Valamikor régen, amikor még Angliában is olyan állapotok uralkodtak, mint minálunk, valamelyik iparművészeti intézetben egy szoba nyílott meg: a chamber of horrors, magyarul: a rémület szobája. Volt abban minden, ami az embert környékezi. A torzszülötteknek megnevezték az apját s azokat a boltokat, ahol árulták őket... Ez a szoba állandósult egy időre, s eredményes volt a fennállása. - - Nevetségessé vált e módon a gyáros, kereskedő, vásárló és „boldog" tulajdonos. Természetes, hogy ott ma már nincs szükség rá többé, de lelkemre mondom, hogy elkelne nálunk, a rikító ízléstelenség országában.

A nagyapáink nem igen beszélgettek művészetről. Nem volt „modern" berendezésük. „Palotában" se laktak soha, és mégis sokkal harmonikusabb életet éltek, mint a fiaik, unokáik, A kertben lévő diófából beh' sok érett, melegszínű pohárszék támadt falusi asztalos keze nyomán, amelyen meglátszott a becsületes munka szépsége. Hogyne. Akkor nem a mának éltek, de törődtek a holnappal. Egy-egy karosszéknek a formáján eltűnődött az öreg magyar heteken keresztül. Kinézte a helyét jóelőre és szeretettel vigyázott rá a születése pillanatától kezdve. Szinte hozzászabtak, olyan jól ült benne... Azokban a régi szobákban az almáriomban lévő házi szőttesnek levendulaillat volt a szagosítója. Kissé sárgás volt a színe, mert tiszta esővízben mosták. Igaz, hogy soká is tartott... A falakon acélmetszet lógott keskeny rámában, vagy litográfia. A magyar történet zivataros jelenetei, híres férfiak arcképe, meg sasos Napoleon. A családi képek megbámult vásznáról pedig az elődök szeme pihent meg az ismerős környezeten... Az asztalon színes üvegpohárban friss virág állott s alacsony, széles ablakok vasrácsa mögül piros muskátlik égő bokrétája kíváncsiskodott... Apáról-fiúra szállt sok-sok régiség. Fegyver, kristály, ékszer, porcellán. De, hogy a gazdáik immár letűnének, a sok szépséges holmi elkallódott ezerfelé. Régiségkereskedők még most is sűrűn járják felvidéki kúriák környékét.

Mindaz, amit most elmondtam, régi nóta. Azóta megváltozott a világ, s e változásról országokon keresztül úgy beszélnek hozzáértő emberek, hogy a parvenűség félszázada, amelyben kipusztult az emberek lelkének melege, a szépség, az ízlés, az igazság szeretete, röviden: a kultúra.

Vajjon igaz-e ez? Jöjjön velem az olvasó és ítéljen maga.

A lakóházak régi paloták másolásai, malterbői emelt kőhalmazok. Gipsz Herkulesek és Kariatidok tartják a kaput. A lépcsőház márványfala szobafestő tajtékos munkája. Aranyfestésű a lépcső vaskorlátja. Szárnyas puhafaajtók a mázoló legény kegyelméből tölgyfát füllentenek., a felettük lévő „korona" tudj' Isten, miből „alkotódott"... Ez a külső. Mert a lakások belseje még lélekemelőbb... Menjünk be talán.

A sötét előszobában állandóan lámpa ég, mint olasz templomok aranymozaikos belsejében az örökmécs. A falra botanikus kert festődött. Az előszobaszekrény ajtaján a Parthenon oszlopai vannak kifaragva. Az ebédlőben a tálaló a Pitti-palota motívumain van „szabadon" felépítve. Tudniillik majdnem olyan magas, ellenben kiugró bástyák és „üregek" is vannak benne. A tetején kancsók, tálak állanak, amelyeken csak azért nem szörnyűködöm, mert nem terjed oda fel az ember tekintete. Szépek. Áttört faluk van, négy fülük - ergo bátran kétkézre foghatják —, nem lehet bennük tartani semmit, és létráról töröl-getik őket. A falon „faburkolat" van — festve. Ahol ez végződik, ott olajnyomatok lógnak. A havas csúcsok svájci kunyhója vízeséssel, csolnakkal, pallóval, tehénnel, amelyet egy nő őriz kék szoknyában, piros zubbonyban és sárga fejkendőben. Hogy miért van valamennyi így öltözve, azt a gyáruk tudná talán megmondani, de lehet az is, hogy arrafelé ilyen a divat. Néha „csendélet" is akad, vagyis: jobblétre szenderült vadkacsa szőllőfürttel gar-nirozva, és a közismert agg franciskánus barát, aki irdatlan nagy hordóból pityizál... Kérem, ne álljunk meg a terített asztal előtt, mert abból baj lesz. A futón egész libapást van kivarrva, nyolc darab állat meg egy leány. Azt talán mondanom is felesleges, hogy az étkezők fele a mulattató jelenetet helyzeténél fogva állandóan tótágast látja. Különben, fejjel lefele, vagy ezzel felfele egészen egyre megy. Az üvegnemű „csiszolása" öntve van, késből, villából a forrasztások nyomán valami törmelék gipsz hivalkodik. Nődé menjünk tovább... Figyelem ! Van még dekorációs tányér is, ezüstözött habarcsból. A sólymásznő és párja „domborít" rajtuk, ezeket olasz figurinótól vették negyedáron.

A lakás háromszobás. A legnagyobb szoba a „szalon". Selyem a tapétája - - papirból. Louis XV. a bútora. Tavaly csinálták az akkor még Károly-körúton. Olcsó, de mutatós. A szőnyeget már vándorló székelytől vásárolták, s egészen olyan, mintha perzsa volna. Az állótükör alatt zöld mohából színes krizanté-mumok nyiladoznak, - - ezeket valamely kiállításnak karácsonyi vásárján vették az idén - tehát okvetlenül artisztikusnak kell lenniök. A falon gobelin van bársonyba rámázva. A házikisasszony festette vászonra „minta után". Jól sikerült, kellett is, hogy a „szerelmes lovag" című rokokó olajnyomat ne legyen egyedül. Most egészen egybeillenek... A dívány megett műpálma lógatja búsan a levelét. Nem szárad el és nagy helyet foglal. Az asztalkán „modern" üvegváza áll. Szellemes „művész" lehet a tervezője. Rózsaszínű, s akkora üvegtüskék vannak rajta, mint az ujjam. Hogy még színesebb legyen, a kisasszonykák tavalyi bébékalapjáról beletették a pipacsokat, zöld lombot és tartozékait... Az asztal alsó deszkáján van a könyvtár, kevés, de válogatott munkával. Például: Marlitt-regények, Eschtruth-novellák, Beniczkyné vannak névszerint képviselve. Díszműben sincs hiány, mert némely újság karácsonyi albumokkal is szíveskedik. Van ebben a szobában még szobor is: „természetes" színezésű törpécske, pipával a szájában. Ő együtt nyaral a családdal Leányfalun. Ott mindig a kapu felé mosolyog obligát gondtalansággal. Selyempárna ? Igen, mégpedig hattyús Lohengrin hímződött ki rajta, - de megfázunk a fűtetlen, lakatlan szobában, siessünk tovább.

A legkisebb szoba természetesen a háló. Ha vendég jön, kinyitják az ajtaját, amelylyel szemben tükör van, hogy „nagyobb" legyen a lakás. Ebben a szűk odúban alszik a família. Ha nem fér el, ott az ebédlődivány, amelynek tornyából előbb óvatosan leszedik a majolika-kulacsot a lepkével, nehogy „lemozogja" a gyermek. A vendégszoba tudniillik nem laknivaló... Hogy a konyha és egyéb mellékhelyiségek milyenek, arról ne beszéljünk, azt inkább elengedhetjük egymásnak.

Ne méltóztassanak mosolyogni, mert ilyen az élet. Amikor ezt mondom, hallom, hogy van vagyonos ember is, aki építtet magának, és berendezkedik... Óh igen... Magyarország a tornyos villák szép hazája, ahol minden nyugalomba vonult krájzler várúr akar lenni. S ehhez torony kell mindenáron. Fő, hogy kívülről imponáljon a „kastély". Bent azután szakasztott az az ízléstelenség dominál, mint a bérkaszárnyák lakóinál. Talán jobb az anyag, de a műveltség és ízlés színvonala ugyanolyan. E helyeken találjuk meg a rokokó dombornyomású porcellánokat, amelyeken - - akarva nem akarva — végigcsörömpöl minden vendég, itt van az „akvarell nyomások" melegfészke, a házalóktól vett.,képzőművészet" lerakodóhelye, s a „szecessziós" bútorstílus menedéke... Értsük meg jól. Nem kvalitásos művészek tektonikus tudással, vonalritmikával és színérzéssel megalkotott bútorait látjuk, de bútorgyárak selejtes, ornamentikával agyonhalmozott, konstrukciójában esztelen korcsszülötteit, amelyek épp annyira őszinték és igazak, mint azok, akik magukhoz váltják őket.

Miért van mindez így ?

Nagyon egyszerű az értelme, amelyhez nem kell egyéb, mint a társasélet figyelmes szemlélése. Elfogott bennünket kevés kivétellel a helyzetünkön túl való szereplési visz-keteg, az úgynevezett társadalmi obligók nem teljesítése, de hajhászása, amellyel szemben kultúrszempontból a standard of life-unk szállott alább. Ezzel kapcsolatban azután engedett a családi élet bensősége, melegsége, az otthon szeretete, amivel mindent megmondtam. Kiveszett tehát a komoly művelődésre való törekvés, a művészetek szeretete, következésképpen a biztos ítélőképesség, az ízlés. Ahol pedig mindez hiányzik, ott igazán pulvis et umbra sumus.

Max Klinger mondása jut az eszembe: „Vagyon immár építőművészetünk és szobrá-szatunk, festőművészetünk és sokszorosító művészetünk, sőt van díszítő- és iparművészetünk is. Életfelfogásunk széles és tömör kifejezése azonban hiányzik. Vannak művészeteink, de nincs művészetünk".... Érdemes vizsgálnunk ezt a néhány szót, de magyar szemüvegen keresztül... Nézzük csak.

Hogy a művészetek együttes hatásukban megteremtsék a művészetet, életfelfogásunk eme széles és tömör kifejezését, ahhoz erős, kitartó munka szükséges, amelyben gondolkodás nélkül a nemzeti talajra állva, az egyéniségek olvasztó tüzénél át kell formálnunk életünknek karakternélküli szürkeségét s be kell borítanunk színpompás zománccal, összefoglalván vele különálló drágaköveket. Nem kell ehhez egyéb, csak vasakarat. Minden művész és kritikus hordhat ehhez az épülethez egy-egy téglát, mindenki saját legjobb tudása szerint. S az eredmény kellő irányítás mellett lehetetlen, hogy elmaradjon.

Elnézem tárlatokon, meg egyebütt építőművészeink munkáját. Mindenütt nagy épületek tervezése, vagy bérkaszárnyák bevett stílusok szerint való felhúzása ötlik a szemembe. Alig találok valahol egyéni törekvést s ami különösen fontos, teljesen elhanyagoltnak látom a lakóházak, apró kunyhók szépségekkel telített világát. Kertépítészetről, interiőrök kiképzéséről szintén nincs szó, pedig világszerte építőművészek vezetnek e téren az otthonok megteremtésének kultuszában. Parlagon hever a temető művészetének a megoldása is, ahol az egyiptomi obeliszkek szaporodtak el dudva módjára, a pietás orvé alatt...

Szobrászainknak csupán elenyésző, számba alig vehető százaléka, foglalkozik éremművészettel. Pedig ezen a téren is temérdek munka akad. Ha elgondolom, hogy elsőrangú francia mesterek, német és osztrák művészek plaket-táit néhány koronáért megszerezhetem, míg a meglévő magyarokat alig bírom megfizetni, elfog a szomorúságnak nem közönséges mértéke. Mert ne feledjük el, hogy a jó plakett, tenyérnyi nagysága dacára, monumentálisabb alkotás, mint nagy tömegű bronzok semmitmondó felhalmozása s hogy igen sok báj és finomság vész el meddő küzdelmek közepette. Épp így vagyunk a sokszorosító művészetekkel: a fametszettel, a litográfiával, a rézkarccal... A fametszet a maga szépségével egyetemben úgyszólván eltűnt, néhány litográfiánk alig ismert, a rézkarcok szintén nincsenek a közönség szeme előtt, s amennyiben vannak, aránylag nagyon drágák. Meg is magyarázom, amit mondok. A worpswedei művészkolónia két mappában adta ki a rézkarcait. Mindegyik gyűjteménynek tizenkét lapja van s az áruk mappánként harminc márka. Egy-egy ilyen kollekció bármelyik szobának teljesen kielégítő művészi dísze s olcsó vászonpánttal szegve, üveggel leborítva, alig kerül pénzbe. Ugyancsak a németek bocsátanak piacra sorozatonként elsőrangú litográfiákat, amelyek darabja tizenegy márka.

Iparművészeti munkálkodásunk szintén nincs kellőleg szervezve. A bajt különösen abban látom, hogy egyrészt kellő alaptudás nélkül drága anyagbeli tűltengés állott be s az apró használati cikkek széppé tevésével alig foglalkoznak, másrészt, hogy legkiválóbb képzőművészeink, kevés kivétellel, idegenkednek az e téren való működéstől. Ezzel kapcsolatban azután eszembe jutnak az angol prerafaelisták s a többi nagyságok, akik hatalmas lépéssel vitték előre országuk kultúráját, amely kultúrának azonban - - ne feledjük el - - az volt az elve, hogy mentői nagyobb tömegeket ajándékozzunk meg a művészet kincseivel. Vagyis: a legideálisabb szocializmus, amely nemcsak az amatőr példányok parvenű divatját ismerte.

Mindezek után pedig elérkeztem a nézetem szerint legfontosabb helyhez, ahol a pennaforgatók közül valamennyien verhetjük a mellünket, nemcsak kicsinyek és jelentéktelenek, de a legnagyobbak is. És ez a közönség nevelése. Tartunk előadásokat elvont tárgyakról, akadémikus magaslatokon olyanoknak, akik nincsenek tisztában az elemi fogalmakkal. „Végigélveztem" néhányat. Röviden annyit mondhatok, hogy a háromnegyedrészben nőkből álló társaság olyan dolgokról hallott amelyekről csak évekig tartó komoly tanulással lehet megközelítőleg eleget tudni. Ahogy figyeltem a felolvasót, észrevettem azt is, hogy maga se tudja kellően az anyagát, így nevelni még önmagunkat se lehet... Van azonban kezdete mindennek - - az iskolában, gyermekek között, mert az a jövő társadalma, amelynek a lelke fiatalságánál fogva hajlítható, formálható, ám ha valahová, úgy ide kell önzetlenség, türelem, meg fanatizmus. Nyissuk ki szemük előtt a szép kertjének elzárt ajtaját s adjunk legalább az ő kezükbe művészkéz teremtette képeskönyvet, ha már a magunkéba nem foghatunk. Van valami - - elfogultsága dacára is, -- Morris híres mondásában: „The only work of art which surpasses a complete mediaeval book is a complete mediaeval building".

Mondhatná valaki, hogy a muzeumok, kiállítások erős oszlopai a művészi nevelésnek. A megjegyzésnek teljesen igaza van, de nem minálunk. Mert ahhoz, hogy múzeumokban, kiállításokon a tisztán tanulni vágyó közönség is megfordulhasson, három dolog szükséges. Az első, hogy a múzeumok, kiállítások rendezése mindenütt szakavatott kézben legyen, a második, hogy jó felvilágosító katalógust is lehessen pénzért kapni, s harmadszor, hogy ne legyenek rendesen zárva. Az utolsó abszurdumnak hangzik, pedig nem az. Hogy miért nem, az alább következik. A főváros lakosságának legintelligensebb része a dél-előttök folyamán kenyérkereséssel van elfoglalva, szabad ideje csak délután és este vagyon, amikor is minden nyilvános gyűjteményen lakat van, hogy a kiállítási csütörtökökről egyáltalán ne beszéljek, így azután a rémület élete nem változhatik a gyönyörűség életévé. Nem. Ezzel a rendszerrel az élet szépsége nem a fáradalmak, küzdés megérdemelt jutalmává, de a munkanélküliség megízesítőjévé fajul.

Nem marad tehát egyéb hátra, mint a szervezett munka, amely megteremti életfelfogásunk Klinger szerint való kifejezését. Olyan munka, ahol nemcsak a gazdag szakíthat a lombból, de a szegény is virággal ékesítheti kicsiny ablakát. És kérdem szeretettel: honnan fakadhat ennek a művészetnek a csirája ? Erre a kérdésre feleljen mindenki szíve szerint, de vigyázzunk, mert a felelettől függ a mindeneket átölelő magyar művészet jövendője.