GYULAY LÁSZLÓ
A hatvanhetes kiegyezés idejét megelőző években némi kultúrmozgalom kapcsán a képzőművészet terén is lendület mutatkozott. Lelkes hazafiak, áldozatkész főurak némelyike tehetséges ifjakat óhajtott támogatni s a kezdő művészeket istápolni, felsegíteni. A politikai élet hajnalodását előre érezve, társadalmi téren igyekezett egyengetni a talajt.
Az akkoriban reményteljes ifjú kezdő művészek sorából kettő vált ki, a legnagyobb reményekre jogosítva. Az egyik Munkácsy Mihály, a másik Gyulay László. Egykorúak, már gyermekifjú korukban barátságot kötöttek s évek során együtt látogatták a bécsi, majd a müncheni képzőművészeti akadémiát.
Münchenben a nagyhírű, kitűnő csatafestő, Adam Ferenc tanítványaiként alkalmuk nyílt megismerkedni egy pár nagytehetségű lengyel festőművésszel, köztük első sorban Brandt-tal s az idősebb Gierimszky-vel. E környezet s a nagy mester értékes oktatása szerfelett fejlesztőleg hatott mindkettőjükre.
Bár mindkettőt sokra becsülték úgy a mester, mint a jeles lengyel művészek, de Gyulayt könnyedebb s a munkában nyilvánuló folyékonyabb előadási modora s rajzbéli nagyobb készsége miatt, nagyobb, fényesebb jövővel biztatták.
A zárkózottabb természetű, töprengő, de nagy energiájú Munkácsy egyénileg nagy értékű tulajdonságait, ami biztosítéka volt jövőjének, még akkor elfödte kutató, ítélkező tekintetük elől a kezdő művész keresgélő tapogatózása s technikai készületlensége. Viszont Gyulay könnyed előadási modora, finom érzése a hangulatok iránt, gyorsan megnyilatkozott technikai készültsége (eltekintve modorának az érintkezésben szeretetreméltóságától) egy fényesnek ígérkező művészi pályafutásnak biztos zálogaként mutatkozott.
Egy azon időből fennmaradt adoma Mun-kácsyról legjobban jellemezte egyéniségét. Az Ádám mester által adott egyik műteremben dolgoztak Munkácsy és Gierimszky. Munkácsy egy rajzot készített a Honvédalbum részére. Toborzási jelenet, háttérben a falu tornya. Gierimszky korrigált Munkácsynak. A torony mindig görbén állt, le akart dűlni. Egész délután a toronnyal bíbelődött s nem hagyta abba a munkát, míg a torony nem lett egyenes. Viszont Gyulaynak egy-kettőre rendesen minden sikerült. De ha nem, abbahagyta a munkát s szórakozni ment, bevárva a kedvező pillanatot a. siker érdekében.
Nem egyszer beszélte (emlegetve az elmúlt müncheni időt), "hogy a Miskát bizony kinevettük a lengyelekkel a folytonos küzködéséért; nem gondolva a közmondásra: kitartás a siker titka".
A békésgyulai jobb jövedelmű üvegkereskedésben kezdve pályáját, a Laci gyerek (ki 1844 ben született) először látott képeket (főleg hazafias korrajzokat), mihamarább ezek utánzásával árulta el művészi hajlamait. Anyai nagybátya, Szénássy, a kiváló s tekintélyes fővárosi ügyvéd pártfogása folytán látogathatta a bécsi képzőművészeti akadémiát.
1862-ben, tizennyolcéves korában együtt találjuk őt e helyen Munkácsyval, ki egy évvel korábban jutott a nagy császárvárosba. Történelmi képekkel próbálkoztak mindketten. Különféle Endre, Béla és Kálmán királyokat szerepeltettek minden lehető és lehetetlen helyzetekben s történetek révén.
Majd mindketten egyszerre otthagyva e nékik hálátlan talajt, a magyar életkép tág mezején próbálnak szerencsét. Munkácsy ez időben "a mesélő honvéd", "húsvéti locsolás" eszméjével foglalkozott.
Viszont Gyulay a magyar Alföld mezőségein s a Körös partján szerepelteti "cigányait", "csőszeit", "vadászait" hangulatképek közepette.
Az isarparti nagyhírű Münchenbe a háborús hatvanhatodiki év őszén juthattak el, hol is, mint ők jókedvűen emlegették, "Wagner hazánkfia" újonnan szervezett festőiskolájának lettek növendékei. Három magyar volt ez időtájt Wagnernél: Munkácsy, Gyulay és Bercsik. Egy lakást tartottak s a nyilvános helyeken is többnyire együtt mutatkoztak.
Munkácsy és Gyulay ez időtájt Petőfi egy költeményéhez készítettek rajzokat. Valami kompozicionális kérdésen vitatkozva egymással és Bercsikkel is, elhatározták, hogy Kaulbach direktort kérik fel döntő bíróul s megmutatják neki a rajzokat. Mint koronatanút Bercsiket vitték magukkal. (Bercsik sohasem komponált, csak szorgalmasan festett Wagnernél.)
Kaulbach megértvén a tárgy mivoltát, megnézve a kompozíciókat, krétát vett elő s a padlón rajzzal dokumentálta nézeteit, felrajzolván saját felfogása szerint a dolgot.
A koronatanú, Bercsik, látva a nagy Kaulbach rajzát, naiv csodálkozással felkiáltott "de direktor úr, csodálatos, én is éppen így gondoltam". Mire az öreg Kaulbach szatirikusán jegyezte meg: "Fiatal ember, fogadja őszinte szerencsekívánatomat".
Később sokszor évődtek emiatt Bercsikkel, egy-egy Kaulbach-kompozíciót mutatva neki s vidám nevetéssel kérdezve: "nézd csak, hát ezt nem így gondoltad te is?"
Az 1867-ik évben az akadémiát otthagyva, Ádám Ferenc, a nagynevű csatafestő tanítványaként úgy Gyulay, mint Munkácsy, több élet- és tájképpel szerepeltek a müncheni Kunstverein kiállításain.
A hatvannyolcadiki év elválasztotta a két jóbarátot. Munkácsy Düsseldorfba ment a nagy Knausz mesterhez; Gyulay nagybátyja kívánságára egy, a magyar kormánytól adott rajztanári ösztöndíjjal a nürnbergi Kunstschule-t kereste fel.
Ugyanily ösztöndíjat kapott Paál László is, de ő ezzel Nürnberg helyett Düsseldorfban próbált szerencsét. Itt elvált a két jó barát életpályája s míg Munkácsy két év múlva hír és dicsőség övezte névvel lépett a francia főváros közönsége elé a "Siralomház"-zal ; addig Gyulay az ódon Nürnbergben készült a biztos kenyeret nyújtó tanári pályára.
Együtt éltek ez időtájt a híres Kreling direktor (szobrász és festő, Kaulbach veje) jogara alatt Nürnbergben Greguss János (a mintarajztanoda tanára később), Irinyi Sándor (szegedi, később pécsi tanár), Kohányi Antal (budai tanár) és Sardi István (a kolozsvári tanítóképezde tanára, Erdélyben jónevű arcképfestő).
Gyulay kivételével, ki sokszor az iskola helyett otthoni műterme ablakaiból festette le az ódon Nürnberg épületeit, a többiek nagy pontossággal látogatták az előadásokat, kivált Sardi, ki sokszor hozta hírül Gyulaynak, "hogy Kreling direktor élénken tudakozódott hogyléted iránt". Mire Gyulay humorosan felelte "egészségére váljék, tiszteltetem" s nyugodtan festett tovább. Érdekes, élénk volt a társadalmi élet a nürnbergi iskola idősebb növendékei s néhány ottani művész révén, kik sokat jártak együvé. Volt egy egyletük, címe "zum Dolche Rubens" (a Rubens tőréhez címezve). A tőrnek őrzője mindig más és más tag lett (der Dolchwart) s ez magával hozta a tőrt s a törzsasztalba szúrta (a rendes korcsmájukban), akkor kezdődött a mulatság.
Nagy művészmulatságok évente tartódtak színielőadással. A színházi s teremdíszítést rendesen Gyulay festette több segítő társával egyetemben.
A nürnbergi időből egy életképpel szerepelt a Képzőművészeti Társulat kiállításán. Címe "Kötögető vén aszony gyertyafénynél".
Nyaranta hazatérve, szülőföldjén, a finom hangulatokban oly gazdag magyar Alföldön festett tanulmányokat. Ezekből alkotta erős színérzékről tanúskodó kisebb képeit, melyek a müncheni Kunstvereinban kiállítva, nevét az isarparti művészvárosban tették ismertebbé.
Az ösztöndíj utolsó évében, szokásként Münchenben fejezte be tanulmányait a jelölt s így Gyulay is az ezernyolcszázhetvenhar-madiki évet töltötte ott.
Ez időtájt Münchenben többen voltak magyar művészek. Köztük Böhm Pál, Gyulay gyerekkori pajtása a nagyváradi iskolaidőből ; Pállik Béla, kivel a bécsi akadémián töltött néhány évet. Nürnbergből Sardi István, ki a Wagner festőiskolájának növendékeként tartózkodott ottan. Gyulay saját műtermében a müncheni Fleischmannak s egy nagyobb hírű berlini műkereskedőnek (Honrath) dolgozott.
Ez időben keletkeztek a nagy kedveltség-nek örvendő magyar tárgyú képei.
"Cigánysátor", "Száraz malom előtt", "Csárda előtt" (nyereménynek megvette a müncheni Kunstverein), "Esti hangulat", "Kőrös partján" "Arató lányok" stb. Egy állandó művésztársaság nap-nap után együvé járt vígan tréfálkozva (még a nagy kolerajárvány idején is) olykor a késő éjfél utáni órákban is mulatva. Tagjai voltak Gyulayn kívül Valentiny János mint legidősebb, Aggházi Gyula, Sardi István, Baditz Ottó, a technikusok közül Cserna Sándor, olykor Böhm Pál, Deák Ebner Lajos, Paczka Ferenc s e sorok írója rendesen. Letelt az év s amire László vitéz (mint a társaság olykor nevezte) kedvetlenül gondolt: haza kellett térni, elfoglalni a tanári állást. Ez év őszén Baditz Ottóval együtt intettek búcsút hazatérőben, az Isar nagy vasúti hídján a robogó vonatról az alkonyi nap végsugaraiban fürdő jó München városának.
Bécsben néhány hétig a világkiállítás művészeti látnivalói kötötték le figyelmét s aztán hazatért szülőföldjére, a néki oly kedves magyar Alföldre.
Itt találkozott ismét pár év után először, mind ő nevezte, "a már nagyra nőtt Miskával". A Rock-tanyán, Csaba mellett, Munkácsy -nak műtermet rendeztek be szerető rokonai, ki nejét ez alkalommai először hozta Magyarországra.
"A Miska (mint Gyulay később elbeszélte) nagyon elkeseredett, hogy az "éjjeli csavargók" nem részesültek a bécsi világkiállítás magyar osztályán abban a méltatásban, mint az alkotás érdemelte volna". Kimentünk a nyíres erdőbe, lehevertünk a fűbe s a Miska erősen panaszkodott. "Próbálják csak meg ezt a feladatot megoldani, hogy beletörne a bicskájuk. Aztán meg azt mondják, fekete, fekete, hisz épp ezt akartam". (Egy elmés öregebb művészünk azt mondta e képről: "úgy néz ki, mintha egy hónapig szenet talicskáztak volna rajta".) Megpróbáltam vigasztalni a Miskát, de nagyon nehezen ment. Bújában, keservében aztán festett egy kukoricaföldet (jelenleg a Szépművészeti Múzeumban) olyan igazi, valóságos borongó magyar alföldi hangulattal. Én meg rajzoltam, ami a Miskának igen tetszett, hát így teltek a napok. Este húzta a cigány, ez meg a feleségének új dolog volt. így jött meg az idő, hogy a Miska Parisba (hová szörnyen hívott magával), én meg Aradra mentem arcképeket festeni."
Aradnak már ez időben élénk társadalmi élete volt s az érintkezésben kellemes modorú Gyulayt igen megkedvelték. Keresett arcképfestőként majd az egész évet ott töltötte.
Azonban a magas kormány ukáza egyszer csak megtalálta vígasságos Arad városában, tudatva véle, hogy Selmecen lesz tanári széke.
A hegyen épült girbe-görbe utcájú s rossz kövezetű bányaváros összes államilag segélyezett s felekezeti iskoláiban kellett tanítania a szabadkézi s mértani rajzot, nemkülönben vasárnap délelőtt az iparos tanoncokat.
Ha csak némileg is megfelelni akart kötelességének, a művészetet szegre kellett akasztani s egészen belemerülni az iskolamesterségébe.
A társadalom is megkívánta a magáét és Selmec kis Rubense, mint a jó barátok nevezni szerették, csakhamar kedvelt látogatója lett minden társaságnak.
Így hamar eltelt négy hosszú iskolai év (a szünidőt rendesen utazással töltötte), anélkül, hogy az ecset gyakrabban forgott volna kezében.
Egy levelében Munkácsyhoz mélabúsan panaszkodik sorsáról. "Már én nem is vagyok piktor, talán soha se leszek többet, oda a szabad művész élet az iskolamesterség elnyelt mint derék Jónás prófétát a bibliai cethal."
Ha olykor víg társaságban lépkedtek hazafelé a holdsütötte utcákon, meg-megállt, figyelve a hangulatot, de a fájdalmas lemondás érzésével tért haza. "Hiába minden (írja levelében egyik-másik barátjához), a schulmeisterségből már nem szabadulok, más a madár a kalickában ; másként danol a szabadság alatt, olyan az én mostani pikturám is." Kedélye el-elborult s a legvígabb társaságban is tépelődés, fásultság fogta el.
Egyetlen orvosszere e bajának a családi élet s a meleg otthon utáni vágy, csakhamar besegitette a házasság boldog révébe.
Már Selmecet mint nős ember hagyta el, egy budai előkelő család leányával, Valkovits Máriával (kit Selmecen ismert meg) kötvén boldog házasságot.
Az ezernyolcszázhetvennyolcadik iskolai év kezdetén az újvidéki gimnázium tanári karában találjuk Gyulayt. Kevesebb óraszám mellett több és több alkalma nyílt művészetének élni.
Ismét táj- és életképeket kezdett a szokásos arcképek mellett festeni.
A magyar Alfölddel hasonló meleg hangulatú sík vidéke a Duna mentének szülőföldjére emlékeztette, itt rajzok s tanulmányok készítésére bőségesen nyert inspirációt.
Már ez időben a Vasárnapi Újságban gyakrabban jelentek meg könnyed modorban készített illusztrációi. Mint a lap régebbi időbeni munkatársa (először 1868-ban rajzolt a Vasárnapi Újság részére) szívesen látott vendége volt a közönségnek.
Két év után 1880-ban a budai tanítóképez-déhez lett áthelyezve mint kizárólag a szabadkézi rajz s részben a mintázás tanára.
A már akkor nagynevű pedagógus Gyergyánffy István igazgatása alatt érte el az intézet virágkorát. A szervező munkában hűséges segítő társa volt Gyulay is a széles látkörü igazgatónak kezére járva jó tanácscsal saját szakmájában, hol a szükség kívánta.
Ez időben nagy tevékenységet fejtett ki az illusztrálás terén. A Vasárnapi Újság állandó munkatársaként sokszor vidéken is megfordult az aktualitás kívánalmai szerint rajzot készíteni.
Vas Gereben összes műveinek díszkiadását rajzokkal látta el.
P. Szathmári Károly füzetes vállalatának állandó rajzolója volt.
Jókai néhány művéhez készített hangulatos rajzokat.
Mikszáth elbeszéléseinek egyes jeleneteit képekben örökítette meg.
Arany, Petőfi, Tompa, Szász Károly versei szintén köztetszésnek örvendő illusztrációkban jutottak a nagyközönség elé, Gyulay rajzónja alól.
A Képzőművészeti Társulat kiállításain is időről időre megjelent. A hangulatos alföldi tájai mellett feltűntek életképei és "A betlehemjárók" (havas téli táj keretében), "Kertek alatt", "Temetőben", "Falusi muzsikusok" stb. kedvelt művei voltak a kiállítások műszerető közönségének.
"A Lotz-társaság", melynek Greguss Jánossal, Mészöly Gézával állandó törzsvendége volt, szintén kedvelt tagjai közzé számította Gyulayt, ki sokszor ötleteivel, elbeszélésével, derűsre hangolta a társaság hallgatag idősebb tagjait.
És így teltek az évek, a polgári élet egyhangúan őrölte a napokat, a barna hajba ezüst szálak csillogása lopózott, s a remény ; egykor ismét szabadon élhetni a művészetnek, mind tovább-tovább tűnt, mint foszló, rezgő, csalfa délibáb. A tanítványok, kik serdülő ifjakként ismerték szeretett mesterüket (utoljára a mintarajziskolánál tanított), már lassan mind az életbe léptek s mint családapák keresték fel olykor-olykor krisztinavárosi csendes otthonában.
Lassan-lassan elköltöztek a jó barátok is egy jobb hazába.
A nürnbergi pályatársak előtte mindannyian. Miska, a világhírű nagy Miska (kivel a betegsége előtti években még szívélyesen levelezett) hazatért végleg, örök álmát aludni a kerepesi temetőben.
A vele egykorú művésznemzedék s az idősebbek néhánya mind előtte hajtotta örök álomra fejét.
Nyugalmat, enyhe boldogságot családja körében hű neje s derék fiai közt talált.
Egy enyhe májusi napon aztán a krisztinavárosi csendes otthonban felhangzott a halotti ének, rokonok, ifjabb polgártársak, jó barátok s két intézet tanulósága kísérte utolsó útjára Gyulay Lászlót.
Fent a farkasréti temetőben hintett koporsójára a nyitott sírban bánatos szívvel néhány maroknyi földet a jó barátok, pályatársak mindenike, könnytől fátyolozott szemmel nézve, mint domborodik utolsó nyughelyének jele: a sírhalom.
