KUNFY LAJOS
Ha, mint Diderot mondja, a Szép érzése nem egyéb, mint a megfigyelések hosszú sorozatának az eredménye, úgy a megfigyelés képessége bizonyára az emberek egy válogatott körének: a gondolat, a művészet, az értelmesség egy élite-jének a kiváltsága, mely szemben állván az alkotással és megnyilatkozásának a sokszerűségével, fel tudja fogni azt a nagyságot és költészetet, azt az Igazat és Szépet, mely belőle kisugárzik. Úgyszintén megragadja azt az érzelmet, mely belőle kirezdűl, hogy a lelket felemelje, a gondolatot megnemesítse, a tehetséget meghatározza, és valósággal megadja azt az adományt, a melynél fogva képes legyen meglátni, megfigyelni s művészettel és következésképen megindulással azokat az érzeteket, amelyeket a széppel s a gondolkodó és megfigyelő humanizmussal való érintkezés vált ki. A szép, melyet ilyenkor az a hivatott élite megpillant s amely formáinak és megjelenéseinek egész sokféleségében bontakozik ki előtte, olyan érzeteket tart fenn a számára, amelyek a közönyösek számára, azok számára, akiknek a tekintete mindig a földre van szegezve, a röghöz van tapadva, anélkül, hogy csak sejtenék is, hogy az égen csillagok is vannak, teljességgel hozzáférhetetlenek. Ezek azok az eszmék, amelyekkel Kunfy Lajos telítve van. Magyarországban, Orciban született 1869-ben és művészi képzelete minden bizonnyal itt ébredt fel akkor, amikor álmodozva járt szülőföldjének termékeny, festői és erdős rónaságain, állandó érintkezésben a költészettel teljes őstermészettel, egy olyan paraszti nép között, mely féltékenyen őrzi hagyományait és ragaszkodik az ideáljaihoz és épp oly szilárdan megalapozott szokásaihoz, mint amilyen szilárd hajlékának a küszöbe: egy szép és erőteljes faj között, melynek jelleme és patriarchális erkölcsei rendkívül érdekesek és méltók a tanulmányozásra. Ezt a tanulmányozást Kunfy Lajos nem is mulasztotta el. Egyébiránt mindez olyan útra terelte őt, amelyet később nem minden szerencse nélkül követett. El lehet róla mondani, hogy a kiváltságos emberek közül való. A fiatal művész életörömét csak szította az, hogy olyan család körében élhetett, mely soha se ellenezte művészi aspirációit, sőt örömmel nézte azok ébredését. Az igaz, hogy apjának élénk emlékezetében volt még az a négy esztendő, amelyet a művészet és a múzeumok hazájában töltött, mialatt a magyar légióban Olaszország függetlenségeért küzdött. És az anyja, családi tűzhelyének, — amely körül az elmékben és a szívekben a művészetnek is meg volt a maga helye, — igazi őrző angyala, nem volt-e ő maga is egy tökéletes zenésznő s egy valóságos művésznő, amikor azoknak a csodás hímzéseknek a megalkotásáról volt szó, amelyeknek titka: a magyar hölgyeknek a kezében van? Ebben a predesztinált környezetben Kunfy Lajos eszméi csak gyarapodtak és finomodtak. És milyen lelkesedéssel engedte át magát a hajlamainak, anélkül, hogy azért tanulmányait, amelyeket a kaposvári gimnáziumban végzett, elhanyagolta volna. Ámbár az érettségit szerencsésen letette, még se volt sohase valami nagyon erős a tanulmányozásban, más hajlamok, más eszmék hevítették, így, még mint serdülő fiú, telerajzolgatta a szülői ház falait és valódi festékek hiányában, mindenféle füveket tört meg, hogy valahogy kikapja belőlük azokat a színeket, amelyek a képzeletét már megillették. Egy szép napon, a kaposvári gimnáziumban, anélkül, hogy a rajzhoz csak konyított volna is, titokban lerajzolta egyik tanárát. Ez a rajz valóságos reveláció-ként hatott és a tanár meglátván arcvonásainak igaz hogy naivan, de mégis oly találóan megörökített mását, a rajzot megőrizte és nem tehetett egyebet, mint hogy szemet hunyt tetten ért tanítványának a kihágása felett. Az ilyen meglepő hajlandóságot istápolni kellett. Ettől a perctől kezdve a fiatal Kunfy szülői elhatározták, hogy fiúkat rajzolni taníttatják Koroknyay Ottó — a későbbi Munkácsy-tanítvány - - és Galimberti, egy olasz művész által, akik mindaketten a szomszéd városban laktak.
Később jogi tanulmányaival párhuzamosan, melyeket a budapesti egyetemen végzett, a mintarajziskolának is látogatója volt. Első képei ebből az időből valók. Miután letette a doktorátust és mint egyéves önkéntes katonai kötelezettségének is eleget tett, teljesen a festészetre adta magát és Münchenbe ment.
Ott első mestere Hollósy Simon volt, akinek, mint eredeti és rokonszenves egyéniségnek kezdetben igen nagy befolyása volt Kunfy Lajosra. 1890-ben ragyogott a legfényesebben Bastien-Lepage dicsősége, mely Münchenben is nem egy eszmét és elvet felforgatott ; akkortól kezdve mindennek naturalisztikusnak és plein-air-nek kellett lennie.
Az oktatásnak ebben a rendszerében volt valami túlzás, mert, mint Etienne Launy az Académie Francaise-ben tartott székfoglalójában oly helyesen és olyan nagy súllyal mondta: "Ha a művészet hanyatlásnak indul akkor, amikor a művész, aki a múlt szolgalelkű imádója, nem önt bele új ihletet: egy másfajta hanyatlást készít elő akkor is, ha nagyon is merészen túlbecsüli magát".
Egy olyan szellemre, mint a Hollósyé, Bastien-Lepage-nek a hatása csak szerencsés lehetett. De vajjon szerencsés volt-e a fiatal és tüzes növendékekre is, akik nagyon is sokat tartottak magukról és akiknek a képzettsége a rajz és a kompozíció tekintetében még nagyon is fogyatékos volt?
Budapest és München nem tetézhették Kunfy Lajos becsvágyát.
Néhány bajtársa Parisból visszatérve elmondta neki ott szerzett benyomásait, mire 1898-ban ő is Parisba ment és szintén megadta magát ezeknek a lenyűgöző benyomásoknak.
Paris egyébiránt, a maga eklekticizmusával és ragyogásával különösen vonzó a művészek számára s első sorban a magyar művész, az ízlés és az érzés bizonyos rokon vonásait fedezheti fel falai közt.
Parisban, ahol Kunfy Lajos azóta a téli szezont állandóan tölteni szokta, a Julián Akadémián kezdetben Jean-Paul Laurens és Benjamin Constant voltak a tanárai, de különösen az utóbbi volt reá a legnagyobb hatással. Azt mondhatnók, hogy Hollósy és Benjamin Constant együttes hatása volt az, mely az ő tehetségét irányította. Benjamin Constant különösen sokra becsülte fiatal tanítványának a munkáit és egy ízben a növendékek összessége előtt a legjobb tanulmányok egyikének mondotta azt, amelyet a fiatal magyar művész éppen akkor fejezett be.
A párisi Salon des Artistes Françaisbe 1894-ben küldte be első képét, a "Five o' clock"-ot, a következő években pedig Budapesten állította ki. Parisba visszatérve 1899-ben a "Société Nationale des Beaux Arts"-ban feltűnést keltett: "Vitatkozó papok" című festményével: a SaintGermain-templom előtt egy gázlámpa alatt, éjszakának idején három abbé vitatkozik. Ugyanabban az évben festette meg: "A nimfa" című képet, melyet a budapesti Szépművészeti Múzeum vásárolt meg s mely a művésznek egyik mester-műve. Ettől az időtől kezdve Kunfy Lajos minden évben kiállít Parisban néhány festményt, pasztellt vagy rajzot és minden kiállításon elért sikere jobban és jobban igazolja a művészhez fűzött várakozásokat, akinek a tudása egyre gyarapszik, egyre jellegzetesebbé válik, akár arcképekkel áll elő, akár pedig verve-el és eredetiséggel megfestett életképeket fest, amelyeknek tárgyát legtöbbször a magyar fallisi életből meríti, melynek jellemét és megkülönböztető vonásait pompásan tudja vásznain megörökíteni.
Bármily lenyűgöző legyen is Paris, még se tudja Kunfy Lajossal feledtetni a hazai rögöt: ő sohase válik idegenben asszimilálódott magyarrá! Művei nem igazolják-e ezt állandóan a legnagyobb erővel és hangsúllyal? Szüntelenül maga előtt látja Orci napos róna-ságait, csodásán fehér és széles országútjait, festői facsoportjait s a magyar típusok jellemző és festői silhouettes-jeit, valamint a tarka viseletbe öltözött parasztokat rikító színeikkel, melyek élénk foltokkal szórják tele a vibráló levegő harmóniáját.
Minden képében benne van az, amit bele akart tenni, a vonalj mely lendül, a tónus mely magával ragad, a jellemző erő, mely meghatározza a dolgokat és mindez egy olyan művésznek a látása, megfigyelése és tanulmányozása alapján, akinek az irónja épp oly engedelmes, mint az ecsetje.
Ezenkívül emlékezhetünk még mély érzést lehelő vásznára: "Bretagniak imádkoznak a tengerparton", továbbá a "Kétségbeesés"-re, mely szürkés tónusával az aktfestészetnek egy kiváló darabja; a "Falusi plébános"-ra, mely az életből van ellesve; a megható és festői "Temetés"-re; a mélyreható megfigyelés szülte "Iskolára"; a "Bivaly fogat "-rá, mely alkotójának állatfestő kiválóságairól tesz tanúságot. Itt vannak továbbá: a ,Parasztmenyecskék vasárnapi díszben", a "A szerelmesek", "Magyar típusok", a "Behavazott falu", mindmegannyi alkotás, amelyben a lokális tónus szerencsésen el van találva. Nem szabad megfeledkeznünk "Az aratók koronája "-ról, amelyben a fény, a levegő, a színek harmonikusan vibrálnak és szinte énekelnek anélkül, hogy bántok volnának. A Société Nationale des Beaux Arts legutóbbi kiállításán méltó feltűnést keltett a "Cigánypurdék" című kép, továbbá a "Vasárnap a faluban", mely azt a falut ábrázolja, amelynek a keretében a művész oly szívesen kelti életre gyermekkori édes emlékeit.
Arcképei közül említésre méltók: "Madame Kunfy" — a művész fiatal és bájos felesége, "Madame Léon L'hermitte", "Mme Clemenceau", "Comtesse de Morphy", "Mlle L. Garnier", "Mlle Roussy", "M. Henri Garnier", "M. Paul de Tallais" és egy kékruhás elegáns hölgy arcképe.
Amint lelki szemeink előtt elvonulnak a művésznek az alkotásai a maguk sokféleségében, az az érzésünk, hogy itt egy tehetséges festővel van dolgunk, akinek a tehetsége azonban nem szorítkozik.egy genre, vagy egy forma szűk körére. Erőteljes egyéniségről tesznek tanúságot, amely az eszközöknek kiapadhatatlan bőségével képes magát kifejezni, amely bőség képzeletének és szellemének gazdag forrásából fakad.
A Société des Artistes Français és a Société Nationale des Beaux Arts kiállításán elért sikerei mellé méltán sorakozik a Salon d'Au-tomne-ban elért sikerei, amelynek alapítása óta sociétaira-je. 1905-ben megkapta a Légion d'Honeur lovagkeresztjét. Ez volt a művész igazi fölkenettetése. De evvel együtt feltámadtak benne a művészélet örökletes árnyoldalainak a gondolatai: senki sem profeta a maga hazájában!
De sebaj.
Kunfy Lajostól távol áll minden - duzzogás.
A művész élete igazán túlságosan könnyű, sőt ián unalmas volna, ha a virágok közt, melyek az Igaz, a Szép és a Jó felé vezető útját elborítják, nem akadna néhány tövis is.
(Paris.)
LEOPOLD HONORÉ
