A STÍLUSRÓL
A művészettörténet első feladata a művészettörténeti események egymásutánjának a megállapítása. De mik a művészettörténet eseményei? Úgy látszik, az egyes művek, hisz ezek a művészek alkotásának termékei s a művészek alkotása csinálja a művészet életében azokat a változásokat, amelyeket mi műtörténetnek nevezünk. Ezek szerint a műtörténet feladata lenne a művek pontos kronológiai egymásutánját megállapítani s a műveknek ilyen egymásutánban való felsorolása szolgáltatná a műtörténet eseményanyagát. Csakhogy a művek száma rengeteg s ezek felsorolásával nem nyerhetünk mást, mint hogy az azelőtt talán világos képzeteinket elhomályosítjuk, egy kusza össze-visszaságot kapunk, amely tekintettel arra, hogy a cél mégis csak az anyag valamelyes összefoglalása és megértése, a munka számára nem nyújt kielégítő alapot.
Mi képezi hát a műtörténet eseményanyagát? Nem az egyes műtermékek, épp úgy nem, mint ahogy a történet tárgya sem az egyes csip-csup események egymásután való felsorolása. Ha a történet leírna minden eseményt, amely a naponkénti életben lefolyik, akkor ő is kusza zavarhoz jutna, viszont az események önkényes kiválogatása sem engedhető meg, hisz ez a történeti élet meghamisítására vezetne.
A műtörténésznek sem szabad úgy eljárni, hogy sok és áttekinthetetlen lévén a műtermékek rengetege, egy részt választ ki, s azt tekinti a történet anyagának. A történetkutató érzi, hogy a naponkénti életet ma sajátos mozgató erők hajtják s nem képzelhet el oly időt, amikor az élet ilyen mozgató erők nélkül lendült volna előre. Minden apró esemény csak kifolyása az élet ez irányító alapjának, magában semmi. A történeti életet társadalmi osztályok ellentétei s osztályoknak egymás elleni harca teszik ki, az egyes események mind csak ennek a társadalmi osztályharcnak a szimptomái. Ezekből a szimptomákból kell a múlt időkre vonatkozólag az osztályok életét, az ellentéteket, azok egymás elleni küzdelmét, a küzdelem módszereit megkonstruálni, amint azok az egyes eseményekből rezultálódnak.
A műtermékek sem jelentik egyenként a művészet történetét. De ezek az egyes események is bizonyos uralkodó tendenciáknak lehetnek kifejezői, ezek is rezultálódhatnak egy irányba, mint a történelmi események s e rezultánsok lesznek a műtörténet eseményanyaga. Ezt a rezultánsát egy kor műtermékrengetegének nevezzük: stílusnak.
A művészettörténet eseményei tehát a stílusok. De mit értünk stílus alatt? Ez egyike a műtörténet leggyakrabban s legtöbb értelemben használt szavainak, jó lesz egyszer értelmét közelebbről megvilágítani.
Minden egyes mű egyes külön érzés szülötte s külön mondanivaló eredménye, ezért nemcsak minden művész, de minden műtermék is külön individuum. De amint egy alkotó művei is testvérei egymásnak, úgy hogy hosszabb tanulmány nélkül is felismerjük őket, úgy egy-egy kor művei is egy család gyermekei. Minden művész képzetéből alkotja meg a műterméket s a képzeteket abból a világból meríti, amelyben él. Ez áll úgy a tisztán technikai és formai jelentőségű elemekre nézve, mint a tartalmi és érzésbeliekre. Bizonyos közös képzetanyag uralkodik egy-egy kor művészei között s természetes, hogy ez bizonyos rokonvonásokban nyilatkozik meg. Ezek a rokonvonások nem tisztán individuálisak, ellenkezőleg ezek azok, amelyek külön-külön egyének között is ismételten jelentkeznek. Nem olyanok, amelyek bizonyos technikai, formai vagy tartalmi területen mutatkozó hatások alapján jelentkeznek, mint közös vonások, hanem amelyek minden kölcsönhatás nélkül is szükségképen így fejlődhettek volna ki, ahogyan általában egy kor művészetében jelentkeztek. Ezek az inter-individuális jegyei egy kor műtermékeinek formai, tartalmi, érzésbeli és technikai területen együtt képezik a kor stílusát.
Ezzel azonban nem állapítottuk meg a stílus jelentését pontosan, csak megközelítettük. Mindenekelőtt be kell látnunk, hogy a stílus nem valami pozitívum, nem olyas valami, ami minden további nélkül pusztán egy szemléletben adható. Ami egyetlen szemléletben adva van, az maga az egyes mű, az individuális és subjektiv elem a műben ; az általános, ami egy-egy kor minden művében, a legegyéniebbekben is feltalálható, azt csak úgy lehet kianalizálni az egyes művek összehasonlítása alapján. De nemcsak azért nem pozitívum a stílus, mert a szemléletben nem adhatók a jegyei, hanem más okból is. A szemléletben a fizika fogalmai nincsenek adva, a természetrajzi tárgyak, állati és növényi típusok fogalmai nincsenek készen a természetben, e tudományok mégis pozitív és exakt tudományok. Itt e fogalmak alkotása a szemléletben gyűjtött egyes jegyek fokozatos összehasonlítása és a hasonlók kiemelése által történik s valamely általánosabb elv alapján deduktive igazoltatik. A műtermékek mind egészen külön érzés szülöttei, egészen külön, sajátos egyéni megjelenésmóddal bírnak s ha összehasonlítjuk őket, úgy látszik, csakis az közös bennük, hogy megannyi egymástól független, egyes alkotási processus eredménye. Mégis az eltérő megjelenésmód mellett minden egy korban dolgozó művész művében nyomának kell lenni annak, hogy a képzetek egy része, amely az alkotás alatt a művészben felmerülhet, úgy a technikaiakban és formában, mint a tartalomban és érzésekben egy korban közös. Ez a közösség azonban nem egyszerű módon van kifejezve s nem is található meg valamely műről kapott egyetlen szemléletben, hanem a felmerülő formai problémák azonosságában s a problémák megoldására irányuló kísérletek rokonságában nyilatkozik meg. Minden mű bizonyos anyagban előállítva a szemléletben adható eszközökkel színben, vonalban, foltban, mozdulatban van kifejezve. A szemléletben adott ezen kifeje-zési eszközöket nevezzük együttesen a mű formájának. Ebben a formában jut kifejezésre az érzések és tartalmak közül az, amit a művész kifejezni akar s az alkotási processus egy jó részét teszi ki az a folyamat, amely az érzéseknek és a tartalommnak a legmegfelelőbb formákat keresi meg. Nem minden forma alkalmas minden tartalom kifejezésére, ellenkezőleg minden új tartalom és új érzés új forma megkeresését követeli meg. A művészi alkotás voltaképen attól a pillanattól kezdve, amikor a műben elmondandó tartalom s érzés a művészben készen áll, egy szüntelen, sokszor izgatott és kínos keresgélés a mondanivalót tökéletesen (aequivalensen) kifejező forma után. Minthogy a formák alakulását a mű tartalma és érzése irányítja, minthogy továbbá a művészi alkotás célja olyan formák keresése, amelyek az érzések és tartalmak legtökéletesebb kifejezői s minthogy valami legtökéletesebben csak egyetlen módon fejezhető ki, azért kell, hogy azokban a művészek, akiket közös érzések és rokon kifejezési tartalmak izgatnak, az egyetlen tökéletes forma megtalálásának irányában kísérletezzenek a formák nyomozásában s így kell, hogy műveikben azonos problémák merüljenek fel s a formai problémák megoldásában is rokonságot mutassanak.
Ez persze nem oly könnyen megfogható valami, mint az egyes természetrajzi fogalmak. Bonyolultabbá teszi a stílus jelentését még két körülmény. Mindenekelőtt az, hogy egy-egy kor stílusa nem lehet egységes. Ma jobban érezzük, mint valaha, hogy az a társadalmi helyzet, amelyben felnövünk, kifejlődünk, amelyben működési körünket és mozgási területünket megtaláljuk, nagyon is megszabja, hogy milyenek a mi képzeteink és a mi érzéseink. A művészekre éppen nagy fogékonyságuknál fogva fokozott mértékben áll ez s állott minden időben. A művészettörténet elkövette ugyanazt a hibát - - s e tekintetben úgyszólván egyetlen műtörténész sem képez kivételt -, hogy minden kor művészetét egységes jellegűnek fogta fel, holott az épp oly kevéssé egységes, mint egy kor gazdasági élete, vagy ideológiája. A művészek is bizonyos társadalmi osztályok gyermekei, ők is bizonyos csoportjától a megrendelőknek kapják a feladatukat, s az eredet és megoldandó feladatok osztályonként bizonyos közös érzéseken és képzeteken alapszanak s kifejeződni törekedvén bizonyos közös formai problémák fölvetésében jelentkeznek, így nemcsak egyes koroknak, de a korokon belül bizonyos csoportoknak is saját külön problémakörük s külön sajátos megoldási kísérleteik vannak.
Más körülmény, amit a stílus értelmének a pontosabb körülírásánál tekintetbe kell venni, az, hogy a stílus nem valami, ami mindég állandó, ami időtlen időkig változatlan marad. Ez pedig azt jelenti, hogy nemcsak hogy nincs a stílus adva, mint határozott konkrét megfogható szemlélet a műtermékekben, sőt belőlük csak nehezen kianalizálható formai problémákban mutatkozik, nemcsak hogy nem egységes egy-egy korban, sőt a szerint, amint a művészek maguk bizonyos társadalmi osztályokhoz tartozóknak érzik magukat, csoportonként más és más, hanem a mellett még nem is állandó, ellenkezőleg szükségképen folyton forrongó és alakító.
Ez a forrongás és alakulás maga is elsősorban az által jut kifejezésre, hogy bizonyos új formai problémák merülnek fel, vagy legalább is újabb irányok a problémák megoldási kísérleteiben. A forrongás és átalakulás forrása az élet szüntelen előrelendülése s az ezen az alapon álló változások az érzésekben és kifejezésre váró tárgyakban. Minden művészi tartalom formában jut kifejezésre s minden új tartalom kifejezésénél az aequiva-lentia elérésére irányuló művészi akarás indulópontja a régi forma, amelyet hogy az új tartalomhoz hozzá tudjon a művész idomítani, át kell hogy alakítson. Minthogy egy-egy korban az osztályonként felmerülő érzések és tartalmak változásai megegyezők, azért a formai problémák felmerülése s a megoldási kísérletezések módjai és irányai is egy csoporton belül a különböző művészeknél is állandóak. Ezek azok a sajátosságok, amelyek interindividuálisaknak nevezhetők, ez az, amit a stílus szó alatt értünk.
A stílus tehát olyan folyton változó, alakuló és interindividuális formai problémák és problémamegoldási kísérletek összege, amely az ugyanazon korban ugyanazon társadalmi réteg kebelében élő, s ugyanazon réteg számára dolgozó művészcsoport művészetében a lüktető, folyton hullámzó élet nyújtotta változó kifejezéstartalmak aequivalens kifejezésére keletkezett.
A stílus ilyen értelemben a művészettörténet tárgya, ezeknek az egymásutánja, ezeknek a küzdelme egymással szemben a művészettörténet egész esemény-életfolyása. Ezt megkonstruálni a feladata a műtörténésznek s e konstrukció eszközeiről és útjairól kell gondolkodni annak, aki a műtörténet metodikájával foglalkozik.
