A SZÉKESFŐVÁROS ÉS A MŰVÉSZETEK
Budapest nemcsak az ország szíve, hanem kultúránk vezére is. Művelődésünk élén halad előre s a magyar városok hozzá igazodnak. Ezzel dísz, tekintély és hatalom jár, de jár vele kötelesség is. Ez a hatalmas szervezet, amelyben egy millió ember érzése, érdeke, vágya, tudása forr és lüktet, a művészet dolgában nemcsak döntő központ, hanem a művészet érdekeinek jóformán egyetlen hordozója és kielégítője. Nem tagadható, hogy az egész ország összes képzőművészeinek jóformán kizárólag Budapest ad kenyeret. Nem mint organizáció, hanem mint olyan város, amelyben a művészetnek legtöbb kedvelője lakik. A tudományt sikerült decentralizálni: a művészetet nem.
Érdeklődéssel kérdhetjük, vajjon Budapest, mint organizáció, mint Magyarország első községe, mily szerepet tölt be a művészetekkel szemben.
E percben a diagnózis nagyon kedvező. Sőt mondhatjuk, hogy még sohasem volt ennyire dicséretes. Régen, persze, maga a község édes-keveset tehetett a művészet érdekében. Akadt esetleg fejedelem, aki Budavárát bevonta a művészet káprázatos zománcával. De ez egy király személyes becsvágyának kielégítése volt. A régi krónikákban a mai magyar főváros, ha építtet, ha szobrot faragtat, csak épp oly mecénásnak tűnik fel, aki a közszükségletnek enged. A községi építkezések hol templom, hol városháza, hol iskola, kórház, vagy más emberbaráti célokat szolgáló intézet hajléka. Itt nem beszélhetünk művészet istápolásáról. Egy sor vallásos tárgyú szobrot faragtat a község különböző években: a kor felfogása szerint ezek is szükségletet elégítettek ki, mert votivumok voltak több rendbeli dögvész után. így az 1698-ban emelt budai Szentháromságszobor. Pedig akkor ugyancsak üres volt a főváros pénzesládája, mert a krónikás pl. feljegyzi, hogy 1709-ben a pesti hatóság nem bírja kifizetni a boltos számláját, amely szól öt szál gyertyáról. A szobor mégis meglett, sőt helyébe 1710-ben újat, nagyobbat emeltetett Buda. Maga a polgárság, az igazi autochtonok, szegény, földhözragadt városi nép, mert abban az időben a mágnásoknak eszébe se jutott a fővárost gazdagítani, fejlesztésén közremunkálkodni. 1710-ben a háború és a dögvész annyira megtizedelte Pestet, hogy alig maradt 300 lakosa. S ugyan ez a nyomorgó község hat évvel utóbb tornyot építtet városházára, ami nem egészen kizárólag szükségletet elégít ki. Szerényen, eszközeihez mérten igyekezett maga, az örökös pénzzavarban szenvedő község egy-egy fillért juttatni a művészetnek. Párjának, Bécsnek, mi más volt a sorsa! Mi mindenféle művészeti feladatot juttatott ott az udvar építésznek, szobrásznak, festőnek! Nálunk éppen visszáját látjuk az udvar bőkezűségének. Csak egy példát hozok fel. Mária Terézia 1741-ben, szeptember 18-án levelet ír Pest megyének arról, hogy udvarával Budára szándékozik jönni s utasítja a megyét, hogy gondoskodjék, hogy fa és élelem nagyobb mennyiségben hozassék ott a piacra, hogy az udvar azt olcsó áron szerezhesse be. S van ugyanott a levéltárban egy számla 1770-ből "baromfiakra tett költségekről, melyeket föl-séges császárné számára bevásárlottunk", summa summarum 17 forint 21 krajcár. Ennyit jelentett az udvari élet a pest-budai polgárok budgetjében.
De a magyar főváros csüggedetlenül dolgozott, a maga erejével, csak magában bízva. Mondhatjuk, hogy Pest-Buda az egész XVIII. században és a XIX. század első két harmadában keserves anyagi bajokkal küzdött.
Ritka esetben volt a pénztárosnak mit őriznie. Azért mégis akadunk nyomokra, amelyek bizonyos érdeklődést jelentenek művészeti dolgok iránt. 1777-ben megalakul Budán a Haupt-Normal-Schuleval kapcsolatos rajziskola s ez úgy látszik, virágzásnak is indult, mert 1822-ben már 200-nál több a tanulója. Ne gondoljunk itt művész-iskolára. A rajz segédeszköze volt az iparnak. De már e kiadásában is jelentős. Nagyobb stílű eszme volt a Szépészeti Bizottmány, amely 1808-ban alakult meg az alig 80,000 lakosságú fővárosban. A község maga még alig áldozhat valamit művészetre, templomok és egyszerű középületek emelésén kívül. De a polgárok sorában már akadnak amatőrök. 1833-ban az első magán-szobor leleplezésére gyűlik Pest-Buda kíváncsi népe: a nagy Kristófról hullott le akkor a lepel. S ugyanabban az évben a pesti polgárok elitje, a Lövölde tagjai, valóságos arcképcsarnok megfestetését határozzák el a Lövölde díszítésére. 1834-ben meglesz az első "mű-kitétel" s három évvel utóbb meghatóan nyilvánul a pestiek szerény mecénássága a Nemzeti Színház építése alkalmával. A vagyon urai, a milliomos mágnások azonban még mindig ignorálják Pest-Budát. 1856-ban még oka és joga van a Vasárnapi Újságnak így írnia: "Vajha nagyjainkat ne csak a lóverseny vonná fővárosunkba, hanem állandó lakást tartanának, ez némi élénkséget kölcsönözne a fővárosnak ..."
A jó pest-budaiak magukra maradtak s a maguk .erejéből szolgálták nagy szerényen a művészetet. Ki gondolhatott volna ily körülmények közt nagyobbszabású művészeti koncepcióra vagy művészet-politikára? Csak a közel múltban jutott a község abba a helyzetbe, hogy nagyméretű művészeti tervvel álljon elő. Először 1871-ben, amikor a közmunkák tanácsa pályázatot hirdetett Pest szabályozására. Ez nagystílű gondolat volt akkor, bármily természetesnek, sőt konvencionálisnak lássék is mai viszonyaink közt. Igaz, hasznossági szaga volt ennek is. De nem mondhatjuk ugyanezt a főváros hatóságának 1880-ki határozatáról. Ekkor a főváros évi 4000 frtot ajánl meg művészeti célokra, úgy hogy az összeg negyed része szobrokra, a többi festményekre fordíttassék. A határozat szerint legelőször az "új városház" gyűlés-termének fülkéit festetik ki szűkebb pályázat útján. Egy-egy falfestményre 2500 frtot s ha allegóriái, 1000 frtot szánnak. A szobrászatra kivetett 1000 frton a polgármesterek mellszobrai készítendők el. Sőt - - s ez nagyon érdekes - érdemes polgárok szobrai is készüljenek, végül a Vigadó és az új városháza kapualjának fülkéi "művészi tárgyú szobrokkal" díszíttessenek.
Itt válik először igazán mecénássá a főváros. E programmnál nem kényszerítő körülmények voltak a motorok.
S négy évvel utóbb, bár a financiak még éppen nem virágzók, újabb megrendelés kerül ki a városházából. A főváros érdekesebb részeinek lefestésére pályadíjakat tűz ki a tanács, 200, 300, 500 írtjával. A festők egész serege ragadja meg az alkalmat, hogy a hívó szónak eleget tegyen. Tizennyolcan pályáztak ötvennél több művel, köztük oly mesterek is, mint Mednyánszky és Ligeti. A szegény község belekóstolt a művészetbe, amelyet az "első mű-kitétel" óta oly szaporán tártak elébe a magyar művészek s mecénássá vedlett.
Persze rendszeres művészet-politikáról ezekben az időkben szó sem lehet. Mindez inkább tiszteletreméltó ötlet, semmint jól átgondolt programra. Szerves formát a fővárosi művészet-politika csak a legújabb időben öltött. S kezdjük máris látni az eredményét.
Nem terjeszkedünk ki ezúttal a főváros modern városrendezési terveire, ami magában különálló tudomány s annyi szállal kötődik össze az ipari, kereskedelmi élettel, a higiénével és különböző gazdasági kérdésekkel, hogy nem mondható pusztán művészeti jellegűnek. Figyelmünk inkább azokra, az intézkedésekre irányul, a melyek a művészetet szolgálják.
Miután a magyar művészeti élet jóformán kizárólag Budapesten pereg le, itt van minden kiállítás, itt él a művészek kilenc-tizedrésze, itt vannak a nagy múzeumok és nagy magángyűjtemények, itt a művészeti oktatás központja: a főváros polgárságának elég alkalma nyílik művészeti vágyainak eleget tenni. De kiállítás meg múzeum puszta mutatvány, múló lírai élmény, vagy esetleg elillanó szenzáció oly emberek számára, akik a művészettel nem köthettek közelebbi atyafisagot. Amíg biztos fundamentumot nem adunk, addig felszínes divat marad a művészet-nézés. Örömmel állapíthatjuk meg, hogy a főváros céltudatosan és többféle eszköz igénybevételével ragadta kezébe a publikum művészi nevelését. Sőt e részben az ország határain túl is méltányolt eredményekre tekinthet vissza.
A művészet megértésére való nevelés első és legfontosabb eszköze minden kétséget ki-zárón az okos és természetes rajzoktatás. A magyar fővárosban megvolt az a bátor kezdeményező-erő, hogy az iskolák rajzoktatását merőn új, kitűnő alapokra vitte. Hogy itt nem véletlen sikerről van szó, annak bizonysága az a messzi célokat tekintő módszer, amellyel a reform végbement. Okosan, művésziesen, örömteljesen kell a rajzot tanulni az iskolában. De ehhez jó rajztanítók kellenek. Honnan vegyék őket? Tanítani kell előbb a rajztanítókat. De őket is csak olyas valaki taníthatja, aki maga is egészen otthonos a modern rajzoktatásban. Tanítani kell tehát első sorban azokat, akik a rajztanítókat tanítják. Amilyen igaz ez az okfejtés, oly nehéz volt a megcsinálása. De a főváros erélyének (szándékosan nem irok ide neveket, az ő érdemüket nem egy tolí fogja megőrizni az utókor számára) sikerült megteremteni a községi iskolákban azt a módszert, amelyet valószínűleg csak nagy sokára lesz képes megvalósítani a sokkal nagyobb apparátussal dolgozó állam. Valóban, a főváros modern rajzoktatása a legjobb eszköz arra, hogy holnap-holnaputánra oly publikum kerüljön szembe a művészettel, amely értelemmel és érzéssel, ítélettel és örömmel válhatik művészetünk mecénásává.
Az a nemzedék, amely ezekből az intézetekből kerül ki, egészséges hatással lehet művészetünk sorsára.
Ne higyje senki, hogy a főváros itt pusztán luxus-kiadásba keverte magát. Van a helyesen nevelt művészeti érzéknek egyenest nemzetgazdasági haszna is. Aki kíváncsi rá, hogy ez a megjegyzés minő formában realizálódik, az sétáljon el egyszer a főváros egyik nagy intézetébe, az Iparrajziskolába. S ott azt fogja tapasztalni, hogy a helyesen applikált művészi tudás mily uzsora-előnyöket biztosít az egyszerű kézművesnek is, nem is szólva az iparművészről. Az anyag értékét a művészi ízlésű munka megsokszorosítja ; megnöveli tehát a munkás jövedelmét, az iparos hasznát, a kereskedő forgalmát is. Hogy ma csetneki csipkét árulnak Berlinben, Zsolnay-vázát Parisban, az a nemzeti kincs megnövesztését is jelenti.
A modern magyar főváros művészeti politikájának horgonyozó-talaja a gyermek, a fiatalság Helyes, okos és természetes ott kezdeni az ilyen akciót, ahol az a legtermékenyebb talajra talál. Az iskolát kell előbb meghódítanunk, mert az iskolás gyermek a jövő publikuma, sorsának letéteményese. Ha ezt a publikumot megnyertük a racionális, eredményes munkának: megnyertük a jövőt.
A főváros így iparkodik a művészet jövendő megértőit, táplálóit, fogyasztóit és hasznosítóit nevelni.
De a művészethez művész is kell.
Ezek nevelése országos feladat s azt annál kevésbé vonta kizárólagosan a maga hatáskörébe a főváros, mert hisz állami művészeti iskoláink legtöbbje s néhány ily faj ta magánintézet is éppen Budapesten működik. Még sem mondhatnók, hogy e részben a főváros programm nélkül áll. Ellenkezőleg: a talen-tumos ifjúságnak épp a legkritikusabb időben siet segítségére nagyon hathatós, jelentékeny stipendiumaival. Sok művészünk fog hálával visszagondolni azokra az évekre, amelyeket gondtalanul, kizárólag a művészetnek szentelhetett - - a magyar főváros jóvoltából.
Tetézi e programmot az, hogy a főváros a már fejlett, az "arrivé" művészek műveinek vásárlója is. A fővárosi múzeum máris egész sorát bírja az így megszerzett képeknek, szobroknak.
Csak durva vonásokban vázoltuk ezt a programmot. Megjegyezzük, hogy amit itt róla elmondottunk, nem alapul hivatalos adatokon. Nem is sejtjük, hogy ez a programm le van-e valamely aktában írva. S nem is kísérlettük meg az ily aktákba való bepillantást. Mert tudjuk, mit ér a hivatalos papiros általában. Mi biztosabb talajon vélünk mozogni, midőn beülünk az iskolába s ott megnézzük, hogyan tanul rajzolni a nebuló, vagy ha megtekintjük, ki miért kapott ösztöndíjat, hogyan működik ez vagy az a szervezet. E személyes tapasztalatokat mindig előnyben részesítjük a türelmes statisztikákkal szemben. S bátrabban írhattuk meg e megjegyzéseket.
Amit itt adtunk, az puszta vázlat: a finomabb részletek előadása monografikus tanulmányt kívánna. Pedig a vázlatot kiegészítő részletek sem érdektelenek. Csupán egy idevágó példa felemlítésével vesszük még igénybe az olvasó türelmét. Szó volt arról a céltudatos törekvésről, hogy a tanulóifjúság művészi érzéke a lehetőségig kiműveltessék. Hogy adott alkalommal mily finoman lehet ily irányban hatni s hogy a főváros e finom eszközöket is mily okosan ragadta meg, példa rá az a néhány községi elemi iskola és óvoda, amely az imént épült s amelyekben egy sor jeles művészünk szabadon választott témát fest a falakra. Tehát oly exponált helyre, amelyet a gyermek tekintete el nem kerülhet. Valóban, a régi iskola börtönszerűségét egyszeriben száműzi a viruló művészet fénye. A gyermek már zsenge korában artisztikus környezetben szívja a levegőt. Hogy csakugyan ily cél lebegett e terv kieszelői előtt, azt az bizonyítja, hogy az artisztíkumot, az ízlést egész az iskolapadok tervezéséig is érvényre juttatták.
Ha Budapest sorsát valamely kupaktanács intézné, bizonyára lehetetlen lett volna a művészi pedagógia ily finom segédeszközeinek igénybevétele. De dicséretére válik a modern Budapestnek, hogy sorsának kormányzói köréből eltűnt a spísz-világ utolsó bölénye is.
171l-ben a nyomorult Pestnek 300 nyomorgó lakója keserves munkával dolgozott egy későbbi Budapest javára csüggedetlenül. Ma, kétszáz évvel utóbb, viruló fővárosunk megadhatja adóját a noblesse oblige elvének is. Egy magasabbrendű kultúra legfinomabb virágát melengeti ott, ahol két évszázaddal ezelőtt sárból és venyigéből összetákolt kalyibákban azon töprengtek a polgárok, hogy honnan szerezzenek betevő falatot. S amint mi ma kegyeletesen, hálásan tekintünk vissza nyomorgó pesti ősapáinkra, épp oly kegyelettel nézi majd a magyar kultúra történetének jövendő megírója azoknak a munkásságát, akik ily okosan s előrelátón tudták Budapestnek energiáját magasabbrendű célok szolgálatára felhasználni.
