Tizenkettedik évfolyam, 1913    |   Negyedik szám    |    p. 138-143.    |    Facsimile
 

 

A RÓMAL NEMZETKÖZI MŰVÉSZETTÖRTÉNETI KONGRESSZUS

Az elmúlt év okt. 16—21-ike közt tartották meg Rómában a X. nemzetközi művészettörténeti kongresz-szust. A kongresszus munkapro-grammját előre jól megfontolt elvek szerint állították össze. A részletkérdéseket, egyes emlékek bemutatását kizárták a tárgyalás köréből, azon helyes felfogásból indulva ki, hogy ilyenek megbeszélése végett nem érdemes kongresszusra összejönni, azoknak a folyóiratokban van helyük. A mai művészettörténeti kutatás homlokterében álló két nagy kérdés megvitatása és tisztázása volt fő célul kitűzve: az olasz művészet idegen kapcsolatainak és a művészettörténeti módszernek kérdése.

A művészettörténeti kutatás újabban szorgosan jár utána azon hatásoknak, melyeket az olasz művészetre más népeknek művészete, így első sorban a francia és német művészet gyakorolt. E törekvés meglepő eredményekre vezetett s talán túlságos sietséggel felállított új elméleteket szült. Ezek között legérdekesebb s egyszersmind a legmerészebb az, mely az olasz szellem legnagyobb művészeti tényét, a reneszánszét a francia művészi géniusz legegyetemesebb hatású és legcsodálatosabban kiépített alkotásából, a francia gótikából próbálja levezetni. Ez az elmélet a magyar szakirodalomban mindeddig ismeretlen, s így talán nem végzünk felesleges munkát, ha mibenlétét és történetét röviden, ismertetjük.

Az olasz művészet arbor consanguinitatis-én hosszú ideig Niccolo Pisano szerepelt mint ős. Niccolonak a kései római szobrászatból kiinduló művészetéből egyenes ágon származtatták a XV. századi firenzei szobrászától s ebből a festészetet. E származtatás kitűnően illeszkedett bele az antik felújhodásának, reneszánszának ősrégi elméletébe. Ez elméletnek sokaktól még ma is szentnek tartott egyik alapdogmája az, hogy a felújhodás termékeny talaja Toscana s jelesül Firenze volt. Az új művészet magvait itt hintették el, fája itt nőtt magasra. Firenzét tekintették a reneszánsz szülőföldjének s a firenzei reneszánszhoz mérték a többi olasz vidék művészetét. Az evolúciós gondolatnak felbukkanása s a legkülönbözőbb tudományokban, így a művészettörténetben is rohamos megerősödése megingatta az "antik elmélet" alapjait. A XV. századi művészetet kezdték a XIV. századiból s ezt ismét a megelőzőből leszármaztatni. Eleinte kompromisszum útján. A Pisanoknak antik talajból kinövő művészeti családfájába beigtatták Giottót. Niccolo Pisano > Giovanni Pisano > Giotto > Masaccio: ily korrekturát szenvedett a reneszánsz egyenesági leszármazása. Giottót Masaccióval azonban nem tudták reálisan összekapcsolni. A származtatás legfontosabb pontján csak elméleti, feltételes volt. Teljes tarthatatlansága akkor tűnt ki, midőn felderítették a firenzei festészetnek Giotto és Masaccio közé eső történetét s magának a Giotto iskolájának történetét s - - nem találva kapcsolatot ez utóbbi és Masaccio, vagy a XV. századi olasz festészet más újító között — arra az eredményre jutottak, hogy ha a XV. század Giottót követte volna, egészen más képe lett volna az olasz reneszánsznak. A vérmesebbek Giottót nemcsak hogy leszállították a nagy újító piedesztáljáról, hanem egyenesen retrogradnak bélyegezték. Párhuzamosan, a mind szaporább részletkutatások révén észrevették, hogy más olasz vidékeken is, Firenzétől függetlenül, sőt annak ellenére feltűntek újítók. Megfigyelték és leírták a lokális reneszánszok jelenségeit s kivált Felsőolaszországra vonatkozólag volt meglepő az eredmény. Eredményre jutni nem volt épp könnyű, mert a módszer bizonytalan volt, még az élesebb szemű kutatók is kötve voltak a Középolaszországhoz való viszonyítás előítéletétől.

A lokális iskolák keletkezésének magyarázatára nem volt rendszeresen kidolgozott módszer, ki-ki maga végezte metodológiai kísérleteit. E sorok írója például, abból a biológiai törvényből indulva ki, hogy a fejlett szervezet minden sajátsága, jegye, benne van már, ha fejletlen állapotban is a csirában, egy lokális iskola XV. századi fejlett állapotának, "reneszánsz"-korának kitevő jegyeit a legrégibb helyi emlékekben igyekezett már felfedezni s azok fokozatos erősbödését a fejlődés különböző stádiumaiban kimutatni. E módszer - - melyet ez alkalommal természetesen bővebben nem taglalhatunk — talán más vidéki iskolákra vonatkozólag is eredményre vezet, mindent azonban nem magyaráz, így első sorban a korszerű jegyeket.

A reneszánsz keletkezésének új és meglepő magyarázatát a franciák mintegy negyedszázada javasolták. Az északról, a francia gótikából való leszármaztatás elméletének csirái már Léon de Labordenak a burgundi hercegekről írt s 1849 ben megjelent művében megtalálhatók. Az új gondolatot határozottabban először Muntz 1886-ban, a Revue des deux Mondesban fejezi ki, míg Cou-rajod, a nagy forradalmár Leckéiben a legmerészebb fogalmazásban hirdeti s következtetéseiben annyira radikális, hogy az antikot tanulmányozó Squarcioneből és Donatelloból; minden északi közrejátszás nélkül kitűnően levezethető Mantegna-Tura- Roberti-Montagna irányt is ultramontán hatásokra vezeti vissza. Courajod megkülönböztet egy franco-flamand reneszánszot, melynek csak provinciális dialektusa a XV. századi olasz művészet és egy olasz vagy klasszikus reneszánszot, a XVI. századot. A XV. és XVI. századi olasz művészet, közönségesen a reneszánsz ez erőszakos kettéválasztásának a leghatározottabban ellene szegül azonban az az el nem vitatható tény, hogy a XVI. századi olasz művészet szükségképi folytatása, átmeneteiben lépésről lépésre nyomon követhető, logikus továbbfejlődése a megelőző század olasz művészetének, a quattrocentonak. A "franciaelmélet" azonban jó ideig nem tudott sok hívőt hódítani, mert első apostolai, Courajodval egyetemben túlbuzgók voltak, így Bouchot érvül hozta fel azt is, hogy XV. századi olasz képeken francia ruhadivattal találkozunk, amely pedig már a XIII. század óta el volt terjedve Olaszországban, annyira, hogy már Dante megrójja érte honfitársnőit. A legfőbb baj az volt, hogy nem ismerték eléggé a XV. század első felének művészetét se Francia-, se Olaszországban. A franciákat következtetéseikben biztosabb talajra vezette az Exposition des primitifs. Az új elmélettől, könnyen érthető okokból, sokáig idegenkedő olaszokat az északolasz korai reneszánsz emlékeinek a legutóbbi években történt rendszeres felkutatása ejtette gondolkodóba. Mig Toësca és Lionello Venturi északolaszországi emlékekre és emlékcsoportokra vonatkozólag állapította meg a rokonságot az olasz korai reneszánsz és a franco-flamand kései gótika között, az elsőbbségi jogot legtöbb esetben emennek biztosítva, addig Colasanti Umbriában és a Marche vidéken tett hasonló megfigyelést s Gentile da Fabrianoról és a Salimbeni testvérekről írt kitűnő monográfiáiban az olasz irodalomban elsőnek, tételesen állította fel e kapcsolatot. Adolfo Venturi, az egész olasz művészet történetét felölelő hatalmas művének nemrég megjelent VII. kötetében e kutatásokat nagyrészt szankcionálta s értékes új meg-figyel;sekkel gazdagította. A németek közül Semper, Dvorak, Schlosser s legutóbb Erbach v. Fürstenau a miniatűr festészetre nézve szolgáltattak hasonló irányú adalékokat.

Kíváncsiak voltunk, mily alakulást fog venni a kérdés a kongresszus előadásaiban? Vártuk, hogy új és fontos adatokat fogunk kapni az északi művészetnek az olaszra tett hatásáról s hogy a kérdésnek a kimutatott emlékbeli bizonyítékok nlapján újabb és szabatosabb fogalmazását fogják megkísérteni. Csalódtunk. Épp ellenkezője történt annak, amit az utolsó évek kutatásai után várhattunk. Míg az északi s különösen a francia művészetnek az olaszra gyakorolt hatásáról kevés szó esett s alig hallottunk erre vonatkozó érdemleges új adalékot, addig az olasz művészetnek más nemzetek művészeteben végzett hódításairól számos előadó hozott új híreket. Sőt igen nyomatékosan jelentkezett oly törekvés is, mely a francia hatásnak a művészettörténeti közvéleményben szinte kodifikált jogkörét a csúcsíves építészetet illetőleg megnyirbálni igyekezett. Az Enlart kutatásai után általánosan elfogadott vélemény volt, hogy az olasz csúcsíves építészet alakulásába a francia ciszterciek olaszországi építkezése döntőleg folyt be. A kongresszuson Supino eleven előadásban vonta kétségbe a francia szerzetesek ily irányú érdemét. Elismerte, hogy ciszterciek építették Olaszországban az első csúcsíves templomokat. De a sajátosan olasz csúcsíves építést a ciszterci építkezéstől függetlenül, sőt annak egyenes megtagadásával hozták létre olasz szerzetesrendek, a franciskánusok és dominikánusok. Supino érvei a ciszterci-elmélet jelen volt felállítójának, Enlartnak védőreplikája után is meggyőzően hatottak. Thode és Schubring szellemes párhuzamokat vontak az északi és az olasz művészeti felfogás közt. Gius. Fiocco Dürernek a velencei művészetre gyakorolt hatására hozott fel újabb példákat, Carl Gebhart újra elmondta a Velencében működött Giovanni d'Alemagnáról tudott dolgokat, Mario Salmi pedig ismételte a Hugó van der Goes Portinari-oltárának hatásáról szóló közhelyet. A kérdés azonban, mily szerepe volt az olasz reneszánsz keletkezésében az északi művészetnek, a római kongresszus után is nyílt kérdés maradt.

Több előadásban foglalkoztak módszertani és forrástanulmányi kérdésekkel, melyek megvitatása a kongresszus második főcélja volt. Nevezetes az a határozat, mely beható megbeszélések után kimondta az olasz források egységes kiadásának szükségét ; a kiadásnál egységesen követendő elvek megállapítására bizottságot küldtek ki. Mint a mai művészettörténeti kutatásokra jellemző tünetet említjük fel, hogy számos előadó foglalkozott a művészettörténeti tudománytól a legutóbbi évekig elhanyagolt és félreértett bárok művészettel. Annál kevesebb előadó választotta tárgyát a korai középkor köréből, talán azért is, mert az ó-keresztény művészet kérdésével az ugyancsak Rómában, közvetlenül megelőzőleg tartott archaeologiai kongresszuson is foglalkoztak. A hallottak közül kétségkívül legérdekesebb volt Gius. Wilpertnek "Kelet vagy Róma" címmel tartott előadása, melyben, a ma széltében divatozó felfogással szemben az ó-keresztény és a középkori monumentális művészet római eredete mellett szállott síkra. Wilpert e kérdésről a közel jövőben nagyobb munkát ad ki.. Több előadást hallottunk múzeologiai és műemléki kérdésekről, így G. Carotti a műemlékek védelméről s a múzeumok és képtárak rendezéséről, B. Nogara a műemléki restaurálások céljairól és hatásairól, N. Carnevali az ásatásokból előkerült falfestmények fenntartásáról, L. Venturi a divat szerepéről a műtárgyak becslésében, G. Gerola azok meghatározásáról, S. Ricci az érdemtárak elrendezéséről beszélt.

Magyar részről Csányi Károly az olasz művészetnek a magyarországira gyakorolt hatásáról, Gasparetz Géza Elemér a mikrokémia szerepéről a régi festmények hitelességének és korának megállapításában, e sorok írója pedig a barok festészet kutatásának módszeréről tartott előadást. E sorok írójának Arduino Colasantival a magyarországi vidéki képtárak olasz képein végzett kutatásairól mindkettő nevében az utóbbi számolt be a kongresszusnak.

A magyar résztvevők tekintélyes csoportot alkottak. A kongresszus elnöke, A. Venturi, folyóiratában a L'Arteban igen hízelgően emlékszik meg a kongresszuson résztvett magyar kutatók szervezettségéről és tudományos fegyelmezettségéről, ami Pasteiner Gyula egyetemi ny. r. tanárnak, a kongresszus egyik alelnökének nagy érdeme, kit a kongresszus előkészítő bizottsága kért fel hivatalosan a magyar csoport szervezésére.

Az egyes előadások tartalmának részletesebb ismertetéséről e helyütt annyival inkább lemondhatunk, mert azok egész terjedelemben a kongresszus hivatalos kiadványában meg fognak jelenni.

GEREVICH TIBOR

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003