AZ AESTHEZIS ALAPPROBLÉMÁJA
Az utolsó években igen föllendült a szorosan elméleti aesthetikai kérdések kutatása. Ennek oka az, hogy az acsthetikusok segítségül, vették a modern psychologia legújabb eredményeit s a regi deduktiv elméletek helyett az, érzelmek szétbontására vetették erejöket, sőt a psychofizika kísérletei is hatottak az aesthetikára: külön irány támadt, mely ezen módszerrel akart az érzelmek homályosságába a behatolni. Ezen értekezésnek nem célja a vázolt módon nyert eredmények áttekintését adni; hanem feltételezve őket, kritikát próbál gyakorolni felettük és e kritika kapcsán az analízisben egy új módot próbál alkalmazni, mely nagvohh belátást látszik ígérni az intencionált kérdésekbe.
Ha előveszünk egy modern psychologistikus aesthetikát, pl. Lipps aesthetikáját, vagy Volkeltét s összehasonlítjuk régebbi, az ú. n. metafizikai aesthetikákka! (Fischer, Köstling, Zimmermann stb.), akkor egy nevezetes különbséget fogunk látni. Míg a régebbiek Hegel, Herbart és részben Kant hatása alatt az aesthetika főproblemáját a szép lényegének meghatározásában látták, addig a modernek nem törekednek definíciókra, hanem ki akarják elemezni azon tapasztalati alkatrészeket, melyekből a szép támad, előáll.
Már Kant volt az, aki - - sok tekintetben saját ismerettanával ellentétben - - az aesthetikában újra lényegesen közeledett bizonyos metafizikai princípiumokhoz; nem tért ugyan vissza a régi Leibnitzio-Wolf féle tanhoz, mely az aesthezist zavarosan, azaz az érzékiség általt megélt intellektuális képzetek tartalmában kereste, azonban a döntő feleletben csakugyan letért az általa használt analízis szokott útjáról. Szerinte u. i. a szép végleges értelme a következő : a szép az érzelmek egy bizonyos faja, mely lámád akkor, ha valamely ábrázolás hatásaként a mi lelki minőségeink (azaz értelmünk és szemléletünk) egymással a megegyezés viszonyában vannak. Nem szólva arról, hogy ezen meghatározás körben forog ; - - mert a szépérzés = megegyezés előállítása az értelem és szemlélet, vagy pontosan követve az ő nyelvét, a képzeleterő1 között, már pedig épp azt kellene előbb tudnunk, hogy mit is jelent az a "megegyezés" —, megvan az a hibája is, hogy nem azt mondja meg, mi a szép, azaz, hogy ezen oly bonyolult és sokfélét jelentő érzésfaj milyen alkatrészekből áll, hanem hogy -hogyan keletkezett. Már pedig egy dolog tartalmát abból, hogyan támadt, nem lehet megtudni. Például ha tudjuk, hogy Newton hogyan fedezte fel a gravitációt, még mindig nem tudjuk, hogy mi az, S főleg azt, hogy igaz-e. Van azonban még egy másik baj is, ami sokkal nagyobb, mint a két fentebbi. Mert ha az első kifogás szerint e meghatározás cirkulus in definiendo, abból csak az következnék, hogy tovább és jobban kell elemezni. És ha nem is mondja meg, hogy mi a szép, hanem csak azt, hogyan támadt, még ez is igen sokat érne. A főbaj a következő : Azon alapok, melyekből a szép előáll, fiktívek. Ez ugyan a trantscendental-filozofia szempontjából nem volna hiba, ha a fikciónak azon értelme mellett maradna, amely a. kritikában szerepel. Kant u. i. megkülönböztet kétféle filozófiai föltételt minden tapasztalathoz. Vannak oly tételek, melyek alapjai a tapasztalati tudományoknak és vannak oly "habár fiktiv" képességek, melyek nélkül nem volna emberi tudat, mely ezen tételeket elgondolhatná s így e tételek az emberek számára nem is léteznének. Pl. a fizikának egy alaptétele, hogy az összes létezők kölcsönhatásban vannak (t. i. a térbeli létezők). Enélkül nem lehetne a természet megmagyarázásában semmire sem menni. De viszont, ha pl. nem volnánk képesek e tételt mi emberek fölfogni ("appercipiálni"), akkor nem is magyarázhatnánk vele. Az appercipiálásnak pedig szintén vannak föltételei. Pl. hogy minden fölfogás úgy támad, hogy a képzeteket külön gondoljuk és egymással összekapcsoljuk. Ha pl. egy tételben végtelen sok képzet volna, soha sem tudnánk a végére jutni, nem is köthetnők tehát őket egy tétellé össze s így nem is léteznék ez a tétel ránk nézve De persze, emellett nagyon lehetséges, hogy vannak ily tételek, csak mi nem tudunk róluk, mert a kapcsolatot és az elemeket nem bírjuk; ugyebár akkor ezen tételek függetlenek attól, hogy mi bírjuk-e e kapcsolatot létesíteni ? Ha bírjuk, ismerjük a tételt, ha nem, nem ismerjük. Szóval, a kapcsolat nem annak a föltétele, hogy a tétel igaz legyen, hanem annak, hogy mi tudjunk róla. De senki sem mondhatja, hogy a tétel tartalma függ attól, végig tudjuk-e gondolni, vagy nem. Tehát egy bizonyos képzettartalom igazi értelme nem állhat abban, ha megadjuk azon tudatfeltételeket, amelyek alatt keletkezett. Pl. ha azt mondjuk, hogy a szép úgy keletkezik, hogy az értelem és a szemlélet egymással harmonizál. Mert nem azt akarnók tudni, hogy mi a föltétele annak, hogy mi bennünk keletkezzék egy szépérzés, hanem, hogy akármiképp keletkezett is, miből áll az. Épp úgy, amint a testek kölcsönös egymásra hatásában nem fordul elő, hogy számunkra ez a képzet csak azért elgondolható, mert elemeit összefűztük, épp úgy a szépben sem fogja senki megtalálni azt a tulajdonságot, hogy van egy megegyezés az emberi ész és szemlélet között. Lehet, hogy van s hogy a szép így támad, de ezt a szépről nem lehet állítani. Ez nem a szép tulajdonsága, hanem a mienké, akik a szépet gondoljuk.
Valaki mondhatná, hogy az analógia még sem helyes azért, mert a fizikai igazságokra nézve mindegy, hogy ismerjük-e őket; ők igazak maradnak, akár tudunk róluk, akár nem; egy fizikai tételben sem fordul elő, hogy az elemeket össze kell kapcsolnunk. De nem így van az érzelmekkel a dolog. Itt nem mindegy, érezzük-e, vagy nem. Ha nem érezzük, akkor nincs is érzés. Míg ha egy igazságot nem gondolunk, azért az igazság marad. A felelet a következő: A valóság az, hogy sem az érzés, sem az igazság mint tartalom, ha elgondoljuk tőlük azt, hogy egy tudat gondolja és érzi őket, egyáltalában nem létezők. Létezik csak az, ami a tudat alkatrésze. Minden egyéb pedig nem létező. Ezen nemlétezés azonban korántsem = 0, hanem igenis fontos és nehéz fogalom. Az igazság nem létezik, hanem érvényes, az érzés pedig szintén valami olyas, amelyről állanak igazságok s ha ezek csakugyan igazak, akkor nem fontos, hogy van-e valaki, aki az általuk intenciónak érzéseket érzi.
Kant ezt a különbséget, noha ő maga ismerte fel úgyszólván először, nem tette meg. Ezért nem deríthette ki azt, hogy mi a szép, hanem hogy mi minő föltételek között hozzuk létre magunkban.
Azért foglalkoztunk oly sokáig ezen definiciójával a kriticismus megalapítójának mert lényegében átvették a romantikus filozófusok is s így hatása lényegileg - - habár nyelvi fejlődés által alig felismerhető terminusokban - - meg van máig.
Hátra van még, hogy e definíció voltaképi fikció jellegét is kimutassuk. Kant azért ragaszkodott ezen definícióhoz, mert gyönyörűen le tudta vezetni belőle az aesthetikai ítéletek altalános érvényét, azaz, hogy ha én valamire azt mondom, hogy "ez szép", akkor mindenkiről jogosan feltehetem, hogy ő is szépnek tartja. Persze, a gyakorlat mást mutat. A tapasztalat megtanít arra, hogy ennek épp ellenkezője igaz. Kell bizonyos hasonló nevelés, műveltség, sőt sokszor életmód és élettörténet, hogy két ember aesthetikai véleménye összevágjon. De Kant nem is ezt forgatja fejében. Ő csak azt állítja, hogy én bennem megvan az a hajlandóság, sőt követelés, hogy ami nekem tetszik, mástól is elvárjam, hogy épp úgy erez. Rövidség kedvéért csak megjegyzem, hogy ez csak bizonyos megszorítással áll. Hallgatólag feltesszük, hogy a többi ember is ugyanazon fizikai föltételek produktuma, mint én. Mihelyt arra gondolunk, hogy nemigen szokott előfordulni, hogy két ember esetében csakugyan így álljon a dolog, nem is követelhetjük, hogy ha nekem tetszik, neki is tesék. De tegyük fel, hogy csakugyan jogom van feltennem mindenkiről az érzéshasonlatot. Mit következtet belőle Kant? Azt, hogy ez azért van, mert alapszik két oly lelkiműködésfaj összevágásán, amelyek minden emberben megvannak. És igy termeszetes, hogy az érzés univerzális. Hogy a paralogizmus (helytelien következtetés) annál világosabb legyen, sematice írom fel : I. A szép keletkezik, ha értelem és képzeleterő (=szemlélet) megegyezik.
II. Jelen esetben fennáll ezen megegyezés (mindenkire nézve!)
III. Tehát a jelen ábrázolás szép.
Holott III. tételül csak azt lett volna szabad következtetni, hogy csakugyan jelen esetben egy hic et nunc szépérzés támadt. Az összefüggés tényleg fallacián alapult. Nemcsak hogy nincs jogom mindenkire nézve érvényesen kimondani egy ábrázolásról, hogy szép (ú. n. a priori ítéletben), hanem sehogysem. Csak azt szabad mondanom, hogy megvannak bennem a jelen esetben a szépérzés előállásának a kellékei. Már most bizonyos, hogy ebből következtethetem, ha a szépérzés csakugyan megvan bennem és esetleg mindenki másban, hogy akkor csakugyan van egy szépérzésem (s ez még nem is analytikus állítás !), vagyis köznapi nyelven : hogy a tárgy szép. Csakhogy épp abban van a bizonyításcsere (mutatio elenchi), hogy mi bizonyítani akartuk, hogy mi a szép és bizonyítottuk, miért állt elő a szép, mint érzés és ebből következtettük, hogy tehát, ha előállt akkor objektive is (a tárgyban) meg kell lennie. Nem szólva arról, hogy ily módon, amire voltakép kíváncsiak voltunk: a szép bizonyító praemiszái elsikkadtak s helyükbe az előállás psychikai faktorai csúsztak, csak azt állítom, hogy ez nem következtetés (a tiszta logika értelmében), hanem egy visszakövetkeztetés. Épp olyan, mintha valaki egy elhagyott szigeten egy órát talál és következteti (visszafelé), hogy egy ember járt ott. In obiektivo abból, hogy az ember ott járt, következik, hogy az óra ott maradt. Ez esetben még annyival rosszabb a bizonyítás, mert részei nem homogének.
Kissé részletesebben kellett e tétellel foglalkozni, mivel typusát képezi igen sok aesthetikai tételnek.
Hegel és Herbart aesthetikája, ámbár sok részletkérdésben nem tanulság nélkül való, mivel az aesthezis lényegét vissza akarták vezetni oly tényezőkre, melyek kiesnek e tudomány köréből, nem ad anyagot egy aesthetikai módszerre vonatkozó meggondolásokra. Hegelt úgy tekintik máig, mint a leghomályosabb magyarázót. E homály azonban nem ténybeli, hanem inkább történeti és psychologiai jellegű. Rendszere annyiban is nagyon tanulságos, mert az a tévedés, amely Kantban is megvan rejtett módon, nála leplezetlenül előáll. És ez: az aesthezis levezetése fiktiv funkciókból. Míg Kant látta, hogy a voltaképi probléma a szép megértése fogalmakból, addig ő nála már nem tesz különbséget a fogalmak immanens funkciója, mely = a széppel és a psychikai aktusok, mint eljárásmód a szépérzés létrehozásában. Nála e kettő egy. Ily módon természetesen az aesthetika mint tudomány nem volna lehetséges. Nála u. i. a szép a fogalom azon "állapota", mely átmenet a mássálétből a magánvalóságba. Tehát mint egész rendszerében, itt is nem tesz különbséget a fogalmak állandósága s a gondolatok folyamatossága között.
A kísérleti és leíró lélektan nagy eredményei nyomán az aesthetika is letért a régebbi spekulativ útról s a spekuláció új útjaira terelődött. A levezetés helyébe a lélektani leírás lépett. Ezen leírás, mint minden empirikus psychologiai magyarázat, keletkezés-magyarázat. A különbség közte és a régebbi irány között csak az, hogy amíg a metafizikai aesthetika oly tudattényekből magyarázott, melyek nem esnek bele a tapasztalat tartalmába, addig a genetikus irányzat főleg az érzetek és érzések fiziológiai paralellizmusával magyarázott. Lipps az érzések keletkezésének forrását a tudatnak a külső behatásra való reakciójában latja. Ezen elmélet, melyet eredetileg Heneke állított tel és Wundt tankönyvein át terjedt el, világos bizonyítéka a fölhozott fiziologikus paralellizmusnak. A tudatreakció, a lélek természetének meg-felelő visszahatást. u. i. két szempontból lehet értelmezni.
Világos, hogy az érzésre vonatkozólag ezzel semmi mondva nincs. Ha azt jelenti, hogy a külső hatásoknak van a tudatban valami megfelelője (jelen esetben érzés), akkor ez nem megkülönböztető sajátság, mely elkülönítené a képzetektől, akarattól stb. Ha pedig azt, hogy az ú. n. objektiv tudattartalmak (képzet, ítélet stb.) mellett vannak oly par excellence subjektiv mozzanatok, melyek mintegy mutatják azt a hatást, amelyet ezen objektiv tartalmak a tudatra gyakoroltak, akkor ez a tudat egy hipothetikus fogalmán alapul. Úgy képzeli a dolgot, hogy van egy lelki aktivitás, mely magába fogadja az objektiváló tartalmakat és ezen passiv szerepét kiegészíti egy aktívval, t. i. reagál érzelmekkel e behatásra. A tudat ezen elméletére ugyan nem mondhatni, hogy helytelen, de mindenesetre problematikus. Egy hipothezis jogosultságát azon képesség magyarázza, hogy tudunk-e vele a problémák fölfejtésében valamire menni. De föltéve, hogy igen, mit fog ezen hipothezis érthetővé tenni ? Meg fogja magyarázni, hogy miként állt elő az érzés (= subjektiv tudat-reakció). Vagyis legjobb esetben is egy keletkezés elméletet ad. Mint minden hipothezis, úgy az akcióelmélet is (így nevezik) megmagyaráz bizonyos tartalmat, amely miatt fölvettük. De hipothezisekkel egy tudomány sincs elintézve, a magyarázat ezzel csak kezdődik, de nem befejeződik.
Ezen fontos tény nagyobb megvilágításáért álljon itt egy példa. Kétségtelen, hogy pl. érzelmek között, ú. n. intenzív különbségeken kívül vannak minőségi különbségek is. Pl. amint különbözőleg vagyok (akármi okból!) dispo-nálva, ugyanazon érzés lehet bennem erősebb és gyengébb. De ezen közönséges különbségen kívül van egy sokkal nehezebb különbség is, melyet az akcióelmélet meg nem magyaráz. T. i, hogy pl. e két érzés között: öröm egy bizonyos szép tárgy látásán és öröm, hogy a sorsjegyem nyert, nem mennyiségi vagy legalább nemcsak mennyiségi különbség van. Ezek nem egyfajta érzések. Az akció-hipothezisnek már most meg kellene magyarázni azon okokat, melyek az egyik fajta érzést létesítik s a másikat. Ámde ezt nem teheti egyszerűen, mert erről az ő tartalmában semmi sincs. A hipothezis egész általában kimondja, hogy minden érzés = tudat-reagálás. És ha meg akarjuk tudni, hogy a különböző érzések hát miben különböznek, akkor kénytelen azt mondani, hogy a tudat reagálásának különböző módjaiban. Ez újra kétfélét jelenthet. Jelentheti, hogy a tudatra a behatások különböző erősségi fokban hatnak, ebből legfeljebb az érzések intenzív különbségeit lehet megérteni. Ha pedig azt akarja mondani, hogy a tudatreakciók nemcsak erősségben, hanem toto caelo különböznek, azaz fajilag, akkor egy lépést sem tettünk előre. Mert akkor fölmerül a kérdés, érdemes-e megmaradni egy oly hipothezis mellett, mely, hogy megmagyarázza a tüneményeket, saját magán kívül végtelen számú alhipotézist kivan meg, hogy érthetővé tegye a tudatjelenségek kvalitatív különbségeit. Fel kellene u. i. venni, hogy ahány fajta érzés van az emberben, annyi fajta (nem annyi fokú !) tudatreakció van. Mivel mi csak az érzéseinkről tudunk a belső tapasztalatban s semmiféle reakciót magunkban — az érzésektől megkülönböztethetőleg — nem tapasztalunk, tehát - eltekintve sok filozófiai nehézségtől - - legalább is annyi áll, hogy a jobbat rosszabbal cseréltük fel. Az érzéseink u. i. oly tünemények, melyek adva vannak, jól ismeretesek és megkülönböztethetők a megélésük folyamán, de a tudatreakciók nem élmények. Tisztán numerikusan sem lett a probléma egyszerűbb, mert ahány érzésfaj volt, ugyanannyi fajta reakciót kell feltennünk. Es ha a regresszus in infinitum nem magyarázat sehol sem, akkor az olyan regresszus, melynek tagjai szigorúan hipothe-tikusak, még kevésbbé. De regresszus in inf. ez egyébként is. Föltéve, hogy minden érzésfaj magyarázatául felállítottunk különböző fajú reakciókat, akkor felmerül az a kérdés, ezek maguk hogyan keletkeztek, tehát ezeknek is kell okokat kijelölni s így tovább.
Minden oly esetben, ha valahol regresszus in inf-ra vezet a magyarázat, bizonyos, hogy nem egy helytelen eredménnyel van dolgunk, hanem egy helytelen rendszerrel. Mert a magyarázat végső czélja a tapasztalat egyes eseteire nézve kimerítő felvilágosítást adni. És ha egy elmélet, mely ezt igéri és egész általában fölállít bizonyos összefüggést és a végen, mikor alkalmazásra kerül a sor, oly bonyodalmat hagy maga után, mely nagyobb és érthetetlenebb, mintha a jelenségeket tőle függetlenül tekintjük, akkor biztosan következik ez elmélet helytelensége. Röviden szólva: az akció-hipothezis még arra sem jó, amire szánták : a genezis fölfejtésére.
Ezek után szükséges volna egy jobb módszertani alapgondolat, melyből az aesthetikai egyes analízisek kiindulhatnának. Mert a valóságban úgyis úgy történik a dolog, hogy a speciálfejtegetések nem törődnek semmit az alapgondolattal. Mivel úgy sem lehet belőlük kinyúzni semmit, csak ott ténferegnek, emlékéül az emberi leiekből fakadó sistematikus szükségletnek, amelynek azonban igazán még látszólag sem igyekeznek eleget tenni. De nem kell gondolni, hogy ha semmi befolyást nem gyakorolnak a részletkérdésekre a helytelen hipothezisek, hogy akkor úgyis szárazra vannak téve: nem ártanak, nem használnak. Mert igen. is legalább heuristice sokat árthatnak. Mivel nincs megállapítva szigorúan a terület, ahol a kutatás folyik, nincs élesen formulázva a problémák sokasága s mivel a megfelelő analízisek hijján nagy aequivokaciók (fogalomcsusztatások) lopóznak be, oly zavar áll elő a magyarázás folyamán, mely minden logikus hajlamú embert bizonyos ijedségérzéssel tölt el. S miután már igen sok irányban elcsavarog abban a reményben, hogy végül mégis célhoz ér, akkor látja, hogy addig csak bizonyos kérdések voltak homályban előtte és most a régiek megmaradtak és az "adott" nehézségekhez új, beképzeltek járultak. Mert ahhoz, hogy valaki jól vessen fel egy kérdést, szükséges, hogy ismerje a megoldást már s hogy a megoldás esetén föllépő evidenciát össze ne cserélje azzal az ismerősség érzéssel, mely mindig föllép, ha valamivel sokat foglalkoztunk. Ilyenkor nem értjük a dolgot ugyan, de igen ismerős.
Felmerül a kérdés, van-e mód az érzések terén oly vizsgálatot eszközölni, mely nem az érzés eredetét, hanem tartalmát teszi- vizsgálat tárgyává, azaz azt, hogy miből, milyen alkatelemekből áll az érzés. Ez igen is lehetséges, amint a következő rövid megfontolásból kiderül.
Föntebb szó volt arról, hogy az igazság mint tartalom, vagy mint bizonyos lelki élményekben tartalmazott, független magától a megélésétől. Pl. Jelenleg senki sem fogja tudni, hogy Olaszországban tavaly hány szem búza termett (Bolzano példája), de bizonyos, hogy ha megolvasnók, egy véges szám jönne ki. Tehát van számértéke e szemek összegének, de mi nem tudjuk, melyik. Azaz, független a mi tudásunktól. Alkalmazva ezt az érzésfogalomra, így formulazhatjuk. Bizonyos, hogy az érzésekhez szükséges valaki, hogy őket átérezze. De mégis megkülönböztetjük gondolatban (!) azt a lelki folyamatot, melyben az érzés keletkezett és az érzéstartalmat magát. Pl. Örülök, hogy találkoztam egy emberrel, akit kerestem. Itt kétféléről van szó. 1. Bennem lefolyt egy procedúra, mely meghatározott időben kezdődött és egy másik időpontan végződött. Vagyis alapjául szolgált egy idődistancia. Ellenben miből áll az érzés ? Áll egy sajátságos komplezből, melynek egyik tagja egy képzet: t. i. a keresett ember képzete s az e fölé épült érzés a másik tag. Nagyobb világosság kedvéért egy eztrém példát fogunk fölhozni. Vegyük föl azt az esetet, hogy valaki nem tudja, mi az anyai szeretet (pl. mert nem nő), azaz ezt az érzést nem érezte. Mit jelent ez? Itt két féle van alapul vetve. Föl van tételezve először, hogy kell lenni egy olyas tartalomnak, melyet szeretetnek nevezünk. Megtörténhetnék, hogy bizonyos érzelem (pl. a szeretet) az emberekből kivétel nélkül kiesett volna. Ez azt jelenti, hogy azon lelki működések, melyek szükségesek ez érzés létrejöttéhez, ma mindenkiből kiestek. Tehát nem állhat elő az érzés. Itt nyilvánvalólag az érzést megkülönböztettük azon aktustól, (működéstől), melyben "megjelent", realizálódott. Vagyis a második mozzanat: az érzéstartalom aktusa. Ezért egész más részekből fog állani az érzés, mint azérzésaktus — a megérzés. Világos, hogy az aesthetika voltaképi tárgya csak az érzés. (A Gefühl an sich.) Es az is világos, hogy minden aesthetika eddigelé a megérzés hipothétikus aktsaival foghlakozott. Mert nagy különbség van köztük ismerettanilag! Az érzés egy a tudatos lény aktusaitól független tartalom, a megérzés pedig egy "itt és most" végbement folyamat, azaz reális létező, létezik itt és most ebben az individuumban. Míg az érzéstartalom nem mondhatni, hogy létezik, legfeljebb, hogy benne fekhetik egy reális aktusban.
Ha tán első olvasásra e nehéz megkülönböztetés nem volna elég világos, úgy azt mondhatom az olvasónak, hogy minden elvont gondolat evidenssé csak az alkalmazásban válik. Ez is. Erre nézve utalok eddigi régebbi speciális fejtegetéseimre s az ezután következőkre. Hogy e gondolat alapvető jellege iránt semmi homály ne maradjon, egy analízist fogok példa gyanánt végig vezetni egy ezután következő folytatásban.
Befejezésül csak a következőket fűzöm még hozzá.
Az aesthetikát mind a mai napig nem kezelték, külön saját területtel bíró pozitív tudománynak. Kant volt az első, aki hirdette, hogy az aesthetika külön princípiumokkal bíró tudomány. De mivel csak az aktusokat analizálta s nem a tartalmakat, valójában nem tudta elválasztani a transscendentalpsycholo-giától. A későbbiek akkora zavart csináltak a szépben, hogy egy rakásra tették, illetve azonosították az aktusokat a tartalmakkal. Ma újra határozott czél különválasztani őket s csak az aktusokat és a genezist vizsgálni. Hogy az oly kézen fekvő megkülönböztetés még sem vezetett a tartalmak analízisére (az ú. n. faenomenologiára), annak okait később egy részletesebb munkában szándékozom előadni. Világos azonban előre is, hogy ameny-nyiben az aesthetikát az aesthezis aktusaira akarják visszavezetni, ezen aktusok és a többiek között nem lehet valami kvalitatív különbséget fölmutatni s így az aesthetika azon tudomány máig, amelyben semmi más nem áll, mint amit rövidebben s "alkalmazások" nélkül a psychologiában az érzelmek keletkezéséről szoktak megírni. Holott minden érzés nem is tartozik az aesthetikába. S míg a psichologiában tényleg az érzések geneziséről van szó, addig az aesthéíika az érzéstartalmakról szól. Az érzések roppant nagy területét fogják be a tudományos megismerésnek. Egy részük a szociológiába, a másik az ethikába, a hamadik az aesthetikába tartozik. A psichologiába pedig egyáltalában nem az érzéstartalmak, hanem csak azon hipothezisek tartoznak, melyek az ő létrejöttüket magyarázzák. Az érzések épp úgy tárgyai a fentebbi tudományoknak, mint bizonyos képzettartalmak a mathematikának.
A föntiek világosabb kifejtésére a következő alkalommal igyekszem egy analízisét adni az ú. n. sekundär és terciär érzelmeknek, hol az aktusok és a tartalmak különböző volta egész világosan ki fog tűnni.
DR. VARJAS SÁNDOR
1 Kant ebben nem egyezik meg a modern nyelvhasználattal. Ő a képzeleterőt felosztotta produkcióra és reprodukcióra. Ma csak az utóbbit értik a pszychologusok e szón.
OLVASÓ ÖREG ÚR GLATZ OSZKÁR SZÉNRAJZA A MŰCSARNOK GRAFIKAI KIÁLLÍTÁSÁN A MŰVÉSZET 1000 KORONÁS DÍJÁNAK NYERTESE
