|
HAZAI KRÓNIKA
BUDAPEST MÚZEUMÁRÓL, amely kint a ligetben áll, s hivatalos címe Székesfővárosi Múzeum, utóbbi időkben sűrűn esik szó napilapok hasábjain. Régi Pest emlékeivel kapcsolatosan történik ez, amelyek folyvást, olykor némi pauzát tartva, de egyébként szép sorjában követik egymást, költőkkel szólva, a pusztulás szomorú mezején. Nem lehet tenni róla, mindig úgy volt, hogy új dolgok eltolják helyükről a régieket. Ma már nagyon kevesen vannak, szinte fel lehetne sorolni őket. budai és pesti házak, amelyek érintetlen öregségükben állnak azon a helyen, ahová annak idején kerültek diploma nélküli architektusok, inkább csak pallérok, egyszerű kőművesek, mint "műépítész "-ék építő kedvéből. Kevesen vannak, mindennap rákerül egyre a sor, a végső ítélet, a közmunkák tanácsának bontó engedélye, amely ellen nem hangzik más felebbezés, csak régi Pest mai krónikásainak érzékeny siratói. Ezek a megemlé-kezők szép és kegyeletes hangon búcsúztatnak minden darab követ, ami még ittmaradt e város lezárt múltjából, s ami, ha sokszor primitiv is, ha művészi szempontból alig mutat valamit, bizonyos, hogy fontos és igen jelentékeny szerepű, mihelyt Budapest historikusa veszi kézbe. Ilyenkor, egy-egy darab eltűnő Pest, egy-egy régi ház bontása kapcsán történik, hogy szóba kerül a Fővárosi Múzeum, mint ezt már a cikk elején jelezni szerencsénk volt. Azok tudniillik, akikben pusztuló műemlékek, elhaló szépségek iránt finom érzék van, akik romok közt is észreveszik, százados viszontagságok patinája alól kikaparják azt, ami nobilis, ami érdemes arra, hogy sohase haljon meg, amiből valami emberi intellektus ragyog ki, — ezek az archaikus érzékű urak, pesti dolgoknál, pesti emlékeknél, amint szemükbe régi kőport fúj a szél, a Fővárosi Múzeumot hívják segítségül, hogy e felszálló kőporból, e szétvert falak közül eltegyen és megőrizzen valamit az utókor és fajtáik számára. Sőt, a szó hibás, mert nemcsak "hívják", hanem Savonarolaként idézik, hogy ha már egy ily emlék, például egy budai polgári lakóház, úgy amint van, amint emberek forogtak, éltek és dolgoztak benne, udvarostul, erkélyestül, bútorostul, nem juthat be a Fővárosi Múzeumba, (bár a cél, az ideális feladat, föltehető, hogy ez volna minden múzeumnál, az, hogy teljes egészet, összefüggő képet adjon az életről, kultúráról, emberi vegetálásokról, nem pedig egyes, környezetüktől megfosztott, az életből kitépett darabokat), jöjjön a Fővárosi Múzeum, jöjjön és legalább a füstjét szerezze meg annak, ami valamikor valóságban, kőben és fában élt. Szerezze meg azzal az eljárással, amit általában követnek a múzeumok, amióta megvan a daguerrotip nevű találmány. Könnyű tudni, hogy itt nem másról, mint egyszerű fényképezésről van szó, fénykép-gyűjteményről, amely ma a múzeumok készletében hihetetlenül megnőtt, s muzeális munkában kitűnően bevált, megbízható, nélkülözhetetlen segédeszköz.
A dolog, az az eljárás, hogy a Fővárosi Múzeum, ha nincs rá más mód, hát fényképekben tegye félre, a fővárosnak még kinnt lévő, széjjelszórt emlékeit, oly kézenfekvő, annyira magától értetődő, hogy szinte humoros, nevetni kell, amikor valaki ezt komoly képpel javasolni próbálja, humoros, amikor Pest és Buda régi emlékeiért aggódó fürge chroniqueur-ök családapai gonddal hangoztatják. Hogy mégis megteszik, az egyrészt érthető okból, amit úgy hívnak, hogy az ügy iránt való szeretet, de másrészt élénk példa arra, hogy sokan, fürgeségükben, buzgóságukban, ügy iránt való szeretetükben mennyire nem ismerik éppen magát az ügyet, vagy hogy ne kerülgessük, mindjárt nevén nevezzük a dolgot, mennyire nem ismerik a Fővárosi Múzeumot. Még pedig nemcsak magánosok, nemcsak az ú. n. nagypublikum, amelynek minden megbocsátható (bár ezen a ponton ma már smokkság agyonvádolni a publikumot, amikor a Fővárosi Múzeum látogatási kvantuma folyvást nő, az idén már majdnem háromezernél több, mint múlt évben volt), hanem igenis, előkelő idegenek ebben szakemberszámba menő jó urak, riporterek és építészek, akik régi Buda és Pest építőművészetéről írnak, fölfedező hitben, Kolumbus gyanánt, olyfor-mán, mintha ma valaki a déli sarkra hajókáznék, s egyszerűen nem venne tudomást róla, hogy járt már ott előtte más is, nem éppen véletlenül egy angol tiszt, Shakleton. Minderre egy csomó szemelvényt lehetne adnunk, de nem tesszük, éppen csak felemlítünk pregnáns példa gyanánt, egy nem nagyon rég megjelent könyvet, amelyet az "Építő-Munkavezetők Könyvtára" adott ki, írta Petrik Albert, ezzel a címmel: "A régi Buda-Pest építőművészete". Kis könyv, zsebkönyv, nem valami jelentős könyv, amely tagadhatatlan szeretettel, de meglehetős szimplán tárgyalja a főváros meglévő műemlékeit, aztán pedig beleesik abba a hibába, amit fürge chroniqueur-ök is sietnek elkövetni, hogy az architekturális szépségek megőrzését a Fővárosi Múzeum feladatai közé sorozzák, mintha ezt a Fővárosi Múzeum nem tudná, mintha itt régóta nem folyna efféle munka, mintha Schönvisner óta Divald Kornélig nem figyelmeztettek volna sokan arra, ami ezekben az emlékekben hisztórikus vagy művészi érdekesség, s nem írták volna le régi Budát úgy, hogy objektív leírni való ma alig van. Kézenfekvő, nem szorul különösebb magyarázatokra, hogy kezdve a római építkezésektől, Aquincumtól, a múlt század Biedermayer-ízű lakóházáig, ami hírmondó kő fennmaradt Budapest múltjából, becses, nem tisztán amiatt, mivelhogy régi, hanem egyszerűen abból az okból, hogy jó, logikus architektúra, ami tudvalevő, hogy nem terem oly könnyen, mint ahogy hangzik és tanítják a katedrákon. Ez az architektúra, néhány oly kivétellel, mint a megújított Mátyás templom, maholnap visszavonhatatlanul eltűnik, igazán csak néhány utolsó mohikánt hagy meg belőlük a mai városrendezés, kiszorítja őket a Buda apró házai közé is mindjobban átlépő nagyvárosiasság, új közlekedési vonalak, új lakósok s a velük áttelepülő új szükségletek, üzlet és forgalom. Késő idők kíváncsi fiának, tudósainak nem marad felőlük más, csak egy csomó felvétel, rajz, metszet, térkép, amelyből aztán visszakonstruálhatja Budapest különböző képét, legteljesebben persze a tizenkilencedik századbelit, amelyről eddig vagy kétezer fényképet tart a Fővárosi Múzeum. Egy egész fényképtár áll itt a kutató rendelkezésére, amely szerves része a múzeumnak, amelynek gyűjtése még egyre tart, s amelyben, azt lehetne mondani: lefektetve vannak Budapest összes eltűnő utcái, házai, az egyes házak markánsabb részei, erkélyek, portálok, díszítések, belső architektúrák.
Amit ezek a fényképek, a maguk egyszerű, olcsó módján példáznak, ugyanaz variálódik több terem falán: Budapest. A főváros topográfiájának, területváltozásának, külső arculatának képe. Mindenütt az egyszer nagy ívben nekilendült, másszor stagnáló múlt, egész a tizenkilencedik század közepén beállt fejlődésig. Ritka nagyértékű anyag ez a száz és száz lap, egykorú munkákból előkerült metszet, rézkarc, kőnyomat. Elükön, mint korra legrégibb, egy tizenötödik századbeli színes fametszet vezet, Schedel "Register des Buch der Chroniken ... Nürnberg, 1493" című világkrónikájából, amely Budavárát mutatja, s akkor készült, amikor még teljes virulásban állt Mátyás király palotája. Meglehetősen fantasztikus kép, a historikusnak hűség szempontjából keveset ad, mindazonáltal artisztikus kézre vall, valami naiv, friss öröm ömlik el rajta, s vele, e fakult krónikáslappal indul az a sorozat, amelynek címéül oda lehetne illeszteni: Budapest művészei. Céhbeli és nem céhbcli rajzolók, erre tévedt kóborvérű idegenek, ú. n. világutazók, kalandor lovagok jelennek meg ebben a sorozatban, amint naplóik jegyzetei közé, vázlatkönyvük pergamenjére gyöngéd kézzel skiccelik fel Buda valamely részletét, emlék gyanánt, amatőrködésből, valamely német kiadó számára, vagy egyenest hadi célokra. Nagyrészük persze ismeretlen, nevüket nem tudni, de van köztük olyan is, aki bennt szerepel a művészethistóriában, például két németalföldi grafikus, De Hooge és Westerhout. E metszetek, festések, karcok, kőnyomatok elsősorban a kulturhisztórikusnak jelentősek, nézni lehet őket azonban artisztikus szemmel is, vizsgálni, hogy mikor, mily időben, miféle művészeket foglalkoztatott Budapest látképe, házai, a Duna és minden, ami ebben a két szóban szalad össze, pesti élet A festők, magyar festők, akiknek a főváros kedvelt témájukká lesz, egyszerre megsokasodnak, egész csapatra nőnek, amint belépünk a múzeum X. és XI. termébe. A képeken itt már csupa tizenkilencedik századbeli dátumot olvashatni. Kezdve egy Szentgyörgyi Tamás nevű, 1820 körül élt festő naiv, gyerekes előadasú, primitiv technikájú, de a maga nemében igen érdekes képein, a sor Barabás, Markó, Ligeti, Telepy, Brodszkyn át Háry Gyuláig tart, aki sok szeretettel rajzolt egy csomó budapesti motívumot, jelenleg Tabánról készít a múzeum számára rajzokat. E festők közt van több budai képpel Mednyánszky, Fényes, csak a legújabb generáció hiányzik teljesen innét, amelyből mintha kiveszett volna az a házakat, architektúrát, várostrajzoló kedv, ami például ma intenziven él modern angol festőkben, s különös módon megvolt két Budapestet járó nem magyarban, Jákob és Rudolf Alt-bán. Főleg ez az utóbbi, a tehetségben apjának erősen fölötte álló Rudolf Alt adta le sokszor névjegyét Budapesten. A fővárost festők klasszikus apja ő, képei, amellett, hogy erősen piktoriak, várostörténeti szempontból is igen használható dokumentumok az ötvenes évek Budapestjéről. A Fővárosi Múzeum két eredeti festményét és ötvenhárom nagyrészt színes kőnyomatát őrzi.
Rudolf Alt-on kívül, ez a főváros egy-egy motívumán megakadt festőkedv más idegenekben is megvolt, főleg a kiegyezési évjáratban, amikor egyre több, Budapestet ismertető külföldi, német és angol munka jelenik meg. Itt most nincs helyünk felsorolni és ismertetni őket, nem számítva azokat a lapokat, amelyek az újabban szerzett Vajda és Weiszberger-féle gyűjteményben várják, hogy kiállítódjanak. Külön és nem egy cikk témája volna a múzeum egyéb anyagának ismertetése, amely jóllehet elsősorban nem artisztikus pontról gyűjtő-dik, egy csomó oly dolgot tartalmaz, amelyek művészi megbeszélni valók. A török hódoltságból maradt emlékek, zászlók, okmányok, iparművészeti tárgyak, kezdve a múzeum legrégibb tárgyain, egy középkori aquamanile (XIII. sz.), amelyet a Duna vízéből halásztak ki, budai óraművek, fayence-dol-gok, céhemlékek, városi címer- és pecsétnyomók, mindezek apró darabokat hordanak Budapest majdan megírandó teljes biográfiájához. Lokális jellegűek, mindazonáltal országos érdekek fűződnek hozzájuk, mert tudvalévő, hogy mindig itt, a Duna e pontjain keresztezték egymást a magyarság felfeltörő energiái. Hisztérikus, egyben szociális vonat-kozásuak, társadalmakat és kultúrát illusztrálnak, de segítik azt is, aki elmúlt művészkedések nyomait keresi, segítik a fölötte szegény és ködfelhők közt járkáló magyar művészethistóriát, amely egyes jelenségek, korok között tátongó nagy ürességek miatt még mindig ott tart, hogy leír, fölmér, leír, nem ad evolúciós történetet, ellentmondásokba keveredik az eredet, az idegen hatások megállapításánál. Főleg a céhemlékek világítanak rá, hogy menynyire téves az a vélemény, amely nem is oly rég uralkodó volt, abban konkludált, hogy amiből itt valamelyes művészet ütött ki, az külföldről kapott kész import. Ehhez persze előbb még a céhek históriáját, egy külön világot kell felkutatni és megérni, ehhez még az anyag sincs teljesen együtt. Amit az érdeklődő ma talál a Fővárosi Múzeumban, ami eddig került össze a múzeum vezetőjének programmos gyűjtése, a véletlen, antiquáriusi buzgóság folytán és egyéb szövevényes utakon, ez csak bizonyos, bár valószínű, hogy nagyobbik hányada annak, ami széjjel van, pincékben, csöndes helyeken, familiáris gyűjtemények poros rekeszeiben,
d. i.
KÉPZŐMŰVÉSZETI FŐISKOLA. Az ország első művésziskolája nagy átalakuláson ment át. Jövőjébe vetett bizalommal vesszük ezt tudomásul, amint örömmel olvastuk 1908-ik évi értesítőjében, hogy múltja mindig a fejlődés képét mutatta. Művészetünk barátai kegyelettel fordulnak a harmincnyolc éves intézet felé, mely hosszú ideig mint egyetlen, majd mint első szolgálta a művészi nevelés ügyét. Működését nagyon szerényen kezdte s hivatása elsősorban rajztanárok nevelése volt. Jellemző az iskolára egyáltalában, hogy mindig a helyi viszonyokhoz alkalmazkodott.
Harmincnyolc évvel ezelőtt a magyar társadalom bizony híjján volt a legelemibb művészeti iskolázottságnak is. A rossz talajt gondosan kellett művelni és nagy emlékű báró Eötvös József ministerünk, ki egy "országos műiskola és azzal kapcsolatos rajztanárképző" felállításának gondolatát forgatta agyában, alaposan tanulmányoztatta az ügy érdekében az európai szakiskolákat Kelety Gusztávval. Eötvös szép tervének megvalósítása utódjára Pauler Tivadar dr.-ra maradt. Az ő minisztersége alatt nyílt meg az intézet, mint "Magyar királyi országos mintarajztanoda és rajztanárképezde", az 1871. évi október hó második felében. Első tanárai, Kelety Gusztáv igazgatósága alatt, Székely Bertalan, Izsó Miklós, Greguss János, Schulek Frigyes, Moreili Gusztáv, dr.-Plósz Pál, Haas József, dr. Henszlmann Imre és dr. Kármán Mór voltak. Ez első tanári kar 1873-ban Rauscher Lajossal szaporodott. 1875-ben az Izsó Miklós halálával megüresedett szobrászati tanári állást Huszár Adolf foglalta el.
Öt évig a Rombach-utca 6. sz. alatti lakóházban bérelt helyiségekben folyt a tanítás. Trefort Ágoston ministersége alatt épült fel, Rauscher terve szerint, az Andrássy-úti palota, hova az intézet 1876-ban költözött át. Az intézet első tantervében a következő tárgyak szerepelnek : alakrajzolás és festészet, építészeti és ékítményes rajz, ábrázoló geometria és látszattan, mintázás, katonai helyszínrajz, bonctan, műtörténet, lélektan és neveléstan, Speciális kezdetleges viszonyaink azt parancsolták, hogy az iskolában a művészet gyakorlatán kívül-aránylag nagy gond fordíttassék oly alapvető stúdiumok tanítására, melyek a művészet megértéséhez feltétlenül szükségesek. Mindenekelőtt azonban rajztanárokra volt igen nagy szükség, hiszen még ma is százakra, megy az oly középiskoláink száma, melyekből a szakszerűen képzett rajztanár hiányzik. Főleg ez utóbbi baj kényszerítette arra irányadó köreinket, hogy a művésziskolának elsősorban pedagógiai jelleget adjanak. A művésznövendékek és rajztanárjelöltek együttműködése azonban káros hatásúnak bizonyult úgy az előbbiekre, mint az utóbbiakra nézve.
Hasznára vált az intézetnek az 1880-ban alapított műfaragászati tanműhelyből kifejlődött iparművészeti iskola különválása, de viszont nagyon sokat ártott egész művészi életünknek az "epreskerti" telken épült Benczúr, Lotz- és Strobl-féle mesteriskolák elszigetelt volta. A Bajza-utcai műtermek lakóinak működése idővel el is vesztette tanulmány jellegét. Buen Retirojukat lassankint olyan állásfélének tekintették, melyet az államtól tanulmányaik jutalmául kaptak. A mesteriskolák igazgatói tudatában voltak a visszás helyzetnek s maguk óhajtották legjobban az egymástól elkülönített művésziskoláknak egy akadémiává való egyesítését. A mintarajziskola azzal közeledett a nagy reformhoz, hogy az 1886-ban megszűnt ingyenes esti tanfolyamot újra életbeléptette és 1906-ban továbbképző és grafikai tanfolyamot állított fel.
A művészeti osztályok, melyek 1897-ben külön szabályzatot kaptak, külön hivatásuknak egyre jobban megfelelő karaktert nyertek. Időközben a rajz-tanárjelöltek képzése is gyökeres újításon ment át, a tisztán művészi jellegű tantárgyak óraszámának növelése és az elméleti stúdiumok összevonása folytán 1902-ben halt meg az intézet régi igazgatója, Kelety Gusztáv. Az új igazgató Székely Bertalan, a művészeti és adminisztratív ügyek különválasztását óhajtotta, ami meg is történt s az utóbbiak vezetése Várdai Szilárd helyettes igazgatóra az intézetnek ekkor már 24 éves tanárára bízatott. Székely helyébe, ki 1905-ben a mesteriskolához ment át, 1905-ben Szinnyei-Merse Pál lépett. Az adminisztratív és gazdasági ügyek külön vezetése alatta is megmaradt s idővel oly praktikusnak bizonyult, hogy azt a mesteriskolák vezetői, egymásután kérték a maguk intézetei részére is. A Deák-Ebner Lajos vezetése alatt álló s 1897-ben 5 évi együttműködés után újra különvált női festőiskola szintén egyesült e téren az anyaintézettel.
Gyorsan következett ez újítások után az, ami a legszükségesebb volt : a művésziskolák teljes egyesítése és a rajztanárképzés különválasztása. A mintarajziskola és rajztanárképző a múlt évben az országos m. k. képzőművészeti főiskola címet kapta. E cím alatt sorakoznak most egymás mellé a többi országos művésziskolák is. A mesteriskolák, a régi mintarajziskola művészeti tanfolyamai és a női festőiskola, "szépművészeti akadémiává" egyesültek. (A két előbbi a Bajza-utcai épületekben.) Az Izabella-utcai régi otthon már csak a "rajztanárképző főiskolának" ad hajlékot. Az egész reform munka legnehezebb és leghálátlanabb részét Várdai ügyvezető igazgató végezte oly önzetlenséggel, amilyenről közéletünk szerepvivői közül alig van valakinek fogalma.
T. Z.
KITÜNTETÉSEK. Az Iparművészeti Társulat pályázatán a serleg tervére hirdetett 400 K első díjat Muhits Sándor, a 200 K második díjat Mayer Antal kapta. A szivardoboz első díját nem adták ki, a 200 K második díjat Mayer Antal kapta. A Szabó-féle hirdetési rajz pályázatán a 150 K első díjat Szirontai Lhotka István és Biró Mihály, az 50 K második díjat Krön J. kapta.
KÖRÖSFŐI ALADÁR "Két világ" című két rajzát közöljük ennek a füzetnek mellékletén.
VÁGÓ DEZSŐ rajzolta a 273., 278., 287. oldal fejlécét.
BODOR ALADÁR rajzolta a 298. oldal fejlécét. WEBER JÓZSEF rajzolta a 302. oldal fejlécét.
FALUS ELEK rajzolta a 315. és 318. oldal fejlécét.
KÜLFÖLDI KRÓNIKA
PÁRISI LEVÉL. Évről évre nagyobb a két nagy szalon termelése s ugyanily mértékben hanyatlik mindkettő művészi színvonala. Valaha az öreg Gérome háza éles ellentétben volt a Meissonierével, de ma már akár teljesen egybeolvadhatnak.
A baj oka a két szalon vezetőségének konzervativizmusában rejlik: hiányzik a szükséges verseny. A fiatalokat lehetőleg háttérbe szorították, érvényesülésüket megnehezítették. Most az történik, hogy évről-évre ismétlik önmagukat s minden emóció nélkül festegetnek körülbelül a vásári cserepes egy-kedvűségével, kik tisztában vannak cikkeik alakjával, színével és vonalaival. A horskonkouristák és szocietairek majdnem mindegyike kivétel nélkül pontosan beküldi a számára fenntartott négy vagy két kiállítási tárgymennyiséget az adminisztratív előnyök tudatában. Az övék a legjobb világítás, habár sokaknál épp én kívánatos volna, már a múlt érdekében is, hogy az úgynevezett rossz elhelyezést nyerjék, mellyel az újabb generációt kitüntetik. Látjuk, érezzük, hogy ugyanaz a hullám zúdul itt végig, ami a mai francia bourgeoisie jellemzi : a pénzvágy. és politika. Makacs, szívós harc folyik az elsőért s ha kell a második elem erejével. Apolló helyét elfoglalta Dujardin-Beaumetz, a művészeti miniszter. Politikai vagy művészpolitikai "szereplések" egy-egy állami megrendelést eredményeznek. Aki jó akrobata, tud beszéltetni magáról, neve megvan alapítva s nem kell többé vászna előtt művészi lázban égve tölteni egy emberöltőt.
Egy új "renaissance" következik. A politikáé. Az elmúlt századokban, míg az egyháznak ereje volt Franciaországban, a művészet volt leghatalmasabb eszköze, mint mindenütt. Ma a politika kezdi felismerni a művészetben rejlő erőt s naprólnapra jobban kisajátítja magának. Biztos tudomásom van róla, hogy a nagy szalonba több ily politikai tendenciájú festményt küldöttek be, de nem fogadtak el többet. Végül egyszer ezek is a közönség elé kerülnek majd. Ma még kétkedve fogadjuk az ily csempészésnek tetsző irányzatot, de behunyt szemmel nem lehet elmenni mellette. Egyelőre, úgy látszik, a művészet nem nyer vele, csak a pártok, melyek sugallatából e képek készültek. A tavalyi és megelőző tárlatokon beszéltettek magukról republikán és ultramontán művészi termékek. Garnier festő, a szobrász Baffier, sőt Roll festett tisztán politikai képet, többek között s különösen Rollé kiemelendő, kit egyébként nem lehetne azzal vádolni, hogy így pályáznék további sikerekre. A champs de Marsi szalon a köztársaságot szolgálja, kissé erőltetett szimbolizálással s nem minden konvenció nélkül. De az eddigi ily politikai tendenciájú képek célja — Rollt kivéve — egyelőre a könnyű feltűnés és anyagi érdek s gyakran megfeledkeznek a művészetről, a tájképfestők viszont — e tárlaton - a természetről, a figuralisták a népről, amelyből eredtek s honnét őszinteséget, erőt meríthetnének. Meglepő, mennyi a "hivatalos" festészet. S minő iskolás többnyire.
Egy vidéki városház dísztermének plafondképe Taverniertől. Lebegő nőkből és angyalokból összecsapott kompozíció. Egy másik, a francia honalapító Árpád-vezér : Vercingetorix ; egy óriási csatakép " a tourcoingi csata" Bontignytől ; Rixens tragikomikus dekoratív vászna : a "Nevelés". Egy női alak ül egy antik széken; mellette egy iskolásfiú, ki vitatkozni látszik egy rosszul öltözött iskolásfiúval. Ha ez nem is fejezi ki Rixens gondolatát és a kép címét, a harmadik fiú bizonyára mindent kimagyaráz, amennyiben illedelmesen kalapot emel. Ez a "Nevelés".
A múlt évben elhalt Maignan műveiből retrospektív kiállítást állítottak össze, melynél lélektelenebb kollekciót ritkán látni. Rixens vagy Flandrin festhet csak oly vásznakat, minő itt : Chlodobert király utolsó percei ; "VIII. Lajos egy leprást vigasztal" stb.
Leadták névjegyeiket két-három arcképen : Ferrier, Maxence, Chaplin, Bonnat, Marcel Baschet, kikről elég ennyit említeni. Az öreg Harpigniesről szintén, ki ismét elküldte az ő szürke egét és tölgyeit, melyet a legöregebb franciák egy félszázad óta oly annyira megszoktak ; Rochegrosse, aki a Montmartreon festi keleti képeit és s a képkereskedők Zo-ja, ki vásárra viszi a spanyol föld szépeit.
Antonin Mercié szabad óráiban festeni is szokott s a "Rire" Guilleaume-ját látszik mesterének venni e "Galatéa" festményében. A modellje előtt clérzé-kenyülő Pigmaliont csak Mercié festhette így e pásztás és "plasztikus" modorban, hol még a beszűrődő világítás is "plasztikus".
Jules Adlernek van egy komoly és nemes műve: a "Charleroi". E derék "öreg" művész mindig keresésben van s kimenekült a szibarita Babilonból, oda, ahol a munka, ifjúság és halál törik, emésztik egymást : a szegény bányászok közé, kik a földi poklokban, a kohókban és a föld mélyében verejtékeznek reggeltől estig. A sötét kémények fölött tragikus színek égnek s közöttük a kenyér és rög megkötött rabjai húzzák az igát.
A magyarok közül Migl Árpád egy női portraitje; László Fülöp "A német császár leánya" és "Orloff herczegnő" arcképeiben boszorkányos a rutin, a fogások ; a festékkel takarékos. Az öreg hors-concours Weisz Adolf, elküldötte az ő rendes évi két festményét, egy női arcképet és egy női akt-stúdiumot ; két igen erőteljes kép képviseli Perlmutter Izsákot, egy magyar genre és tájkép ; bár nem jól akasztották, a tárlaton kevés ily müvet találni ; Zubriczky Lóránt két ambicióval festett arcképet küldött : Etienne, a francia képviselőház alelnöke és Saint-Germain szenátor ; nem tudom, a verseci Ivanovics Pál, ki a katalógusban kiíratta, hogy szerb szülőktől származik, közülünk valónak számítja-e magát? Egyébként két pontosan megfestett női arcképpel vesz részt. Szirmai Tony kiállította Erzsébet román királynő, a spanyol királynő, Take Jonescu román miniszter a szállodások nemzetközi kongresszusa, a francia katonák pécsi emlékünnepének plakettjeit.
A nagy szalon szobrászati részében : Rodin egy kiváló női arcképe: Ellissief asszony; Alexandre Charpentier, a nemrégiben elhunyt jeles francia szobrász műveinek retrospektív-kiállítása; Trubeczkój herceg és Bugatti művei érdemelnek még külön felemlítést.
A champs-de-Marsi szalon ugyanazon akkordokkal kezdődik, mint a másik, a champs-elyséei. Ugyancsak egy födél alatt vannak Flameng, Humbert, Lavery, Gervex, Dagnan-Bouveret, Aman-Jean, Carolus Duran stb. Mind egy-egy fogalom ma már s mintha valamennyien művészi apátiában és közömbösségben élnének ...
Ménard újabb dekoratív panneau-jai ezúttal nem oly szerencsések mint a tavalyiak, melyeket szintén a kormány rendelt a párisi jogi fakultás részére. "Az aranykor", "Antik álom" hellénjei vérszegény és kifésült montmartrei legények, kik az Odeon színház klasszikus előadásain szoktak statisztálni. De a színek elevenek, a környezet telve fénnyel és levegővel. Maurice Denis, egy nemes "Magnificat"-tal szerepel, melyben a primitívek minden bája megvan.
A magyarok közt Kunfy Lajos két festményt állított ki, melyek közül az egyik magyar genre-kép : a "Szerelmesek", és a színekben szerencsés.
A szobrászati rész el van árasztva mellszobrokkal, egyébként kiemelendő alig akad.
Néhány szót még Dubufe-ről, ki mostanában halt meg s rendezője volt a marsi szalonnak sok éven át. A festészetéről keveset mondhatunk, inkább a rendezéséről, ezt sem előnyére, amennyiben hatalmával visszaélt mindenkor a magyar művészekkel - vagy egyáltalán idegenekkel szemben. A halottakról - - csak jót - - helyes ; de a tanulságot még sem hallgathatjuk el. Elgache, kit helyébe választottak, — jobb lesz? Ez attól függ, történik-e magyar részről valamely udvarias felkérés, hivatalos formában?
LENDVAI KÁROLY
A RESTAURÁLT PALAZZO BEVILACQUA BOLOGNÁBAN. A XV. századi bolognai építészet sajátos jellegét főként három tényezőtől nyeri. A földszinten végig futó nyitott oszlopcsarnok (portico). A mennyezetpárkány alatt egyenletesen váltakozó négyzetes vagy kerek nyílások. Gazdag terracotta díszítés. A jegyek a speciális helyi viszonyok következtében alakultak, s nem idegen hatás folytán, bár az építők, kőfaragók túlnyomó része más városbeli volt. Kivált a lombardiai : como-vidéki, milánói, chiavannai, luganói kőfaragók kaptak sok munkát a soktornyú városban. Ezeknek kifogyhatatlan faragó kedve meg is látszik a korabeli bolognai épületek díszítésén. Számos dekorativ motivumot ültettek át a bolognai építészek, búr ennek saját repertoirejából is szívesen merítettek. Ezidőben Bolognában dolgozott néhány toscanai építészről és kőfaragóról is tudunk. Pagno da Fiesole, Nicol di Marchionne da Firenze, Francerco di Simone Ferrucci da Fiesole és Bat-tisto-Francesco di Simone Fiorentino ezek. Munkásságuk azonban nem hagyott mélyebb nyomot a bolognai építészet fejlődésében. Mint a festészetben és a szobrászatban, úgy az építészetben sem volt Bolognának fogékonysága a firenzei művészet iránt. Tiszta firenzei modorban épült épülete egy sincs a városnak. A templomok közül csak a Chiesa della Santa visel magán, - - elsősorban homlokzatán határozott firenzei jelleget, de azt sem tisztán. Toscanai tervezőre valló egy-egy kápolnával találkozunk a S. Giacomóban, S. Vitaiéban, a S. Steíanóban, S. Giovanni in Montében és a Miseri-cordiában. A paloták közül mindössze kettő : a Palazzo Bevilacqua s a Vicolo delle lonzelle 2. száma alatt lévő szerényebb kis palota viseli magán a firenzei építészeti gondolkodás nyomát, ami itt elsősorban a földszinti nyitott oszlopcsarnok hiányában nyilvánul. Az előbbi a XV. századi bolognai építészetnek egyik legérdekesebb, s nemes arányainál, finom díszítésénél, tiszta harmóniájánál fogva kétségkívül legszebb emléke. Kevés olasz épület vetekedhetik e palota derűs, megnyugtató benyomásával. Érdekes bizonyítékát nyújtja a bolognai művészeti humuz átalakító képességének. Firenzei mester tervezte, kecses díszítményeinek nagy részét firenzei kéz faragta. S a zárt firenzei rendszer itt feloldódik, s bőségesen magába fogad helyi elemeket. A homlokzaton, firenzei módra hiányzik a portico, a fal téglányalakú mintával ékes, a bejárat félkörívvel záródik (a konzervatív Bolognában a XV. században még többnyire megtartották a csúcsívbe futó kapunyilást), a földszinti ablakok egyenes záródásúak, az emeletiek félkörívesek, s karcsú oszloppal ketté tagoltak, mint a Palazzo Riccardin, a földszintet az emelettől egyenletesen végigfutó párkány választja el egymástól. E sémán belül Ferrucci, a tervező s egy személyben kőfaragó sok engedményt tett a helyi művészetnek. A felső párkány alá négyzetes nyílásokat szánt, melyeket azonban a XVI. században befalaztak. Az emeleti ablakok záródása fölött stilizált ékítmény ül, ami speciális bolognai vonás s csúcsíves maradvány. A bejárat (az épület balszárnyán lévő mellékbejárat későbbi) és az ablakok szegélyét, valamint az emeletközi párkányt változatos ékítményekkel faragta teli, fölhasználva, kivált az emeleti ablakok ornamentikáján, a helyi motívumokat. Nevezetes bolognai vonás, hogy a bejárat fölött, ugyancsak pazarul faragott erkély ugrik ki, melyből az épület belsejébe egyenes záródású ajtó nyílik. Ez az erkély megszakítja a közbelső párkány nyugodt folyamatosságát, az ajtó az emeleti ablakoktól megadott egyenletes ritmusba visz diszonanciát, melyet még zavaróbbá tesz az ajtó fölött alkalmazott kis négyzetes nyílás. Hasonlóan beiktatott erkélyt találunk az 1382 —1384 között épült Mercanzián, a Palazzo degli Anziani-n (később átalakítva), a Palazzo dell' Arte dei Drappieri-n (1496 ; most Malaguli-palota), a templomok közül a S. Stefanón. A Palazzo Bevilaqua udvara a homlokzatnál későbbi, s már teljesen helyi karakterű. Lényeges szerkezeti és díszítési részeiben számos helyi épülettel árul el analógiát. Elrendezése a Palazzo Magnanihoz áll legközelebb. Földszinti oszlopcsarnoka a S. Giacomo Maggiore 1481-ben épített portikusával igen közel rokon arányban, a boltozás módjában, s az oszlopok egyes részeinek( formájában egyaránt. A földszinti oszlopcsarnok fölött végig futó terracotta-fríz csaknem másolata a S. Giacomo-beli por-tikuson látható fríznek, melynek a bolognai építészek közt igen népszerű mintájával még többször találkozunk a Museo Civico terracottái között. A homlokzaton toscanai modorban kezdett palota építése, az udvarhoz jutván, tiszta bolognai jellegben folyik tovább, miután ez már a fronton is jelentékeny engedményeket csikart ki magának. A helyi művészet érvényre tudta juttatni saját meggyőződését oly vérbeli toscanai építésszel szemben is, mint amino a fiesolei Ferrucci volt. Sokan tagadni szokták a bolognai művészet stílképző képességét. Minden idegen hatás után kapva kapó, ekklektikus hajlamúnak mondják. E sorok írója megkisérlette, hogy e balvéleményt a festészetre nézve eloszlassa. Az építészetre vonatkozólag a Palazzo Bevilacqua nyomós érvet szolgáltathat ez irányban, ha azt a helyi emlékek ismeretének alapján analizáljuk. Bizonyítja, hogy a helyi művészet nem egyszerűen átvette az idegen művészi elemeket, hanem azokat átalakulásra késztette. Nem ő hódolt be, hanem fordítva. Olyanok, kik a helyi építészeti emlékek alapos ismeretének híjával szűkölködnek, a Bevilaqua-palotának a bolognai építészet fejlődésében oly szerepet szeretnek tulajdonítani, mintha az a toscanai építészetnek a bolognain diadalmaskodását jelentené. Ezek az épületen nyilatkozó bolognai jegyeket ilyenekül nem ismerik fel, hanem egyszerűen a tiszta toscanai építészeti gondolkodástól való eltévelyedésnek, - - quasi "gixernek" — tartják.
Bologna környékén igen rossz építőanyag található. Ezért a város építészeti emlékei hamar szorulnak restaurálásra. A Palazzo Bevilacquát is nagyon kikezdte az idő. Homlokzatán rohamosan porladoz-nak a Ferrucci éldtményes faragványai. Szerencse, hogy a nemrég elhunyt Alfredo Tartarini oly időben rajzolta azt le lelkiismeretes pontossággal, midőn a formákat még ki lehetett vennij vagy legalább ki lehetett találni ; a keresztmetszetet is feltüntető rajzot a helybeli Accademia di Belle Arti őrzi. A palotának nem kevésbé szép és érdekes udvarát a jelenlegi tulajdonos, Lamberto Bevilacqua legújabban restauráltatta, a San Francesco, a Palazzo del Podesta, del Re Enzio, a Palazzo Notarile és Palaviccini érdemes és nagy tudású restaurátorának, Alfonso Rubbianinak vezetése alatt. Rubbiani-nak a helyreállítás alkalmat adott arra, hogy a palota történetét, részben források alapján összeállítsa, s a restaurált részeket kitűnő reprodukciókban kiadja.1 A palotát Nicolo Sanuli, Bentivolgio-párti előkelő bolognai polgár, Pozzetta grófja 1480-ban kezdte építeni az akkor strada di S. Mamolo-nak (most via d'Azeglio) nevezett utcában. Messer Nicolónak 1482-ben bekövetkezett halála után özvegye, Nicolissia Castellani folytatla, s 1484-ben nagyjában be is fejezte az építkezést. Madonna Nicolisia korának egyik híres asszonya volt, irodalomnak és művészetnek pártolója, akinek Sante Bentivoglióhoz, a nagy II. Giovanni gyámjához való szerelméről sokat olvashatunk a régi bolognai krónikákban. Ez a szerelem a Palazzo Bevilacqua építési történetébe is belejátszik. Rubbiani meggyőzően fejti ki, hogy az udvar terracotta frízében ismétlődően visszatérő férfiprofil a Sante vonásait örökíti meg. E föltevés valószínűségét növeli azon körülmény, hogy e fríz, kevés változással előfordul a S. Giacomo melletti portico-n is, mely II. Giovanni, a Sante gyámfia, 1477—1481 között emeltetett. Nicolisia a régi szenvedély emlékének hozott áldozatot, midőn a palotát, rokonai helyett végrendeletileg a Bentivogliókra hagyja. A végrendeletnek 1506-ban tettek eleget.
A palota tervezőjéről nincs írott adatunk. Venturi szerencsés stílkritikai egybevetésekkel már régebben megállapította, hogy a homlokzat faragott díszítései a Bolognában hosszan tartózkodott fiesolei Francesco di Simone Ferruccitól, a S. Domenico-beli Alessandro Tartagni-síremlék mesterétől valók. Minthogy a palota homlokzatán a főhangsúly az ékítményre esik, s minthogy az elrendezésben határozott toscanai elv érvényesül, Rubbiani joggal teszi föl, hogy a homlokzatnak egész tervét is Ferrucci készítette és vitte ki, az építés gyakorlatában járatos valamely helyi pallér (capo maestro) közreműködésével. A homlokzat még a Sanuti életében készült el. A legutóbb végzett restauráláskor kitűnt, hogy az emeleti ablaksor fölött kis négyzetes nyílások helyezkedtek el ; ezeket a XVI. század közepe tájt falazhatták be, a midőn a most látható tető-párkányzat készült. Az udvar loggiáit Nicolisia építtette, 1482 — 84 között, ismeretlen helyi mesterrel ; teljes befejezésük azonban a XVI. század közepéig húzódott. A loggiák díszítése érdekében legtöbbet tett Lorenzo Campeggi biboros, aki 1531-ben a palotát 4700 arany talléron megvette Alessandro Bentivogliótól. A Bentivogliók nem sok gondot fordíthattak rá, mert alig hogy a palota birtokához jutottak, rá két hónappal kiűzettek a városból, ahol visszatértük (1511) után sem találhattak többé nyugtot ; a palotát II. Gyula 1507-ben konfiskáltatta, s csak 151 l-ben, a X. Leó jóakaratából került vissza a Bentivogliók birtokába.
A restaurálás alkalmával fölszínre kerültek azok a díszítések, meryekkel már Campeggi ékesítette a loggiákat. Ezek közül különösen a festett frízek keltik föl az érdeklődést, mert ezek tipikusok a korabeli bolognai építészetre. Az egyik ilyen friz az emeleti oszlopsor fölött, közvetlenül a párkányzat alatt fut köröskörül. Ismétlődő főmotivumul mezítelen felsőtestű groteszk férfialakok szolgálnak, akik hosszú száron függő ékítményes medail-lonokat tartanak, s akiknek halformájú alsótestük csigavonalban kanyarodó stilizált növényi szárba megy át ; herma, tábla, stilizált madár és rozetta a mellékmotivumok. Rubbiani e frízt meghatározatlan ferrarai festő művének tartja. Mi inkább bolognai művészre gondolunk, s jelesül Amico Aspertinire. Aspertini a források szerint keresett fríz festő volt. Több enemű rajza, s egyébfajtájú dekorativ festménye maradt ránk, melyekről másutt részletesen szóltunk.2 A Palazzo Bevilacqua-beli frízhez nagyon hasonló motívumot találunk egyik rajzában (Uffizi, 1540, 370). A frízen a halvégződésű groteszk alakok arctípusa, az igen jellemző fésületű hajzattal, nemkülönben a nehézkes arányok, s a hibásan rajzolt karok és kezek Amicóra vallanak ; jellemző rája ez alakok rövid nyaka s kissé púpos háta is, amivel nála olyankor is találkozunk, midőn nem akar groteszk hatást elérni, mint például a Palazzina della Viola címerpajzsot tartó két puttiján. Az Amico frízénél egy-két évtizeddel későbben, de ugyancsak Campeggi biboros alatt készült az emeleti loggia szalagdíszítménye. Spirálisan csavarodó akantuszlevelek között élénk, ritmikus taglejtésű puttik és oroszlánok bújnak elő. A Bolognában gyakori motívum és az alakoknak stílbeli jellege itt is bolognai festőt tételez föl, aki formailag Bagnacavallóhoz áll közel.
Az emeleti loggia boltíveitől és a fölöttük húzódó keskeny terracottaszalagtól alkotott cikkelyekben a restaurálás alatt, különböző történeti alakok polikróm profitképeivel díszített medaillonok kerültek napfényre. Ezeket kétségkívül valamely íerrarai festő festette, a XV. század végén. Donna Nicolisia a palotát 1484-ben, egy Rubbiánitól említett okirat szerint megbecsültette, 8160 líra értéket állapítanak meg a becslők, Benedetto da Pistoia és Giacomo Filippo da Ferrara pittore, akikről az okirat azt mondja, hogy "ügyes és avatott emberek, s jó ideje és alaposan ismerik a házat, annak építését és a raja fordított költségeket". Ez okiratszövegéből, s azon körülményből, hogy a palotán nem találunk más ferrarai s a XV. század végéről származó festményt joggal következtethetjük - s csudáljuk, hogy e következtetést Rubbiani le nem vonta —, hogy az említett profilfejeket Giacomo Filippo da Ferrara festette, akinek, tudomásunk szerint ezek volnának első ismert művei. Ezeknek pedig 1482—84 között kellett készülniük, amely időben t. i. Nico-lisia az udvart építtette.
Restaurálták a termeket is, melyek a Bolognában megkoronázott V. Károly császárt és a tridenti zsinatnak a pestis elől az arnoparti egészséges városba menekült tagjait látták egykor vendégül. Rubbiani a régi bolognai díszítőfestészet nyomán egy archaisz-tikus és mégis modern dekorativ stílust fejlesztett ki, melynek legsikerültebb példáit a szintén tőle helyreállított S. Francescóban s a Palazzo Comunale Sala degli Sposi-jában találjuk. Ez irány hívévé oly jeles művészek szegődtek, mint Sezanne Evangelisti és Tartarini. Ez utóbbi volt segítségére Rub-bianinak a Palazzo Bevilacqua belső helyiségeinek díszítésében. A modernizált frízeknek, ajtó- és ablakkeretezéseknek e termekben való alkalmazása ellen nem lehet kifogást tenni, mert ezeknek nagy része különben sem őrizte meg XV. századi jellegét. A különböző tulajdonosok a maguk korának ízlése szerint alakíttatták át a belső díszítést. A mai bolognai művészeti törekvéseknek a palota jelenlegi gazdája legnemesebb irányát választotta.
GEREVICH T.
1 Alfonso Rubbiani : II palazzo Bevilacqua in Bologna. Milano, 1908. Alfieri e Lacroix. 8-r.
2 Traccio di Michelangelo nella scuola di Francesco Francia. Bologna. 1908, Tip. Azzognidi. 8-r.
LONDONI LEVÉL. Fuchs Emil hazánkfia, a szobrász és festő, Londonban él nyáron. A Regent's Parkban. Ott van szép villája: az "Abbey-lodge". Terebélyes fáktól hűs, gondozott angolkert környezi. Műtermének külön épülete alig is látszik ki a lombok és virágok közül.
Mire vége a virágpompának és a londoni nagy saisonnak, elmegy Amerikába. Ott tölti a telet. És arcképeket fest amerikai milliomosoknak. Bájos, finom, édes arcú leányokat, asszonyokat. A gazdag emberek kedvelt festője ő. Szereti, megérti és szi-vesen megfizeti képeit a londoni és az amerikai nagyközönség. Nem mond nekik semmi újat, érthetetlent, nagyot. Évekkel ezelőtt, mint szobrász alapította meg a karrierjét, mikor Viktória királynő és Albert herceg portréit mintázta meg plaketteken. Ezzel megnyerte az udvar kegyét. Összeköttetéseket és barátokat szerzett a high life-ben. Ma, ha Garden-party-kat ad, kertje megtelik a londoni elité-társaság szine-javával.
Sok arcképe van: kőben, bronzban, gipszben és - - vásznakon. Mind finomak és udvariasak. Az asszonyokat evening dress-ben festi meg, amint kecsesen elhelyezkednek egy-egy kényelmes süppedős karosszékben. Még a kedvenc ebecskék sem hiányoznak selyem szoknyáik mellől. Férfi arcképein is mind azt keresi, ami tetszetős. Van egy arcképe Sidony Smith úrról: hódító angol férfiszépség, valóságos Dorian Gray. Egy fiatal, csinos modelleányról Rosie-ról festette legjobb képét. Nagy karimás fekete kalap alól kikandikál a szőke, fehér üde arc. Úgy hat, mint egy Lawery-kép.
Szobraiban is festő. Igen hatásos nagy szoborműve az "Anyai szeretet", meg egy bouguereau-s Madonnája. A zongoraművész Paderewsky-t is megmintázta egy kis büsztön, a talpazatra gondosan odahelyezvén a lantot és a pcílmaágat. De már Lord Halier-ről, az ismert nevű angol polti-kusról készült márványmellszobrán, mint komoly plasztikust látjuk: görögös arcon formák megfigyelője és megértője.
Fuchs Emil régen elszármazott tőlünk Magyarországról. Művészi életünkhöz alig köti valami. Csak a vére fűzi a magyar földhöz : fent született valahol a felvidéken. Nálunk ismeretlen a neve. Sikereket ott arat, ahol dolgozik, a Gainsbourough-ok hazájában. Pedig ennek a nagy mesternek semmiképen sem egyenes ágú ivadéka Fuchs Emil.
O. K.
ADATOK MŰVÉSZETÜNK TÖRTÉNETÉHEZ
HIEBNER IZRAEL. A Lőcsén az 1662-ik évben nyomtatott Janus bifrons seu speculum phy-sico-politicum című könyvben Eperjes város réz-metszetű látképe megjelent, melynek jelzése : "H. se. (ulpsit), W. dél (ineavit)." A művet Weber János Eperjes város bírája és gyógyszerész adta ki s Szelepcsényi György esztergomi érseknek ajánlía. A W. betű talán Webert jelent, aki tehát a képet rajzolta ; metszője Hiebner Izrael eperjesi rézmetsző volt.
—297.
BELSIUS. Bocatius János, eperjesi, majd kassai tanító, később ugyanitt a város jegyzője és bírája Hungaridos Libri Poematum V. című, latin nyelven írt költeményei közt egy Belsius nevű képírónak őrizte meg emlékét. A vers így szól :
Ille ultra crepidam sutor sapit ; instar Apellis
Tu vates artem junge colore tuam.
Cuique suus crepitus bene olet :
Piato dixerat olim ;
Propria censori dulcia quaeque suo.
Bocatius említett műve Bártfán, az 1599-ik évben jelent meg. —298.
LANG JÁNOS LŐCSEI KÉPÍRÓ. Kassa város levéltára egy 17-ik századbeli lőcsei kereskedő Schuldbuchregisterét őrzi, amely Lőcse művészi és műipari múltjára is nem csekély érdekű feljegyzéseket foglal magában. A kereskedő vevői közé tartozott ugyanis Pollák Kristóf, Nunhert Pál és Genersich Dávid ötvösmester, Pál kőfaragó, Kinél Márton kardcsiszár, Kolwitz György és Roth Márton asztalos mester, akik közül az utolsó kettő minden valószínűség szerint az ottani Sz. Jakau templomban levő epitaphiumok és templomi székek mestere. Két képíró neve is olvasható a könyvben ; az egyik Spillenberger Sámuel (1640—1641), akivel csakhamar Kassán találkozunk ; a másik Láng János. Közöljük a reá vonatkozó könyvkivonatot, amelyből kitűnik, hogy 88 dénárnyi adósságát saját keze munkájával dolgozta le :
"Nr. 14. Anno 1640. Hans Lang maller, der Schreyberin Sohn soll
Anno 1639 den 23 Mey nahm er 1/2 // minium a .. den. 22. 1/2 nessig weisse ? .. den. 6.
den 3 Jullio 1/2 // Bleyweis a .. den. 30.
den 20 Octobris wieder 1/2 // Bleyweis ... den. 30.
Anno 1644.
Anno 1644. Hans Lang der mahler soll haben. Den 16. Marci zahlt er mit arbeyt den. 88."
—299. KEMÉNY LAJOS
LIBAY LAJOS FESTŐMŰVÉSZ ÉS LIBAY SÁMUEL ÖTVÖSMESTER SÍREMLÉKE. A besztercebányai Libay családból egy kiváló festőnk és egy még kiválóbb ötvösmesterünk származott, akinek sírföliratát a besztercebányai ág. hitv. év. temetőből az alábbiakban közöljük.
Herr Ludwig Libay akademischer Maler u. Ritter vieler in- und ausländischer Orden Geb. am 13. Mai 1814. in Neusohl, entschlief in Frieden am 16. Jan. 1888. in Wien, wo auch seine irdische Hülle ruht. Magyarul : Libay Lajos akadémiai festő s számos bel- és külföldi rend lovagja, született 1814. május 13-án Besztercebányán, meghalt békességben 1888-ban Bécsben, ahol földi porhüvelye is nyugszik.
A sírbolton, amelyen ez az emléktábla olvasható, még a következő feliratok vannak : Hier ruhen in Frieden Frau Elisabeth Libay geb. Razga *1751 + 1829. Frau Friderike Libay geb. Schräffel *1. Dez. 1789 + 1862. Herr Sámuel Libay geb. 1. März. 1781 gest 7. Aug. 1866. Herr Gustav Libay dr. etc. *1812 + 1853.
Az itt felsorolt Libay Sámuel a híres ötvös, aki e technikának magyarországi hanyatlókorában Szentpéteryvel vetekedő mestere volt, akinek Besztercebányán még nem egy remeke látható. Szélesebb körökben csak hihetetlenül merész filigran munkáiból ismerik, amelyekből Napóleon szobra és V. Ferdinánd mellszobra az Országos Magyar Iparművészeti Múzeumban látható. Fia volt Libay Lajos festő, akinek rajzaiból és vízfestményeiből a Szépművészeti Múzeum .is őriz egy kis gyűjteményt. A sírfeliratokban említett két asszony, Libay Sámuel első és második felesége volt, Libay Gusztáv pedig, mint Lajos, a festő is, a híres ötvösmester fia.
Libay Lajosnak két eredeti kiadatlan rajzát közöljük ebben a számban. Eredetijük tulajdonosa Färber Simon Budapesten. —X.
—300.
LIBAY LAJOS RAJZA
LIBAY LAJOS RAJZA
ENGEL JÓZSEF szobrász életének és működésének egyes korszakairól a legellentétesebb adatok találhatók. Ennek oka főképpen abban a körülményben rejlik, hogy Engel a legritkábban írt, tőle írásbeli adat úgyszólván semmi sem maradt és egyes írók csak úgy szerezték meg az adatokat, amint Engel azokra éppen visszaemlékezett.1
Még születési éve is bizonytalan. Az összes kútforrások, Engel előadása alapján úgy tudják, hogy 1815-ben született; a zsidó szent egylet (Chevra-Kadisah) szerint azonban 1811-ben, mert 1901-ben, midőn meghalt, hivatalos adatok alapján éppen kilencven éves volt.
Engel már gyermekkorában számos tanújelét adta szobrászati tehetségének, úgy hogy szülőhelyén Sátoralja-Ujhelyen, hol atyja szegény lelkész volt, apróbb faragványait, játékszereit és azokat a másolatokat, melyeket a körülötte levő tárgyakról készített, ha nem is gazdag úri családoknál, de a maga ismerősei körében egy pár garasért mindig eladogatta. Persze ez érthető feltűnést is keltett, ösztönözték is mindenfelől, hogy válasszon oly szakmát, hol tehetségét is érvényesítheti. Atyja azonban lelkületének mind e megnyilvánulásaival semmit sem törődött, hanem elküldte az akkor szokásos nevelési rendszerhez képest Ungvárra, hogy az ottani rabbiszemináriumban a talmud-thorát tanulmányozza. De itt nem maradt sokáig. 1830-ban Pozsonyba ment, hol újra feltámadt benne a faragási szenvedély és ezt már finomabb dolgok kivitelére is felhasználta, így egy cseresznyemagon a bécsi szent István templomot oly minuciózus pontossággal és oly simán faragta ki, hogy értelmesebb hitsorsosai azt ajánlották, hogy menjen esztergályosnak. Nem is maradt tovább egy esztendőnél Pozsonyban és miután látta, hogy nálunk számára sehol sem nyílik tér, 1832-ben egy bécsi esztergályos műhelybe lépett. De itt is alig töltött néhány hónapot : mestere, ki az ifjú tehetségén meglepődött, azt ajánlotta, hogy iratkozzék be a bécsi St. Anna-akadémiába. Engel, noha tudta, hogy jó keresetét veszti el, sőt talán a legnagyobb nyomornak néz elébe, ha műhelyét odahagyja, eddigi készítményeit tizenhatéves korában a művészakadémián mégis bemutatta, melynek alapján őt az intézetben felvették. Itt azután tehetségével hamarosan kitűnt.
Alig végződött a legelső félév, mikor a hatalmas Metternich herceg, ki az intézet gondnoka volt, Engelt egy Juno-fejért a második díjjal jutalmazta, sőt már a rákövetkező évben egy Apolló-fejjel a két első díjat, közülbeiül 30 tallért, nyerte el. Persze sietett e ritka kitüntetésről édesatyját is értesíteni. De itt szomorú csalódás érte. Édesatyja, ahelyett, hogy megdicsérte volna, erősen megfedte azért, mert szobrásznak készült és mert ezzel bűnt követett el azon parancsolat ellen, mely úgy hangzik, hogy "faragott képet ne csinálj magadnak". Engelnek így azután, hogy csak haragvó atyját kibékítse, ott kellett hagynia a művészpályát és 30 tallérját megtoldván eddigi keresetével, Pozsonyba ment pipametszőnek. Itt csakhamar nagy üzletre tett szert, de ez is hamarosan füstbement, mert a pozsonyi nyárspolgárok nem tűrtek idegen vallásut a maguk körében. Különben időközben édesatyja is meghalt, úgy hogy visszatért a bécsi akadémiára, ahonnét 1837-ben Németországba utazott. Útközben megismerkedett egy Brix nevű ifjúval, kivel később a legszorosabb baráti viszonyban élt. Ez a Brix német származású díszítmény- és kőfaragó volt és éppen Parisba készült, hogy ott tovább tanuljon. Engel hozzája szegődött és már 1838-ban mindketten Parisban voltak. De itt nem volt maradásuk, mert belátták, hogy a francia nyelv tudása nélkül semmire sem mehetnek.
Művészünk sok reménynyel és kevés pénzzel huszonhárom éves korában Londonba indult. Itt ismert nevű szobrászoknál napszámosmunkába, állt, ahol csak annyit kereshetett, hogy éppen éhen nem halt. Nyomorúságos helyzetét az akkori munkásviszonyok még annyiban is megnehezítették, hogy éjjel-nappal kellett dolgoznia. Egyedül a vasárnap volt az a nap, amidőn saját művein is dolgozhatott.
Engel az első években biztos terv és megbízás nélkül Viktória királynőről egy hat hüvelyknyi mellszobrot készített elefántcsontból. Alig hogy e munkájával elkészült, Viktóriáról egy újabb mellszobrot csinált, melyet később Albert hercegnek, Viktória férjének a mellszobrával is megtoldott. De e szobrok elkészítése évekig eltartott, mert modelljeit hetenkint csak egyszer, vasárnap láthatta, sőt türelmét nehéz próbára tette az a körülmény is, hogy az agyagminta egyik hétről a másikra teljesen elszáradt. De a szobrok még így is elkészültek. Már most az volt Engel számára a nagy probléma, hogy e kész művekkel mit csináljon. A nyomort már megszokta, pénzre tehát nem igen vágyott, sokkal inkább az a dicsőség és hírnév lebegett szemei előtt, melyeket e szobrok révén magának megszerezni vélt. Annyit tudott, hogy ebben a nagy, idegen városban máshoz nem fordulhatott, mint az osztrák-magyar nagykövethez ; az akkori nagykövetet, Eszterházy Pál herceget pedig egész London ismerte főúri bőkezűségéről és műszerete-téről. Csak a bejuthatás volt hozzá igen nehéz. Engel ezért a herceg magántitkárához, Mayer Fiedler áldozópaphoz fordult, kinek a két mellszobrot be is mutatta. Mayernek úgy megtetszettek a szobrok és az ifjú művész szerény magaviselete, hogy a legnagyobb készséggel ajánlotta őt a herceg pártfogásába. És a herceg nemcsak szabad bejárást engedélyezett a számára, hanem meghagyta még azt is, hogy tiszti asztalánál étkezhessék. Művészünk elfogadta ugyan a meghívást, de nem erre vágyott. Különben a dús lakomázás és a nehéz borok nem feleltek meg egyéniségének, sőt munkájában is hátráltatták, úgy hogy lassan, észrevétlenül kimaradt. De e kitűnő helyzetét annyiban mégis felhasználta, hogy előkelő emberekkel, közöttük Brenner báróval kapcsolatot keresett, hogy segítségükkel az angol művészakadémiába bejuthasson, ami egy szegény idegen számára abban az időben majdnem lehetetlenség volt.2 Itt az akadémián csakhamar kitűnt és már az első évben itt is az első díjban részesítették. Ugyanebben az időben ismerkedett meg Brocky Károlylyal, a jeles magyar festővel, ki még 1840-ben Turner tájfestő meghívására Londonba érkezett. Közöttük az idők folyamán oly szoros barátság fejlődött, hogy Engel szomorú éveinek ez ismeretség volt a legkedvesebb emléke.
A szép napok tehát, melyeket a herceg palotájában töltött, elmúltak és elszigetelt helyzetében újra bekopogtatott hozzá a nyomor. Újra életfentartásáról kellett gondoskodnia. Akkor volt épülőfélben az angol parlament, hová éjjelre nappalra közönséges kőfaragómunkásnak szegődött.3 De összes sanya-rúságainak ellenére, szabad napjait újból felhasználta és egy Milton-serleget és egy szoborcsopor-tozatot készített.
E szoborcsoportozat alapította meg azután véglegesen Engel szerencséjét. E műve ugyanis "Amazonok harca az Argonauta ellen" címen egy tárlaton kiállításra került és az akkori lapok, különösen a Times úgy feldicsérték, hogy a szobor híre eljutott Albert herceghez is. Albert hercegről feljegyezték, hogy igen kedélyes, műkedvelő férfiú volt, sőt maga is festészettel foglalkozott, csak kritikáinál és megrendeléseinél kedvelte a gáncsolkodást. De midőn a szoborról értesült, Engelt szegényes műtermében felkereste és ott csodálkozások között jelenté ki, hogy műve kiválóbb még a hírénél is.4 És a herceg Engellel szerződést kötött, melynek értelmében Engel köteles e szobrot Rómában a vatikáni szobrok hatása alatt elkészíteni. A szobor a herceg tulajdonába kerül és ezért fizet 600 font sterlinget, mely összegből kétszázat előleg gyanánt mindjárt kiutalványozott.
Sok hányatás után végre boldog szívvel Engel Róma felé indult. De útján még kanyarított egyet és Magyarországra jött, hogy hazáját és rokonait viszontláthassa. De itthon fájdalmas csalódások érték. Rokonait megtizedelte a halál, alig talált közöttük egyet-kettőt, úgy hogy szomorúan Pestre sietett, hogy legalább kollégáit üdvözölhesse. De ezek csak idegen művészt láttak benne és oly hidegen fogadták, hogy Engel szomorúan tovább-állt.5
1847-ben, tehát tízévi londoni tartózkodása után Engel Rómába érkezett. De művészi viszonyokra nézve ez időpont volt épp a legkedvezőtlenebb. Mindenfelé lázas csoportosulások, zajos tüntetések várták. A 48-as forradalom előestéjén érkezett. Persze ily körülmények között újabb megrendelésekhez nem juthatott, sőt még a múzeumokban sem volt meg az a kellő csend, hogy a római műremekeket tanulmányozhassa. Teljesen visszavonult tehát a műtermébe és csak eszméinek és ábrándjainak élt.
Pedig a folytonos zaj és forrongás éppenséggel nem volt ellenszenves művészünk előtt Míg művésztársai abban az időben mind a piazza Barberini körül laktak, csendes helyen, hová soha sem hatolt el semmiféle lárma, addig Engel, ki már úgy is eleget élvezte London komor, sejtelmes ködét, a piazza, del Popolo-ra, a római korzó közelébe, tehát a város leglármásabb részébe költözködött, egy zerényen bútorozott, de tágas műterembe, melyet magas falak védtek a nap sugarai ellen. Szobrait pedig rendesen az udvaron helyezte el.
Ily körülmények között Engelt tervei, eszméi és később, midőn a forrongás elcsendesült, a vatikáni remekművek annyira lekötötték, hogy a megrendelt mű elkészítése teljesen háttérbe szorult. De Londonban 1851-bcn nagy művészkiállítás készült és Albert herceg nagyon szerette volna, ha szobrát a kiállításon ott láthatta volna, írt tehát Engelnek, hogy siessen a munkával, mert már csak nyolc hónap választotta el a kiállítástól. A herceg nem tudta, hogy Engel sokat pihent és hogy ily mű kidolgozására legalább két esztendő szükséges. A művész tehát nem tehetett mást, bezárkózott a műtermébe és éjjel-nappal dolgozott, hogy művével a kellő időre elkészüljön.
A szobor elkészült és oly tetszést aratott, hogy Albert herceg az igért honorárumot megtoldotta még 100 fonttal. És ettől az időtől kezdve a mecénások egymásután keresték fel műtermét és nemcsak mellszobor-megrendelésekkel halmozták el, hanem még alkalmat is nyújtottak neki, hogy kompozícióit, terveit végrehajtsa és elhelyezhesse. Elsőnek egy dúsgazdag Laland nevű kapitány kereste fel, ki Engel művét a tárlaton megszemlélte és felkérte, hogy készítse el számára a szobor másodpéldányát Engel azonban örült, hogy e művével már elkészült és a felszólítást udvariasan visszautasítá azzal a kijelentéssel, hogy egy nagyobb, értékesebb művet hajlandó felajánlani és ennek mintáját ott a helyszínén a kapitánynak meg is mutatta. A kapitány belátván, hogy Engelnek igaza van, a szobrot 1400 font sterlingért megrendelte, így készült az "Achilles és Penthesilea" nevű szobor, amely Achilles küzdelmét ábrázolta Penthesileával, az amazon királynővel.
Időközben igen érdekes és romantikus hátterű esemény érte művészünket, mely később, évek multán egy újabb kompozíciójához szolgáltatott anyagot. Az esemény, melyet a művész a legtüzetesebben beszélt el Ormosnak, legfontosabb részleteiben a következőképen történt :
A művész 1856-ban csúzos bántalmakban szenvedett és orvosa tanácsára felkereste Ischia szigetét. E sziget, hol a gyönyörű vulkanikus Epomeo hegység emelkedik, nemcsak természeti szépségeiről, buja növényzetéről és kitűnő gyógyforrásairól híres, hanem híres még arról is, hogy a két mért-földnyi szigeten, hol körülbelül harmincezer ember lakott, rendkívül sok szép nő volt található. Engel itt kitűnően érezte magát és egy özvegyasszonynál vett lakást, hol körülötte állandóan egy serdülő leányka forgolódott, aki vendégét szükség esetén mindig felszolgálta. Első időkben a lányka tulajdonságai nem ötlöttek a szemébe és ezért egyszerűen csak a neve után tudakozódott, mire a lányka zavarodottan Voglia néven mutatta be magát. De minél többször látta, annál jobban feltűnt előtte a lányka szépsége, tisztasága és szende ártatlansága. Még a felszolgálásban is remekelt. Csak mutatnia kellett valamit és már megértve a gondolatát, teljesítette azt. És közben szép ajkaival mindig mosolyogva, csintalanul nézett a vendégre. Szépsége valódi antik szépség volt. Fekete, nagy szemei, melyeket a hosszú szempillák teljesen beárnyékoltak, égő tűzsugarakat löveltek a szemlélőre. Napsütötte, barnult arcát pedig leomló, fekete hajzata vélte körül. Valószínűleg a szirakuzai eredetű régi lakosok ivadékaiból származott, kik a XIV. század elején, nagy, vulkanikus kitörések alkalmával e szigetre menekültek. Egyszóval Engel megszerette Vogliát, de nem azzal az ábrándos szerelemmel, mintha bírni szerette volna a lányt, hanem csak úgy, hogy mindig, mint egy szobornak példányképe lebegett előtte. El is halmozta kedveskedéseivel, ajándékaival, hogy e tervének megnyerhesse. Voglia, aki sehol és senkinél nem: talált szeretetet, csakhamar észrevette, hogy mily érdeklődés és vonzalom kiséri szívélyes fellépését. Szívesen beleegyezett volna tehát, csakhogy ez nem rajta múlott. A ház úrnője csak könyörületességből fogadta magához és díjazása is csak azokból a borravalókból telt ki, melyeket a vendégek juttattak a számára. Ily körülmények között tehát a ház úrnőjéhez kellett apellálni, de ez visszautasítá Engel kérését. Azt használta kifogásul, hogy a terv a leány ártatlanságát érinti, pedig tulajdonképpeni oka az volt, hogy félt szolgálónőjének hiúságától, így Engel csak egyes megfigyelésekből meríthette a szobor anyagát. Később azon a hajón, melyen útra kelt, a leány egy zugban elrejtőzött. Nem akarta művésztől elválni. De felfedezték és bárhogy sírt, könyörgött és toporzékolt, a legközelebbi partra kitették. Ez esemény után Engel sohasem hallott Vogliáról, de emléke oly kedves volt előtte, hogy "Ártatlanság" néven kétszer is megmintázta. Először életnagyságú alakban és ez I. Vilmos porosz király tulajdonába került, majd egy kisebb alakban, Pejacsevics János gróf számára. E mű fényképét később a Képzőművészeti Társulat egyik kiállítására is beküldte.
Engel újra visszatért Rómába. És itt élt mindaddig, míg a Széchenyi-szobor elkészítése hazájába nem hívta. Az a húsz esztendő, amit Rómában töltött, talán a legmunkásabb művészélettel telt el. Folyton-folyvást dolgozott, nemcsak másoknak, hanem önmagának is. Az emberi társaságot sohasem kereste, szabad idejét csak azok az eszmék és ötletek foglalták le, amelyek szobraira vonatkoztak. Bátran elmondhatta Thorwaldsennel, aki egyik példányképe volt : Műtermem az én életem. Pedig művei révén lassankint ismert művészszé vált. Így Engelt hatalmas mágnásokon kívül I. Vilmos porosz király és neje, Miklós cár és neje, a jelenlegi angol király, akkor még walesi herceg, Lajos bajor király és sok kisebb fejedelem kereste fel a műtermében. És mondhatni, hogy ami munka kezei alól kikerült, az mind csak a leghatalmasabbak tulajdonává vált.
Visszatérte után első művét, a "Fonópárkát" az akkor londoni lordmayor, Salamons számára készíté. Salamons szintén csak egy vázlatot látott a szoborról és így szólította fel a művészt, hogy a szobrot márványba kidolgozza. A mű, mely életnagyságban készült, azt a mozzanatot ábrázolja, amidőn Párka az életfonalat fonja. Ballábával egy csillagzattal ékesített földteke felett áll, mellette Saturnussal, jobb lába pedig az életetmetsző fonálon pihen. Amidőn Engel szobrával elkészült, alkalma nyílt, hogy művét még egy példányban elkészítse, mert Albert herceg, aki a szobrot a manchesteri kiállításon meglátta, elrendelte, hogy másodpéldányban is feldolgozza.
A "Fonópárka" különben első darabját képezte azon szoborsorozatnak, melyhez a sors megteste-sítése szolgáltatott anyagot. A második darab az emberiség ősanyját szimbolizálta. "Életre ébredő Éva" a szobor címe, melyet a magyar műtörténészek a kezdődő magyar szobrászat egyik legértékesebb szobrának tekintettek (Szana Tamás). E szobor Pejacsevics Pál gróf tulajdonába került, de 1872-ben a gróf lakásán támadt tűz következtében elhamvadt. Gipszmásolata azonban Engel műtermében maradt. Ugyancsak egy magyar mágnásnak, Nádasdy Lipót grófnak tulajdonába került a harmadik, a befejező részlet is, az "Ámor", mely a szobrászok megszokott Ámoralakításaitól teljesen eltért. Míg ugyanis a szobrászok Ámort rendesen álló helyzetben ábrázolták, addig Engel Ámorja jobb kezére könyökölve fekszik, és bal keze az ijján pihen.
A felemlített kompozíciókon kívül Engel számos mellszoborra is nyert megrendelést, melyeket részint Rómában, részint Budapesten készített el. így római tartózkodása alatt megbízást nyert, hogy a bécsi Arzenál részére, hol a monarchia hadvezérei kiállítva vannak, Nádasdy Ferenc gróf tábornok életnagyságú szobrát egy régi acélmetszet nyomán készítse el. Az angolok közül pedig mellszobrok alakjában elkészítő John Bright minisztert, Salamons londoni lordmayort, Wudhont, aki arról híres, hogy megvette Lawrence Rafael világhírű rajzgyűjteményét, Roiyer bárónőt, majd midőn Londonból Németországon keresztül Rómába utazott, Prokesch Ödön bárót, a híres orientalistát és a németek oroszországi követét.
*
Engel 1866-ban tért vissza Magyarországra. Ez időtől kezdve alig utazott le egyszer-kétszer Rómába, állandóan itt lakott Budapesten. A Futó-utca jelenlegi 17. szám alatt egy üres telket vásárolt, arra építé műtermét, mely oly nagy arányokat öltött, hogy benne monumentális szobrok is készülhettek. E műteremben volt még egy pár szobára való hely, melyekben részben lakott, részben pedig a Rómából hazaszállított szobrokat helyezte el. A telket - - melyre újabb időkben egy hatalmas bérház épült - - faléckerítés és akácfák vettek körül. Az udvaron jobbra egy alacsony szín, balra egy szomorúfűz s a kút állt. Az udvarban még egy kis faházhoz láncon tartotta hatalmas kutyáját is, mely hangos ugatással fogadta az érkezőket. Szomorú, magányos hely volt ez, teljesen Engel egyéniségéhez illő. Sem a főváros zaja, sem a napi események idáig el nem hatoltak. Engel majdnem a haláláig a legnagyobb visszavonultságban élt itt.
Csak a hatvanas évek végén egy pár esztendőn keresztül kellett még a nyilvánosság előtt szerepelnie, sőt ezalatt egyszer-kétszer még a legzajo-sabb polémiák kellős közepén állt. Széchenyi István gróf megdöbbentő halála után ugyanis egy bizottság alakult, mely a nemzet közadakozásából szobrot akart emelni a nemzet nagy fiának. 1865-ben tartott első ülésén e bizottság kihirdette, hogy a szoborpályázatban csak itt született vagy magyar honosságú művészek vehetnek részt. E pályázat azért vált nevezetessé, mert ez alkalommal történt először, hogy idegen művészeket a versenyből kizártak. Hosszú polémiák keletkeztek, melyekben a külföldiek főképpen azt hangsúlyozták, hogy azok a kellékek, melyek egy monumentális szobor megalkotásához szükségesek, Magyarországon be nem szerezhetők, hogy Mátyás király példáját kell követnünk, ki idegen művészekkel dolgoztatott és ez a magyar művészet fellendülésével járt és végül, hogy a kizárólagos verseny a Vigadó építésénél megboszulta magát. De a bizottság nem tágított. A pályázat 1866 május elején lejárt, melyre 19 magyar pályaterv érkezett, melyek a tudományos akadémia helyiségeiben lettek közszemlére kitéve. Engel József is pályázott és a külföldi lapok, noha a kizárólagosan magyar pályázatot megtámadták, megjegyezték, hogy Engel modellje megfelelt a plasztikai kívánalmaknak és hogy tapasztalt szobrász. Legjobb műnek az Engel pályatervét ítélték és csak annyit kívántak, hogy Széchenyi egyénisége jobban kidomboríttassék és hogy a kéz hajlásán a Széchenyi-modorával ellentétes szentimentális lágyságot eltüntesse.
Az első díjat Engel nyerte. De a nagy harc és polémia, mely eddig oly nagy port vert fel, most egy új irányban újra megkezdődött. A közvélemény már akkor látta, hogy Engel a szobrot teljesen elhibázta és mindig hangosabban követelte, hogy Izsó kapja meg a megrendelést. Megjegyzendő, hogy monumentális szobrok alkotásával Engel azelőtt sohasem foglalkozott. Általában a szobrászat azon ágával, mely élőalakok utánzásából állt, - egy pár, aránylag rendkívül kevés mellszobrot kivéve — Engel sohasem törődött. Természetesen ennek oka főképpen abban rejlett, hogy olyan viszonyok között élt, melyek a nevezetes emberek megmintázását számára teljesen kizárták. Úgy hogy midőn hozzánk visszatért, a reá váró feladat sem művészi irányának, sem tudásának nem felelt meg. És ehhez járult még az a körülmény is, hogy Izsó pályaterve sokkal megfelelőbb volt.
Engelnek sok küzdelmébe került, míg a gipsz-modellt elkészíthette. Minden alaposabb kritikai megjegyzés, minden terv vagy ötlet alkalmat nyújtott a bizottságnak, hogy Engel készületlen művét megszemlélje, kijavíthassa vagy megkritizálja. És midőn a közönség felzúdulása még így sem pihent el, Wolff Albert német szobrászt kérték fel, hogy Engel müvéről véleményt mondjon. Wolff Rauch legkiválóbb tanítványa volt és a 70-es években a legelső szobrásztekintély volt Európában. És Wolff a szobrot úgy felfogásban, mint részleteiben sikerültnek vélte. A szobor sorsa tehát eldőlt, csak még annyiban történt változás, hogy míg Engel Széchenyi életéből vett jelenetekből szerette volna a domborművet készíteni, addig a bizottság a szobor díszítését olykép határozta el, hogy a szobor négy szögletén mitológiai alakokból Széchenyi tevékenységét jellemző szobrokat készítsen. A négy alak így elkészült és Pallas lett a tudomány, Vulkán az ipar, Ceres a földmívelés és Neptun a hajózás allegóriája.
Ezzel Engel működésének hosszú története lezáródik. Magányosok már nem bízták meg megrendeléseikkel, különben is az antik irányzat, melynek Engel egész életén át feltétlen híve volt, a kezdődő realisztikus irányzattal szemben teljesen háttérbe szorult. Csak egy pár mellszobor, mely a kormány megbízásából jutott a számára és a királyi kitüntetés, mely őt az 1873-iki bécsi világkiállításon szerepelt szobrai folytán érte, voltak tulajdonképeni magyar emlékei. A művészet világától teljesen visszavonulva, családja körében halt meg 1901 május 24-én Budapesten.
*
M ű v e i :
1836. Juno-fej. Bécs.
1837. Apolló-fej. Bécs.
1839. Viktória angol királynő mellszobra. London. - - Albert szász-koburg-gothai herceg mellszobra. London.
1846. Amazonok harca az Argonauta ellen. Márvány csoport. London.
1847. Milton-serleg. London.
1850. Amazonok harca az Argonauta ellen. Másodszor (1. 1840). Róma.
1851. Achilles és Penthesilea. Márványcsoport. Róma.
1855. Fonópárka. Márvány csoport. Róma.
1857. Brighi John angol miniszter mellszobra. Róma. - Wudhon angol magánzó mellszobra. London. — Prokesch Ödön báró mellszobra. Berlin.
1858. Salariions, londoni lordmayor mellszobra. London. — Ártatlanság. Márványszobor. Róma.
1861. Nymphák és Ámor. Márványcsoport. Róma.
1862. Vadászat előtt. Márványcsoport. Róma. - Vadászat után. Márványcsoport. Róma.
1864. Ámor. Márványszobor. Róma. Az életre ébredő Éva. Márványszobor. Róma.
1865. Gróf Nádasdy Ferenc, magyar hadvezér. Márványszobor. Róma.
1872. Corvin Mátyás, magyar király szobra. Budapest. - - A távirda. Budapest. - - A posta. Budapest.
1874. Gróf Teleky Sándorné mellszobra. Budapest.
1876. Kántorné szobra. Budapest
1880. Széchenyi István gróf monumentális szobra. Budapest.
1880. Szerdahelyi Kálmán mellszobra. Budapest. - - Pázmány Péter mellszobra. Budapest.
1881. Révay Miklós mellszobra. Budapest. Bizonytalan évszámok : Roiyer, született Prokesch bárónő mellszobra. Róma. — Pejacsevics Pál gróf szobra. Róma. (Mindkettő valószínűleg a 60-as évekből.)
a) Kiállításokon szerepelt művei: A bécsi képzőművészeti akadémián : Juno-fej. Apolló-fej.
A School of Arts-ban : 1846. Amazonok harca az Argonauta ellen.6
A londoni képzőművészeti társulatban: 1851. Amazonok harca az Argonauta ellen.
A manchesteri képzőművészeti társulatban: 1857. Fonópárka.
A bécsi világkiállításon7: 1873. Nymphák és Ámor. - - Vadászat előtt. - - Vadászat után. -Ártatlanság. - - Achilles és Penthesilea. — Az életre ébredő Éva.
b) Magántulajdont képező művek : Viktória angol királynő tulajdonát képezte a saját mellszobra. Elefántcsontból.
Albert szász-koburg-gothai herceg tulajdonát képezte : Saját mellszobra. Viaszból. — Amazonok harca az Argonauta ellen. - - Fonópárka.
Laland kapitány tulajdonában :. Achilles és Penthesilea.
Salariions londoni lordmayor tulajdonában: Fonópárka.
Pejacsevics Pál gróf tulajdonában : Az életre ébredő Ámor. (1872-ben elégett.)
Nádasdy Lipót gróf tulajdonában : Ámor.
A bécsi Arzenálban : Nádasdy Ferenc gróf mellszobra.
A magyar nemzeti múzeumban : Corvin Mátyás mellszobra. -- Mária Terézia mellszobra. --- Pázmány Péter szobra. - - Révay Miklós mellszobra.
A nemzeti színházban : Szigligeti Ede mellszobra.
- Szerdahelyi Kálmán mellszobra.
Ezenkívül az ugyanolyannevűek tulajdonában:
Bright John angol miniszter mellszobra. - Wud-hon angol magánzó mellszobra. — Prokesch Ödön báró, orientalista és német nagykövet mellszobra. - Salamons londoni lodmayor mellszobra. — Teleky Sándor grófnő mellszobra. — Roiyer, szül. Prokesch bárónő mellszobra - - Pejacsevics Pál gróf szobra
c) Illusztrációban megjelentek : Ámor. Szobormű. Ország Tükre 1864. — Szana Tamás: Száz év a magyar művészetből. Életre ébredő Éva. Szana Tamás : Száz év a magyar művészetből.
Széchenyi István szobra. Első illusztrációja 1866-ban a Magyarország és Nagyvilágban jelent meg, abban a formában, amint Engel a pályázatra be-küldötte. Tehát még a négy szimbolikus alak és a későbbi változtatások nélkül. A kész szoborról pedig számtalan kép van forgalomban, melyek elsorolása itt merő lehetetlenség.
—301. PÁL IMRE
1 Forrásmunkák : Maszák Hugó : Engel József szobrász (Ország Tükre 1864. 36.)— Komáromi Iván: Engel József. (Magyarország és Nagyvilág 1868. 26.) -Ormos Zsigmond : Engel József Rómában és Budapesten. Életírói vázlatok. (Pesti Napló 1874. 189 — 197.) —Engel József. (Vasárnapi Újság 1880. 21.) - - Szatmáry Károly: Engel műtermében (Fővárosi Lapok 1872. 24.) - Ignaz Reich : Josef Engel Bildhauer in Rom. (Beth.-El. V. 1865. 45.) — Arcképe megjelent : Ország Tükre 1864. 36. szám. — Magyarország és Nagyvilág 1868. 26. szám. — Vasárnapi Újság 1880. 21..szám. — Beth. El. V. 1865. 45. szám. Számos hírlapi adat 1866-ból.
2 Egy másik verzió szerint, ugyancsak Engel előadásában, a londoni királyi akadémiára igyekezett bejutni, de mint idegen, erre hiába törekedett, míg nem Eszterházy herceg meglátogatta a School of Arts-ot, hová Engel akkor járt és ott egy szobormű vön olvasta e felírást: «Engel József magyar származás». A herceg rögtön magához kérette ifjú földijét, fölvéve őt a saját házába, saját asztala mellé és kieszközlé, hogy a királyi akadémiára járhasson.
3 A londoni parlament palotáján több címertartó és pajzshordó, valamint János király alakja Engel művei.
4 A szobor elkészítésének ötletét Ormos Zsigmondnak maga Engel József mondta el, mikor ez nála járt, hogy életrajzáról adatokat kérjen : Londonban a saint-gilesi városrészben az elzüllött naplopók, koldusok és tolvajok egy csomóban laktak. Szegényes lakásuk arra kénysze-ríté őket, hogy állandóan az utcán lebzseljenek. Művészünk egyszer arra vetődött és egy kis csoport ötlött a szemébe, mely két nőből és egy férfiből állott. Az egyik nő erős volt és szőke, a másik gyöngébb volt és barna. Mindketten a férfit támadták meg, még pedig szerelmi féltékenységből. A férfi a gyöngébb nőt szelíden félretolta és az erősebbikkel birkózni kezdett. De a nő volt az erősebb és a férfit a földre teperte. Amint a barna nő észrevette, hogy szeretője miatta szenved vereséget, segítségére sietett és most már kettőzött erővel legyőzték a szőkét, aki futásnak eredt. E festői küzdelmet még a nap sugarai is megvilágították, úgy hogy Engel annak minden részletét az elméjébe véste és «Amazonok harca az Argonauta ellen» című szobor csoportozatban feldolgozta.
5 Megjegyzendő, hogy e bánásmódot Engel egy csöppet sem érdemelte meg, mert bárhol megfordult, mindenütt megragadta az alkalmat, hogy magyar voltáról tanúskodjék, így Londonban — még a Bach-korszak idején — felszólították a honpolgárosításra, de Engel nem engedelmeskedett, mert nem akarta hazájából expar-tiáltatni magát. Összes műveit is, melyek a kiállításokon szerepeltek, akárhányszor osztrák műnek tüntették volna fel, ha Engel ez ellen nem tiltakozott volna.
6 E helyen a nyilvánosságnak szánt szobrokat nem soroltam fel.
7 Magyarország a bécsi 1873-iki közkiállításon. Különleges katalógus a gazdaság, ipar, tudomány és művészet kiállított tárgyairól. Budapest. 187.3.
TÖRTÉNETI FESTÉSZETÜNK NEMZETI IRÁNYAI. Festészetünk történetében határt jelöl az a fölhívás, melyet B. Hormayr József ismert folyóiratában tett közzé 1821-ben.1 A fölszólítás ugyan a kornak fogyatékos közjogi ismeretei alapján azAusztriai Monarchia művészeihez volt intézve, de így egy kalap alatt egyúttal a magyarországiakat is érdekelte, de lelkes modora alapján ezt a jelentékeny fogyatkozását is elnézhetjük. Ebben ugyanis B. Hormayr fölszólítja a Monarchia művészeit, főleg festőit, hogy a hazafiúságnak emelésére, mely nélkül nagy és dicső dolgok nem vitethetnek végbe, szépműveik tárgyát a hazai történetből vegyék. Egy ilyen irányú fölszólítás a "szent szövetség" korának áldatlan napjaiból, az idők jelének mondható. Az egy korúak előtt- még föltünőbb lehetett az, hogy a cenzúra nem állottá útját egy olyan mozgalomnak, mely a hazafias érzés előmozdítására irányult.
A magyar irodalmi élet vezető emberei örömmel karolták föl az új eszmét. Thaisz András, a Tudományos Gyűjtemény szerkesztője, folyóiratába cikket írt,2 melyben a fölvetett eszmét maga is helyesnek ítéli. Belső meggyőződésből ajánlja hazai művészeinknek, hogy a hazai történetről soha se feledkezzenek meg. Azzal, hogy történeti tárgyakat festenek, a múlt eseményeit új életre keltik s ezzel a hazafiúi buzgóságot előmozdítják és terjesztik. Ez a hazafiúi buzgóság pedig, ha a maga "igazságos korlátjai közé" szoríttatik, minden szépnek, nagynak és jónak kútfejévé válik.
A mai kor szemüvegén át nézve ezt a felszólítást, furcsának fog föltűnni, hogy a festőművészetet egy más eszme szolgálatába akarják szegődtetni.
Az ú. n. irány-regény és irány-dráma mellett az irány-festészetet akarják életre kelteni. De nem szabad megfeledkezni arról a körülményről, hogy minden kor, melynek sivár jelene a lelkiekben való fölemelkedésre alkalmatlan volt, mely a gondolkodók többségét elernyesztő passzivitásra kárhoztatta, a múltra irányozta tekintetét. Ilyen korokban fordulnak költők és szépírók a múlt idők eseményei felé, lelkesülve, hogy lelkesítsenek. Miért kellene tehát elítélnünk azt, hogy a festészetet is erre az útra akarják téríteni, midőn éppen a festészet az, mely ily esetben a legkönnyebben érthető nyelven szólhat a nagy tömeghez ? A kép eredetijét az igaz, csak kevesen élvezhetik, de a sokszorosítás révén annál könnyebben elhatolhat a legtávolabb eső helyek legeirejtettebb zugába is, hol még az analphabéták is meg fogják érteni világosan beszélő szavait.
Hogy minő csúfos vége lett ennek a történeti iránynak Ausztriában, azt röviden, de jellemzően adja elő Hevesi Lajos.3 Csupán egyet felejt el megemlíteni, azt t. i., hogy meglévő erős nemzeti érzés nélkül, udvari parancsszóra az ilyesmit nem lehet megteremteni. Nálunk nem akad senki, aki anyagi támogatással elősegítené ez irány kifejlődését és az mégis idővel kifejlődik és megerősödik, mert meg vannak nemzeti alapjai. Ausztriában "kirendelt" festők fognak a dologhoz s telefestik műtermeiket történeti képekkel — de a továbbfejlődés föltételei hiányozván, az egész mozgalom epizód-jelleget ölt és nem több : csúfosan végződő kísérletezésnél A magyar festészet történetében tanulságos összehasonlításokra fog alkalmat szolgálni Hormayrnak és Thaisznak cikke, főleg abból a szempontból, hogy a történeti festészet csak egy oly népnél virágozhatik, melynek története erősen kifejezett nemzeti jelleggel bír.
A nagyobb baj ott van, hogy midőn e fölszólí-tás megjelent (1821), a magyar festészet gyermekkorát élte s nem volt egyetlen festőnk sem, ki alkalmasnak látszott volna ily feladatok megoldására. Nálunk az eszme egy időben került irodalmi úton közforgalomba, de a megvalósulásra néhány évtizedig kellett várnunk. Első művelői révén azonban oly lendületet vett nálunk a történeti festészet, hogy ilyesmire Ausztriában, kellő alapok hiányában, gondolni se lehetett. E két cikknek kor- és művészettörténeti jelentőségét, irányzatosságuk dacára, nem lehet kicsinyleni.
— 302. BAYER JÓZSEF
1 Archiv für Geographie, Historié, Staats- und Kriegskunst. 1821. I
2 Tudom. Gyűjtemény 1821. III. k. 124-5. 1.
3 Oesterreichische Kunst im 19. Jahrhundert Leipzig, 1903. 46. lap.
MARKÓ KÁROLY ISMERETLEN LEVELEI. A Fejérváry Gábor-féle leveles gyűjtemény Nemzeti Múzeumba való jutásával előkerült Markó Károlynak tíz darab olyan levele, melyek ismertetve eddig még nem voltak, de felhasználva sem ama monográfiában, melyet Szana Tamás pár év-előtt Markó Károly életéről és művészetéről közreadott. A Nemzeti Múzeum is csak az 1904-ik év folyamán jutott az érdekes irodalmi ereklyék birtokába, közrebocsátásuk eme körülmény folytán mindmostanig tehát akadályokba ütközött. Valamennyi levelet pártfogójához és régi barátjához, Fejérváry Gáborhoz írta Markó 1830, 1831 és 1832 években, vagyis abban az időben, mikor még nagy gondok és küzködések között haladt művészi pályája s a legkinzóbb bántalmak állottak útját művészi tervei megvalósításának. Fejérváry Gábor és közötte való baráti viszony gyökerei belenyúlnak ama időkbe, mikor Markó, mint műegyetemi hallgató Pesten tanult és mellékesen, anyagi fentartása okából kisebb művészi képek elkészítésével foglalkozott. Müller műárúsnak szokta képeit rendesen eladogatni, aki potom áron, sokszor órákig tartó rábeszélés után megvette, de három-, szoros, négyszeres értékben adott túl rajtuk. Egy alkalommal Fejérváry Gábor a híres műgyűjtő éppen akkor vett meg háromszoros áron egy kis képet, mikor Markó is jelen volt az üzletben. A vásár megkötése után nyomban követte Fejérváryt, elment lakására (Koronaherceg-u. és Kigyó-tér sarkán levő báró Brüdern házba) és bemutatta az aggteleki barlangról készített képeit. Fejérváry megismertette br. Brudernnel, aki felismerve tehetségét, a bemutatott képeket rögtön meg is vette. De még többet is tett Fejérváry Markóért. Közbenjárt érdekében gróf Károlyi Györgynél, Andrássy Károly és György grófoknál, kik Fejérváryval együtt évdíjat biztosítottak számára és lehetővé tették, hogy a bécsi akadémián magát tovább képezhesse. Pulszky Ferenc "Életem és Korom" című emlékiratában pár sorban vázolja Markónak Fejérváryhoz való viszonyát a főúri pártfogókkal való megismerkedése utáni időkben is. Markó ugyanis pártfogói segítésével Bécsben tanult, de többször összeveszett tanáraival, felhagyott egyidőre a festéssel és olyan elefánt-csontpapir gyártásába kezdett, mit akkoriban csak Angolországban készítettek. Pártfogóit szeszélyes viselkedése csakhamar elhidegítette irányában, Fejérváry Gábor azonban nem hagyta el ekkor sem, sőt újabb ösztöndíjt eszközölt ki számára, hogy nemsokára Markó továbbtanulás végett Rómába utazhatott. "Tehetségei - írja Pulszky Ferenc -rövid idő alatt úgy kifejlődtek, hogy közelismerésre talált, sőt midőn a német festők az öreg Koch jubileumára az agg művésznek ezüst koszorút nyújtottak át, ő azt Markó fejére tette, mint ki az ily kitüntetést leginkább megérdemli."
Fejérváry Gábor barátsága más tekintetben is előnyös volt Markó sorsának javítására. Mikor legnagyobb nélkülözések között élt Markó, akkor segélyezte őt kisebb-nagyobb összegekkel, de ezenkívül rajta vott még azon is, hogy fiatal barátjának a főúri körökből állandóan megrendelőket szerezzen, így jutott Markó összeköttetésbe a Károlyi, Andrássy, Reviczky, Zichy, Viczay, Brüdern, Pallavicini stb. családok tagjaival, kik több képét megvásárolták és lehetővé tették számára olyan időben, mikor magyar író és művészembert hivatása egyenesen a legnagyobb nyomorba kergette, a küzdelmes, de valamennyire tűrhető megélhetést. Markónak különben szintén kijutott elég bőven ezekből a gyötrel-mes napokból. Leveleiben állandó melódia a szükség emlegetése, mely sokszor már a kétségbeesésig felizgatta.
Ezért tanulságosak és ezért érdekesek e levelek első sorban. Igaz, őszinte, közvetlen érzések szólalnak meg bennük és lépten-nyomon ismétlődik a művésziéleknek az a fájdalma, melyet az élet realitásai keltettek fel benne. 1830 július havában azt írja, hogy ha nem lesznek támogatói, bele kell törődnie sorsába, hogy itthon maradjon és sírba szálljon, anélkül, hogy Itáliát láthatta volna és tehetségét kiképezte volna. Egy másik levelében ismét azt panaszolja, hogy minél előbbre megy művészetében, annál nyomasztóbbak anyagi viszonyai és igy folyik ajakáról a panasz és a keser-gés a többi levelekben is. Fejérváry ezeket a leveleket mindannyiszor intenciójuk szerint elintézte, úgy hogy Markó megrendeléseket, évjáradékot, kölcsönt kapott, kimehetett Olaszországba és elérhette célját, hogy tehetségét olasz földön, stúdiumainak megfelelő milieubenfejleszthesse. 1833-ban — mondja Pulszky — "már híres festész volt", aki senkinek protekciójára többé nem szorult, de azt is hozzáteszi még, hogy első védőjét, Fejérváry Gábort sem feledte el soha és mindvégig barátságban maradott vele.
Életrajzi és műtörténeti szempontból — szubjektív voltuktól eltekintve - - érdekesek e levelek azért is, mert Markó tervezéseiről, készülőben levő vagy már elkészített munkáiról pontos adatokat tartalmaznak. Ezek az adatok ama levelekkel együtt, miket e közlöny hasábjain a művész-levelek korán elhunyt buzgó kommentátora, Esztegár László dr.'publikált, Markó ifjú- és férfikorát, törekvéseit, a magyar társadalom kulturális viszonyait újabb képsorozattal gazdagítják. A leveleket eredeti ortografiájuk szerint minden változtatás nélkül, abban a sorrendben közöljük, ahogy Markó azokat különböző időben Fejér-váryhoz küldötte. Számszerint tíz darab levél így következik egymás után.
Eisenstadt den 28-ten Máj 1830.
Hochwohlgeborner HErr ! Beyde Briefe welche dieselben an mich geschrieben hatte ich richtig erhalten, und daraus zugleich ersehen wie sehr Sie bemühet sind mir alle seitig Vortheile zu verschaffen.
Ich statte meinen danck ab, und bitte mir auch fernergeneigt zu bleiben, umsomehr da ich wohl vielleicht öfterer Gelegenheit geben werde, mich für nachlässig zu halten, welcher fehler mit freundschaftlichen Verhältnissen sich nicht zum besten Verträgt. Doch hoffe ich das ich einst im Stande seyn werde bey einem Kunstfreunde den selben fehler gutt zu machen.
Weil ich seit meiner Abreise von Wien mit sehr bedencklichen Halsweh und fieberartigen Anfällen geplagt war, auch erst seit einigen Tagen gesünder bin so konnte ich die Arbeit, die ich bis 20 Maj uhngefähr fertig haben wollte, nicht beendigen, mit hin auch nicht nach Wien reisen, wodurch mir die Gelegenheit entging, von dem Vortheile gebrauch zu machen, dem ich durch das bekant-werden mit dem Grafen Pallavicini, und meine Aufwartung bey der Exel. Gräfin Zichy erwarten durfte. Was die Gräfin anbelangt so hatte ich Ihrem Tadel nicht übelgenommen, sondern blos gesagt, das ich in kurzer Zeit und ohne meine Arbeiten zu studiren keine arbeiten mehr zu verfertigen gedencke indem es doch immer nachtheilig für mich ist, wenn ich einer übereilten Arbeit wegen zu Reflexionen Anlas gebe.
Ich bitte mich daher gelegenheitlich bey beyden HEhrschaften meines Ausbleibens wegen zu entschuldigen. Übrigens bemühete ich mich bis jezt nicht allein das Lob, sondern auch den Tadel zu benützen um so mehr den, der auf vernümftigen Gründen beruhet.
Meiner gemeldeten Unpässlichkeit wegen hatte ich noch das bey mir bestellte Bild nicht angefangen, wohl aber den ersten Gedancken entworfen. Es stellt vor die Nymphe Amymone von einem Satyr überfallen, der Neptun zur Hilfe erscheint. Ich wünschte die Figuren etwas gröser zu mahlen als Sie im meinen übrigen Landschaften sind, und mich überhaupt bey dieser Arbeit nicht zu übereilen.
Künftigen posttag nehme ich mir die freyheit mehr zu schreiben.
In dem ich mich Ihrer ferneren Gewogenheit empfehle verbleibe ich mit Hochachtung Dero ergebenster diener
Karl Markó.
Eisenstadt, den 30 Juny 1830.
Hochwohlgeborner Herr ! Die Fortsetzung meines letzten Briefes sollte die Anzeige seyn, dass ich zwey Landschaften fertig habe, die allenfalls dem Herrn Grafen von Viczay zu diensten stehen könnten, wenn Euer Wohlgebohren etwa den Grälen überredet hätten, etwas von mir zu besitzen. Da ich jedoch von allen Seiten sehr dringende Briefe erhalte, so werde ich mich vielleicht genö-thigt sehen, mich solchen bestellungen zu entledigen, die mir bereits seit Jahr und Tag aufgetragen sind. Es müsste den seyn, dass der Gegenstand nicht gefallen möchte (dass eine hatt zur Staffage Badende Mädchen von Faunen belauscht, dass zweyte Mehrere Mädchen an einem der Venus geheiligten brun) dann könnte ich die Landschaften überlassen, obgleich noch mehre Herrn auf meine Arbeiten mit Ungeduld warten; Ja es wäre mir sogar angenehm, wenn die beyden Gemähide der Herr Graf von Viczay bekommen möchte, blos weil Sie
die Idee gehabt haben, eine Arbeit von mir an den Grafen zu bringen, welches für mich vortheil-hai't wäre.
Angenehmer wäre es mir, wenn Euer Wohl-gchornen noch so lange in Wien bleiben bis ich mit den Gemählden selbst nach Wien komme, da ich aber starck an hemoroiden leide, so kann ich den Tag nicht bestimmen an dem ich hinüber komme. Ich hätte noch so manches zu bitten da ich überzeugt bin, dass mir mein Vorhaben nur mit Ihrer Hülfe früher gelingen könne.
Ich bitte um Vergebung, dass ich die von Ihnen bestellten Arbeiten noch nicht angefangen habe, ich hoffe aber für das lange Warten durch die Arbeiten selbst zu entschädigen.
Wenn mein Brief den ich nicht im besten Gesundheitszustände schreibe zu irgend einer Antwort Veranlassung giebt, so erwarte ich ein baldiges Schreiben wenn es auch nur ein paar Zeilen scyn sollten.
Mich der ferneren Gewogenheit empfehlend verbleibe ich mit Hochachtung Eure Hochwohlgebornen ergebenster diencr
C. Marko.
NB. Im Falle die beydcn Landschaften nicht an den Ort ihrer Bestimmung kommen so mache ich zu wissen, dass Sie im Preise von 40 dukátén per Stück, beyde um 80 dukátén bestellt sind.
Eisenstadt den 21 Juli 1830.
Hochwohlgeborner Herr! Meine Laage ist so das ich nur zu Ihnen meine Zuflucht nehmen kann, obwohl ich kaum glaube, das Euer Wohlgebornen mir helfen können. Meine Mittel reichen nicht zu um die Reise nach Italien anzutretten. Dem abgerechnet das ich meine Reise kosten gedeckt haben muss, so mus ich auch meine Familie mit dem nöthigem Gelde auf ein halbes Jahr wenigsten nebst den Reisekosten nach Zipsen (bestreiten) versehen. So viel konnte ich bis jetzt nicht erübrigen, um so mehr, da ich seit meinen letzten Aufenthalt in Eisenstadt beständig kränklich bin. Wäre es möglich dass mir Euer Hochwohlgebornen gegen die Bedingniss dass ich jährlich drey Jahre hindurch 2 Bilder alss in allen 6 Bilder mahle, 600 il. von irgend einem Gavalär auszumitteln im Stande vären, so könnte ich diese Reise nach der ich mich so sehr sehne antretten, wenn es nicht möglich ist, nun so muss ich ruhig mich in meine Umstände fügen, und ohne Italien gesehen, ohne mein Talent aus gebildet zu haben ins Grab wandern.
Ich bin überzeugt dass nicht meine Worte, sondern die möglichkeit die Erfüllung meiner Wünsche herbeyführen wird.
Ich verbleibe mit Hochachtung Euer Hochwohl-geborenen ergebenster Diener
C. Marko.
NB. obwohl ich es für überflüssig hallte, so bitte ich doch um eine baldige Antwort.
Eisenstadt am 11-ten August 1830.
Hochwohlgebohrner Herr! Obwohl ich auf meinen letzten Brief noch keine Antwort habe, so glaube ich dennoch nicht, dass es aus Verdruss über diesen meinen letzten Brief geschehe, es würde mir leid thun, wen ich Dero neigung zu mir mit meiner Aufforderung geschwächt hätte. Frcylich hätten Sie auch eine Andere Ursache über mich zu zürnen, allein ich war gewiss durch Krankheit gröstentheils verhindert bis jetzt etwas zu verfertigen zu dem wusste ich auch keinen passenden Gegenstand, jetzt habe ich mehrere Ideen die gewiss neu und nebenbey vielen Witz verathend sind. Ich würde auch bis zum kommenden Landtag, eines dieser Stücke ganz fertig haben, wen ich nicht bcy meinem letzten aufenthalte in Wien von Herrn Grafen von Reviczky den auftrag erhalten hätte Etwas zu arbeiten, was den Cahtzlcr zu meinem Vortheile in Pressburg vorzuzeigen gedenckt, ich habe die grosste Hoffnung von seiner Idee.
Dass ich unter diesen Umständen, die von Euer Wohlgebohrenen verlangte Hülfe wenigstens gegenwärtig nicht benöthige, erhält aus dem erzählten. Allein ohne Ihre Hülfe würde es mir schwer seyn, auch diese Vortheile zu erringen und nach Pressburg zu gehen. Ich bitte daher Euer Wohlgebohrnen mir zu diesem besuche mit hundert Gulden .... beyzustehen, damit ich für die nöthigen Ausgaben in Pressburg gedeckt bin. Da Euer Wohlgebohren ohne zweifei auf den Landtag erscheinen, so würde ich in dieser Zeit einen theil meiner pflicht erfüllen, indem ich so zu sagen in Ihrer Gegenwart für sie arbeiten würde.
Ich bitte mir meine Zudringlichkeit zu verzeihen, zugleich bitte ich aber auch, mir wen es nicht gerade eine Unmöglichkeit ist, meine bitte zu gewähren.
Ich verbleibe mit Hochachtung Dero ergebenster Diener
Karl Marko.
Eisenstadt den 8 Decemb. 1830.
Hochwohlgebohrner Herr ! Es Sehmerzt mich, dass mein eigenes Missgeschick Ihre Vermuthung zur Gcwissheit bringen muste ein Geschick dem ich Vieleicht nie entgehe. Im Maj Juny und Juli war ich krank, dass ich in dieser Zeit statt vier Landschaften nur 2 und die zimlich schlecht mahlt, ist nicht ganz meine Schuld. Im Anfange August aber wurde ich von Se. Exellenz dem Canzler aufgefordert, während der Zeit des Landtags nach Pressburg zu gehen, indem er gesonnen war mir einige Vortheile zu verschaffen, zu diesem Zwecke musste ich mich wieder mit Arbeiten versehen, die aufgezcugt werden konnten. Ich thatt es ungerne, dem es schien mir Vortheilhafter mich mit schon bestellten Arbeiten zu beschäftigen, als es zu versuchen in meinem Vaterlande ein Prophete zu werden ! und wircklich zeigte der Erfolg, dass ich nicht irtte. Ich ging auf höchstens zwei Wochen nach Pressburg und musté mich zwei Monathe dort aufhalten, die ich sonst mit blossen herumlaufen zubrachte, ohne irgend einen Vortheil zu erlangen ; ja ich werde vom Glück sagen können, Ven ich nicht Schande davon habe. Schaden habe ich gewiss wenigstens an 400 fl. Cm. Wie soll ich dann aufkommen ? Verde nur nicht obendrein der Verdacht, durch solche Unfille gerecht fertig würde, dass ich von bevortheilen anderer leben will. Ich würde nichts sagen, aber so werde ich aus einer Verlegenheit in die andere ordentlich bei den Haaren gerissen. Ich habe Arbeiten, da nähert sich mir eine vornehme Gönnerin, die mich mit einer Menge Arbeiten überhäufen will, wobey ich nicht einmahl das tägliche brott hätte, nicht die Hälfte von dem, was mir der Kunsthändler Weber mit dem grössten Vergnügen zahlt.
Ich sehe mich gezwungen für die Arbeiten zu dan-cken ; nun bin ich ein ungeschliffener Mensch, werde bedauert das ich so wenig Weltklug bin, meinen eigenen Vortheil zu erkennen und doch hätte ich bey den Arbeiten meine Schulden wenigsten um 500 bis 600 vermehren müssen. Andere waren so artig mich mit Diogenes zu vergleichen, es ward der Wunsch geäussert eine Arbeit von mir zu besitzen, ich verlange 120 11. Cm. wofür ein Anderei fast eben so viel Louis d'or verlangen würde, plötzlich bin ich ein Narr, villeicht ein Verschwender weil ich nicht von Bohnen und Kartoffeln leben will. Kurz jeh weiter ich in der Kunst vort-schreite-jeh ärger sieht es um meinem Wohlstand aus.
Und wie soll ich ruhig seyn, wen ich aui meinen letzten Unfall zurückblicke. Ich habe 2 Monate in Pressburg zu gebracht, während welcher Zeit ich wenigstens 2 Landschaften a 150 fl. Cm. pr. Stück gemahlt hatte, hätte über 100 fl. Cm. erspart die ich in Pressburg verzehren musste, und den Vortheil gehabt mich einiger bestellten Arbeiten zu entledigen, So aber ist trotz aller beműhung des Canzlers bis jetzt nur mein Schaden sichtbahr. Es bleibt mir nichts übrig, als auf abzahlung einer neuen Schuld mit zerstörtem Gemutile zu arbeiten. Doch wozu all dieses Schreiben? Misstrauen ist eine Pflanze deren Wurzeln zu üppig wuchern als dass sie ausgerottet werden könnte, und Verlegenheiten macht nur das Glück, Guth, dieses aber löst. Gunst nicht abdrigen. Ich hatte Euer Wohlgebohr-nen beym Grafen Viczay gesucht, damals hätten Sie zwey Landschaften von mir bekommen, es wäre mir angenehm gewesen sie anzubringen, denn ich hatte um einige Wochen früher von Pressburg weggehen können. So musste ich sie in Wien verkaufen. Die gemachte arbeit hätte ich auch in Pressburg verfertigt, die nöthige Heiterkeit des Gemüts fehlte mir aber dazu und so unterblieb es. Bis künftigen Dienstag Abends werde ich für Euer Wohlgebohrnen eine Landschaft nach Wien schicken. Die übrigen Arbeiten werden sobald es mir möglich ist folgen.
Es ist mir unangenehm mit Euer Vohlgebohrnen einen preise zu sprechen. Ich überlasse es Ihrem Guttdüncken. Haben Sie aber die Mittel und wollen es wagen mir in meiner gegenwärtigen Verlegenheit beyzustehen, so bitte ich mir mit 100 fl. Cm. aus-zuhelfen. Arbeiten dalür könnte ich aber erst im künftigen Sommer und die volgenden Jahre liefern. Auch wäre ich nicht allein die 100 fl. Cm. sondern auch die bereits empfangenen 50 fl. Cm. zurückzu zahlen erböthig Über das schreibe ich nicht mehr, es viel mir auch das schw'er. Es war eine Zeit wo ich in Euer Wohlgehohmen denjenigen zu sehen gewohnt war dem ich mein zukünftiges Glück zu verdanken haben würde, ich bitte nicht dringender. Bios um ein paar Zeilen bitte ich verbleibend mitHoch-achtung Dero ergebenster Diener
D. Marko.
Eisenstadt den 2. Aprili 1831.
Hochwohlgebohrner Herr ! Aus der Pressburger Zeitung hatte ich es erfahren dass der Hc. Graf von Viczay todt sey, daher vermuthete ich, dass mein Brief Euer Wohlgebohrnen Schwerlich antreffen würde. Ich habe daher die Antwort Herrn Zayer gegeben. Um jeden missverstand vorzubeugen, so muss ich in Gegenwärtigem Briefe fast eben das wiederhollen, was ich HE. Zayer schrieb. Sollten Euer Wohlgebohrnen es wünschen so werde ich einstweilen dem Herrn Zayer, die als Dran-gabe noch habenden 35 frt Cm. übergeben, und Gelegenheitlich die zwey Zeichnungen die bereits Com-ponirt, die eine aber angefangen ist ausfertigen, und übersenden. Jetzt gleich ist es mir unmöglich, denn mehrere Arbeiten muss ich endlich mahlen, und hauptsächlich sorgen, dass ich mir zu den Zeichnungen Modelle bestreiten kann, denn da ich die Figur hübsch gross Anfing muss ich Sorge tragen, dass Sie auch Wahrheit enthalten.
Obwohl ich gesonnen war, den Inhalt beyder Stücke nicht zu verrathen, so mache ich Euer Wohlgebohrnen zu wissen, dass das eine ein Landmädchen, welches Gurcken schält diess ist angefangen, das zweyte aber eine Bäuerin die den Ofen einschmiert, vorstellen das eine Aequivoqu, das zweite mehr als Aequivoc. An diese Arbeit kann ich mich nur Anfangs May setzen, und nach und nach Arbeiten, während ich dem Fürsten seine Stücke verfertige. Denn anhaltend kann ich keine Miniaturen Arbeiten.
Indem ich um dero fernere Gewogenheit bitte verbleibe ich mit Hochachtung Euer Wohlgebohrner ergebenster diener
Carl Marko.
NB. Ich bitte um eine baldige gutige Antwort.
Eisenstadt den 22-tc Juny 1831.
Hochwohlgeborner Herr !
Aus dem langen Ausbleiben der Zeichnung werden Euer Hochwohlgeborner darauf schliessen dass Sie noch nicht vertig sey, sie ist aber seit dem 10-te dieses fertig, obwohl ich über acht tage starck krank war. Der
Mahler Wandrak sollte Sie nach Pest nehmen, und so wartete ich auf diese Gelegenheit, da er seinen Sinn geändert hatt und noch nicht abreist so werde ich die Zeichnung an Herrn Zayer schicken die Sie dann auf der Deligenc nach Eperies befördern wird, ich behalte mir es vor an einem der Künftigen posttage Euer Wohlgebohrnen zu schreiben. Indem mich Ihrer Gewogenheit empfehle verbleibe ich mit Hochachtung dero ergebenster diener
C. Marko.
Eisenstadt den 15 September 1831.
Hochwohlgeborner Herr ! Es freute mich aus dero Schreiben vom 30 august zu vernehmen, dass Euer Hochwohlgebohren bey Abschied der Kranck-heit noch immer gesund sind, der Himmel erhalte Sie auch ferner.
Von Zayer habe ich einen Brief erhalten er ist in Steyermark in St. Stephan bey Leoben Buchhalter eines Eisenwarens, wie er berichtet mit geringem Gehalt.
Ich aber in Eisenstadt, umgeben von Ortschaften die von der Colera heimgesucht sind am 12 august war sie in Grosshöflein ausgebrochen und hatt binnen 3 Wochen über 120 von ungefähr 1400 Einwohnern hingeraft. In einigen ändern nahen Ortschaften soll sie noch heftiger seyn. Bis jetzt bin ich trotzdem immer noch sehr ruhig obgleich ich von der bösartickeit der Kranckheit, die beste Überzeugung habe. Ja ich kann sagen, dass ich so ruhig, wie in meinen besten Tagen arbeite. Ich fürchte aber, dass es nicht lange so bleiben wird, denn bringt mich die Colera nicht um, so wird mich wahrscheinlich der Mangel erdrücken. Dazu kommt die Vorstellung die innere Kränkung darüber, dass ich meinen armen altern nicht helfen kann. Ist's nicht ein Ungemach, so ist's dass andere, welches sich feindselig in meinen Weegstellt.
Sollte es Euer Hochwohlgebohrnen möglich seyn so bitte ich daher obwohl ich noch immer Schuldner bin, meinen Altern 40 fl. cm. nach Leutschau zu schicken. Ich bitte aber wenn es möglich ist also gleich das Geld ohne Verzug zu übersenden den spätte Hülfe wäre keine Hülfe, und vielleicht kömmt sie jetzt schon zu spätt. Zugleich bitte ich meiner zudringlichen Schreibart wegen um Vergebung. Übrigens finde ich mich für verpflichtet Euer Hochwohlgebohren zu verständigen wie ich den letzten Vorschuss aus zugleichen gedencke.
Wenn Euer Wohlgebohrnen damit zufrieden sind, so werden beyde Gouache-Arbeite denselben tilgen, (indem auch die, zweyte angefangen ist) sie hatt zwey figuren) und der jetzige Vorschuss wäre auf die bestellte Landschaft.
In dem ich so wohl um Gewahrung meines Anliegens als auch um Vergebung meiner Zudring-licheit bitte, verbleibe ich mit Hochachtung dero ergebenster diener
C. Marko.
NB. Da ich nicht selbst nach Wien kann, so bitte ich Euer Wohlgcbohren, es so eiimileiten, dass die Eriniss, dem Academischen Mahler Franz Schozberg verabfolgt wird, samt der Farbe.
In Wien ist auch die Colera ausgebrochen, was Euer Wohlgebohrnen bereits aus der Zeitung wissen werden.
Nochmahls um die Gewährung meiner Bitte schliessend versichere, dass Sie mich dadurch zu Ihren dankbarsten Schuldner machen,
A Mademoiselle Jalie Markó a Leutschau.
Eisenstadt den 31 december 1831.
Hochwohlgebohrner Herr ! Ihre Besorgnis um meinen Zustand kann nicht anders als rührend für mich seyn, und ich möchte sagen, dass ich sogar meine Saumsallickeit preise durch die ich diesen Beweis erhielt. Gebe Gott dass ich endlich einmal ganz unabhängig von Verlegenheiten sey, um Euer Wohlge. auch beweise geben zu können, dass ich mit warmer Anhänglickeit an Ihnen dencke.
Mein langes Stillschweigen werden dieselben vielleicht als ein Zeichen betrachten, dass ich Ihre von heitere Laune begleuteten Bemerkungen über die Gurckenschälerin übel genommen habe. Diese Bemerkungen sind richtig, und dienen mir zur Lehre, dass ich mich nie von der Bahn der ernstern Mahlerey entfernen soll. Das Gegentheil gelingt mir nicht ; ich habe also nichts übel genommen, aber Euer Wohlge. werden die zweyte angefangene Zeichnung nicht erhalten, sondern wahrscheinlich eine von mir componirte Venus oder Thetis am Styx. Beyde compositionen gefallen Kunstkennern ich bin auch zufrieden bis auf das abgerechnet was ich mit Hülfe der Natur verbessern muss. ßeyde sind mit Vermeidung aller nebensachen ganz historisch die erste mit dem Amor die zweyte mit dem kleinen Achill gruppirt. Ohne Modell arbeite ich keine von beyden. Mein Stillschweigen war die Folge einer Unentschlossenheit. Da ich mit einem Briefe cilles ausrichten wollte, so hinderte mich dieselbe in folgender Angelegenheit um ihre Beyhülfe zu bitten. Jetzt thue ich es, da mir nicht viele Auswege übrig bleiben.
Am 12-ten Aprili wurde meinem Vater um den Spottpreis von 1241 fl. cm. sein Haus verkauft. Um die Eltern vor diesen Verlust zu schützen, und Ihnen den Schmerz zu ersparen im Alter das Haus verlassen zu müssen, wo Sie grau geworden sind, war kein Mittel, als dass mein Schwager der in der Caal Herrschaft Unghwar Förster ist, gegen den Verkauf im Nahmen der Schwester protestirte, mich aber batt, ihm bey der Auszahlung folgenden Termine behülflich zu seyn, da sein Gehalt ihm diese Last auf sich zu nehmen nicht erlaubt. Er hatte den ersten Termin belegt, ich zum zweyten Termin 320 und zum dritten 300 fl. cm. nach Leutschau geschickt.
Mein Aufenthalt in Pressburg" und die damit verknüpfte misslungcnc Spéculation, die dieses Jahr gewesene Gränzsperre, während welche ich mehrere Arbeiten nur verschleidern musste, weil nichts über die Gränze geschickt werden konnte, diess und noch mehr anderes trug bey, dass ich den letzten Termin 1831 (12 August) nicht belegen konnte, und daher auch kein Mittel kenne, um zu den von mir belegten 620 11. cm. wieder gelangen zu können, was mich zu meinem gröss-ten Nachtheile in Eisenstadt angefesselt hält.
Meine bitte wäre allso diese, dass Euer Wohlg. zur Erlegung des letzten Termin die Mangelnde summe von 330 11. cm. vorzustrecken die Güte haben möchten, denn da dadurch die alten Cre-ditoren befriedigt werden, und mein Schwager das Haus gleichsam schuldenirey besitzen würde, so wäre es ein leichtes ohngefähr 1000 der 1200 11. cm. auf das Haus (vielleicht mit Ihrer gütigen Beyhülfe) zu erhalten (gegen billige procente) wo denn Euer Wohlg. die 330 11. cm. zurück erhalten würden. Mit dem Reste wäre ich in den Stand gesetzt, nach Wien zu gehen, um dort zweck-mässiger meiner Kunst obliegen zu können.
Ich habe in dieser Absicht meinem Schwager Joh. Theonest Hattwig Caalförster in Perecsény ebenfalls heute geschrieben, und denselben in Kennt-niss von meinen an dieselben gerichteten bitte gesetzt, ihm geschrieben, dass ich überzeugt sey, dass ich von Ihrer Zuneigung zu mir das beste hoffen darf, wenn nicht eine evidente Unmöglickeit das Fehlschlagen meiner bitte bewircken wird. Er wird allso zur hinlänglichen Cautionsleistung bereit seyn. Da ich kein anderes Mittel kenne, als auf diesem Wege zu einer nahmhaftern Summe zu gelangen, oder die zum Vortheil meines Schwager erlegten, 620 11. cm. bald zurück zu erhalten; ich ausserdem aber noch lange zu kämpfen hätte wenn ich bloss auf meinen Verdienst eingeschrenckt bleibe, da mir ferner Ihre Vorliebe für mich, und Ihre umsichtsvolle Kenntniss mit dem Nothwendickeiten eines Künstlers bekannt ist, so wende ich mich noch-mahls in vollem Vertraun an Euer Wohlg. mit der Wiederhollung meiner bitte, diese Summe von 330 fl. cm. wenn es möglich ist auf meine Rechnung zur Disposition meines Schwagers inLeutschau zu stellen. Ein Ungemeiner Vortheil entspringt daraus für mich, da ich dadurch in den Standgesetzt werde, zwey Wochen nach Lichtmess bereits nach Wien zu übersiedeln, weil clahmals meine Quartierzeit aus ist, und ich nicht allein ohne Modell oder Andere Studien im wiedrigenfalle bleiben, und wieder auf längere Zeit ein neues Quartier nehmen musste, sondern wenn ich später denn noch nach Wien gehen könnte, nur eine unnöthige Ausgabe bey der Aufnahme des neuen Quartiers hätte. Aus diesem Grunde bitte ich auch Euer Wohlg. um eine baldige Antwort, damit ich mich darnach zu richten weiss.
Da ich wie oben gesagt ohne Modell nichts verfertigen will so bitte ich meiner Saumsällickeit wegen um Vergebung, der ich mit vorzüglicher Hochachtung verbleibe dero ergebenster diener
Carl Marko.
NB. Die Cholera war bey uns sehr gelind, doch wurde auch gestern, ein aus Neusiedl hergebrachter Mann, bey den Barmherzigen begraben der an dieser Kranckheit starb. Ich bitte mir zuberichten ob ich die beyden Landschaften anfangen kann.
Wien, den 10 Februar 1832.
Hochwohlgebohrner HErr ! Aus der Nichtbeantwortung meines Schreibens Schlüsse ich, dass dieselben durch meine Bitte, die letzte in Leutschau noch belegende Rate mir gütigst vorstrecken zu wollen, unwillig geworden sind. Ich hatte es schon im meinem letzten Briefe bekannt, das ich nicht wenig bitte und das ich Euer Hochwohlgebornen zu erbittern fürchte. Mein einziger Trost ist's, das ich glaube, die nicht erhaltene Antwort, könne eine folge von verspäteten postenlauf, und meiner Abwesenheit von Eisenstadt seyn. Ich bleibe jezt schon in Wien, obwohl meine Familie noch in Eisenstadt ist.
Da Euer Hochwohlgebohrnen, mir (was für mich sehr schlim wäre) auf die von mir gebethene Art, (nehmlich die letzte Rate für mich gütigst vor-schiesen zu wollen) nicht werden helfen können, umsomehr da nicht 330 fl. Cm. sondern noch 356 fl. 24 x. Cm. zu belegen sind, so bin ich so frey Euer Hochwohlg. zu bitten, mir wenigstens das anzeu-gen zu wollen, ob die selben im falle ich die letzte Rate in Leutschau erlege, mir auf den Hausbrief (folglich auf das Schulden freye Haus) durch Ihre gütige Bemühung die von mir gewünschten 1200 11. Cm. verschaffen können. Meine Zumuthung wegen um Vergebung als auch um eine baldige Antwort bittend verbleibe ich vorzüglicher Hochachtung Euer Hochwohlgeborener ergebenster diener
C. Marko.
Meine Adresse Wien Neue Wieden Hauptstrasse Nr. 580 2-ten Stock Thür Nr. 24.
Eddig tart a Markó Károly tiz darab levele, miknek még a külső címzéséről kell röviden említést tennünk. Három levélnek a címzése latin : Spectabili ac Generoso Domino Gabrieli Fejérváry stb.-hoz szóló, számos kihúzással, javítással tele, a postai kézbesítés különféle akadályai folytán ; egyiknek a címzése pedig német, míg a többi hat külső címzés, illetve boríték nélkül való. A kalligrafikusan vezetett sorok ellenére a kézírás helyenként nehézséggel olvasható, minek egyik oka az is, hogy Markó az interpunkciozás és helyesírás szabályait csak ötletszerűleg alkalmazta. A levelek írásmodorának egyes különösségeire is ezek szolgáljanak magyarázatul.
BÁNYAI ELEMÉR DR. —303.
CLAIR IGNÁC neve a műtörténelemben inkább csak úgy fordul elő, mint aki a szobrászathoz értett. Erdemei tulajdonkép a sport meghonosítása körül nagyok.
Az "Ország Tükre" című képes hetilap 1864. augusztus 11-én megjelent III. évf. 23. száma szerint Milanóban született 1794. aug. 2-án, tehát abban az időben, mikor a lombard-tartományok az osztráktartományok közt foglaltak helyet. A "Pallas Lexicon" szerint 1792-ben Saint-Jean de Marien-ben született, bizonyára a Wurzbach Constantin "Biogr. Lexicon "-jának XXIII. kötetét vette irányadóul ; nekünk a hazai forrás megbízhatóbbnak látszik.
Clair Ignác mint gárdatiszt vett részt a Napóleon ellen viselt hadjáratokban s még 1826-ban vándorolt Magyarországba, s mint a tornászat megalapítója 1830-ban telepedett le Pesten.
Vívó-iskolája a Síp-utca 344. szám alatt volt berendezve, híre nagy volt, s a harcmester — így hívták — lakása a Magyar-utcában volt 476. sz. alatt volt.
Mennyiben űzte a szobrászatot könnyen elképzelhetjük, hogy ha az 1834. évi "Honművész"-t olvassuk, mely szerint a ferde növésű egyéneket gyógyítgatta s a leányok számára a felesége felügyelete alatt külön órákban rendelt. Valamikor dr Batizfalvi Sámuelnek volt ilyen testegyenészeti intézete Pesten, a Király-utca és Rózsa-utca sarkán.
Fia Alajos már inkább hivatásszerűleg űzte a szobrászatot, mint atyja : a tornatanár.
Clair Alajos Clermontban született, ugyanazon évben, amelyben édesatyja hazánkba bevándorolt, s mint honvéd vett részt az 1848—49-iki szabadságharcban.
A budai tornaegyletet ő alapította, mely működésével mint az egylet első igazgatója jó hírnevet szerzett magának. Hogy minő sikerrel dolgozott, mint szobrász kitűnik onnan, hogy műve, amely Canovai ábrázolja, díjat nyert az első képzőművészeti kiállításon. A müvet nem ismerem.
Meghalt Pesten 1866. június 8-án korábban, mint ahogy édesatyja sírba szállott, aki négy hó múlva okt. 4-én követte a fiát.
F. I. —304.
DUNAISZKY LŐRINC EMLÉKTÁBLÁJA. A Művészet tavalyi évfolyamában, a 341. lapon Kenczler Hugó közli Dunaiszky Lőrinc életrajzi adatait. A libetbányai városházán elfeledve hever az itt méltatott szobrász emléktáblája, amelynek felirata szerint, Dunaiszky Lőrinc nem 1837-ben, de 1833-ban halt meg. Az emléktábla két részből áll. A nagyobbik tátrai gránitkeretben, a szobrász fehér márványból faragott profilban ábrázolt domborművű mellképét foglalja magában, a kisebb kődarabon ez a vésett tót nyelvű felirat van : Dunaisky Lorenz akademicky rezbar *15. júl. 1784. + 5. febr. 1833. A dombormű alighanem Dunaiszky László műve, S bár a tábláról itt a városházán ma már senki sem tud semmit, valószínű, hogy Dunaiszky Lőrinc születése 100-ik évfordulóján akarták szülőházát ezzel megjelölni, de nyilván tót nyelvű felirata miatt tisztelőinek ez a szándéka meghiúsult. Kívánatos volna, ha az emléktáblát akár a besztercebányai múzeumban, akár pedig tót feliratát magyar nyelvűvel pótolva, a szobrász szülőházán helyeznék el. —X.
—305.
MŰVÉSZETI IRODALOM
A MAGYAR NÉP MŰVÉSZETE. Második kötet. A székelyföldi, a csángó és a torockói magyar nép művészete. Számos szakértő és művész közreműködésével írta Malonyay Dezső. Budapest, 1909. Franklin-Társulat. 319 1.
Méla hangon csendül meg a nóta a Székelyföldről. Pusztulunk, veszünk, mint oldott kéve, széthull nemzetünk. "Ha valaki bejárja ma Erdély folyamvölgyeit vagy hegyifalvait, — mondja bevezető szavában Malonyay -- megdöbbenti a vidék, a falvak siri csendje. Ének nem csendül, nem visszhangzik a hegy a dolgozó fiatalság zajától, puszta, kihalt világ az. Olykor hangosabb a falu : amikor összegyűlnek az öregek és gyermekek, hogy a fiatalságot, az erőt, a munkabírást kísérjék ki az Amerika felé vivő vonathoz. A másfélezer éves otthon szeretete nem marasztja már Csaba nemzedékét ! Rozmarin, muskátli nem virít a régi kis székely házak deszkás ablakában, düledezik a kapu, korhad az ősi kapuzabé s új gazdát vár a kopasz, sátoros kert. Ahány ősi falu a Hargita mellett, a Firtos hegye s a Réztető alatt a Rika aljában, megindult már valamennyi. Aki még maradna, lassan sorvadozik az is. Ide oda lengő nádszál lett a régi, büszke törzsökökből."
És most azzal a páratlan magyaros, népies, jóízű, leíró készségével, mely Malonyayt legolvasottabb folkloristánkká tette, mert igazán megeleveníti előttünk a nép lelkét, bemutatja a két megmaradt típust : az agyafúrt góbét és a lemondót, aki megadta magát sorsának és várja a napsütött tornácon az idők múlását. Az egész sivár, szomorú beszámolónak jóformán Csíki Gergő az egyedüli vidám alakja, nem állom meg, hogy ha kissé rövidítve is, be ne mutassam őt.
"Tordátfalváról beállít Udvarhelyre az ügyvédhez (hej, áldott ügyes ember !) a bajos székely, Csíki Gergő."
Nagy sora van.
Kühécsel. csoszint egyet-kettőt, süvegét lehelyezi az ajtófélfa mellé s édesen, mint a csurrantott méz, súgva, meggörnyedve kezdi :
- Nacscsás üdvégy úr ! ... (Kacsint, csöppet mosolyogva is, hogy megkedvelje az úr.) Ezt az írást hoztam. Valami üdő van rajta, vagy mi. Tessen megnézni.
- Jó — szól az ügyvéd, — mielőtt az írásba betekintene (hej, kedves szép úr ! pulickával felmártanám !)
- Hát tanuja van-e kigyelmednek ?
- Ha, te, ta ! ... tanú ! ! ... Hát az egész falu !
- 'Sze, istállom, ott volt az egész falu. Az ügyvéd bólintott. Akkor nincs baj.
- Jó ! Jó ! az egész falu ott. volt. Kettőt hát nevezzen meg.
- Kettőt-e ? ... Hát izé, ne tám ... Vaszi Están komámuram és ott vót ... s ha jól tudom, ejszen Halányos Gyurka es látta.
Az ügyvéd (hej ! egy kicsit nagyon siet a szegény ember dolgával, mégis !) föl akarja jegyezni a komámuram, Vaszi Están, meg a Kalányos Gyurka nevét.
Csíki Gergő azonban hirtelen az ügyvéd kezéhez kap.
- Nacscsás üdvégy úr ! ... Ej'szen tám addig ne írnok csak fel ! Hagy menjek haza s beszéljek vélek.
— Jó ! Jó ! Menjen s beszéljen velük. Kedd reggelre itt legyen kigyelmed a két tanujával.
- Hozom az egész falut.
- De aztán csak az igazat ! Tudja kigyelmed, hogy a törvénnyel nem lehet tréfálni. Sok szót ne szaporítson, de amit mond —.
- Értem, istállom.
- Tudja, hogy a vallomására meg kell majd, hogy esküdjék. Meg mer esküdni rá ?
Áhítattal felel Csíki Gergő : — Én ? Én akármikor istállom.
- Tegye szívére a kezét l
- Én ? Én, akárhova, istállom.
Kedd reggel beérkezik Tordátfalváról esmég, Csíki Gergő. Nincs vele az egész falu , tanút se kapott kettőt de a komája, Vaszi Están mégis csak béballagott véle a törvény elé. Vaszi Están alapos ember. Behúzódik a básfalvi kicsi bundájába s megmelegszik minden szó előtt, amit kiad az ajkán. Aki tőle kérdi, hol a vella ? — annak azt feleli: "A gereblye mellett". Hát a gereblye ? "A vella mellett". Hát mind a kettő? "Egymás mellett''.
Mennek a törvény elé.
- Kunt valánk az Avason a komámmal, ehejt ni, Vaszi Estánnal. Egy honcsokturásra, istállom, ráülék. Éppeg elővevém pipámat s hát nem szuszog. Széjjelnézek s kapok valami bosikaágat s ki akarám szúrni a pipát s ahajt a sarkon - —.
- Mit locsog itt kigyelmed össze-vissza ! — támad rá a bíró, aki a papirosait rendezi. Akkor szóljon, ha kérdem.
Súly egye ki az egész törvényszéket, — dunyogja Csílu Gergő, de ezt nem hallja a bíró, csak azt :
— Akkor, én, istállom. Akkor.
Telik az idő. Csíki Gergő egyre görnyedtebb s nagyon melege van.
- Hogy hívják kigyelmedet ?
- Engem ? ... Csíki Gergőnek, engem.
— Hová való ?
Csíki Gergő látván, hogy egy pennás ember mindent
fölír, amit ő mond, halkabban feleli :
— Én ? ... A fődbe, én.
- Ne tempózzék itt, — förmed rá a bíró — mert nyomban lecsukatom. Azt kérdeztem, hová való ?
Én ? ... Ahová a falu. Tordátfalvára, no ! Megkövetem, Tordátfalvára, én.
— Milyen vallású ?
- Amilyen a falu.
A bíró haragos mozdulatára azonban, hirtelen mondja, de olyan engesztelő hangon, mintha ő maga is kicsinyelné azt a vallást, amiért a méltóságos bíró úr úgy meg akart haragudni:
- Pápista volnék.
- Van-e felesége ?
Csodálkozva tekint az ügyvédre Csíki Gergő.
— Nékem ? ... 'Sze, istállom, éppeg hogy ű miatta...
- Van-e felesége, az volt a kérdés ?
- Vagyon ... E' piros asszony. Arra müfelénk, istállom, a szőkére aszondják - —.
- Hát gyermeke !
- Nékem, e' sincs, istállom, aztán ! felel határozottan Gergő, mintha ez a kérdés már becsületbe vágna. De van az asszonynak.
— Hány ? Gondolkozik a székely.
Körülbelül... hat. (És súgva, bizalmasan magya rázza.) Fiatal korában Pesten szolgált az asszony. Sok helyt szolgált. Nekem hatot vallott be. Három otthun van belőle.
- Büntetve volt ?
- Én, istállom ? Én sóse ! Én még a téglarészemet nem vettem ki.
- Van-e vagyona ?
- Van istállom. A le- és feljáró út.
A bíró ekkor felszólítja : az igazsághoz híven, — jól meggondolva, hogy vallomására esküt is kell tennie, — adja elő a tényállást.
Csíki Gergő fohászkodik egyet, az ügyvéd felé pis-lant, megvakargatja térdén a harisnyát, mintha szűk volna s kezdi áhítatosan :
— Tekéntetes törvénybíró úr ... Mü ...
Még egyet megpihen, szemét behunyja, szusszan is egyet s már ezután mondja, hiba nélkül :
— Mü az erdőrül, az ökrökvel s ahajt, a komám-val, haza. A kapunak neki. S hát nem ! ... No, e' baj ! nagy baj ... S mü essent neki. Essent s essent. S egyszer csak, zuhi ! A kapu be s mü az udvarra be. S ott, a házajtónak neki ! S hát nem ! ... Ez es baj ! nagy baj ! ... S mű essent neki. S egyszer csak: zuhi! az ajtó be s mü a házba be ... No ! ... Az asszonyt fejbe s Dani Jóskát, a bíró ecscsét az ágy alul kü. És én az emelő rúddal, neki !... Zuhi ! Zuhi ! ... S egyszer csak nyekk s Dani Jóska, a bíró ecscse, meg. Hát csak így.
Ugy-e, milyen pompásan eleveníti meg előttünk Malonyay az óvatos és mégis bőbeszédű, agyafúrt és mégis bajba kerülő góbét, kiben végre is meglepő erővel támad fel a régi virtus és dühében agyonveri háza bemocskolóját.
Annál lemondóbb, szomorúbb a másik típus, a hetvenen túl való öreg Kakas Mózsi bá' Kobátdemeterfalván.
Mózsi bá' a tornác küszöbén üldögélt. Mellette a vasvella. Sütött rá a nap. Beljebb ült, kis széken, guzsaly mellett, Véri asszony, Mózsi bá' édesanyja. Véri asszony mellett köhögős Sári néni, aki Dummogó
Józsi bátyánk után maradt el özvegyen a szomszédban, ő is az orsót pörgette. A két öreg asszony között a földön csücsült kicsi Anna, Véri asszony dédunokája, lángpiros pendelyben és sütött ő rája is a nap.
Beszélgetnek.
"Véri asszonynak legnehezebb a sora: három esztendeje egy szikrát sem lát, csak éppen hogy a fonalat ki tudja tapogatni a guzsalyról. Dédunokája, a négy-esztendős kicsi Anna vezetgeti ki a tornácra, meg az udvarra.
Sóhajt Véri asszony :
- Bárcsak annyira vónék, hogy a malacokat el tunnám látni ! ... Mi hasznuk így velem ! ... Mózsi, te ! löktél a tinóknak, édes fiam ?
Csöndesen felel Mózsi bá : — Ráér.
- Ha én még egyszer enni adogathatnék az állatnak ! De már a legyek is rajtam ! Esznek már, elevenen. Ma is meghalnék jó szívvel, ha lehetne !
Mózsi bá cirogatja a vasvella nyelet s azon csöndesen beszéli :
- Idesanyám is ügy vón csak véle, mint a fás ember, aki a halált szólította. Ejszen, amikor gyütt, aszondta néki, csak ezt a kicsid fát segítené fel kigyel-med a hátamra... Ked is azt adná: hadd jöjjenek unokáim elbúcsúzni ! Meg engem is csak megtapogatna kigyelmed elébb ! Meg, ehejt ni, Sári néne után is át-szalajtana kigyelmed a szomszédba !
Sári néne bólint rá, többször. És köhécseltek.
Hallgattunk.
Véri asszony nagyot fohászkodik :
- Az éjjel álmomban egész jól hallottam. Álmomban látok, hallok, álmomban fiatal vagyok.
- Tán a táncba is eljár kigyelmed ? — tudakolja Mózsi bá', roppant komolyan
- Vótam a kútnál is álmomba, - - panaszkodik tovább Véri asszony ...
- Mózsi te ! lökjét már a tinóknak, édes fiam !
- Ráér ! — feleli csendesen Mózsi ha'.
Hosszú csönd után mégis csak Mózsi bá' szólal meg.
- Ides anyám ! Ma pintek, vasárnap harangszentelés. Az új harang ! E' tán az új harang, e' még süketebb ...
Lám, Véri asszony ekkor bólint, háromszor 's, mondván, nagyon panaszosán :
- Majd elég hangosan szól a', én nékem ! Csak legalább vasárnapra halnék meg.
- Köznap is jó lesz tán, ides anyám, mü nekünk? - veti Mózsi bá' !
- Mózsi te, édes fiam ! - korholja fiát Véri asz-szony, — hová gondolsz ! ... Ilyen munkaidőbe ! Egy mihaszna vak asszonyér' elhagyják a drága jó szénát !
Fölpillantott kicsi Anna is, Véri asszony dédunokája s ő is megszólal. Nagyapjának, Mózsi bá'nak mondja reménykedve :
- Nagyapó ! Osztíég, ha meghal vasárnap nagyanyó, ejszen majd én is kimék a szénához ? -
A magyar nép művészete című nagy munka első kötete Kalotaszegről szólott. Micsoda kincsesbányája volt az művészi holminak, viseletnek, hímzésnek, faragásnak, rajzban, színben, konstrukcióban változatos, gazdag, festői. Kedvet is kaptam a könyv nyomán, ellátogattam a Kalotaszeg falvaiba és a valóság még színesebbnek, még pompásabbnak, még gazdagabbnak mutatta, amint a könyv.
A székely nép művészete sokkal szegényesebb, színtelenebb. Ma már alig-alig hordják saját viseletüket. Aki Romániába vándorol ki, az román gúnyát ölt ; egy orosz kinézésű kocsis prémes kucsmában, hosszú, bársony lebernyegben, amit derekán öv szorított le, hamisítatlan székely dialektusban ajánlkozott elvinni társaságunkat Pelcs kastélyba, a román király nyári rezidenciájába Sinaián. Amelyik Budapestre kerül, az siet hazaküldeni ingvállát, piros, zöld, vagy fekete lajbiját, háziszőttes, csíkos szoknyáját és kötőjét, vesz helyette gyári rongyot, blouse-t, felsüti a haját búbosán és cifra kalapot rak tetejébe. Az én derék, romlatlan székely lányom a kedvemért idehaza még hordja lajbiját és fodros, fehér ingvállát, de mikor farsangban táncmulatságba ment földijei közé, rászóltak, hogy blouse-ba jöjjön, mert nem illik parasztosan megjelenni a bálba.
Csinált is neki a városi varrónő olyan csipkés blouse-t, hogy rá sem ismertem az esetlenül mászkáló hölgyben az én délceg, szép falusi leányomra.
A férfinép inkább megmaradt testhez álló, bokáig érő fehér, posztó nadrágjánál, a harisnyánál, mely elől és oldalt feketén zsinóros.. Nyáron hordja a posztó ujjast vagy zekeujjast, alatta a lajbit, kék vagy fekete posztóból, télen pedig tetejébe a bőrös, bundikát.
E komor, színtelen viseletnél sokkal szebb a csángók, különösen a hétfalusi csángó lányok öltözete. Derekukon ezüst kösöntyű, ruhájuk csupa szín, pártájuk ragyog a virágtól, arany, ezüst csüngőkkel. Szép az ő csepesz viseletük (pártaféle), amit áttetsző, halványsárga fátyollal boriinak ; sokféle a ruha, amit a lány esküvő előtt s amit esküvő után, mint új asszony visel. A férfi rendesen vállig érő, csinosan gondozott és tisztán tartott hajat visel ; nyárban nagykarimájú, fekete kalapot, télen fehér vagy fekete báránybőr kucsmát hord. Otthon szőtt len-ingüknek felálló gallérja van, sárga vagy fehér hímzéssel és bojtban végződő zsinórral, elől összekötve. Az ing térdig ér és nincs a nadrágba gyűrve, de kieresztve. E kieresztés és a cifrán hímezett tüsző vagy bogiáros bőr öv határozottan oláhos színezetet ad viseletüknek. Az ingre jön az oldalt gombolandó irha-mellény vagy mellesbunda, fölibe pedig vagy panyókára vetve, vagy felőlivé a fehér-posztó dísz zeke, sűrűn egymást erő vitézkötéssel.
A székelyföld templomaiban nem találunk annyi eredeti fölfogást, — mondja Medgyaszay István — mint házaiban. Még legjellemzőbb temploma az unitárius templom, homlokza'án e felírással : Az egy igaz Isten tiszteletére.
Faluját lehetőleg a síkra építi a székely és szomorúan jellemző rá nézve, hogy ha körül rengeteg övezi is, a falu kopár, árnyéktalan Nem becsüli a fát, van neki elég, több mint kéne, kevés az olyan falu, hol virágos kis kert van a ház előtt, mert azt mondja a székely : Kenyér kéne és kevés a föld !
A székely udvarnak, amit ők "élet"-nek neveznek, eredeti dísze a lábon álló óriási asztagok, gyakran több évig maradnak így elcsépeletlenül és így felemelve védik meg az egerek elől. A gazda büszkesége a szépen megrakott, formás és kaszával simára beretvált nagy asztag.
A székely a maga házának homlokzatát "bötü"-nek nevezi, mivelhogy ott az írás : ki építette és mikor ? Itt virágból font színes korong, beleírva : "Isten segedelmével építette Barabás Áron, élete párjával, Szőcs Annával", ott Szent László király paripán, szarvas fut a kutyák elől. Fából épül jóformán minden ; még a kerítését is úgy szerkeszti meg különféle kötésmódra, hogy ne szoruljon szegre ; régebben gerezdbe vágták az építőfákat, a ház szögletein még tapasztás után is kilátszottak a csupasz favégek. Ezeken a gerezdeken sétált fel a hijuba (padlásra) "gerezden futó Kalári". Ma szegényt csak macskának hívják.
A székely falu legjellegzetesebb vonása a tornácos ház és a székely kapu. A híres székely kapu ! A székely ács remeke ! E kapuk inkább ékítményül, mint szükségből állanak ott, — mondja nagy munkájában Orbán Balázs — mert a hagyományos székely vendégszeretet nem igen engedi meg a kapu bezárását ; tárva van az boldog, boldogtalan előtt, mint a székelynek nyílt, emberszerető szíve s ezt akarják kifejezni a kapu-szemöldre vésett felíratok : "Áldás a bejövöknek, Egészség a kimenőknek", vagy "Ti kapuk jószívű gazdát ajánljatok, Gazdagnak, szegénynek egyaránt nyíljatok". Leggyakoribb a tetővel ellátott, esetleg galambdúcos kis kapu ; már a monumentális nagy kapu, mikor utcaajtót és a nagy kaput közös szemöldökgerenda foglalja össze, mikor oly magasságba emelkedik, hogy szénásszekér is beférjen alatta és közös galambbúgas tető hajlik föléjük, már az ritkább, mert nagyon költséges. Azért gyönyörű példányokat mutat be Székely-Udvarhely, Betlenfalva, Hadicsfalva, Ülke, Csíkszentlélck, Zsombor és Torja falukból.
Benn a házban vásári holmi foglalja el nagyobbára a helyet, szégyenlik már az eredeti székely bútort ; varrottast alig-alig látni, kivesztek az öreg nénik, akik még értettek hozzá, a régi hímzéseket széjjelhordták élelmes román és szász asszonyok.
Agyagiparában a székelység sajátos ízlést, felfogást nem mutat. Eredeti formája a székely "bokály" — amit Udvarhelyben bokály-korsónak, Kolozsvár vidékén epreskancsónak hívnak — igen szűk torokkal és hosszú, mereven táguló nyakkal, de díszítő motívumai nem mutatnak különösb eredetiséget.
Tizenegy táblán 264 hímes húsvéti tojást mutatnak be Malonyayék. Többnyire piros alapon, fehér mintával, állat nem igen kerül rá, legfeljebb lepke, inkább virág, szigorúan stilizálva és a tojás alakjához alkalmazva. Ma már nem mindenki tudja ezt a művészetet, tojásíró asszonyok, székely vagy oláh asszonyok járnak húsvét előtt házról-házra és kiáltják be : "Asszonyom, nem íratnak tojást ?" és az írást alku szerint tojásért, pénzért vagy egyéb kommencióért végzik.
A székely asszony többnyire pirosra festi a tojást. Megírja előbb viasszal, aztán börzsönyforgács levébe főzi. Az oláh asszony néha nyolcféle színt is használ : a zöld dió héja sárga festéket ad, hagyma leve rozsdaszínt, bürökből zöld, lencséből kék, gubacsból fekete színt főz.
Érdekesen írja le Malonyay a régi székely vitéz temetést ; bizonyára ennek emléke ihlette meg Gárdonyi Gézát Attila temetésének leírásakor (A láthatatlan ember). Halál után öreg asszonyok megmosdatják, felöltöztetik ünnepi gúnyájába a holttestet és úgy teszik rá a nyújtópadra. Ezt az egyszerű deszkapadot nem feketével vonják be, — csodálatos, a nép sehol sem használja gyászszertartásaiban a feketét - - de varrottas lepedők borítják le földig és a halott feje alá is pirossal gazdagon hímezett párnát tesznek. A nyújtópad mellé támasztják a falhoz a díszes kopját, fehér fecskefarkú lobogójával. A halottra ráterítik a szürke vagy fekete zekéjét és condraposztós szokmányát, a földig érőt.
Este virjasztóba érkeztek a jóbarátok. Körbe ültek elemlegették a halott vitézségét, jóságos voltát, erényeit. A nyújtópad mellett fogadott sirató asszonyok siratták éneklő, síró szóval az eltávozót. Másodnapon nagy jajgatások közt koporsóba tettek, jöttek a gödörásók, megmérték a koporsót és indultak a temetőbe az ácsokkal. Kimérték a sírt, úgy hogy napkeletre nézzen, hogy a kelő nap első sugarai aranyozzák meg a díszes kopját. Míg a gödör készült, az ácsok kifaragták a padmalyt ; gerendákat vertek a mély gödör négy sarkába félmagasságig, ezekre négy gerendát véstek, hogy tartsák a fedőgerendákat. Ezt a fából készített kriptát nevezik ma is padmalynak, ma is így temetkezik a vagyonos székely férfi és asszony.
Harmadnapon megkondult a toronyban a gyűlő, a szertartás végeztével harangszó mellett indul a gyászmenet. Elől díszes ruhában, lovon, lobogós kopjával kezében a halott egyik barátja. Mögötte a fegyveres bajtársak. Utánuk hozza két rúdon a koporsót négy ember, négy meg lobogós kopjával halad a négy sarkon. Most jönnek kétoldalt a zászlós lányok, guzsalyvégekre terített selyemkendőikkel. Koporsó után a síró özvegy, a gyermekek, a pap, kántor, énekesek, a közönség.
A temetőben a pap beszél a kántor verses búcsúztatót mond, a koporsót leeresztik, a halott bajtársai körülállják a sírt és belelőnek, az ácsok felrakják a padmaly gerendáit, megkezdődik a behantolás, a domborodó sírhalomra fejtől tűzik a díszes, lobogós kopját, a négy szélére is tűznek egyet-egyet és a közönség indul vissza halotti torra.
Ma már ez artisztikus parádéból csak a halottas ágy varrottas dísze, a sirató asszonyok, a guzsalyos lányok és hellyel-közei a padmalyas sír maradt meg. A régi temetők most is tele vannak kopja-fejfákkal és a sírköveket ma is kő-fejfának hívják.
A sírfelíratok néhol érzelmesek, néhol humorosak ; majd minden falunak megvan a maga poétája, aki a lakadalmi köszöntőket, kapufeliratokat és sírverseket gyártja. Nem állom meg, hogy a sok közül néhány jóízűt le ne írjak :
A falu ezermestere sírkövén :
Itt nyugszol Molnár Pál Ki az Úrtól megáldattál, Készítetted az ekéket Kenyérszerző eszközöket Betakarító szekereket. A muzsikát megszerezted, Fiatalságot táncra rendezted, S így is az Urat dicsérted. Faragtam sírkövet, Másoknak eleget. Készítek most egyet Magamnak, míg lehet.
A falurossza sírkövén :
Itt nyugszik
Imre Gábor
A falun kívül.
A falu is nyugszik
Nála nélkül.
Meghala végre
Valahára
Az egész falu
Kívánságára.
Trombitáit az Arkangyal
Végsőt szuszant Nagy Antal
Befedték e sírhanttal.
Még csak hadd említsem meg, hogy Kápolnás-Oláhfalu határában az útszéli feszületen Krisztus Urunknak Kossuth-szakálla van.
Torockóról Körösfői Kriesch Aladár számol be. Előre is bejelenti, hogy amit Torockó népének művészetéről mondhat, az nem főbenjáró dolog. Én magam egy vasárnapot töltöttem közöttük, ámulattal néztem végig egy darab középkort templomozás idején, de azután kellemetlen zökkenéssel pottyantam vissza korunkba. Egy-két öregasszony őrzi még varrottasait, régi bútorait, a többi háztáj semmiben sem különbözik a mai paraszti felszereléstől.
Hétköznapi viseletük színtelen, semmitmondó, hanem aztán vasárnap ! Szálas férfiak rókamálas fehér bőr-ködmönben, bőr lejbiben és bojtos csizmában; aranycsipkével ékes pártás lányok, egyik palástban, másik anélkül, tarkafőkötős menyecskék, öregebb asszonyok, magas, állógalléros, rókamálas ködmönben, ki-ki más bejárónál gyülekezik és lépked be libasorban, peckes, szertartásos lépéssel. Aztán délután, mikor táncra mennek ! A sok tarka szín, ragyogó, rojtos selyemkendő, aranykösöntyűs öv mind eltűnik és tiszta hófehérben, kékkel hímzett ingvállal meg kézelővel egész fehér felhők vonulnak végig az utcán. Nem tudtam mire magyarázni a sok szőke, kékszemű arcot; azt mondja Krusch, hogy egész Torockó négy bányász család iva-déka, akiket III. Endre király idején telepítettek be Felső-Ausztriából.
Oly csodálatos szép maga a városka a fölötte tornyosuló komor Székelykővel, páratlan látványosságszámba menő népviseletével, hogy aki Erdélyt bejárja, ne sajnálja a párórai kocsiutat érette.
A könyv különben pazarul bánik szöveg közé nyomott képpel, színes melléklettel, amik igazán meglepő szépek.
ÖZV. BÁTHORY NÁNDORNÉ
W. BÜRGER'S KUNSTKRITIK. (Deutsche Bearbeitung von A. Schmarsow und B. Klemm. Verlag von Klinkhardt & Biermann, Leipzig, 1908.) A fordítók, ha nem jelentenék mindjárt az előszóban, s nem tudnánk máshonnan is, hogy e név : W. Bürger mögött francia ember írt, bajos volna hinni, hogy a szerző — mint hallomásra tetszik — germán fajta, s hogy könyve idetartozik, a német művészeti irodalom labirintusába. Körülbelül annyi lenne ez az átszármaztatás, mint feldöntése annak "a tizennyolcadik századbeli és buffoni mondásnak, hogy keresd és a stílusban megtalálod az embert. Le style c'est l'homme. Mert gyönyörűen kristályos módon, par excellence francia ez a stílus, könnyű és elegáns szökelléseivel, gazdag és csillogó képeivel, frappáns ötleteivel, azzal, amit gall esprit-nek, francia szellemességnek kereszteltek az irodalom-magyarázók. Telítve van finom árnyalatokkal, fordulatos, színes, emellett tömör, mindig a kérdés mélyére hatoló, mindig a téma gyökerével foglalkozó, s mégsem fáraszt, még sincs benne semmi ballaszt, novellaszerű fölösleg, így, ennyire a témához simulóan, a világosság és magától értetődés hangján, komolyan, bizonyos elvontságoknál súlyosan, szinte a szűkszavúságig egyszerűsítve s mégis könnyen, formásán, elmésen, a nehézkesség, a kifejezni akarással való birkózás legkisebb látszata nélkül, nem írtak a németek művészetről, főleg abban a korszakban, amikor Bürger írt : a Virchow és Lübke korszakban. Ma is csak ritkán és kevesen. Talán csak Ludwig Hevesi és Kari Scheffler
Ez a név, W. Bürger, tehát francia embert burkol : Theofile Thoré-t, palare némi irigységgel gondolunk olvasás közben. Azok;az idők, azok az évek ugyanis, amelyeknek aktiv részese volt, a műtörténet egyik legszebb fejezete. Oly emberekkel rokonérzésű, olyanokkal ment egy cél felé, s a toll, a nyilvánosság szuggesztív erejével oly kaliberű valakiket segített az akkor ugyancsak nehéz, jobbról is, balról is megcsnfolt úton, mint Rousseau, Corot, Diaz, Dupré, Troyon. Szemtanúja és vezérsorban hadakozó katonája a francia tájképfestés forradalmának. A fontainebleaui tájképnek, a szabad természetfestésnek, a színt és levegőt keresőknek, annak a nagy művészeti etape-ot kezdő megmozdulásnak, amely heves, elszánt, vadságig merész reakció, szemben az Ingres-hívőkkel, a Dávidistákkal, a klasszikus és romantikus iskola minden fonnyadt és verteién sablonjával. Amelynek képei, első kísérletei, nyers, őszinte, puritán naturalizmusa úgy hatottak, mint az illedelmesek, a kényeskedők, rokokó világfiak közé behajított, szalonba röpült sanscoulotte-bomba. Együtt nőtt ki jóformán a gyereksorból azzal a generációval, azzal a piktorcsapattal, amely mámoros örömbe esett Turner és Constable párisi bemutatóján, s messze szaladt, sőt ez gyönge szó: valósággal menekült az akadémiától, a mithologiai, a nimfás, görögtüzes, a Poussin és Claude Lorrain-tájképtől. Látta őket, ezt a fiatal vehemens csapatot, amint erdőkben, intim lugasokban, kerítések, mocsarak, országutak mentén ütöttek tanyát hitelbe vásárolt szerszámaikkal és vártak, vártak, vagy tizenöt esztendeig vártak, míg a Szalon, a nagy, rendjeles Szalon kinyitotta kapuit, hogy most már be lehet sétálni.
Melléjük állt, amikor nem volt mellettük senki, legfeljebb egy-két idetévedt — igazán alig több — muharát, s a hosszú erőlködések, kemény és konzekvens ostromok után végre is velők lett arrivée, bejegyzett, elismert, csengő nevű kritikus. Mindazonáltal a puskaporszag, a verekedő tempó, a lenyomottak hangos kiáltása, amivel tele volt az az idő, nem érződik meg írásain. A publicista, az ú. n. propaganda-ember, a szószékről heves gesztusokkal argumentáló teljességgel hiányzik belőle. A nagyon erős gyűlölség egy tehetetlen művészet iránt nála is jelen volt, robbanni akaró dinamitokat ő is hordozott tarsolyában, de kifelé mégsem használta az agitálás metsző, kíméletlen, vesékbe vágó fegyvereit. Mindez, a támadás, a kipattanni készülő keserűség nála nem ököllel ütésben jelentkezett, hanem egyszerűen átalakult, forró himnusz lett, ragyogó líra, amikor például Rousseauról ír. Letompult valami fölényes, magasból tekintő filozófiává, amely mindent megért, a bornirt-ságot is, a csökönyös sötétbe kapaszkodást is, mindennek megtalálja nyitját embereken kívül álló okokban, s épp mert látja őket, látja gyöngeségüket. semmiségüket és múlandóságukat, nem gurul dühbe rajtuk, nem süvölt riadót a népszónok sípján. Legfeljebb néhány csípős, szellemes megjegyzésben oldódik föl ez a csömör, ez a beteltség, aztán pedig siet előre, a hozzá, a szeméhez, szivéhez, meggyőződéséhez közel kerülteknek, a frisserejű újaknak magyarázásában, hogy fortisszimókat, a spontán öröm és meghatottság hangjait hallassa képeik, vcrcjtékes nekigyürkőzésük, problémáik és megtalált, átélt szenzációik láttán. Mivelhogy művész. Mivelhogy amit képekről ír, az maga is művészmunka. Kritikus, akinél a kritika nem meddő csztétizálás, levegőbe beszélés. Produktív kritikus. És ez az, amiért ma is foglalkoztat, amiért nem halt meg új elméletek, esztétikák Jábrakapásával. Szalonkritikái eleven matéria a negyvenes és hatvanas évek historikusának. Tisztult és nagylátkörű ember arcképét rajzolják elénk, aki csupa ideg, csupa fogékonyság, csupa impressziókra felkészültség, akinél mélyebben nem néztek bele az akkori idők művészi kohójába, s akinél közvetlenebbül, eltalálóbb módon senki sem sejdített meg új lehetőségeket, a francia kezdeményezők piktorértékeit.
DÖMÖTÖR ISTVÁN
FESTÉSZET.
Két francia. Forain es Raffaeli!. Irta Bárdos Artúr. Egyetértés, aug. 12.
A müncheni nemzetközi műtárlat magyarjairól. Irta Pogány. Pesti Hírlap, aug. 14.
Kunst in München. Irta Hevesi Lajos. Pester Lloyd, aug. 14., aug. 17.
Giorgione. Irta V—gh B—r. Élet, aug. 15.
A müncheni Glaspalast magyar képeit ösmerteti L. H—i. Fremdenblatt, aug. 17.
A rue Royale-on. Gauguin és Cézanne. Irta Szini Gyula. Az Újság, júl. 17.
A Szépművészeti Múzeum remekművei. Murili o : A kis Jézus kenyeret osztogat. Irta Lyka Károly Új Idők, aug. 22.
Durand-Ruel képei. Irta Feleki Géza. Független Magyarország, aug. 24
Segantini Irta Zerkovitz Zsigmond. Egyetértés, aug. 29.
SZOBRÁSZAT.
Carrara. Irta Kovács Jenő. Élet, aug. 15.
Szent szobrok a régi Pest—Budán. Irta H. Ö. Alkotmány, szept. 3.
Modern szobrok. Irta Sztrakoniczky Károly. Elet, aug. 29.
Gutenberg budapesti1"szobra. Irta G. Magyar Nyomdászat, XXII. 8.
ÉPÍTÉSZET.
Pest régi házai. Irta H. Ö. Magyarország, aug. 15.
A régi Pest emlékeiből. Nagy Kristóf. A borsajtó. Irta Zuboly. Vasárnapi Újság, aug. 15.
Az Erzsébetváros jövője. Irta H. B. Vállalkozók Közlönye, aug. 11.
Olbrich árúháza. Irta Ezrey. Vállalkozók Lapja, aug. 11.
A magyar "Tattersall". Irta Zuboly. Vasárnapi Újság, aug. 22.
Angol kertvárosok. Irta Jakab Dezső. A Ház. II. 4—5.
Családiház-telepek. Irta Málnai Béla. U. o.
Erdély népének építőművészetéről. Irta Kos Károly. U. o.
Egy magyar építő Berlinben. (Máté Rezső.) Irta Bárdos Artúr. Budapesti Hírlap, aug. 31.
Karmantyús betoncsövek. Melocco Péter szabadalma. Jeltelen cikk. Vállalkozók Lapja, szept. 1.
IPARMŰVÉSZET.
Régi textilmunkák konzerválása. Irta Branting Ágnes. U. o.
A könyvek bekötéséről. Irta Beitel Károly. (Folytatás.) Magyar Nyomdászat, XXII. 8.
A svéd házislöjd és textilművészetről. Irta Ellen Lundberg—Nyblom. Magyar Iparművészet, XII fi—7.
Jegyzetek a stockholmi iparművészeti kiállításról. Irta Györgyi Kálmán. U. o.
A "Handarbetets Vanner "-egyesület Irta Thorman Erzsébet. U. o.
Svéd csipkék. Irta Thorman Erzsébet. U. o.
Sás meg a szalma. Irta 0. Új Idők, aug. 15.
VEGYES.
Hamisítók és hamisítványok. Jeltelen cikk. Vasárnapi Újság, aug. 15.
A velencei nemzetközi tárlat. Irta Kőhalmy József. Magyarország, aug. 20.
Amerika képzőművészete. Irta dr. Kacziány Géza. Pesti Napló, aug. 26.
Rajz- és képzőműipari gyermekkiállítás. Irta Urbányi József. Alkotmány, aug. 27.
Felelős szerkesztő : LYKA KÁROLY
Kiadótulajdonos : SINGER és WOLFNER Budapest, Andrássy-út 10.
Horuyánszkv Viktor cs. és kir. udvari könyvnyomdája.
A Művészet kliséit Kurcz Lipót és társa fotocinkografiai műintézete készíti Budapesten, VIII., Szentkirályi-utca 13.
|
