Itt álltunk a jernyei dombok alatt. A nap leszállóban, a nedves, zsíros, tompafényű zöldeket fel-ragyogtatva. - - Igazi Glatz-táj, kiált fel társam, kivágva a természetből karja egy lendületével egy darab zöld domboldalt, alul kacskaringó sárgás poros országúttal, mely lassan levezetett a hegyről a völgybe. Mindez beleolvadt egy egyénien sajátos tónusba, melyben a tárgyak színei elveszejtették magukvaló értéküket, de belesimultak a nedvesen tompa zöldbe . . .

E jelenség érdekelt.

Íme egy meglátás, egy művészi forma, melyre rátalálunk a természetben is. Emlékeztem egy nemrég hangos vitára, melyre ez szinte válaszul szolgált. Hogy ki, a festő vagy a laikus, fedezte fel a természetet? Bizonyos, hogy aki a tájat nézve, meg tud szabadulni egyéni érdekeitől, «gondtól, félelemtől, babonától», az gyönyörködni is tud a természetben. De azért egészen mást lát meg benne a festő is, a laikus is. A festő nem a fűt, a mezőt, az eget, az alakokat nézi, hanem első sorban a színfoltot, a különféle világos és sötét színt, és a színektől átitatott levegőt. Ezek az ő motívumai. De még itt sem áll meg. Ő a motívumaiból csak kiindul. A festő szemében a művészeti szép a megtalált kifejezési forma ; csak ha a természeti szépben lappangó új művészeti szépet felismeri és megtalálja hozzá az ezt kifejező eszközöket is, csak akkor nyugszik meg a művész, az alkotásban. Ez a művész psychologiája. Ő az, aki - - mint Dürer kívánta -ki tudja ragadni a természetből a benne rejlő, lappangó új szépséget, az ismeretlen formákat s mi azok szépségét csak a művész után fedezzük fel újra. Hányan látták London ködét Whistler előtt, a roueni templomot körülcsókoló napfény báját Monet előtt! Azok titkos szépségét csak a művészek után ismertük fel, addig rejtve maradtak a sokaság előtt, csak ő, a művész, az új szépség-igazi felfedezője. Nem az a kérdés, hogy látja-e a természetet a laikus, az sem igaz, hogy kölcsönösen fedezik fel egymásnak, a kérdés az, hogy ki látja meg a természetben az új szépséget? A művész, aki nem a természetet teremti, mint ahogy Wilde paradoxonja hangzik, a művész az új művészi szépet teremti, felismerve és kifejezve azt, úgy hogy később felismeii azt a laikus is. Ezért változik koronként a közönség ízlése a «szép táj» megállapításában, ami a kor művészetének, egy-egy kiváló alkotó szellemének a hatása.

Korunk művészete a szétszórt világítás, az atmoszférikus csodák százféle formáinak visszaadására törekedett s e nagy elv kifejezési eszközeit is megtalálta. Az új szépséget még a természetben sem ismerte fel mindjárt a laikus, mert az előbbi művészgeneráció szemével barnás tónusban látta a természetet.

Csak hosszas kitartó küzdelem, egy új nemzedék felnevekedése után élvezték a tiszta színek ragyogásának szépségét. Kár tehát most azzal hozakodni elő, hogy mit nekünk művész, mi is látjuk a természetet! Mert emlékezzünk csak vissza a lila árnyékokra, már Goethe megfigyelte, a rózsaszínű reflexekre, már Delacroixe megfestette, de a laikus tagadta körömszakadtáig. És őszintén. Mert barnalátásos szeme nem látta a természetben. A művész már látta s lassanként hozzászoktatta a közönséget is. Ha Mátyás király látta a tájat, hát a miniatüristáitól tanulta.

Legalább is a tájban rejlő új szépségeket. Mert ezt a művész után is nehéz felismerni. Hiszen még a természettudósok, mint például Raízel is elismerik, hogy a természetnek nem egy új szépségét művésztől tanulták ők is megismerni s mégis a művész az új felös-meréseiért mennyit szenvedhetett mindenha?! Művészgenerációk váltogatják egymást, míg az új szépséget - - egyre finomabb formában fejezve azt ki - egyre igazabb árnyalatáig elemezve azt, a - laikus is elismeri. Nem a pleinair-festés úttörő mesterei aratták a nagy, az elhatározó diadalt, hanem az árnyalatokat keresők, a finom részletigazságokig hatolok, amikor már az új laikusgeneráció is meglátta az új szépséget a természetben és gyönyörködött annak művészi kifejezésében. Most már nem állott útjába annak semmi, hogy egy-egy új árnyalat szépségét ne méltányolják s így Glatz természetmeglátását is, a napszállat tompa tónusát, melynek művészi formáját is megtalálva egy új harmóniát teremtett, egyénivé, sajátossá, sajátjává téve azt. Ez Glatz művészetének jelentősége. Hogyan jutott el ide?

Ez egy egész regény, de nehezen olvasható. A fejlődésének dokumentumai elárulnak ugyan valamit, de inkább csak sejteni lehetne az igazságot, ha maga a művész el nem árult volna egyetmást. Hogy micsoda hangtalan küzdelmek folytak le a nyugodalmasnak tetsző formák mögött!

Jó régi pesti purgercsaládból, 1872-ben született. "A legszebb családi élet között, de nem művészi környezetben nevelkedtem, írja. így történt, hogy nagy szorgalommal végezve a gimnáziumot, vége felé teljesen elhanyagoltam a kezdetben buzgón gyakorolt rajzolást s az érettségi után, bár apám nem ellenezte volna a művészi pálya választását, először bölcseleti tanulmányokkal foglalkoztam. Berlinben és Münchenben négy szemesztert hallgattam, közben újra rajzolni kezdtem s egyetemi tanulmányaimmal párhuzamban rajzkurzusokat is látogattam."

Rajzkurzusokat látogatott a filozófiai tanulmányok mellett! Ez a lényeges, ez az egész ember képe. A bölcselkedő hajlam az abstrakcióba való képességet jelenti, ami összeesik a rajzkészséggel, hiszen ez is elvonatkozást jelent a színtől, a formára való teljes koncentrálás mellett. Ez Glatz Oszkár uralkodó tehetsége, az éles megfigyelés, a vonalra bontás, az elemzés, a részletekből való összerakás, gondolkozásban és látásban egyaránt. Az egyetemen és az akadémián egyaránt méltányolták, játszva jut a müncheni akadémiára, a párisi Jullian-on is elismerik haladását nagy az összhang közte és Hollósy között is, amikor melléje kerül Münchenben. Hogyne, látása és a kor törekvése egy. Hollósy is Leibl-t, Bastien Lepage-ot, de végső ideálként Holbein-t állítja eléje, a nagy ter-mészetösszerakókat, a részlethalmozókat, a kicsiről az egészig hatolókat, szóval a rajzlátókat. Itt volt Glatz elemében!

De Hollósynak nagy köre volt, fiatal művészek, akik a rajzlátásból kivergődtek a színhez, a napfényhez és az atmoszférikus csodákhoz, elmenekültek a műterem-megfigyelésektől a nagybányai nagy természethez és magukkal vitték Glatz-ot is. Eleinte beletalálta magát az új környezetbe, mindössze az történt, hogy műterem helyett künn a szabadban komponálta össze formarészleteit. "Bányászok reggeli imája" a címe első nagyobb művének, amolyan rajzlátásos kompozíció ez, egymás mellé helyezett, számra nézve tizenöt, a fal előtt álló vagy térdeplő alakkal, lokális színekkel kifestve, minden részletében szigorúan kitanulmányozva, "Gondos" munka, de társai kolorisztikus tanulmányait látva, maga is megdöbbent munkájától. Azonnal felismerte a bajt: igen bizonytalan a színérzéke. Barátai azt tanácsolták, hogy temetkezzék csak a természetbe s ő - - a következő évben -felhurcolkodott a hegyek közé, egy vadászházba, teljes magányba, ott töltött egy hosszú nyarat, Robinson-életet folytatva, a színcsodák bámulatába merülve. Nem tudta megérteni, hogy ami neki oly nehéz, - - a színek finom átmenetének megérzése - - az társainak, Thormának, Rétinek, de főleg Ferenczynek játékos munka. Azokat az ösztönük vezette, őt gátolta ; azoknak muzsikát sutto-got a színmelódia, ő nem hallotta ; azok első látásra vászonra rakták a legfinomabb árnyalatokat, ő kevert, pepecselt, kent-fent, minden tudatosság nélkül, ahogy maga írja: "Emlékszem, mint csodálkozott Ferenczy, aki velem töltött ama vadászházban két hetet, miként maszatoltam néha órákig összevissza a leglehetetlenebb színekkel, csak lassanként vergődve ki a helyes színskálára."

Pedig azon az emlékezetes nagybányai kiállításon éppen ez az anti-színtalentum nem látszott meg. Finom, puha, lágy tónusba ágyazott színek uralkodtak "Est a havason" című képén s a sok hozzávaló birkatanulmányon, megannyi szín- és fénymegfigyelésén, a jellemző mozgás keresése mellett. A második nagybányai kiállításon már megjelenik a szénrajz és a karakter keresése, főleg egy arcképén, egy igen egyéni arcú öreg úron, aki szivarját kezében tartja, nekitámaszkodik az asztalnak és amint áll, él, beszél, oly eleven volt, főkép mozgásban. S ez, a karakter megérzése a formákon át, a színek bizonytalanságával egyidőben, egyre fokozódott nála. Keservesen érezte ezt. Igen szorgalmasan dolgozott, de elégedetlen volt az eredményeivel. Társainak kolorisztikus kifejező ereje egyre gazdagabban bontakozott ki, ő maga csak formát látott s minél jobban erőltette a színlátást, annál jobban összezavarodott. "Ez a kínlódás - írja önvallomásában végre krizishez vezetett. Kezdtem elveszíteni önbizalmamat, mindenféle szamár teóriákkal vagy fix ideákkal próbáltam magam megnyugtatni az önkínzásig, ez igen szomorú idő volt." Pedig éppen akkor nősült meg s vonult vissza az erdélyi magányba, miközben megnyugtatásul kizárólag szénrajztanulmányokkal foglalkozott. A következő években rajzoló volt. Igen sok éven át. Csak a Művészetben közölt szénrajzait kell végiglapoznunk, hogy ezt a sajátos formalátását megérthessük.¹ Eleinte zsanér-, majd táj-, végül szinte kizárólag arcképeket rajzolt s a fonnák hűséges visszaadásával, a jellemzetes éreztetésével elért sikerei megnyugtatták. Visszakapta önbizalmát és egészen az arcképrajzban egyesítette erejét.

Egy váratlan megrendelés újra kiforgatta nyugalmából. Egy előkelő vadásztársaság csoportképet rendelt meg nála, egy festményt, és ez a színkérdéssel való foglalkozásra kényszerítette. Időközben évek teltek el. Elszakadt a nagybányai festők társaságától s a sok rajz hajszálfinom élességgel látóvá tette. Uralkodott a formákon és mikor a kompozícióhoz szolgáló vázlatokba fogott, a festés sokkal könnyebben ment, mint azelőtt. Csak a tanulmányok összefoglalásával került felül veleszületett és legyőzhetetlennek tetsző éles és kemény formalátása. A csoportképpel egy-időben a vázlatokat is kiállította: a különbség szembeszökő volt. Ez felvilágosította. Mikor a következő évben balatoni tájképeket festett, a látóhatár kitisztult, a színlátása öntudatossá vált.

Mi az, ami felvilágosította?

Alapjában formalátó volt, aki színtől elvonatkozva, részletről részletre hatolva látta a természetet, a szobrász módján, aminthogy Klinger --a rajzoló - - is így látván, most már nem festő, hanem szobrász, belátván, hogy akkor is szobrász volt, mikor festett. De a kor színmámorban élt. A színformakultusz uralkodott. S Glatzot nagyon lehangolta víziójának hiányossága.

Szembeállítva a csoportképhez készülő vázlatokat a kompozícióval, meglepetve ismerte fel, mennyivel festőibb a vázlatok hatása az összeegyeztetett, egymás mellé állított, igenis megcsinált, formahalmozással kihozott egység hatásánál. Nézzük meg jól egy ilyen vázlatát, teszem az itt közöltet, mely Zichy Kázmér és Eszterházy László grófokról készült.

Csak a mozdulatot és a nagy körvonalat figyelhette meg, a formákat konstruáló vonalat, amint az a színfoltok egymás mellé állításából kibontakozik. Néhány szín, a zöld-hajtókás barna kabát, a sárga nadrág az egyik alakon, a szürke ruha és a bőrkamásli a másikon. De mindez foltban látva. Sehol belső rajzolat. Színárnyalat ad csak plasztikát. A nagy képen mindez gondosan kikeresve kemény, élettelen, merev lett. Mi a tanulság? El kell fojtani túlélés részletlátásra való hajlamát. Egységben kell látni a világot, fényben, atmoszférikus hatásában, amint a színfoltokból kialakul. A Balaton mellé menekülve kezdte megérezni a párás levegőt s a parton játszó gyermekek csoportját ellesve, hirtelen egységbe foglalta az impresz-sziót a vázlaton. A vízben két ökör gázol, elől egy kékpettyes ruhás gyereket karján tartó leány előtt három kis falusi fickó térdel a homokban, piros és kék kabátkákban, ami mind csak egy-egy színfoltnak hat. De már a nagyobb feldolgozásban mindez lesímítva, gazdagabb lett belső rajzolatban, ami egyszersmind színerőtlenedést és tónusdiszharmóniát jelentett. Ez volt a nagy értelmi élmény, mely felvilágosította. A lágyság és a belső rajz, a tónus megőrzése és az éles részletezés kizárja egymást, ki a színegybeolvadás, a tónusharmónia és a vonal kikeresése. Most tehát ismerte önmagát és küzdhetett ellene. Tudatosan. Ami nagybányai találgatásainál csak tapogatódzásból ha sikerült, azt most öntudatosan kikereste: a tónusban egybefoglalt természetet.

Most már nem veszített el semmit, minden részlet megfigyelését beleolvaszlhatta az egészbe melyet képzetében megkonstruált, de mindig a részletekből. Ott áll ő a természet alapján, tudja jól, hogy nem szárnyal a képzelete, hogy inkább kombináló, kapcsoló, egységesítő ereje van, hogy csak a karakter kiemelésére törekedhet, ami arcképben is, tájképben is az egészen egyéni vonások halmozására vezeti, még akkor is, ha az nem szül babért. Ki szereti, ha arcának bármennyire jellegzetes, de éppen nem előnyös vonását emelik ki? Glatz-nak sokat kell küzdenie a megrendelők hiúságával, mert veleszületett művészi őszintesége, erős karakterizáló ereje a leplezést, kendőzést, takargatást kedvelő purgerízléssel sokszor nem egyeztethető össze. Ezt ő fájlalja legjobban: "a jellegzetesnek leszö-gezését még csak eltűrik rajzban, - - írja -de a festménynél túlságosan zavaró ez a szokásom". Ez érdekes megjegyzés újra fényt vet a rajz abstrakciós jellegére, szemben a szín konkrétabb voltával. Ami a puszta formalátásnál még hagyján, a színes megjelenítés valószerűségében már szinte bántó. De ez Glatz művészi egyénisége, mely a tájfestészetében is megnyilatkozik, ott is a vidék arcképére törekszik. "Rám nézve - - írja - cseppet sem közönyös, hogy hol pingálok. Soha ezt jobban nem éreztem, mint a múlt nyáron, midőn kivételesen Ausztriában tartózkodtunk. Azt az embert szoktam legjobban megörökíteni, aki nekem rokonszenves. A vidékkel is így vagyok. Anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is soviniszta lennék, igazán szeretni csak a mi vidékünket tudom, azt a vidéket, ahol gyermekkoromat töltöttem, a budai dombokat, a velencei tó és a Balaton mellékét, ott élveztem volt a vakációmat, ott éreztem magamat a legboldogabbnak, ott festek most is a legnagyobb örömmel." Mert itt ismer már minden fűszálat, ismeri a föld anatómiáját, az atmoszféra változásait és föléje tud kerülni, beléje, a vidék leikébe tud hatolni. Itt megtalálta azt a színharmóniát, mely lelkiéletét, életérzését teljesen kifejezi, azt a nagy melancholiát, mert az élet egyszerű és nyugodalmas hangulatainak megérezte a költészetét. Szereti azokat a megtört tompa, néha kissé fénytelen színeket, a letarolt, kiégett földbuckákat, a föld csontvázát, melyet nálunk nem takar el magas buja fű, de ősszel a legfinomabb, legnemesebb színvegyülék tarkít. Ez a színharmónia bizonyos időszakok állandó és nyugodalmas jellegzője. Ez felel meg Glatz művészi temperamentumának. A Nemzeti Szalonban rendezett tavalyi kiállításán egész sorát kaptuk e nagy egységnek, a legkülönbözőbb variációban. Mind természetből való kiemelés, annyira a magyar vidék jellegzője, hogy Jernyén éppúgy ráismerhetünk, mint a Balaton partján, az erdélyi havasok alján vagy akár lenn Hunyad-ban. Egy nagy általános igazság, egy mély és finom árnyalat, mely él és visszatér, földünk, egünk színigazsága. Főleg eső után ereszkedik le a dombos, szürkeegű tájra, mint "A bujáid dombok" c. művén, ahol a lekaszált fű párolgását, a zöld cserjés domboldal fénytelen fényrezgését mind belefoglalta a nagy zöld tónusba, bele a kék- és vöröslájblis parasztasszonyokat is, hogy a sok különálló szín mint egy nagy egység hasson.

Ez az egység az övé: az ő természetmeglátása, kissé szűkkörű, de az övé, nem nagyon gazdag, változatos és nagy skálájú, de az övé, ő emelte ki, ő formálta ki és finomította, tehát az övé. Csak meg kell néznünk önarcképét, csupa akarat. Művészetében is ez győzedelmeskedett, meg akarva találni önmagát, a maga világát, a természet egy sajátos árnyalatát, hát megtalálta. Most aztán az új művészi szép mindnyájunk tulajdona lett. Felismerjük. A művész jóvoltából.

GLATZ OSZKÁR VÁZLATKÖNYVÉBŐL

BIRKAPÁSZTOR GLATZ OSZKÁR FESTMÉNYE

A BUJÁKI DOMBOK GLATZ OSZKÁR FESTMÉNYE

JÁTSZÓ GYERMEKEK A BALATON PARTJÁN GLATZ OSZKÁR FESTMÉNYE

ARCKÉP GLATZ OSZKÁR FESTMÉNYE

A ZÓLYOMI VÁRUDVAR NYUGATI OLDALA ZORKÓCZY GYULA VÍZFESTMÉNYE

A ZÓLYOMI VÁR UDVARA ÉS A KÁPOLNA ZORKÓCZY GYULA VÍZFESTMÉNYE

A ZÓLYOMI KIRÁLYI LAKOSZTÁLY BEJÁRÓJA ZORKÓCZY GYULA VÍZFESTMÉNYE