Artúr úr, az elnök s müncheni Diez, a tanár. Ember legyen a talpán az az olasz műértő, de mondjuk áltálján, az az idegen, aki ebben a tohu vabohuban eligazodik. (Még művészeket se veszek ki. Egy kiváló szobrászmesterünknek például nem Menzel tetszett, hanem - Friese Richard!) Az osztrákok adtak egy kis kóstolót az altwienpikturából, egy sor Waldmüllert, - - egy kis ízelítőt a " szecesszió "-ból, néhány Klimsch, - - aztán a többit egymásra hányták, igen sok iparművészettel vegyesen. Ebből se lehet képet formálni a bécsi művészetről, se Makart, se Canon, de nincsen ott az sem, aki ott van. Megérthető módon legalább. A belga kiállítást az jellemzi, ami az amerikait, t. i. "teljes létszámra" törekedtek, de a sok név csak egy káosz, hiányzanak a felkiáltójelek, kettőspontok és főleg - a gondolatjelek. Mulatságos, hogy Szerbia pavillont emelt egy dalmát művésznek, de a legérdekesebb furcsaság az orosz pavilloné, ahol annyi volt a zsűri, ahány a terem. Terem pedig - - számtalan. Ott tudniillik, Oroszországban, a cézarizmus hazájában korláttalan művészi szabadság van s minden művészcsoport maga zsűrizte a tagjainak művét. Lön is ott oly éktelen hangzavar, hogy egyedül csak az öreg Rjepin tudta őket túlkiabálni. Az olasz pavillonban pedig külön vendégjogot élvezett két - - spanyol, - Zuloaga és Anglada, pedig a pavillon mögött egy irtóztató nagy spanyol pavillon épült s talán még most is épül, ha ugyan valaha fel fog épülni. Itt húzódtak meg az éjszaki népek, itt az olaszoknál, a dán, holland, svéd és külön a norvég, aztán a svájci, de ezek is Böcklin nélkül s fönt a hegy tetején egy kis japán teaház, ahol eljöttek az európai japánok, a fia Puvis-ek, a kis japán Bastien Lepage-ok és volt köztük már egy nippon Cézanne is. Csak itt az ultramodern japánoknál ; a többi nép titkolta, leplezte, nehogy olyan képe legyen a képkiállításnak, hogy forrongás, nyugtalanság lappang a művészvilágban. Mindezt, ami előkészíti a jövőt, még az előfutárokat is, Cézanne-t és Gauguint és Van Goghot, persze Matisse-t is a franciáknál és követőiket az európai nemzetek sorában, mindazt, ami forrongó, sejtető, kecsegtető, a forradalmi elemet, - mint hogyha csak összebeszéltek volna, - - kihagyták. A japán Cézanne-utánérző mellett, talán csak nálunk Iványi-Grünwald Béla egy szintetikus tájképe éreztette azt, hogy a tenger mélyében új áramlatok zajongnak. A mi ott volt a falakon - kiforrott művészet, a virágok virága, teljében, pompájában, - de egyre arra kényszerűéit gondolni, hogy már is fonnyad s elvirágzik mihamar ... Ez volt az általános képe a kiállításnak és ily körülmények között nem csoda, hogyha a connaughti herceg azt szónokolta Rómából jövet Londonban, hogy az angol kiállítás után a magyaroké az elsőség. Ezt minden kritika elismerte, még a németeké is, a mi azt bizonyítja, hogy a berlini és müncheni kiállítások után, melyeket tavaly csináltunk, muszáj nekik komolyan venni a mi piktorainkat. Az olaszok, főleg a rómaiaknak egyáltalján a szenzáció erejével hatott. Mi csakugyan a programmhoz tartottuk magunkat. Ötven esztendőre mentünk vissza, a hatvanas évek pik-turáján kezdve, ahol aztán meglepetés volt Székely Bertalan szürke öreg asszonya, egy angol mester nemességével hatott a maga biedermeieres egyszerűségében. Mellette három Brocky Károly, szemben vele Nemes Elza grófnő egy női feje mutatta a régi magyar zsenit. Lotz Károly néhány apró aktját mutattuk be s Mészöly Gézától egy egész sort. Aztán Munkácsy Mihályt diadalmasan, nagy színvázlatokkal, megkapó nagy női arcképpel és bámulatos impressziókat feltáró vázlatokat. Mellette Paál Lászlót, aki mindenkire klasszikus nemes egyszerűségével hatott s a világkritika unisono befogadta a nagy mesterek közé, valamint Szinyei Merse Pált, az ő kis vörös termével, ami a római kiállítás egyik fénypontja lett, akihez mérték a többi művészt s például egy római kritikus nagy elisme. réssel írva Trübnerről, hozzáteszi, "mindamellett alacsonyabbrendű (molto inferiore) a magyar Szinyei-nél". Megerősítettük tehát a latin világban Munkácsy már már hanyatló hírnevét és nyertünk két új világnevet, Paált és Szinyeit. Aztán Benczur Gyulát is, egész fejlődésében és mindenttudó erejében, László Fülöpöt ragyogó bravúrjaival megismertettük. Végül pedig modernjeinket, a fiatai mesterek egész sorát, egy német kritikus felsóhajtott: "Muszáj egy csomó éppenséggel nem könnyű nevet megtanulni". De muszáj ám! Ferenczy, Csók, Perlmutter, Iványi, Kosztolányi, Vaszary, Réti, Thorma, Koszta, Magyar, Nyilassy, Katona, Glatz, Knopp, Kacziány, bizony ezeket a neveket meg kell majd tanulni. Kár, hogy Fényes és Rippl-Rónai nem küldött semmit, az ő érdekes és érett művészetük bizonyára érdekelte volna az olaszokat. A berlini kritikusok egyenesen reklamálták őket tőlünk! Szobrászatunk - viszonyainkhozképest, amikor csak a monumentális szobrászatra van pénzünk, (akárcsak a drága részletfizetéses könyvre), szintén érdeket keltett; Stróbl "Anyánk" c. műve, Rónának "Savoyai Eugén"-je, Ligeti "Anonimusa", Telcs női fejei a kritikusokat is érdekelték. Annál inkább azonban az új építészet, Lechner Ödön kollekciója, megnézték azt, sokat és sokszor, az olasz építészek is, - az egyik nevetve monda: "Most már tudom, mi a forrása a sok veneziai villának!" S ki tudja? Mesterünk műveit német, angol építészfolyóiratok vetélkedve közölték. Grafikusaink közt pedig Székely Bertalan freskovázlatai, Zichy Mihály rajzai keltettek figyelmet.

Igen, a mi pavillonunkban volt mit látni s volt összefüggés benne, egység, folytonosság. Ebben különböztünk a többiektől s ezt a rendezők, Karlovszky Bertalan és Iványi Grünwald Béla egyrészt, Róna József másrészt, kitűnően hangsúlyozták is. Aztán Miklós Ödön energikus vezetése és pontossága! Először lett készen, először adott kész katalógust, igen jó tájékoztató bevezetéssel, gazdagon díszítve illusztrációkkal s mint igazi gentiluomo nagyszerűen képviselte a magyarságot. Még az is érdekfokozó volt, hogy pavillonunk magyar tornácára odatelepítette Gerbaud-nkat, ahol (a területen egyedül) frissítőkkel is szolgáltak.

Ha a többi pavillonnak volt - fentebb elsorolt - - hiányossága, de igen érdekes és becses műalkotással is találkoztunk, hadd mutassunk rá ezekre is, főleg emlékeztetőül. Az olaszokkal kezdjük. Ott voltak Medardo Rosso viaszkalakjai, egy teremben egy egész sor. Irtunk már Rossóról e lapok hasábjain, az impresszionista szobrászatról szólván, így együtt látva őket, tragikusan izgalmas látvány volt. Kiindulása igen érdekes volt: a formát, nem clvonatkozva az atmoszférától, hanem annak hatása alatt kialakulva akarta bemutatni, egy-egy pillanatnyi benyomását, a mosolyt a női arcon, az utcán mellettem elsuhanó párt, amint csak silhuctte-jét nézem, amint csak az egészet fogom fel, semmi részletet. Az eszmét felkapta Rodin is, de szobrászilag kialakította. Rosso a kísérletnél maradt, a formalátás elhatározó és döntő alakjának megteremtése nélkül. Rodin kicsavarta kezéből, zsenije erejével, a végleges megoldás érdemét. De azért kollekciója igen tanulságos volt. A svédeknél Fjaestad. Csupa fehérség, hó, hó, hó. A hóból szőnyeg lett. A festményein is, azok is két dimenziójúak, tehát szőnyegszerűek, amit végül belátott és képeit megszövette. Földre terítve kellemetlen hatásúak. Hegyeken lépkedjek? Tengerbe essem be? Jégtönkökön ugráljak? Mint faliszőnyeg igen dekoratív hatású. De nem festmény, mert nincs mélysége, nincs levegője. Érdekes, de nem megnyugtató. Zorn egyforma teknikájával, Larssen kicsi palettájával kezd untatni. Hodler favágója, noha van vonalának monumentális ereje is, erősen trompe l'oeil, szemcsalódás, tehát nyugtalanító, nem fenséges. Sem Zuloaga, sem Anglada nem igazi komoly, bensőséges művészek, csak virtuózok, a kápráztatok fajtájából. Az olaszokat megkaphatták, azok művészetében a teknikahajsza a legszomorúbb jelenség, - hiszen Mancinijük sem egyéb, - de belső tartalom nélkül nincs igazi művészet. Azt pedig egyedül az igaz érzés adhatja meg, az érzés, mely a valóságot képzeletünkben művészi képpé formálja s a művésznek ehhez kell megtalálni az egyenrangú kifejezést. De például, mit lát meg -- képzeletében - Mancini? Egy gitározó nőt. Ehhez kell az ő festék-pemecsekkel dolgozó teknikája? Ehhez kell az öklömnyi festékcsomó s hogy a plasztikát kihozza, a vászonra üvegdarabokat hint s arra nyomja rá a tubusból a festéket. Tant de bruit pour une omelette! Ez a szempont jogos Zuloagánál is, Angladánál is, akik azonban, hogy torz formájukat igazolják, bizarr tárgyakat keresnek. Harmóniát a harmoniátlanságban! Ha azonban Klimtre alkal-maznók, szempontunk jogosulatlan volna. Klimt a legmélyebb, szinte szimbólumokká mélyülő abstrakciók világában él, nem a természetet, hanem annál többet, a természeten kívül álló nagy eszméket keresi, forralja és alakítja őket formákba, aranyháttérrel, mert ezzel is jelezni akarja, hogy az ő világa nem e világból való, hanem természetfölötti világ, - - laposan, - mert a harmadik dimenzióról, mint faldíszítő művész, lemondott, a vonallal dolgozva legfőkép, mert annak érzés és kifejező erejével remélheti csak eszmevilágát, a forrongót, elvontat, kifejezni s a szín csak segítheti, emelheti, gazdagíthatja a lényegest, a vonalat. Szinte ellentéte neki Waldmüller, a szín, az átmenet, a háttér, a levegőhatás költője, aki azt keresi, amit amaz mellőz, azt figyeli és adja vissza, amit az meg se látott, a konkrét valót, a színes árnyékot, a hegy ködjét, a párát, évtizedekkel megelőzve korát. De - noha ellentét - mindkettő páratlanul érdekes egyéniség. Aztán Turner egy képe, annak is a közepe, a velencei nagy kanális, lágy kékségbe merülő hajókkal, odalehelve, mint valami álomkép, kék vizio. A francia pavillonban Monet két képe - - noha 1904-ből való mindkettő -kitűnő példája volt az impresszionista festés kialakulásának, az összefüggéseknek megértésére. Valamivel anyagszerűbb Turner: íme Monet. De az elv Turneré ; ő volt a nagy felfedező, az atmoszféra nagy felfedezője: ezt elvitázhatatlanul demonstrálta ez a kis összevetés. Azokat, akik a Piloty-iskola textúra festését úgy kikacagták, el lehetne vezetni az angol pavillonnak modern arcképfestői közé: lát-e ott egyebet ma is? Selyemfestés, a modern impresszionista teknika, felújított Hals-szerű széles előadásban. Aztán ugyanott a nagy csalódás: micsoda kemény, rikító rossz festők voltak a pre-rafaelisták, Rossetti, Burne-Jones s a többiek ; azért hagyta ott őket Millais, a ki igazi festővér volt és meg is tanult festeni, mint egykor Hogarth, míg a többi, - - Watts-ot kivéve, de Hunt-öt nem, - megmaradt a rajzos, színkenő, rikító filozófusnak, akiknek művei fotográfiában sokkal jobbak. A belgáknál meglepetések nem vártak ránk, az ő pikturájuk franciás és igazán szolid, tudós, még akkor is, ha álmodnak, mint Khnopf, vagy éreznek, mint téli tájaiban Heymans. Ennek az ellenkezője Mestrovic, a szerb, aki csupa brutális őserő, aki sohasem álmodik s a legfinomabb érzés is vad ösztönszerűségében tör ki a leikéből. Menekül is az álmok elől, az asszír, egyiptomi, dór művészet felé, keveri mindazt Rodin-formulákkal. De ami így kialakul, mégis megdöbbent az erejével Annyi bizonyos, hogy egymagában több a tehetség, mint az egész angol szoborterem összes művészeiben együttvéve, talán az amerikaikat is hozzávehetjük. pedig nekik is volt egy teremre való szobruk. Whistler amerikai, Sargent is, Chase is, noha az első Courbet és Manet mellett, a második Goya mellett tanult, a harmadik pedig Munkácsy mellett s egyik se tudná ezt letagadni. Az oroszoknál sok a nehéz név, de olyan, akit okvetetlenül meg kell tanulnunk, nem akadt, vagy ha igen, - már tudtuk. Serrov a legfinomabb, igazi arisztokrata, Golovin a legdekorativebb, - - de náluk tobzódik az erő. Az egyik az ikonokat, a másik a tatár faragványokat, ismét mások a byzanci művészetet veszik kiinduló pontnak, az egyik, aki kék árnyékaiból ornamentikát nagyit fel, a másik az árnyékban a fény játékát szörnyeteggé fokozza. Ezek nevét igazán kár megtanulni, de a Maljavjenét egyenesen el kell felejteni. Tíz év előtt nagy sikere volt Velencében röhögő vörös ruhás parasztasszonyaival. Azóta a vörös szín nem fogyott ki az ecsetéből. Ezzel fest mindent, hihetetlenül letörve. A spanyol pavillont Scrolla y Bastida miatt sajnálom, hogy nem láthattam ; érdekes művész lehet, legalább is azon próbák után ítélve, melyeket más kiállításokon láthattam tőle. De aztán? Kit rejteget az a kéttornyú nagy hodály, amelyen még egyre dolgoztak, nyolc héttel a kiállítás megnyitása után? Dolgoztak? Csak tetették magukat, mert nem volt pénzük, szegény Hispánia! Tanulhatnál Rómától, testvéredtől, ha már a hitetlen Európától nem akarsz elfogadni semmit. Tanulhatnál Hollandiától, mely, amióta a maga lábán jár, művészi gócpont lett, az igaz, hogy e pillanatban stagnál, mos is csak az előbbi generációval, Israels-szel, a Maris testvérekkel és Mauve-val, Breitner-rel, Mesdaggal van képviselve, de már mozog az új generáció is, élén a fiatal Israels-szel, aki igen friss látású és élénk előadású művész. És a mai olaszok? Mancinin kívül? Egy nemzet művészetéről nem lehet olyan könnyen pálcát törni s aki figyelemmel keres, a sok rossz között is talál értéket, Tito-t, Italo Brasst, Ciardit, Giugli álarcos nőjét, Costantini teázó úrasszonyát. De nem szomorú, hogy így kell tarlózni Tiziano és Rafael népénél?

Ezek voltak benyomásaim a római kiállításról, mely nem érmeket, hanem nagy díjakat tűzött ki. E pillanatban, hogy e sorokat írjuk, a zsűri még össze sem ült, de hogy a magyar művészet nem fog üres marokkal távozni, erősen hisszük.

SZENTGYÖRGYI BÉLA rajzolta a 287. oldal fejlécét.

E ceruzarajz méretei 67-50 cm. A jobboldali széken fekvő füzet vagy vázlatkönyv egyik lapján látható Munkácsy névaláírása és alatta e számok: 186497. Valószínűleg úgy értelmezendő, hogy 1864. szept. 7.

A rajz felfogása és kivitele tényleg nagyon összevág Munkácsy azon munkáival, melyeket a Szamossyval eltöltött idő alatt és később Budapesten készített A dátum szerint ezt a rajzot már Pesten kellett készítenie, mert tudvalevőleg 1863 szeptember havában érkezett a fővárosba, hol ekkor másfél évet töltött.

Különösen emlékeztet a pesti tartózkodása alatt készült első festményére, mely a berlini Mitter-dorfer birtokában van. (L. Malonyay: Munkácsy I.) Ott is magyar szobát látunk boglyas kemencével, padkáján szomorúan gubbasztó macskával. A rajz hátterében látható felszolgáló cseléd alakja és viselete összevág a berlini képen gyermekét szoptató menyecske alakjával. S bár a kis fiúcska alakja teljesen torz, e rajzon is meglátszik, hogy rajzolgatni már tudott. Különösen a fonó asszony arcának rajza és modellirozása kifogástalan. Meglátszik az egészen a kezdő gondos lelkiismeretessége, amellyel művének legkisebb részletét is szeretetteljes figyelemben részesíti. -416

Első kérdés, mint rendesen: mi újság? Mit csinál a falka?

- Egy-egy kicsit szedegetnek, mer' már ettek. Aztán a kutya, a hűséges társ, Bogár következik.

- Nimet fajta, azér' hosszabb a füle nekije. Olyan vadas, még fiatal.

- Úgy hát németül beszél vele kigyelmed?

- Nimetül? .... Nem tud itt nimetül, tekintetes uram, senki, egy szót se. Tudott egy, kettő, de negyven-nyócban agyonvertük a gazembereket, - mondja az öreg olyan szelíden, mintha azt említené, hogy egy-két alkalmatlan tüskebokrot kilökődtek a legelőn ....

Radolfék nem faragnak, nem díszítenek, azt tartják: a jó juhász nem faracskálódik:

- Ez kényes birka, megázni nem szabad nekije! Egy kis felhő, be velük a szérűskertbe! Nem mint régen, a magyar birka, aki úgy nevekedett, hogy első naptól az időhöz törődött. Őriztem én kaprifajbirkát is, akinek kopasz a feje, kopasz a hasitája, meg a lábszára is, de osztán hetvenben gyütt ez a rambuli (rambouillet).

Radolfék nem faragnak, de nem is voltak elejétől magyarok. Mert a magyar pásztor java használati tárgyát megkészíti maga: tükrösét, sótartóját, botját, gyufatartóját, óraláncát, asszonynak mosópálcikát, konyhaeszközöket, a gyereknek játékot, kutyának koloncot, a birkajelzőt és erről mindről sok adat és tenger kép tanúskodik a könyv során.

Ez az apróság jellemzi Malonyay adomázó kedvét és jellemzi könyvét is. Meglátogatott néhány grófi és apátsági majort, összemelegedett a híres Tüttő és Radolf juhászdinasztiákkal, benézett a fenéki Festetich-ménes istállóiba, hol a telivérek külföldi ménesmesterek keze alatt vannak, a félvéreket Lóki István uram csikós-számadó gondozza öreg bojtárral, meg a "monyasos"-sal ; elébbi a rideg lovakat, utóbbi a csődöröket látja el.

Nem mellőzte a fenéki gulyás-számadót, sőt szép kép tanúskodik a Balaskó-erdő bakonyvidéki gulyájáról és a balatonkeresztúri bivalycsordáról is; kapunk mutatót a kaposvári jeles tojásfestő asszony húsvéti művészetéből és kapóra ott a balatonvidéki múzeum is, de talán még sem elég anyag ez egy nyolcadrétű testes kötetnek és a húsvéti tojásból már annyit szedtünk magunkba a két első kötetben is, hogy a következőkben kevesebb böjti eledelt kérünk.

Bármily bájos olvasmány is ez a nagy kötet, mégis hiánylunk benne egyet-mást. Mert például fogalmunk sincs a Dunántúl építkezése, bútora, ruházata és házi ipara felől. Vártuk lestük a komárommegyei hetényieket, subrikált műremekeikkel, a muraközi s baranyai, tolnai sajátos, kissé rácos hatású színeket és a somogyvári és balaton-hursáki hímzéseket.

És vajjon, ha néhány pásztor-család viselt dolgai, fúrás-faragása ilyen testes kötetet tölt meg, a többi Magyarország hogyan fér el a hátralevő két könyvben?