Tizenkettedik évfolyam, 1913    |   Negyedik szám    |    p. 125-131.
 

 

BRUCK MIKSA

Műterembe járni nem régi divat nálunk, s ma sem mondhatni, hogy ettől a divattól a festőknek se éjjelük, se nappaluk. Szó sincs róla: a műtermek ajtóin nem dörömbölnek mecénások, kíváncsi érdeklődők, nem lökdösik egymást könyökkel, hogy ki jusson be hamarább. Az az amerikai milliomos, aki prémes kabátban, felgyűrt gallérral, a detektív külsejébe burko-lódzva hirtelen megjelenik az éber művész műtermében és leolvas igazi bankjegyeket, ez csak a mesében él, történni csak egyszer történt Munkácsynál.

Egyrészt talán azért van így, mert az emberek azt hiszik, hogy a műterem valami rejtelmes démonokkal teli barlang, ahová a polgárembernek belépni életveszély, ahol vehemens támadásoknak van kitéve a polgárerkölcs. S ahol a művész aranytrónuson ül, mint valami gőgös pogány isten. Holott nincs hely, ahol kevesebb a póz, az etikett, a köteles társaságbeli külsőség, mint ily műhelyben. Nincs senki, aki szívesebben, lekötelezőbben fogadná a látogatót, mint éppen a művész, az ő dolgozó otthonában. Nem szólva arról, amivel az ily stúdió-felkeresés jár, arról a haszonról, ami közelebb viszi az embert egy művész teljes megismeréséhez. A nagy tárlatok, az ezer, kétezer képből álló kiállítás elsikkaszt egy csomó képet és festőt. Legalább a felét. Éveken át kiállít egy csomó festő, s éveken át egy csomó ember nem veszi őket észre.

Így csak azok a képek maradnak meg emlékezetében, amelyek feltűnőek, hangosak, messzire kiabálók. "Verik a szomszédjukat." Festők nagyon jól tudják, hogy mi az, mi ennek a következménye. Az a következménye, hogy "szomszéd"-nak lenni kész tragédia. Annyi, mint vendégnek lenni fényes, csillogó társaságban, ahol a csöndes, szerény fellépésű, halk járású vendégről nagyon elegáns pincérek veszik le a kabátot, de aztán nincs tovább.

Bruck Miksának nem egy képe szenvedett így a szomszédság miatt. Nem egy képét érte az a sors, hogy elhaladtak mellette sokan, gyors pillantással, mintha ott se lett volna. Ami nem csodálnivaló. Ugyanis amit fest, abban nincsenek égő szín-villanások, nincs benne lázongó kiáltó erő, epika. Brück Miksának nincs köze a bibliai, történelmi, szociális epikához, kompoziciókhoz, bíborvörös papi talárokhoz, aranyrojtos hercegekhez, rőt parázsnál melegedő csirkefogókhoz. Amit fest, csupa intérieur, gyöngéd, tompa, inkább sötét színekkel játszó tónusra hangolva. Például egy intim szobarészlet,.ahol régi, kopott diványon, zöld cserepes kandalló mellett öregasszony ül, fekete ruhában, fekete főkötővel a fején, fáradt, lemondó pillantással a szemében. A kandalló, az öreg asszony tartása, szeme, minden minden mintha ezt mondaná: mire megvénülünk. Egy másik képén friss reggeli fény ömlik a szobába, az ablakon könnyű, átlátszó fehér függöny, olyan, mint egy menyasszonyi fátyol. Csönd, költői magány van a szobában, a lakóját nem látni sehol, de könnyű kitalálni, hogy nem valami zord barlanglakó. E feminin, asszonyi ízlést, elrendezést, leányleiket tükröző interieurrel szemben, kész ellentét színeiben, karakterében például az a kép, ahol minden szöglet arra vall, hogy férfiak, még pedig harcias, ugyancsak vérengző természetű urak otthona. Hogy itt kemény, hóban, esőben edzett nimródok szoktak összejönni pipafüstre, melegedni, egy, két, kilenc pohár borovicskától.

A Munkácsy-u. 14. sz. alatt volt Bruck Miksa műterme, abban a kis városrészben, amelynek egyik határa a Bajza-utca, a másik az Andrássy-út, s amely régóta úgy szerepel a köztudatban, mint a művészet városnegyede. Köröskörül elegáns villák, lipótvárosi bank igazgatók, financierek palotái. Mindenesetre kellemes szomszédság, ha a piktoroknak nincs is belőle pozitív hasznuk. A legnagyobb részt itt a "Benczúria", a "Benczúr-mesteriskola" foglalja le, aztán Stróbl műterme és iskolája, amelynek kertjében a görög templomokra emlékeztető műteremház előtt egész sereg szobor áll, kezdve atléta testű antik hősöktől Napóleon halotti maszkjáig.

Az a műterem, ahol Bruck Miksa sokáig dolgozott, azelőtt szobrászműhely volt, Telcs Edéé, s erről ma is maradtak nyomok. Az ajtó fölött a Parthenon híres lovas-frízének gipszmásolata. Egyébként mindenütt vászondarabok, régi jó időkről visszakerült vagy új, készülő képek. Köztük a legtöbb persze intérieur, de találtunk egyéb dolgokat is, egy dekorativ hatású rokokó ligetet, pleinairt, tájképeket, amelyeken a művész szélesebb foltra épült előadást próbált.

Amikor felkerestük, épp munkában zavartuk meg. Szenvedélyesen magyarázta, hogy éppen rnost ment el az érdekes, markáns arcú modell. Foglalkozásra nézve magánzó. Szabad óráiban tanulmányfej.

Konstatálnunk kell, hogy a művész végtelen szerénységgel folyvást kitért az elől, ami a tulajdonképeni témánk volt. Legkevésbbé sem hasonlít pl. azokhoz a tisztelt képviselő urakhoz, akik az újságírónak, már előre, -mielőtt kérdezné őket, leadnak egy bő prog-rammbeszédet önmagukról. Jó sokáig beszéltünk s e sorok írója mindig azon vette magát észre, hogy Bruck Miksa mily szépen beszél már megint - - a kollégájáról. Csak nagy nehezen bírtuk rávenni, hogy szíveskedjék a témánál maradni, a téma pedig most Bruck Miksa...

E művész ma javakorabeli ember — ötven éves - - de mögötte több mint húszéves festői múlt áll. Beszélgetésünk folyamán sok érdekes dolgot, visszaemlékezést mondott magyar művészeti viszonyokról, piktorokról, azokról is, akik az ő ifjú korában úgy tűntek fel, mint igen nagyra tartott tehetségek, s ma nincsenek sehol. A művészek kifejlését, megállását, vagy tönkremenését kísérő rejtelmes időknek nem egy tragikus példáját idézte fel. Oly embereket, akikről ma azt se tudjuk, hogy élnek, egyáltalában egzisztálnak, pedig valamikor ugyancsak rájuk terelődött minden figyelem.

Miért? Ki tudja biztosan?

Ezek a megjegyzések annyira intim természetűek, hogy nem adhatjuk vissza őket. Amit ezenkívül feljegyeztünk, az alább következik.

A művész 1863-ban született Budapesten. Természetes, hogy már gyerekkorában rajzolt. Ez minden biográfiának, művészpályának az alfája. Tulajdonkép nem is kellene róla szólni, vagy pláne rá súlyt helyezni. Mert sehol sem visz annyi embert ez az életösztön - gyakran megcsalva — a művészetre, mint éppen nálunk. Ha valaki nincs megáldva különösebb értelmiséggel, sebaj, azért két út közt még mindig választhat, két út áll nyitva előtte könnyen. Dehogy megy el lakatosnak, vagy - - állami szolgálat, biztos nyugdíj — pénzügyőrnek. Minek menjen, amikor itt van a szépművészet. Színész lesz, vagy piktor, akit, mihelyt az állam egy kis ösztöndíjjal megerősít, nincs az a hatalmi erő, amely eltudná húzni innét. Rimbaud, Octav Rimbaud verseket írt néhány éven keresztül, ezekkel a versekkel felkavarta egész Európa irodalmát, aztán lett belőle — vállalkozó. Az a kiskunsági, hajdúdorogosi gyerek azonban, aki lerajzolja a kántort, hogy "isten uccse majd megszólal", akit azzal eresztenek fel a beszéd és értelemgyakorlat, néhány iskola kínos elvégzése után, hogy "azért még lehet belőle Munkácsy", mihelyt megtanulta azt a szót, hogy tónus, hangulat, s belesült a mintarajziskolába, ily radikális műveletre nem kapható. Rimbaudnál egy harakiri volt, kiszámítani se lehet, hogy a kultúrára nézve mennyi benne a lucrum cessans, az elmaradt haszon. De az a székely pásztor, aki jókedvében és ráérő idejében apró lovakat, teheneket farag a kiskunsági mezőkön, vagy akár a budapesti aszfalton, felnőtt csodagyerek, ha egyszer festésre szabadul, hallani sem akar arról, hogy van annál, amit csinál, komolyabb mesterség is. Fest képeket, amelyek senkinek sem szükséglet, sehol sem kellenek. Maga a művész is elismerte ezt, s sokat beszélt róla, hogy ez a magyar művészet egyik főbaja, tömérdek nyomorúsága: a nem odavaló, megcsalt emberek szokatlanul nagy tömege. Azok, akik mind "már gyermekkorukban" rajzolnak, a végén csakhamar aztán nem rajzolnak semmit. Arra, hogy a művész fejlődésére miféle momentumok voltak befolyással, hol tanult, kitől tanult, Bruck Miksa a következőket mondta: - Először is a bátyám, Bruck Lajos. Tőle kaptam kedvet a pikturához, jó ideig ő tanított, korrigálta dolgaimat. Pesten a mintarajziskolába kerültem, itt Székely Bertalan volt a professzorom. Tulajdonkép grafikus akartam lenni, ekkor különösen a fametszethez volt kedvem. Innen, a mintarajziskolából Parisba mentem, a bátyám már kint volt, ő vett magához, együtt dolgoztunk, laktunk; együtt volt a műtermünk. Parisban egyébként tanulni, aktra, figurális stúdiumra Bonnat-hoz jártam. Ekkor húszéves lehettem, tele ambícióval, nagy célokkal, amit különösen Munkácsy közelsége szított bennünk, párisi magyarokban. Munkácsyn igazán nem látszott a híres magyar, a felkapott, nagyhírű ember. Szalonja otthona volt mindenkinek, aki hazulról jött. Valósággal védője volt a Parisba került fiatal magyar festőknek. Mindenkit ellátott, ha kellett tanácsokkal, ha kellett, más anyagi segítséggel is. Ekkoriban jött ki Karlovszky, akit ő igen kedvelt, s Mészöly is. A szalonja persze világfi szalon volt, kissé feszélyezett is bennünket, s ezért a sűrűbb, bohémes összejöveteleket Bruck Lajos műtermében tartottuk,

A magyar fiatalokat ekkor már igen sokra tartották, nemcsak a hozzánk közelebb eső, és magyaroktól erősebben látogatott Münchenben, hanem Parisban is. Ma, ha valaki odakünn kiállít, kitüntetést kap, mention honorable-t, neve ott van a Salon vagy az Independants kiállítóinak sorában, ezzel úgy-e bár tele vannak a lapok. Mintha ez csak ma történne, ma volna példa rá először. Pedig, higyje el, akkoriban napirenden volt. A "magyar" szó nem egy nagyhírű professzorhoz már kész ajánlólevél voit. Egyet jelentett a tehetséggel.

- Parisból Münchenbe költöztem, itt Gysis-nél tanultam két évig. Ezután Benczúr következett, nála dolgoztam három éven át. Először idehaza, a régi műcsarnokban állítottam ki (1888) egy lóverseny-képet. Azóta minden évben kiállítok, képeim ott toltak internacionális tárlatokon, jártak többek közt London, Berlin, Velence, München, Antverpenben. Érmet, díjat, azt nem kaptam, igaz, hogy sohasem pályáztam rá. Ennyi, amit mondhatok önnek, kérem, ha mindenáron kívánja, hogy beszéljek ily személyes dolgokról.

Mielőtt a művészhez mentünk volna, tudtuk, hogy leginkább intérieur-őket fest, ismertük sok oly dolgát, amelyek a műcsarnokban voltak kiállítva. Azt azonban nem tudtuk, hogy képeinek több mint kilencven percentje ily sujet. Erre nézve is megkérdeztük a művészt.

- Igen, különös vonzódásom van az efféle sujet-hez. Amikor kinn voltam Parisban, akkor ott épp a plein-air aratta nagy döntő sikereit. Persze, valósággal divat lett belőle, még pedig köteles divat. Aki nem akarta viselni azt az ominózus jelzőt, hogy "elmaradt" vagy "akadémikus", annak plein-air-t kellett csinálni, még ha nem is volt hozzá kedve és tehetsége. A divat nyomása alatt én is próbálkoztam ily kísérlettel, egész csomó képet festettem plein-airban, de nem tartott soká. Megint visszatértem témámhoz, megint szabad volt ú. n. sötét képet festeni.

- Szóval: atelier-festés?

— Nem. Ez azért nem atelier-festés. Amit csinálok, azt a helyszínén csinálom mindjárt színnel. Atelier-festés akkor volna, ha a helyszínen felvett ceruzavázlat alapján dolgoznék később a műteremben. Ezt azonban nem szeretem, legfeljebb akkor élek vele, ha kényszerítve vagyok rá. Ennek a pikturának legnagyobb mesterei persze a hollandusok, Rembrandt, aki hatalmas erejével, mélységével szinte lenyűgözi az embert. Ott, Hollandiában különben sok embernek szinte egzisztenciája az interieur-t festő piktor. Szinte modellekkel előre berendezett intérieur-őket találni. Egy időben sokat jártam a felvidéken, tótok közt, akik ugyancsak nehezen tudták megérteni, hogy mi nézni való van az ő pincéiken, pitvaraikon, szegényes szobáikon. Egyébként mindig a speciális magyar dolgok érdekeltek. Ezek színesek, vidámabbak, több bennük a ízlés. Ezeknél arra törekszem, hogy lehetőleg a témához simuljak, azt az karaktert fejezzem ki, amit más és más szobánál, szögletnél különbözően érzek. Festőileg nem az aprólékos leírásra, részletező, pontos rajzra törekszem, hanem az egésznek a tónusára.

Bruck Miksa, azonfelül hogy festő, igazgató is. Nem valami jól jövedelmező banknál, hanem egy oly intézménynél, amely feladatául tűzte ki, hogy minél több vevőt, pénzt juttasson a magyar piktoroknak. Ez az intézmény: a Hazai Művásárlók Egyesülete. Régi egyesület, huszonöt éve áll fenn, csöndben, reklám nélkül. Pozitív eredményeiről sok piktor tudna beszélni. Alakulásáról, működéséről, következőkkel tájékoztatott bennünket Bruck Miksa:

— Az egyesület kiindulási pontja egy Andrássy-úti vendéglő, az a vendéglő, amely fölött egész mostanáig a VI. és VII. kerületi Polgári Kör helyiségei voltak. Akkoriban két állandó vacsorázó társaság verődött itt össze. Az egyikben mi voltunk, piktorok. A szomszéd asztalnál pedig terézvárosi úriemberek. Hamarosan összebarátkoztunk, s valaki közülük felvetette, hogy miként lehetne műpártolónak lenni. Persze, csak kis áldozatokat hozhatnak. Ekkor dolgoztam ki egy tervet, hogy alakítsunk egy társaságot, ameiybe mindenki fizet havonkint 10 forintot, s ennek ellenében képet kap. Még pedig a befizetett évi 120 forint teljes értékeért. Tehát sokan kettőt is kaphattak. Akkor - húsz évvel ezelőtt - "műpártolónak" lenni ugyanis nem ment valami könnyen, húzódoztak tőle a polgáremberek. Sokba került. A kiállított képek is aránylag magasabb áron keltek el. "Műpártoló", ez olyasvalami volt, ami csak mágnás lehet. Az egyesületet megcsináltuk. Az egész asztaltársaság egyszerre belépett. A tagsági díjakat egy bankban deponáltuk, s a vásárlás időközönként, minden évben egyszer történt, rendszerint karácsony táján, a tagok meghívásával. Akkoriban a Műcsarnok sem vehetett oly összegben képeket, mint manapság. Mindössze 6000 forint volt, amit évenkint a festőknek juttatott. A műkereskedés egyéb tényezőiről, műkereskedőkről pedig jobb nem beszélni. Mi már mindjárt a megalakulás utáni évben hét, majd nyolcezer forintot adhattunk műtárgyakért. Húsz év alatt így körülbelül 250,000 korona fordítódott vásárlásra. Nem beszélek pro domo, de azt az egyet elmondhatom, hogy neveltünk egy csomó mai művásárlót. Hogy ez az egyesület nem egy oly embernek volt az iskolája, aki nemcsak szereti, hanem meg is veszi a szép dolgot. Olykor, ha végignézem egyes tárlatok képvásárlóinak lajstromát, állandóan találok neveket, akik nálunk is tagok, innen kerültek ki. Akik eleinte nagyrészt azt vették, amit mi festők ajánlottunk, ma azonban már saját ízlésük szerint vásárolnak s egyeseknek komoly, válogatott kis galériájuk van. Ez az, ami különös örömmel tölt el. Még csak azt említem, hogy az arisztokrácia nagy része is tagjaink közt van, hogy vásárlásainkban nem köt bennünket semmiféle szimpátia vagy antipatia az egyes festői irányokkal szemben. Amint látja, most is, ami nálam van és eladódni akar, legtöbbnyire fiatalemberek munkája, még pedig ugyancsak az ú. n. szélső irányból való.

Egy szoba a Bruck Miksa műterme mellett csakugyan tele van képekkel, amelyeknek. mind más és más a festője. Ezt a szobát a "Hazai Művásárlók Egyesülete" műtárosi és igazgatói szobájának lehetne nevezni. Az igazgató és műtáros egy személyben Bruck Miksa, amihez még csak azt kell hozzátenni, hogy ez volt huszonöt éven keresztül s arra sem jár egyéb, mint pusztán a cím. És talán egy kis köszönet — bár ezzel sokkal tartoznak — a piktorok részéről.

CHRONIQUEUR

PERGOLA GERGELY IMRE PASZTELLJE
PERGOLA
GERGELY IMRE PASZTELLJE

EGY VADÁSZ SZOBÁJA BRUCK MIKSA FESTMÉNYE BÁRÓ INKEY JÓZSEF TULAJDONA
EGY VADÁSZ SZOBÁJA
BRUCK MIKSA FESTMÉNYE
BÁRÓ INKEY JÓZSEF TULAJDONA

AUVERGNE-I INTERIEUR BRUCK MIKSA FESTMÉNYE
AUVERGNE-I INTERIEUR
BRUCK MIKSA FESTMÉNYE

KÖRMÖCBÁNYAI LÉPCSŐHÁZ BRUCK MIKSA FESTMÉNYE A KIRÁLY TULAJDONA
KÖRMÖCBÁNYAI LÉPCSŐHÁZ
BRUCK MIKSA FESTMÉNYE
A KIRÁLY TULAJDONA

BÁRTFAI PITVAR BRUCK MIKSA FESTMÉNYE A KIRÁLY TULAJDONA
BÁRTFAI PITVAR
BRUCK MIKSA FESTMÉNYE
A KIRÁLY TULAJDONA

ZBORÓI INTERIEUR BRUCK MIKSA FESTMÉNYE A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM TULAJDONA
ZBORÓI INTERIEUR
BRUCK MIKSA FESTMÉNYE
A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM TULAJDONA

MISE ELŐTT BRUCK MIKSA FESTMÉNYE
MISE ELŐTT
BRUCK MIKSA FESTMÉNYE

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003