Tizedik évfolyam, 1911    |   Tizedik szám    |    p. 410-419.    |    Facsimile
 

 

TRANSZCENDENS MŰVÉSZET

A művészet az életet jelenti, a műalkotásokban az élet nyilatkozik meg és ez az intuíción alapuló igazság nem esik egybe azzal, mely minden, nemcsak művész terméknél is alkotót, tehát életet tételez fel. A művészi, az különleges életet jelent és nem kell hozzáadnunk semmit, hogy jobban hangsúlyozzuk ; ez, a valódi műalkotásoknak kizárólagos tulajdonsága, ettől függ sajátos igazsága. A legegyszerűbb melódiában és a legcsodálatosabb aktban hasonlólag nyilatkozik meg az a kizárólagos élet, mely minden művészi termék veleje. És ilyen értelemben minden műalkotás szimbolikus, mert mindegyiknek legmélyebb, legvalódibb szimboli-tása az élet. De ezt mi annyira velejárónak tartjuk, hogy szimbolitását külön észre sem vesszük, hanem méltán hozzuk összeköttetésbe a műalkotás lényegével. Igen, az élet nem egyedül csak a művészet szimbolitása, hanem annak lényege, több mint szimbolitás, mert ez mindenkor vele jár a műalkotással, ez sohasem kivételes állapot. Csakis az esetben foghatjuk fel a műalkotást, mint az élet különleges szimbólumát, ha ez egy magasabbrendű, egy erősebben hangsúlyozott életet akar kifejezni és ezek aztán a transzcendens műalkotások.

A művészet sohasem materialista, a művészet mindig hisz, nem ismeri igazában a halált, ezt is ki tudja fejezni, de nála a halál is tulajdonképen'élet. Élete azután csak magasabbrendű, de ott is igazi élet ; ikertestvére neki a vallás. És e transzcendens művészet mindig szimbolikus, valami különlegest kell beléje foglalnunk, egy programmot kell hangsúlyoznunk, mely már maga is oly leheletszerű, olyan nagyon művészi. A művészet belső határai nincsenek térhez kötve, élénkbe tudja állítani a transzcendens világot, mely szerinte olyan nyugodt, mint a tiszta szemléleti.

*
Érintettük a szimbolizmust, most pedig vizsgáljuk meg közelebbről, mit is értünk szimbolizmus alatt. Egy kívülről jövő programmot, mely a műalkotásban lesz végigjátszva. Kívülről jövőnek neveztük, mert nem tartozik szorosan a művészet lényegeséhez. De hiszen az allegória is az és mégis nagy különbség van a kettő közt, mind a programm, mind a kifejezés közt.

A szimbolizmus tárgya nem meghatározható gondolat, nem nyilvánvaló fogalom, mely világosan definiálna, hanem olyasvalaminek hangulata, mit csak megérezhetünk, de fel nem foghatunk. Sőt vannak szimbolikus alkotások, melyek minden tárgytól elvonatkoztatott lelki élményt mutatnak, ezeket még megnevezni sem tudjuk, mivel az elnevezések e körben csak általánosak lehetnek, sőt annyira általánosak, hogy szinte csak egyet vehetünk fel, ez pedig semmiképen sem jelölheti meg pontosan az okvetlenül differenciálódott művészi megnyilatkozást. Bármennyire kell szubtilisnek, határozott mondatokkal megközelíthetetleneknek tekintenünk a szimbolitás tárgyát, bármennyire állítjuk szembe a szimbolizmust az allegóriával, mégsem tekinthetjük másnak a szimbolizmust, mint az allegória egy meg-tisztultabb, szubjektivebb és fensőbbrendű folytatásának. A szimbolikus műalkotás egy olyan allegória, melyben a szimbólum tárgya túllépi az objektiv tételeket, vagy pedig az alanyiság oly erős benne, hogy a tételt, illetőleg a fogalmat teljesen felszívja és mélységet ad neki. Említettük feljebb, hogy úgy a szimbolizmus, mint az allegória nem tartozhatik a művészet lényegéhez, vagyis csak egyes esetekben különböztethetünk meg szimbolikus és allegorikus műalkotásokat. Hogy a szimbolizmus és allegória tárgya okvetlenül egy kívülfekvő valami, nem pedig tisztán a meg-csinálás, az szintén nyilvánvaló, de azért rendkívül fontos ezt hangsúlyozni ; valamit akarnak kifejezni, szemléltetni még azon felül, amit minden művészi alkotás, mint olyan nyújt. De hogy ez a kívülálló valami, vagyis jelen esetben a műalkotásnak egy okvetlenül jelenlévő tárgya, hogyan jön kifejezésre, itt már kettéválik szimbolizmus és allegória, előbbi pusztán a megcsinálás milyenségében, az allegória ellenben külső eszközökben adja. És ebben gyökeredzik a szimbolizmus művészi, az allegóriának pedig antiartisztikus jelentősége. A művészetben kizárólag a hogyan, a milyen dominál, így a szimbolizmus neki megfelelhet, ellenben az allegória idegen területere vonszolja.

Midőn a szimbolizmus a háttérben megjelenő tárgyat, a műalkotás legszorosabb milyenségében, a vonalak lendülésében, lefolyásában, a színek tompításában, fokozásában, a formák határozottságában, vagy eltöröltségében állítja elénk minden tárgyi segédeszköz nélkül, akkor par excellence subjektiven jár el, vagyis mintegy a háttérből előcsillanó tárgyat nem saját mivoltában, nem meghatározó objektivitással állítja elibénk, de a művész lelki élményeként ; nem a tárgyat látjuk a maga rendes mivoltában, hanem ahogyan ő ezt megérezte, amilyen színeket és formákat felidézett benne. A szimbolizmus nem határoz meg, csak kifejez. Mielőtt ez állításunkat példákkal is illusztrálnánk, előbb egyes következéseit akarjuk megvonni, melyekkel elméletileg is közelebbről világítjuk meg. Mondottuk már többször, hogy úgy a szimbolizmusnál, mint az allegóriánál egy kívülálló tendencia kerül a műalkotásba, vagyis, hogy a műalkotásnak okvetlenül tárgya, szujetje van. Rögtön hozzá kell tennünk, hogy e tárgynak, szujetnek kütönös természettel kell bírnia, mivel számtalan műalkotást ismerünk, melyeknek szujetjük van és ezek még sem szimbolikusak, se nem allegóriák. Hogy a szujetnek mi ez a különös természete, arra nem nehéz rájönnünk, semmi más, mint az elvonás ; az allegória és a szimbolikus alkotások nem azt akarják kifejezni, amit ábrázolnak. De már itt ismét széjjel válnak és újra a szimbolizmus járja az artisztikus utat. A szujet elvonása az allegóriában tisztán irodalmi, tudományos, filozofikus, először elkészül a szókép, definiálva van a fogalom és a metaforát megpingálják, vagy kifaragják, a szimbolizmusnál ellenben az elvonás kizárólag művészi, sőt ennél is különösebb, vagy szobrászi, vagy festészeti. És itt újra felidézzük, de másképen, amit fent mondottunk el. Mivel az elvonás ennyire különleges, ennyire artisztikus, a mű kialkotásában születik meg, addig az allegória már a műalkotás megkezdése előtt szavakban meg volt konstruálva és elkészülte sem teszi szemlél-tetőbbé, érthetőbbé ; a szimbolikus mű ellenben egyedül éreztetheti meg a mindig más és más teljesen differenciálódott tendenciát. Éppen ezért nem árt a szimbolikus alkotást sem megnevezni, jobban mondva megjelölni, mert annyira differenciálódott, annyira szubjektív lehet, hogy néha a jelentést rejtvényszerű nehézséggel kell kutatnunk, pedig az alkotó megköveteli, hogy érzését felfogjuk, kivéve azon műalkotásokat, hol a differenciálódás már nem is jelenségből, tárgyakból, de ezek reflex-hangulataiból származik, itt már a megnevezés egészen elveszti jelentőségét, már csak rajtunk múlik, hogy fel tudjuk-e szívni e színeket és halljuk-e e vonalak hullámainak tárgyaktól szinte felszabadult zenéjét.

Az elvonás tehát lényegesen különbözik allegóriánál és szimbolizmusnál. De ha ezt megállapítottuk is, még tovább kell mennünk, hogy a szimbolizmus legbensőbb természetét felfedhessük. Mondottuk, hogy az allegóriánál az elvonás előzetesen befejezett irodalmi, jobban mondva tudományos frázis, vagyis itt a szujet elvonása elvont fogalmat jelent, egy teljesen objektív konstatálást, melyet aztán többé-kevésbé gyarlóan a festészet, vagy szobrászat eszközeivel akarják újra elmondani. Hogy milyen antiartisztikus eljárás, mutatja, hogy még különbséget sem találunk festészeti és szobrászi allegorikus nyelvezet között, mindkettőnél ugyanazokat az eszközöket látjuk viszont, a rajz pedig, mely a szimbolizmus egyik legfontosabb területe, szintén beléjük olvad. Hiszen az allegóriánál a festői vagy grafikus előadás különböző egyénisége nem befolyásolhatja a tétel természetét. És az alkotónak, mikor a tételt tartja minden áron szeme előtt, kiszárad az ihlete, az individualitás teljesen háttérbe szorul, egyedül az emlékezet működik tele akadémikus drapériákkal és mindenféle magyarázó szerszámmal. Bizony az allegóriák legtöbbször két szék között a pad alatt maradnak, mert kevés alkotást ismerünk, melynél a művész a tételt csak mellékesen mondva el tisztán artisztikus tendenciákat hangsúlyozna. Még a leggyakoribb és a legkönnyebben lehetséges az egy fogalmakat jelentő allegóriáknál. Az "Igazság", a "Hazugság" például amellett, hogy alkalmat adnak a tárgytól független gyönyörű test modellirozására vagy megfestésére, még alkalmat adnak artisztikus jellemzésére, karakterizálásra. Az egy fogalmat kifejezni akaró allegóriák egyrésze már a szimbolizmus szabadságát élvezik, sőt közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy ezen allegóriák kiválósága nem is allegorikus, hanem egyszerűen jellemzetes alkotások, melyek annyira bemutatják az ábrázolt személy bizonyos karakterisztikus lelki sajátságát, hogy ezt az esetleges állapotú személyt a csatlakozó tényleg allegorikus eszközök és a megszokás révén behelyettesítjük a neki meg-felőlő fogalomba. Az antik világ érzése ezzel szemben sokkal művésziebb volt, ők a fogalmakat előbb megszemélyesítették és ezeket faragták ki szobrokba, míg a mostaniak, kik a fogalmakat szintén megszemélyesítik, magukat a fogalmakat akarják kifaragni, vagy megfesteni, pedig minél inkább maradnak meg a személynél, alkotásaik annál művésziesebbek. Azt hiszem, jó nyomon járok, ha az allegóriákat egyáltalában az antik világ örökségének tartom, melyből azonban kihaltak a fogalmakat személyesítő istenségek. De a fenti esélyek még sem javítanak az allegória sorsán, itt rendesen mindkét oldalon rosszul járnak, a tétel nem lesz világosabbá, bebizonyí-tottabbá még ha az artisztikum rovására megy is. A szimbolizmus más utakon halad. Itt az elvonásból nem lesz tudományos elvontság, nincsen itten objektívnek kimondott sarkigazság, vagy logikus meghatározás. Az elvonás nem fogalmat fed, csak hangulatot ad, halkabb vagy majdnem fennhangon szóló érzelmi hullámot. A művész meglátott valamit, egy jellenséget észlelt, talán felfogta, lehet, hogyl nem, de mögötte mást: vél látni, irtózatos erőket érez, melyek hol megfeszített karral ellensúlyozzák egymást egy örökös küzdelemben, hol pedig a nyugodt harmónia elfinomodott akkordjaiba olvadnak fel. Ez az érzelmi, hangulati elvonás teljesen artisztikus, megfelel a művészet természetének, sőt az egyes művészetek szerint különbözőkép nyilvánul. A szimbolikus alkotásoknak tehát különösen hangulati és érzelmi jellegük van, de az érzelmek és hangulatok elfinomodottságuk folytán, mely csak elvonásban találhat magának utat, transzcendens színezetűek, így, amit a szimbolizmusról elmondunk, egyszersmind transzcendens alkotásokra is érvényes. Azon alkotások tehát, mik teljesen függetlenek az ábrázolt személy, vagy tárgy különlegességétől, melynek ők csak véletlen, illetőleg passzív szereplői, vagyis egyáltalában nem is határozott személyek, de tökéletes példányú kifejezői, típusai azon hangulatnak, melyet a művész csak általuk tud megszólaltatni, szimbolikus és mindig transzcendens alkotások. Ebben a mondatban nemcsak a hangulat, az érzelmi momentum a fontos, de még nála is fontosabb, - ez egyszersmind a hangulatnak csak egy bizonyos körét definiálja, -hogy az alakok, illetőleg tárgyak nem meghatározottak, vagyis az előbbiek nem különös személyek, de a hangulat mégis hozzájuk van kötve, mint egyedüli kifejező példányaihoz, míg az egyszerű hangulatképeknél vagy szobroknál ez éppen személyiségükből, meghatározottságukból következik. Csak azon művek szimbolikusak és transzcendensek, melyeknek érzelmi szférája túllép személyek, tárgyak egyenítésén, és azoknak örökkévalóját adja. Egyszerű tünemények, jelenségek a művész lelkének prizmáján keresztül megnagyobbodnak, különös színezetet nyernek és mint a megfejthetetlennek végső akkordjai vannak felfogva, melyet mi is csak legfölebb viszontérezhetünk.

De a szimbolizmust nem kell úgy felfognunk, mint ami a műalkotások között merev határfalat állít, mert a szimbolikus tendencia öntudatosan vagy öntudatlanul, de különböző határozottsággal nyilvánulhat, vannak finom érzésárnyalatok, melyek már-már szimbolikussá tesznek egy-egy szobrot vagy egyéb képmást, mint ahogy a művész hangulata is lehet jobban vagy kevésbbé a külső tárgyhoz kötött. Különösen alkalmas e tekintetben Rodint megfigyelni, az ő portraiti szinte mindig többé-kevésbé túlnőnek a képmás határain és megtelnek szimbolizmussal, Laurens szobrában még van portrait íz, de ez is inkább egy próféta, egy apostol feje volna, kinek megtörő szemeiből a megértődés sugárzik ; Victor Hugo már nem egy személy, egy kariatida, a zseninek tehetetlen akarása az ember bilincseinek szét-repesztésére, a zsenié erejének demonstrációja, mely midőn önmagából kifolyólag támaszt, egyúttal a lehetőségek nyomorult határait hordozza is. És ha végig nézzük a többi szimbolikus alkotásokat, mind ily gigantikus vágyakozásról, vagy extatikus rejtelmekről fogunk hallani, az illető művészet nyelvén elmondva. Nincsenek állandó eszközök, mik emlékezetünkbe vésődnek és mindig logikánkhoz szólnának, nem akarnak kitaposott úton haladó képzettársítást, lehajigálnak magukról minden salakot és tisztán saját erejükbe bizakodnak. Nincsenek itt mérlegek, cirkalmok, evezők és egyéb unalmassá vált segédeszközök, mik egyedül képesítik az allegóriákat, hogy azokká legyenek, pedig, amit ezek mondanak, eléggé meg van mondva, ha csak a nevüket írják le. Hogy az allegorizmus mindazáltal ennyire érvényesül, az csak a művészet par excellence formalista természetében rejlik, az allegória is ad alkalmat plasztikai és festői gondolatokra. Michel-Angelo Medici sírjainál a felső alakok elnevezése allegorikus, pedig mind ugyanazt szimbolizálják, ezek túlnőttek az allegória hidegségén. A Kerepesi temetőben lévő Donáth-féle Lipthay-síremléken a géniusz eloltott fáklyája allegorikus, de az alak, az arckifejezése egy mélyen járó szimbólum. Nincsen itten definíció, nincsen leszögezett állítás. Mintegy lebeg a szimbolikus tendencia, nem egy mondat, mely nagy betűvel kezdődik és ponttal végződik, egy felfelé törekvő ívnek, egy csodálatos lendületnek legfelsőbb része, rnely hajszál vékony ságával a transzcendenst csak érintheti, de nem vághatja keresztül. Ez alkotások beszélnek nyugodt álmukban, szavaiknak inkább csak zenéjét halljuk, mondatok, melyek végén nem száll le a hang, melyek sokat mondanak, pedig nincsen bennük állítmány.

*
Amit itten a szimbolizmusról elmondottunk, az nem vonatkozik sem a természetet nem utánzó művészetekre, sem az irodalomra. A zenénél, táncnál és építészetnél éppen a természetet nem utánzó voltuknál fogva egyáltalán nincs szimbolizmus, az irodalmi szimbolizmus pedig más természetű, nem okvetlenül transzcendens, de ha ilyen, úgy az irodalom művészivé válik, vagyis nem a mi, hanem a milyen lesz benne a fontos, mert a transzcendens csakis művészetben revelálódhatik.

A művészetnél a transzcendens különleges jelenség, de nem észlelhetünk oly állandó sajátságokat, melyek a művészet e kategóriáját körülhatárolnák. Egyedül a képzőművészeteknél tűnik fel a szimbolizmus mint a transzcendens kifejeződésének állandó lehetősége. Hangsúlyoznunk kell, hogy a szimbolikus művészet természetszerűleg a transzcendensnek csak hangulatát adhatja és maga a hangulatban megnyilvánuló transzcendencia, miután megnyilatkozhatása csakis differenciálódott szubjektivitásban, a műalkotás esetleges milyenségében fekszik, teljesen kisiklik az objektiv tárgyalás keretéből. A zenénél és táncnál pedig, szintúgy az architektúrában, miután ezek nem utánzó művészetek, a transzcendenst semmiféle állandó jelenség nem határolhatja el, itt a hangulat közvetlenül, a maga tárgyaktóli elvonatkozásában jelenik meg ; a tartalom egyszerűen csak transzcendencia és nem egyszersmind szimbolizmus.

A zenénél legfölebb csak egyes alkotásokban jellemezhetjük, a transzcendenciát, szabályok, sőt állandó alakzatokról sem lehet egyáltalán szó, hiszen midőn a transzcendens hangulatot, vagyis tartalmat keressük, minden egyes zeneműnél csak különleges, szubjektív sajátságokra támaszkodhatunk. Nincsen itt szimbolitás sem, melyről mint a transzcendens idea keretéről szólhatnánk és szavaink csak körülírok, érintők lehetnek, de nem meghatározók ; a zenének pedig technikai, össz-hangzási képletei szintúgy nem adhatnak alapot bizonyos szabályoknak legtágabb körvonalazására sem. A beethoveni akarások, melyek döngetik, ostromolják az örök némaság kapuit, hogy feleletre, a zsenié előtti meghódolásra kényszerítsék, nem alapulnak transzcendensre vonatkozó muzikális téziseken és a jövőre sem állapíthatnak meg szabályokat. Ezek egy művésznek szubjektív revelációi, csak az ő lelkének tűzében villanhattak meg. Ahány őszinte művész, ahány érző genius, annyiképen közelednek a transzcendens felé és tényleg a zene mutat legtovább ösvényt a felfelé néző tekintetnek, mintha egy meghatározhatatlan fokon fölül a színek és formák is hangokká válnának, hogy még tovább haladhassanak a nékik már elzárt ösvényen, ahol a szobrászat és festészet már elhangzik, tovább szól még a zene.

A képzőművészetek nélkülözik a zene közvetlenségét, személyek és tárgyak állanak előtérben, nem pedig maga a hangulat. Személyesség és tárgyhozkötöttség nagy akadály a transzcendens világának kapuja előtt, de a szimbolizmus ez akadályt elhárítja. A képzőművészetek transzcendenciája azonban még sem éri el a zenéét. Nem lehet oly kifejező,-nem lehet oly messzehaladó, midőn csak szimbolikusan tudnak megnyilatkozni. Megállónak a végtelenség előtt, felnyitják kapuját, de csak kívülről, csak a küszöbről szabad benézniök. ők nem kérdeznek és nem felelnek, némák és önmagukban mozdulatlanok, övéké a tiszta szemlélet.

A képzőművészetek közül a szobrászat tudott legtöbb eredményt felmutatni, a festészet és a rajz, melyek csak most emancipál-ták magukat egymástól, sokkal lanyhábbak voltak. Pedig a rajz a legfrissebb, a legkészségesebb képzőművészet, leginkább hajlandó rövid tartamú és szubtilis hangulatokat meg-érzékíteni, de sokkal inkább szeret az eszével beszélni, sokszor túlságosan igénybe veszi az értelmet, rnost pedig belemerülve a transzcendensbe, utánzó voltát akarja sokszor megtagadni, nem akar megelégedni a szimbolizmussal.

A festészet most dúskált legerősebben a természetben, különben is a legritkább jövevény e körben, hol a világosság összeesik a sötétséggel.

Hogy a képzőművészetek közül a szobrászatban nyilatkozott meg legtöbbször és legtökéletesebben a transz cendencia, egy külső körülménynek is köszönhető. A síremlékek szobrászi alkotások és ezek gyakran szolgáltatnak alkalmat a transzcendens kifejezésére. De itt még egy pár mondatot kell szentelnünk az építészetnek is, melyet éppenséggel nem szabad e körből kitagadnunk.

Mondottuk már az építészetről is, hogy nem utánzó művészet és hogy kifejező ereje külső célzatokkal van lefokozva. A síremlékeknél azonban feloldódnak bilincsei, kiűzi művészetének templomából a kufárokat, de csak akkor, ha magára van hagyatva. Ha a szobrászat is jelen van, majdnem mindig a háttérbe vonul és keretként szerepel, csak újabban akar itt is érdeme szerint érvényesülni. Igazi síremlék csak abszolút műalkotás lehet, nélkülöznie kell mindenféle külső célzatot s csak a kifejeződésben találhatja lényegét. Vannak minden szobrászati dísz nélküli, szinte meztelen síremlékek, melyek megdöbbentően kifejezők. Mi már megszoktuk a sivár obeliszkeket, pedig rnagasabbrendűek, mint a francia sírkápolnák. Egyiptom halotti kultusza sokkal mélyebb volt, mint a miénk ők már megtalálták azt, mit a nagy művészek keresnek, pedig náluk az obeliszk nem a sírokat jelölte. Nagy lépést haladt most az architektúra a síremlékek szempontjából, hogy visszatekintett a Krisztus előtti időkre. Helyes, hogy szakítani akar mindazonáltal az obeliszkkel, mert a művészet nem ismerhet sémát, pedig ezek között is vannak egyének. Ibsen síremléke egy nagy fekete obeliszk, meztelen simasága végtelenül határozott, benne van a befejezés, de egy felsőbbrendű kezdet hiányzik, szinte materialista és ez minden obeliszk-nek a hibája, mintha csak a véget akarná megjelölni, mintha csak a megjelölésben lenne a lényege. Ettől a benyomástól kell a modern síremlékeknek szabadulniuk, sőt inkább a kezdetet kell hangsúlyozni, ez legyen a küszöb, melyen át kell odalépnünk. Legyen bennök melancholia, mert ez mindig kontemplativ és van benne mélység, de ne legyen fájdalmas, mert nem a gyászolóknak állítunk síremléket. Ne legyen semmit sem részletező a vonalak és síkok egymásból folyjanak, inkább legyen bizonytalan és kérdő kifejezesd, mert a túlsóra nem vonatkozhatik semmi határozottság.

És a szobrászat! Szinte nincsenek más szobrászati alkotások, melyekben a transzcendenciának jobban meg kellene nyilatkoznia, mint a sírszobrokban, ezekben kell a szobrászatnak elérnie a számára fenntartott legmagasabb régiókat. Idetartoznak azok a Krisztus-szobrok is, mik nem férnek el a vallás korlátai között, de itt egyedül akarnak megjelenni, -nem szentjeik társasagában. És ezek sem szerepelhetnek, mint szentek, mert már semmit sem fontos az ő szentségük, hivatásuk ; mi már nem értékelhetjük őket, már nem jók vagy gonoszak, már nem okosak, vagy esztelenek. Nem tűrhetnek meg e szoboralakok semmiféle külső ruházatot sem, talán csak egy leplet, egy köntöst, mely teljesen határozatlan, csak a test képes e kifejeződésre, csak a testnek lehet köze a túlvilághoz. Ne legyen itt gyász vagy fájdalom, ismét csak melancholia ; ezek nem azért takarják el szemüket, mert sírnak, de hogy jobban lássanak. És hogyan lát bezárt szemekkel Michel-Angelo Nottéja, legyünk csendesek mellette, nehogy felébresszük álmából, most a végtelenségben vándorol. Mindentudó pantheista álom, benned nincsen öröm, nincsen fájdalom, mert nincs benned külön az én, meg a te! Ezt az álmot alusszák nyitott szemmel a többi sírszobrok is, ezért vonulnak átható nyugalommal meztelen boltjukba Canova alakjai. A legmélyebb szimbolitás, mint legtisztább hangulat, ez Goethe Faustjának befejező korusz misztikusa, a Nirvánának előszele. Ez alakok már elhagyták a mi körünket, mintha már itt nem is léteznének, szinte féljük őket megérinteni, mert ennek bűnnek kell lennie.

Csak aludjatok nyugodtan ti örökké álmodozók, ti templomai vagytok az összes hívőknek, bennetek kifejeződött a nagy titok.

DR. YBL ERVIN

GLATZ OSZKÁR VÁZLATKÖNYVÉBŐL
GLATZ OSZKÁR VÁZLATKÖNYVÉBŐL

TANULMÁNY VADÁSZ MIKLÓS RAJZA
TANULMÁNY
VADÁSZ MIKLÓS RAJZA

SÉTA SZÉKELY ANDOR RAJZA
SÉTA
SZÉKELY ANDOR RAJZA

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003