MŰVÉSZET ÉS MUNKA
Amikor művészetről beszélnek a jóruhájú, jólétben élő emberek, összébb vonulnak s a szokottnál is jobban és fölényes módon jelzik, hogy a festett kép, a márványból faragott szobor, a művész alkotása olyasvalami, a mihez más, mint kiválasztott, finom, lehetőleg arisztokrata gondolkodású és életű lény még csak közel sem férkőzhet. A képzőművészet nagy világa az úgynevezett közönséges emberek előtt amolyan gondosan ápolt díszkert, sőt üvegház. A kapu nyitva van, de a kapus jól megvizsgál minden jelentkezőt, a kertcsőszök lenéző pillantásokat vetnek a rosszruhájú látogatókra. A csőszök, a művészet kritikusai ugyanis ápolják és növesztik a maguk közösségében a művészet különzárt, nehezen érthető, csak kiválasztott elmék számára hozzáférhető mivoltáról szóló tanítást. Nem ismeretlen tünemény ez azok előtt, a kik megnézik a dolgok fejlődésének és állapotának igazi okait. Máshol is észreveszik, hogy írók, a kik felszínen akarnak maradni, politikusok, akiknek érvényesülniük kell, hol öntudatosan, hol öntudatlanul, nem azt írják, nem azt mondják, ami véleményük ; nem is engedik meg maguknak azt a fényűzést, hogy véleményük legyen. Hanem egyszerűen kifejezésre juttatják azt, ami a közönségüknek kedves, amit a közönségük vár tőlük.
Nos, az újságok, szalonok, a hangversenyek és színházak közönsége megköveteli, hogy a nagy tömeget értelmetlennek, a szép iránt érzéktelennek bélyegezzék. A kritikusok megteszik ezt a csekély szívességet. Amikor egy-egy képkiállításról írnak, csupa félelmetes homály az írásuk. A tömeg valóban jól teszi, ha rémülten menekül e sötétség elől. Nem teszi azonban helyesen, ha el is hiszi, hogy a dőlök természeténél fogva a művészet szép virágos kertjének megértéséhez hozzá nem férkőzhet.
Akinek nincs hozzá módja, hogy híres festők képe lógjon a falán, aki nem vásárolhat az újságokban gyönyörűeknek elkeresztelt szobrokat, szóval, aki nem élhet együtt a művészet alkotásaival, aki a képkiállításra ünnepnapokon jut el olykor, mit gondolhat az az ember e ritkán látott, meg nem értett holmik felől ? Nyilván üres cifraságnak nézi mindet és úgy véli, a gazdag emberek találták ki, jobb dolog híján, a saját mulatságukra.
Igaz, hogy értelmetlen gazdagok szobáiban a képek és a szobrok többnyire csak lélektelen cifraság gyanánt szerepelnek. Valósággal azonban az igazi művészet nem játékszer és főkép nem a hatalmasok mulattatására szolgáló találmány.
A képzőművészet, a festés, a szoborfaragás, az építés nem pattant ki hirtelen semmiféle udvaronc agyából. Oda, a hol most van, épp úgy, mint a világ minden egyéb dolga, hosszú fejlődés útján jutott el és a képzőművészet fejlődésének magja, kezdete : a munka.
Nem gondolkodás, nem elhatározás, nem tudatos vágy, hanem parancsoló szükségből fakadt munka révén jutottak el az emberek a képzőművészet alkotásaihoz. A mag, az eredet talán ott keresendő, a hol tartóra, edényre, vagy más elemi holmira, baltára, tűre, dárdára először volt szüksége az ősembernek. A baltát nagynehezen kicsiszolta kőből, az edényt a fejlődés bizonyos korszakán már meg tudta csinálni agyagból : megszülettek, létrejöttek a legelső emberkéz-gyártottá formák. A formák ismétlődtek, sokasodtak, hozzájuk tapadt a jóság érzete, már ugyanis az okozhatta az örömet, hogy valakinek egyáltalában van edénye, tűje, baltája, hozzájuk tapadt a kedvesség érzete. Megszülettek olyan alakok, melyek puszta feltűnése öröm, boldogság.
Az agyagedényekbe karcolta az ember első primitiv vonásait. Az edényekre mázolta fel talán az első festéket. Nyilván nem azért, hogy gyönyörködjék, hanem talán hogy védje, megkülönböztesse, megjelölje a magáét. Feltűnnek a színek. Jön az emberi lakás. A durva faépítmény, a faragatlan kőből rakott fal. Benne sok-sok, a természettel kultúra híján rettenetes küzdelmet vívó embernek oly becses holmi. Szaporodtak a tetszetős formák. Szaporodtak a rovátkák, a mesterséges színek. Óriási időköz, hatalmas fejlődés, míg oda jutott az ember, hogy kedves korsójára nemcsak puszta foltokat rakott, hanem emberi, állati alakokat. Itt született meg az első valóságos kép. A féltve őrzött, a ritka, a drága szerszám, az élethez szükséges tárgy díszítésére, megjelölésére.
Minden új forma valamely új használati tárgyhoz fűződött. Minden tárgynak a létrehozásánál ott a munkás kéz, ott van tehát a formák, a díszítések, a cifraságok születésénél. Cifrasággá, sallanggá vált idővel némely forma. A legtöbbnek ma már lehetetlen volna az eredetét kinyomozni. Csak az bizonyos, hogy a dolgos kéz, a szükséges, hasznos holmikat előállító teremtette valamennyit, hogy heréknek nem köszönhet az emberiség egyetlen vonalhajlást sem.
Az állatokról megállapítja az állati fejlődéstan, hogy vannak szerveik, amiket ma egyáltalában nem használnak. Valaha azonban szükségük volt mindre. Az emberi művelődés fejlődése is azt igazolja, hogy olyan alkotások, olyan termékek, miknek rendeltetése most érthetetlen előttünk, valaha hozzátartoztak szorosan az élethez. És ha tulajdonképeni ok, cél nélkül is fennmaradtak, éltek, sőt fejlődtek, elterelődtek az eredeti rendeltetésüktől. A görögök kőkorsóihoz valószínűleg hozzátartoztak szorosan a rájuk égetett alakok. Ám idővel kezdték kedvesnek találni a figurákat korsó nélkül is. Valahogy ilyenformán születhetett meg a tárgytól külön választott, a díszítő kép. Akadtak talán korsó-, edénykészítő agyagosok, a kik kiválóan jól értettek a szokásos figurák rajzolásához, kezdték falra, talán fegyverre, paizsra, más holmira is ráformálni. Már nem volt meg az alakok eredeti, megkülönböztető, jelző, figyelmeztető jelentése. Már díszítő képeket festettek. Még innen is óriási út vezethet a falon függő, külön festett, külön berámázott alkotásig, de sejteni lehet az utat.
Amit ma látunk a művészetből, az csak eredménye egy rengeteg nagy időre nyúló fejlődésnek. A magtól, a gyökértől kezdve együtt haladt a munka jósága, szükséges volta és a formák szépsége. Hiába jöttek mecénások, gazdag pártfogók, nem jött volna létre egyetlen művészi gondolat sem. A népnek a dolgozó ereje fakasztotta mindazt a talentumot, mely eredményezte az utánzási képességet, mely az edényformálástól, a kapu-bálvány-faragástól elvezet a szobrászatig, a rovásoktól a rajzig, a festésig.
Az emberi gazdaság történetének kutatója mondja meg már most, mióta tart az az idő, amidőn már nem annak van jó és szép korsója, aki a legszebb és legjobb korsót el tudja készíteni, hanem annak, aki fenyegetés, pénz vagy fegyver segítségével a leghatásosabban tudja kényszeríteni embertársait, hogy őt, a dologtalant, a semmihez nem értőt korsóval, baltával és minden egyéb jóval ellássák. Ez az ember, aki már nem a maga munkája útján jut holmijaihoz, ez kezdi cifrasággá tenni a becsületes szerszámot, ez kezdi a ruháját, a fegyvereit, a házát teleaggatni a gazdagság ama jeleivel, miknek tisztán a fényűzés csinál helyet. Ez az őse a plutokratának, a tőkésnek, a vagyongyűjtőnek. És a kitartónak, a pártfogónak, aki művészetet nevel lelki és testi szükséglet nélkül, aki kitartotta ala-csonyít derék, ügyes, hasznos munkást.
El-elmaradozik így a művészet a munkától. Kifejlődik a tisztán eszményi, a valósággal, a hasznossággal vonatkozásban nem lévő festés és faragás. Termel gyönyörű gyümölcsöket és létre hoz elrémítő eltévelyedéseket. A gyümölcsös terméktelen díszkertté válik. És a cifra dísznövények elhatalmasodnak hasznos társaik felett.
A képzőművészetnek volt olyan korszaka is, melyben egyenesen lealacsonyítottak, méltatlannak tartották a szép holminak azt a fajtáját, melynek valamely gyakorlati célja is volt : az iparművészetet. A munkának e teljes megvetése szörnyű torzízlést hozott létre. Most már a művészek többnyire tudják, hogy bő vizeik forrása, táplálója az emberi kéz hasznos munkája. Ám a művészek nem követhetik a saját hajlandóságaikat. Kénytelenek megalkudni kitartóikkal. Jobb meggyőződésük ellenére is kénytelenek elzárt, nehezen hozzáférhető, kiváltságosak számára fenntartott területnek feltüntetni művészetüket. Ez a kényszerűség rövid ideig fenntartja még a korlátokat. Jön azonban egy másik kényszerűség, a modern világberendezés kérlelhetetlenül gyakorlatias volta. Maga a modern élet pusztítja mindazt, ami felesleges, ami sem jobbá, sem kényelmesebbé nem teszi az életet. A művészet mindinkább arra a feladatra kényszerül, hogy asztalt és széket, szobát és házat jóvá, széppé, tartóssá, kényelmessé tegyen. Visszatér újra a művészet a munkához, melyből eredt.
LENGYEL GÉZA
