NÉHÁNY SZÓ A VÁROSKÉPRŐL
Budapesten egész háztömböket romboltak le ebben az évben, hogy helyükre új, az eddigieknél sokkalta nagyobb méretű épületek kerüljenek. A Lágymányos sűrűn lakott városrésszé fejlődik, holott még nem is olyan régen búza vagy széna nőtt a mai utcák helyén. Vidéki városaink egész sora, serényen épít, terjeszkedik, vagy eltünteti az utcaképből a patriarkális idők téglából épített tanúit, hogy a fejlődéshez mért nagyobbsza-bású épületeket juttasson a házsorba. Kecskeméten a sors keze döntötte meg százszámra a régi falakat: a város nyilván meg fogja ragadni ezt az alkalmat arra, hogy nagyobb stílusban újuljon meg. Mindenfelé meglehetős serényen folyik a városépítés, a terjeszkedés, a nagyobbodás. Nevezetesebb városaink tereinek, utcáinak képe minden bizonyára jelentős változáson esik át: építészetünk sok emléke, félmúlt idők tanúja, tűnik el nyomtalanul s nemcsak a fővárosnak, hanem a vidék központjainak is olyforma képe kezd kialakulni, amely egykor szinte okmánya lesz század-eleji építészetünk jellemének.
Szinte azt mondhatnók, hogy akárhány esetben nem is az egyes épület művészi alakításáról van szó, hanem új utcakép, sőt városkép formálásáról. Az építész, aki így fogja fel, hirtelenül temérdek nehézséggel áll szemben, de annál érdemesebb a problémával való foglalkozás.
Volt idő, s még a félmúltban, amikor például Budapesten, inkább az utca, mint a lakó számára építették a házakat. A nagyvárosi háznak bele kellett illeszkednie bizonyos normál-méretekbe, hogy valamennyi szép glédában álljon, mint Nagy Frigyes katonái. A szimmetriához való következetes ragaszkodásban a bérház ál-palotává lett, de a reneszánsz vagy barokk kulissza mögött keservesen rosszak voltak a lakások. Mert azoknak is a homlokzat külső, megszabott sémájához kellett illeszkedniük.»
Az idők változtak s újabban láttunk városi bérházakat, amelyeket nem kötnek már a régi nyűgök s amelyek a szimmetriát sem tartják fontosnak. Sőt odáig is alakulhatott itt-ott a dolog, hogy nem tekintik fontosnak a homlokzatot sem. Egy kiterjedt munkásságú építészünk mondotta nemrégiben, hogy ő tulajdonképen alig törődik a homlokzat kiképzésével. Fő az alaprajz - - úgymond, -a tér helyes, találó, leleményes beosztása. Legyen minden helyiség a maga rendeltetésének megfelelő, akkor jó a ház. Hogy azután a homlokzatra miféle dísz kerül - - így folytatta - vagy miféle stílus nyelvén beszél az, meglehetősen másodrendű kérdés.
Értjük, hogy valaki ilyenformán is elmélkedhetik az épített műről. Mert az utolsó ötven esztendő műtörténeti építészete ugyancsak nagy válságba döntötte az alaprajzot, a tér helyes és művészi elosztását, modella-turáját. Könnyen elképzelhető, hogy valaki torkig megtelik az örök reneszánsz-utánzásokkal, amelyek oly kegyetlenül rossz lakásokat takargatnak kölcsönvett cifra ruháikkal.» S érthető, hogy az a valaki a másik végletbe esik s már csak az épület belső kiképzésében lát művészi feladatot.
Mi alig követhetjük ezt az okfejtést. Mert a házak nem csupán emberek lakásai, hanem egy nagyméretű, hatalmas műtárgynak, a városnak is, szerves részei. Az az egyszerű tény, hogy a város házakból áll s hogy a városban élő ember a házaknak nem belső alakítását, hanem rendszerint csupán külső formáit látja, annak a feltevésére késztet minket, hogy nagyon bő művészi munka juthat az építésznek a ház külső kiképzésében is. Hisz a város művészi arculata, az utcakép nem a házak belső beosztásától, hanem attól a hatástól függ, amelyet bennünk külseje kelt. Ha nagy hiba volt az, hogy még nemrégiben is, mostohán bántak a belső téralakítással, úgy nagy hiba az is, ha az épület utcasori, külső hatásával keveset törődnek vagy azt egyenest mellékes szempontnak fogják fel. Míg az első felfogásból hiányzott a tulajdonképeni cél iránt való érzék, úgy a másikból hiányzik a nagy koncepció, a városnak mint nagy egységnek artisztikus megértése.
Az utcakép művészi kialakítása elé, igaz, nagy nehézségek tornyosulnak. Az első és legsúlyosabb az, hogy az utcasor házait nem egy mester tervezi, hanem sokan, egymástól nagyon különböző építészek, akik műveik koncepciójánál alig vannak tekintettel egymásra, a szomszédságra, az egész utcasor jellegére. Ezen alig lehet változtatni. Némi egységet mégis látunk itt-ott, ez nem annyira az építész erénye, mint inkább a koré, amelynek megvan a maga általános művészi stílusa, művészi érzése s ez megcsillan az egymás mellé épített házakon is. Mi, a kortársak, bajosan definiálhatjuk ennek az egységnek lényeges elemeit, a jövő a maga távlatából értékelni fogja majd ezt s a XX. század elejének stílusaként fogja bemutatni.
De ha a nagy általános összefüggés, a városkép egységes alakulása nem is kormányozható manap egykönnyen, apróbb részletkérdésekben mégis elérhetnénk egyetmást. S ne higyjük, hogy ezek a részletek nem érdemlik meg a figyelmet. A város-tanulmányozó hamar rájön arra, hogy egy városrész artisztikus hangulatára minő fontos hatással lehetnek látszólag szerény tényezők is. Budapesten például a Nagy-Körút egész képe üdébb és derültebb, mint a régi körúté (Váci-, Károly-, Múzeum-kőrút), amihez nagyban hozzájárul az a csekélység, hogy amannak tipikus és sűrű sorban járó forgalmi eszköze, a városi villamos-kocsik, vidám sárga színűek, holott a régi körúton tompa, semmitmondó barna-színűek a kocsik. Ez valóban csekélység, de tessék az utcaképet ebből a színszempontból megfigyelni: nyilvánvalóvá lesz a hatás nagy különbsége.
Ez persze nem esik az építész befolyási körébe. De figyelmünket a városkép szemléletével olyasmi és leköti, amit már az építész is kormányozhatna, de sajnos, eddig édeskevés ügyet vetett rá. Ez pedig a forgalmasabb utcák bolt- és kirakat-sora, amely egyszerre reliefet ad egy-egy utcának, de aminek művészi kiaknázását ugyancsak elhanyagolták építészeink.
Legtöbbjük tervelés közben kiszabja ugyan az üzlet-helyiségeket, megterveli a boltokat, kávéházakat, de csak az alaprajzban. A ház fölépül, földszintjének homlokzata megkapja a maga architektonikus formáit, kiképzését, díszeit. S ezzel aztán véget is ér a tervelő mester munkája és befolyása. De mihelyt az új házba bevonul az üzlet, az építész földszinti homlokzat-kiképzése egy csapásra megsemmisül. Mert portálék, kirakatok, szekrények, cégtáblák borítják csakhamar az ő összes formáit és díszeit, amelyekből ezután egy négyzetméternyit sem lehet többé látni, mert fa meg festett vászon rejti el azokat szemünk elől. így esik meg, hogy Budapestnek forgalmas utcáin a legtöbb ház fa- és vászonalkotmányon látszik állani, amelyekre félelmesen ránehezedik az emeletsorok óriási terhe. Nincs rikítóbb ellentét, mint a Rákócz-út vagy Andrássy-út földszintje és emeletei közt-S nincs kínosabb architektonikái látvány, mint az, midőn a portálék vékony léceire látszik nehezedni három emelet kő- vagy téglaterhe.
Nem is kívánhatunk nagy városkép-alakítást, míg az ily fonákságokat sem tudjuk kiküszöbölni. Szinte hihetetlen, hogy ily szerény részletkérdések várnak még megoldásra egy oly frissen épülő városban, mint Budapest. Pedig higyjük el, az utcakép artisztikus hatására ez az elem van legalább akkora befolyással, mint a városrendezésnek sokkal nagyobbstílűnek látszó problémái. És csodálni való, hogy építészeink ezzel törődnek leg-kevésbbé. Viszont érthető a felvetett szempontból, hogy egy oly mester, mint Macintosh, ház-képének tervelésénél a külső hatás művészi voltára annyira tekintettel van, hogy első terv-koncepcióiban legalább oly gonddal keresi ki a leendő cégtábla színeit, mint amily gonddal formálja az alaprajzot.
A városkép alakítása felette bonyolult probléma s radikálisan csak nagyon különleges és ritkán kínálkozó alkalmakkor oldható meg. Elvárhatjuk azonban, hogy alakításához építészeink legalább oly mértékben járuljanak, amilyenben éppen módjukban van. Az artisztikus hatás még oly lényegtelennek látszó elemét sem volna szabad egészen mostoha bánásmódban részesíteni, mert ezen jelentékteleneknek látszó elemekből szövődik össze az a nagy művészeti egység, amit városnak nevezhetünk a szó művészi értelmében.
