A MŰÉLVEZET LÉLEKTANÁHOZ

A művészet körül háromféle ember csoportosul: a művészek, kik a műtárgyakat megalkotják ; a mű-élvezők, kik bennük gyönyörködnek és a kritikusok, esztétikusok, kik a műtárgyakat elemzik, bírálják, a közönséget irányítják.

Eme három embercsoport között vajmi kevés az összhang. A művészek haladnak a maguk útján, mit sem törődve az esztétikusok magyarázgatásaival. A műélvező közönség elhiteti magával, hogy érti az esztétikusok beszédét, a sok "magába szállást", "fellendülést", "harmóniát" stb., amivel a műbirálók ellátják. A műbirálók pedig, midőn őszinték, bevallják, hogy voltakép mit sem értenek mesterségükhöz.

Mi lehet az oka művész, műélvező és műbiráló ezen egymás meg nem-értésnek? Hogy van az, hogy máig sem birunk olyan esztétikával, melynek alapján megtudnók magyarázni, miért tetszik valamely műtárgy, miért rajongtak az emberek valaha művészekért, kikkel ma mit sem törődünk? Hogyan lehetséges az, hogy a műbirálók és a közönség egy része lecsepül olyan művészeket, melyeket más részük istenít?

Nézetünk szerint az esztétika eddig követett módszere volt a hibás. A módszer hibája abban rejlett, hogy hatalmas rendszereket építettek fel az esztétikai tetszés magyarázatára, anélkül, hogy magát az esztétikai tetszést, vagy szűkítve a problémát, magát a műélvezés lelki állapotát megvizsgálták; leírták volna. Már pedig érhet-e valamit az olyan magyarázat, melyet nem előz meg a magyarázandó dolog ismerete?

Valamely dolgot megismerni annyit tesz, mint azt jól megnézni, tulajdonságait megkülönböztetni, részeit kijelölni. Az esztétika terén ez szinte ismeretlen. Kísértsünk meg egy esztétikai problémát ilyen módon megközelíteni. Nézzük meg, mit jelent az, midőn nekünk valamely műtárgy tetszik?

Tegyük fel, hogy festményekről van szó: mit jelent az, hogy ez a kép szép, ez a kép csúnya?

Bemegyek egy képkiállításra vagy képtárba. Nem mint hivatásos műbiráló, hanem, mint egyszerű műélvező, ki egy kellemes órát akar tölteni. Nem is veszek katalógust, mint önfejű ember, nem akarom, hogy zavarja élvezetemet idegen elem; az a meggondolás, hogy miért nem tetszik nekem ez vagy ez a kép, amelyet hivatalos kritika agyba-főbe dicsért. Nem. Ez egyszer egészen a magam szakállára akarok képekben gyönyörködni!

Mivel csak szórakozásból nézegetem a képeket, nem fogom őket rendszeresen, az elsőnél kezdve végig vizsgálni. Hanem megfogok állni az első terem közepén és futólag végig fogok nézni a képeken. Közben megakad a tekintetem valamely képen. "Ebben a képben van valami", fogom magamban mondani. Megnézem jobban, távolabbról-közelebbről, végül megállapítom, hogy ez a kép tetszik nekem és gyönyörködöm benne.

Mit jelent az, hogy nekem tetszik ez a kép?

Nyilván azt, hogy bennem, midőn ezt a képet nézem, egy sajátos érzelem keletkezik. Hogy milyen ez az érzelem, ezt szóval kifejezni nem lehet. Annak, ki még sohasem gyönyörködött képben vagy más műtárgyban, hiába beszélünk róla, nem fogja soha megérteni. Csak annyit állapíthatunk meg, hogy a tetszésérzelem a kellemes érzelmek nagy csoportjába tartozik, mert ismétlődését óhajtjuk.

A tetszés érzelme, mint ezt bárki tapasztalhatja önmagán, gyakran nem egyedül lép fel bennünk. Igen gyakran szorongó, borzalmas, fájdalmas érzelmek lépnek fel vele egyidejűleg. Honnan származik érzelmeink ezen kettőssége? Hogyan idézhet elő egy kép kétféle érzelmet?

A felelet egyszerű. Minden képen két dolog idézhet elő érzelmet: az a tárgy, melyet a kép feltüntet és az a mód, ahogyan az illető tárgyat feltünteti.

Maga a tárgy is, melyet a kép ábrázol, lehet szép: festői táj, szépidomú nő. Ilyenkor biztos, hogy a tetszésérzelem azon ösz-szességéből, melyet a kép látása bennünk felkelt, egy rész a tárgy által keletkezett. Hisz valamely szép táj természetben is, fényképen is felkelti a tetszés érzelmét. Nevezzük a kép tárgya által felkeltett ezen tetszésérzelmet röviden tárgyi-tetszésnek.

Ezen tárgyi tetszést világosan meg lehet különböztetni az ábrázoláshoz fűződő tetszéstől. Mert ha ugyanazon tárgyat több festő körülbelül egyforma hűséggel megfesti, a képek igen különböző mértékben fognak nekünk tetszeni.

Világos, hogy a tetszésérzelem néha kizárólag az ábrázoláshoz fűződik: mikor a tárgy maga csúnya: pl. Rodin meztelen vénasszonyszobra a Luxembourg-múzeumban.

A tárgyhoz és az ábrázoláshoz fűződő érzelem elkülönítése által megértjük, mikép idézhet elő valamely kép egyszerre kétféle érzelmet, pl. a tetszés és a félelem érzelmét. A tárgy ugyanis a tetszés vagy a nemtetszés érzelmén kívül más érzelmeket is kelthet fel; egy hatalmas vérontás képe borzalmat, a halálé félelmet kelt fel. Ellenben az ábrázoláshoz, úgy véljük, az esztétikai tetszés vagy nemtetszés érzelmén kívül más érzelem nem járulhat.

Tárgyi tetszés vagy ábrázolás-tetszés ronthatják vagy javíthatják az összhatást. Legnagyobb foka a tetszésnek akkor fog előállni, ha úgy a tárgy, mint az ábrázolás tetszik nekünk. Ha az ábrázolt tárgy visszataszító, úgy nem fog tetszeni a kép, legyen az ábrázolás bármily kitűnő. Viszont lehet a tárgy bármily szép, ha az ábrázolás csúnya, a tetszés elmarad. Tárgyat és ábrázolást -- noha nagyon homályosan - a festők is meg szoktak különböztetni, midőn "irodalmi elem"-ről és "festői elem"-ről beszélnek.

Kérdés már most, hogy ezen két tényezőnek, a kép tárgyának s az ábrázolásnak milyen és mekkora szerepe van az esztétikai tetszés előidézésében? Erre csak hosszú és pontos lélektani megfigyelések után lehetne kielégítő feleletet adni. Egyet-mást azonban így is tudunk róla.

Minél kevesebbet foglalkoztunk képekkel, minél kevésbbé vagyunk járatosak a műélve-zésben, annál inkább dominálja a tárgy a tetszésünket. Gyermekek, esztétikai nézéshez nem szokott emberek csakis a tárgyat nézik: a tárgy szépsége dönti el számukra a kép szépségét.

Továbbá minél közömbösebb az ábrázolt tárgy, annál inkább válik döntővé az ábrázolásmódhoz fűződő tetszés: minél több nem esztétikai érzelem fűződik a tárgyhoz, annál inkább van hatással a tárgy a kép által bennünk felidézett tetszés erősségére. Ha tehát vizsgáljuk azt a hatást, metyet a műtárgy nem az ábrázolásmódja, hanem tárgya által kelt, a vizsgálat az esztétika teréről - amint azt eddig értették - - az egyéni vagy tömegpszichológia mezejére kerül át.

Tegyük fel ugyanis, hogy a műtárgyak egy nagy számánál az ábrázolás által a nézőben felkeltett tetszésérzelem egészen egyenlő intenzitású; például egy és ugyanazon festőnek sok egyforma, jól sikerült képe. Ezen különböző képek által felkeltett tetszésérzelem intenzitása a megfigyelőknél mégis különböző lesz ; különböző lesz aszerint, hogy az ábrázolt tárgyakhoz milyen fokú és milyen nemű érzelem fűződnék, ha azokat nem képben, hanem a valóságban látnók. Azt kell tehát vizsgálnunk, hogy az ábrázolt tárgy milyen hatással volna a nézőkre, ha nem festve, hanem a valóságban látná.

Legegyszerűbb dolog, ha egyelőre a tetszés vagy nemtetszés érzelmét vesszük tekintetbe, mely a kép által ábrázolt tárgyhoz fűződnék a valóságban. Itt a tetszés a való tárgyról egyszerűen átmegy a képre: egy gyönyörű fiatal nő képe - azonos ábrázolástetszés mellett - ugyanannyival jobban fog tetszeni egy nem szép nő képénél, mint amennyire a valóságban jobban tetszik egy szép nő egy csúnya nőnél.

A bonyodalom ott kezdődik, midőn valamely tárgy látásához a természetben nem a tetszés vagy nemtetszés érzelmei, hanem más egyéb érzelmek fűződnek. Ezen érzelmek szintén az ábrázolt tárgyhoz is fűződnek ; a kép látásánál is keletkeznek bennünk. Kérdés, mennyiben befolyásolják a tetszést? Azt hiszem általában mondhatjuk, hogy a tárgyhoz fűződő kellemetlen érzelem gyengíti, a kellemes erősíti az esztétikai tetszést.

Ha azonban elfogulatlanul vizsgáljuk magunkat műélvezés közben, rájövünk, hogy különösen azon képek keltenek nagyon erős esztétikai hatást bennünk, melyeknek tárgyaiért a valóságban lelkesedünk.

A lelkesedés az érzelmek egy sajátos faja, melyet - mint az érzelmeket általában körülírni nem lehet, csak rá lehet mutatni. Aki még életében soha sem lelkesedett, annak hiába mondunk bármit is róla.

A tárgyi tetszés prbolémája így lényegében a lelkesedés problémája. Ha eltekintünk az ábrázoláshoz fűződő - forma, színfolt, vonal stb. - - tetszéstől, úgy azt mondhatjuk, hogy az embereknek mindig azon műtermékek tetszenek, melyeknek tárgyaiért az életben lelkesednek. Minél kevésbbé fejlett valamely nép, vagy ember esztétikai műveltsége, annál nagyobb fontosságot nyer a tárgyért való lelkesedés, annál inkább háttérbe szorul az ábrázolástetszés. Ha kutatni akarjuk, hogy valamely kép miért tetszik, első sorban meg kell vizsgálnunk, hogy mennyiben kelti fel tárgya a lelkesedés érzelmét.

A műtörténet és műkritika számára itt egészen új perspektíva tárul fel. Nem kell mindenféle fiziológiai, biológiai hipotézisekhez, vagy filozófiai konstrukciókhoz folyamodni a tetszés magyarázatára. Hanem meg kell vizsgálnunk, hogy valamely korban a műélvező közönségnek melyek voltak a lelkesítő tárgyai, illetőleg képzetei és meg fogjuk belőle tudni, miért tetszettek az illető korban éppen ilyen szobrok, képek vagy irodalmi művek. És megfordítva, ha tudjuk, hogy valamely korban - - egyenlő ábrázolás mellett - - bizonyos tárgyú képek tetszettek, mások nem, ebből biztos következtetést vonhatunk az illető kor lelkesítő tárgyaira vagy képzeteire.

Bárki, aki ismeri valamely kor művészetét, valamint egész kultúráját, a kor lelkesítő képzeteit, rögtön meg fogja találni ezen kapcsolatokat. Ha megváltoznak a lelkesítő képzetek, úgy azon képek, melyek ilyenforma tárgyakat ábrázolnak, sem fognak tovább tetszeni.

Világos továbbá, hogy a lelkesítő képzetek különböző volta magyarázza meg azt is, hogy egy azon időben némely képek vagy más műtermékek a közönség egy részének tetszenek, más részének nem. Ugyanis minél közelebb jutunk a mai korhoz, annál jobban kitágul a műélvezők köre, annál különbözőbb rétegei a társadalomnak vesznek részt a mű-élvezésben, annál különbözőbb lelkesítő képzetekkel közelednek a műtárgyakhoz. Lehetséges, hogy vannak minden emberre nézve, minden korban és bármely társadalmi rétegben lelkesítő képzetek: bizonyos azonban, hogy a mai korban a társadalom különböző rétegei legalább részben egymástól elütő dolgokért lelkesednek.

Világos mindebből, hogy - - az ábrázolásmódtól mindig eltekintve - az a festő fog ma sikert elérni, aki olyan tárgyakat fest meg, melyekért a közönség zöme lelkesedik.

Végül hogy egyes embernek épp ez vagy az a képe valamely festőnek miért tetszik különösen, jobban mint a többi, abban leli magyarázatát, hogy az illető ember számára individuális körülményei, múltja, kultúrája folytán éppen az ott ábrázolt tárgyhoz erős lelkesedés fűződik.

Valaki azt mondhatná, hogy ezek mind csak állítások minden bizonyíték nélkül. Ha valaki azt kívánja, hogy fenti megállapításainkat nem tudom miféle biológiai vagy filozófiai rendszerből vezessük le, úgy evvel nem szolgálhatunk. Az esztétika, szerény nézetünk szerint, éppen ezért nem ért el pozitív eredményeket, mert folyton "levezetett". Egyelőre puszta lelkiállapot-leírásokra van szükség. És ha valaki kételkedik azon leírás helyességében, melyet nyújtottunk, nem felelhetünk neki mást, mint hogy próbálja meg. Tegyen félre egyelőre minden teóriát és figyelje meg magát műélvezés közben: különítse el magában az ábrázoláshoz fűződő tetszést az ábrázolt tárgyhoz fűződő tetszéstől, figyelje meg saját tárgyi tetszése mihez fűződik. Ha ezt megállapította, saját lelki életének elfogulatlan vizsgálása meg fogja neki mutatni a lelkesítő képzetek szerepét.

Külön feladat volna persze az ábrázolás különböző módjaihoz fűződő tetszést vizsgálni, továbbá tartalmi leírását adni valamely kor lelkesítő képzeteinek és ennek kapcsán művészetének magyarázatát. Ez azonban már túlmegy írásunk keretén: