márvány- vagy kő-szobraikat is élénkítették vele: sisakokat, páncélokat, kardokat, diadémeket, babérkoszorúkat ércből kovácsolva illesztettek a márványszobrokra. Majd lassanként többszínű márványból alakítják ki a szobrokat, ami a chryselefantin-szobroknak csak újabb változata. Ez az összeillesztő technika főleg a római szobrászatban virágzik ki, ahol a büsztök ruháját sötétebb tónusú, gazdag erezetű, színes márványból vésték. Különben a római szobrászat színezés tekintetében épp úgy nyomon követi a görögöt, mint a formákban, amit a vatikáni Augusztusszobor bibor, karmazsin-veres és kék színei most is láthatóan tanúsítanak.

Az ó-keresztény művészet szobrokban szegény emlékei az antik hagyománynak fentar-tásáról beszélnek. A keresztény síremlékek szegényes, darabos, összhangzatnélküli, főszi-nekkel való festést mutatnak. Egyelőre minden festői érzék az oszlopok csillogó fényére, a mozaikok mélyen ragyogó fenségére, a márványlapok tükrös ragyogására irányul. A román korban mind erősebben nyilvánul a szobrászi hajlam, de az épület szerkezeti ereje még nem bocsátja ki a szobrászatot dekorativ kereteiből és így bár a szobrászat már minden síkot feltagol, ritmusba oszt és gazdagon özönli el a falakat, önálló életet még nem igen él. A szobordísz tehát beleolvad a templomok díszítő elemeibe és részt nyer azoknak szines kiképzésében. A csúcsíves kor misztikus lendülete kiszélesíti a templomok ablakait és sötét, áttetsző, drágakövek szövedékévé varázsolja, amelyek Chartresben és a párisi Sainte Chapelleben leírhatatlan színpompájukban olybá tűnnek fel, mintha az istenség fénytengerét elrejtő fátyolok volnának. Semper szép mondása szerint a csúcsíves stíl még a napsugarat is megfestette. Hogyne színezte volna tehát szobrait, amelyek most már amorette-gyorsasággal és pillangó könnyedséggel lepik el a bejáratok oszlopait, íveit, a pillérek virágfejezeteit, a falak fülkéit, a fiálék menyezetes polcait, az oltárszekrények és szárnyak mezeit. A csúcsíves templomok szines hatása bájos tündérálomnak kaleidoszkopikus képe, melyben a színezett fa-és kőszobrok, mint királyi lények uralkodnak és tündéri fényben fogadják a hívek hódolatát.

Erre a bensőséges, festői korra egy formákban gazdag, erőben hatalmas, lendületekben utolérhetetlen, de szinérzékben koldus, megtévedt szobrászati idő következett: a renais-sance, amely az antik felfedezett színtelen emlékeinek formagazdagságában, vonallendületében, a kialakítások kecsességében vagy isteni erejében kereste a művészeti szép tetőpontját. A föld méhéből kiásott antik szobrok elszíntelenedett, megfehéredett formavilága teljesen megfelelt a római renaissance formákban tobzódó irányzatának. Michelangelo tisztán formákban mozgó zsenialitásának sem volt érzéke a színezés iránt. Hiszen még a sixtusi kápolna remek freskóiból is letagadhatatlanul kierőszakoskodik a „scultore" (szobrász), aminek Michelangelo magát nevezni szerette. Ha fel is tételezzük, hogy a századok pusztító ereje kiszívta e falképek szinerejét és kimarta a színek mélységét, mégis igaz marad, hogy Michelangelo az ecsetet vésőként kezelte nemcsak a monumentális formák és emberfeletti lendületek kialakulásánál, hanem a színezésnél is. Rafael mosolygó színharmóniáját Michelangelo soha meg nem közelítette, de nem is törekedett erre. így nem csoda, hogy a szobrok színezésének szükségét nem érezte, any-nyival is kevésbbé, mert az időviselte antik szobrokon sem észlelte. Ez a nagy mester művészetének letagadhatatlan hiánya. - - És Michelangelo gigászi ereje ránehezedett a következő négy század szobrászatára. De azért még a renaissanceban sem veszett ki teljesen a szobrok színezésének gyakorlata. Kedvesen ott ingerkedik a Robbiák terrakotta gyöngymunkáiban és Vasari tanúsága szerint a szines szobrok az ő idejében is mindennaposak voltak Firenze házaiban. A barokk és rokkokó még a faszobrokat is fehérre festette vagy arannyal vonta be, hogy az antik márvány-és bronzszobrokra üssenek. De ezen két utóbbi stílusban ne is akarjunk alapvető művészeti megoldást keresni.

A XIX. század annyi művészeti bűne között a legsúlyosabb a fehér gipszszobrok imádása volt. Winckelmann görög régészeti rajongása vakon bomlott a fehér márványszobrok fenségéért és beleélvén magát a görög művészet abszolút szépségének és felülmúlhatatlan tökéletességének gondolatába, minden szabad szárnyalást lekötött és szolgai másolásra kény-szerített. Nagyobb lelkesedéssel, mint alapos, kiterjedő ismerettel, az antik szobrok hófehér szűzi tisztaságára esküdött és sajnálkozó mosollyal nézte le a katholikus templomokban még mindig dívó szoborszinezés barbár hagyományát. Goethe „szép lelkei" csak a gipszszobormásolatok borzongást okozó glyptothek-jeiben érezték jól magukat. Bár Canova is kísérletezett a szobrok színezésével, de az antik esztétikusok hideg közönnyel fogadták. Ekkor jelenik meg Quatremére de Quincy munkája (1815.) az antik szobrok színezéséről, amelyben több görög szobrászati emléken kimutatja a színek használatát, de munkája a pusztában kiáltónak szavaként hangzott el és majdnem egy századig visszhangra nem talált. Simart chryselefantin Athena-utánzata és Gibson Venusa elszigetelt és nem méltatott kísérletek a szines szobrok sorában. És afelett már valóban csodálkozhatunk, hogy midőn a művészet minden terén a színekért rajongunk, midőn festészetünk már felszabadult a klasszicizáló iskola lidércnyomása alól, vérünk nem dermed meg ereinkben és hideg borzongás nem fut át tagjainkon, midőn sarkvidéki hangulatú szoborgyűjteményeinkben járunk-kelünk. A pétervári jégpaloták a mérsékelt övbe áthelyezve nem lennének lehetetlenebb helyzetben, mint színtelen márványszobraink a mi környezetünkben. Lakásainkban szinte tüntetőleg terpeszkedik a Makartstil színpompája: keleti szőnyegek, mélytüzű bordó függönyök , arany - áttörésű tapéták, sötétre pácolt bútorok, aranyozott keretek, ódon szövetdarabok, kinai selyemátvetők, japán legyezők, török bronzművek, impregnált pálmák, egyiptomi muhar-nádak, színes ablakok és - fehér gipsz- vagy márványszobrok. A lakás legapróbb részletéig keressük a bensőséges színeket és ezzel szemben nem irtózunk egy ilyen kisértetszámba menő hideg színfoltot tenni e sokszor barbár, de mégis szines interiő-rökbe. Makart legalább csontszinű aktokkal népesítette be ódonhangulatú, múzeumi változatú lakásait. Mi krétafehér büsztökkel, medail-lonokkal, vázákkal bontjuk meg lakásaink, termeink úgy ahogy összhangosított milieu-jét. Utcáinkon, tereinken, a bronzszobrokat művészeti eletünk sötét foltjaiként kerüljük és titokban mindnyájan karrarai márványért epekedünk. Pedig csak egy archeológiái tévedés félezredes nyomása alatt nyögünk, amely alól a felszabadulás mindenesetre nehéz és az újabb kísérletek dacára vagy félszázadig még el fog tartani, míg a nagyközönség elnevelt ízlése és szeme meg fog barátkozni a színezett szobrokkal. De művészeinknek merészen neki kellene vágniok, mert a művészetek országát is mindig csak az erőszakosak ragadják magukhoz.

Természetesen nem eshetünk egyszerre neki minden színtelen szobornak a festékes csöbrökkel és nem utánozhatjuk vak szolgasággal a görög szobrok színezését. Csak az elvet vehetjük át tőlük és azon eljárási módokat, amelyek a mi ízlésünknek, gondolkozásunknak, érzésünknek és éghajlati viszonyainknak megfelelnek. Északon nem lehet a színekkel olyan pazar kézzel bánni, mint Itália áttetsző, mélyszinű levegőjében vagy Hellász mesés színcsillogásában. Számolnunk kell szürke, ködös vagy enyhén szines, finom nüánszok-ban rezgő légkörünkkel, csapadékos éghajlatunkkal, kormos-poros gyári zónánk üledékes levegőjével. Hogy milyen óriási hatáskülönbséget okozhat az éghajlat festői tónusa, azt majdnem kézzelfoghatóan mutatja Márk Aurél aranyozott szobra a piazza del Campidoglión és Schilling aranyfuttatású szobrai a drezdai Brühlsche-terraszon. Az első napsugaras, virágillatos, áttetsző levegőben fogyatékos formaereje dacára imperátori fenség fényében ragyog; az utóbbiak sikerültebb plasztikai hatásuk ellenére parvenü hivalkodással szakítják meg a germán nyár szelíden hullámzó fényfátyolát vagy szürke telének ködös lágyságát. - - A mi szobrászatunk tehát szabadban felállított alkotásain kényszerülve van egyrészt lágyabb átmenetű árnyalatokban mozgó színekkel dolgozni és monochron szerénységgel beérni, másrészt nem annyira festékes színezéssel, mint inkább különféle szinű márvánnyal, kőanyaggal, fémdekorációval, lazúros inkrusztációval szines hatásra törekedni. Az interieu-rökbe szánt plasztikai műveken ugyanezen eljárások finom amatőr-ízléssel alkalmazhatók, de egyúttal a viaszlazuros beeresztés, leheletfinomságú és fátyolkönnyedségű színrétegezés szinte szerencsésen volna érvényesíthető. A szobák félhomályában elhelyezett szobrok formai szépsége ezen szines hangsúlyozás révén csak nyerhetnek bensőséges életükben. A szobrászat ugyanis a fény és árnytömegek eloszlásának művészete. Azért míg a színezéssel egyrészt az egyhangúságot akarjuk elűzni, másrészt az élek és vonalmenetek hangsúlyozásával a vonalak lendületét emeljük ki, hogy ennek nyomán az azokat kisérő és környező árny síkok annál több életet öntsenek az erősen megvilágított felületekbe.

Ily irányú szerencsés kísérletezések nem hiányoznak. Simart és Gibson után a berlini Graefe-emlék domborművein jelenik meg félénken és kezdetleges bizonytalansággal a szines plasztika. Diez, Kiessling és Grosse részben eredeti műveiken, részben a drezdai antik szoborgyűjtemény gipszmásolatain tettek kísérletet. Megérzik rajtuk az első dadogás darabos-sága, de egyúttal kedves bája is. A franciák közül Carpentier, Dampt es Riviére-Théodore kísérleteztek a színes plasztikával. A legmerészebb, teljesen öntudatos és valóban művészi értékkel bíró korszakos színes szobor Klinger Beethoven-je lett, amely annyi értelmetlen gúnyolódásnak, epés kirohanásnak volt céltáblája. Ma a XIX. század szobrászati alkotásainak ezen legkiválóbbját a lipcsei múzeum külön szentélyében őrzik. Klingernél alig akad nagyobb ismerője a különféle színes márványoknak és eddig nem akadt párja még az antik művészetben sem, aki ugyanazon szobron oly bensőséges harmóniába tudná olvasztani a szinte mozaikszerű összerakása márványfajtákat és a színeket oly élő összeköttetésbe hozná a szobron nekik juttatott részlet benső szerepével. Kisebb szobrain a festékkel való színezést is mesterien alkalmazza. Nálunk Ligeti alkotott néhány igazi gyönyörűséget okozó, többszínű büsztét. A Városligetben levő Anonimuszának hatása nemcsak a monumentális silhuetteben megmintázott alakjában, hanem a szobor bronzszinének és bisztravölgyi szürkés márványpadjának a környezettel össz-hangosított színhatásában is rejlik.

Ha volt bátorságunk a festészetben szakítani a múlt századelei festőietlen irányzattal és nyomán a renaissance festészettel versengő képírás zsendült; legyen lelkünk ahhoz is, hogy lerázzuk a pseudo-antik szobrászati jármot; mert életerős, artisztikus plasztika csak a kolorista felfogás érvényrejutásával fejlődhetik ki. E kiválóan formákban mozgó művészet csak úgy fog lelkűnkhöz szólni, ha festői-ségben teljesen felolvadó modern érzésünknek is eleget tesz. Az élettelen gipszszobrok iko-noklasztája a modern szobrászat megváltó géniusza lenne.

FIEBER HENRIK

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003