Tizenkettedik évfolyam, 1913    |   Ötödik szám    |    p. 171-178.    |    Facsimile
 

 

A SEMMI ESZTÉTIKÁJA

A semmiről való érzésünkben kétségkívül van valami esztétikum: mikor a semmit átéljük, van valami esztétikai érzésünk. A semmi átélésének szerkezetében valami rejlik, ami egyszersmind az esztétikai átélés szerkezetének is a kelléke.

Ezt az állítást számos tény igazolja, igaz ugyan, hogy teljesen megsemmisülni és mégis élve maradni egyszerre nem tudunk, hogy tehát a semmit a maga végtelen minden-nélküliségében átélni nem tudjuk. De már az is közel van a semmi átéléséhez, ha elképzeljük, hogy megsemmisülünk. Ily módon eljutunk a Nirvána gondolatához, vagy a keresztény lemondáshoz, általában a vallásos, a másvilági rajongáshoz. Mindezeknek közfelfogás szerint gazdag esztétikai tartalmuk van, hacsak merőben fogalmilag éljük is át őket, ha nem is a fájdalmasat, az életuntat, hanem csak az objektív tényeket: az elporladást, az aszkéticizmust és a világtól való elszakadást., szóval az éterikusat éljük át bennük, tekintet nélkül arra, hogy az ilyen félhalál egyúttal fájdalmas is. Hogy maga a természetes halál eszméje, vagyis a halál elképzelése, is nagyrészt azért esztétikus, mert a végtelenben való elmerülést, az örök sötétséget jelenti, szintén több körülményből tűnik ki. így a halál művészi ábrázolásának módjaiból, melyek tudniillik éppen a végtelenség, az örök sötétség stb. motívumait szokták kiemelni ; továbbá abból, hogy milyen boldog megnyugvással tudnak némelyek a halál utáni állapotra, mint nyugalomra és zavartalanságra gondolni. Nyilvánvaló, hogy ez a megnyugvás, ez a "szelíd mosoly" csak az esztétikai öröm csalódása lehet, hiszen semmiféle praktikus életösztön nem vihet oda, hogy feláldozza a legnagyobb örömet: az életet kisebb örömök hiányáért, vagy hogy még oly nagy fájdalmak elől a legnagyobb fájdalomhoz: a halálhoz akarjon menekülni.

Ámde sokkal gyakorlatibb esetekben is kézen fekvő a semmi esztétikai tartalma. A sötétség, a némaság, a mozdulatlanság, a csend, az űr stb. stb. mind olyan jelenségek, melyek a teljes semmihez igen hasonlítanak, részleges semmik és emellett azonnal valami esztétikai hangulat felé sodorják az embert. Hasonlóképen az unalom, a lustaság és a rokon jelenségek egész nagy csoportja. Általában, ha megfigyeljük magunkat, azt mondhatjuk, hogy amint lelkünket a semmi átélésére csak beállítani is kezdjük, amint az elpihenés, az odaengedés, az elalvás lelki attitude-jébe próbálunk burkolózni, amin't árnyékot suhan-tatunk végig magunkon — azonnal az esztétikumra is be vagyunk állítva, az esztétikai átélés attitudeje is felmerült bennünk, az esztétikai örömök húrján is megpendül egy hang.

Nézzük már most kissé közelebbről, hogy mi történik bennünk, mikor a semmit éljük át, milyen a semmi-átélések pontosabb szerkezete?

Mindenekelőtt nem úgy áll a dolog, hogy a semmi merő negatívum volna: a valami hiánya. Pl. a semmi-piros vagy a semmi-kék többet jelent, mint azt, hogy nincs előttünk semmi piros vagy semmi kék. A legtipikusabb semmi-átélés a mély alvás, amelyről Verworn1 azt mondja, hogy erőgyűjtésből, restituálás-ból, az elhasznált erők pótlásából, asszimilációból áll. Pikler Gyula az éberségi erőről szóló legújabb tanulmányaiban ezt úgy for-mulázza, hogy az "ébrenlét egy szubstan-ciába kerül, melyet alvás közben halmozunk föl"2 Vagyis: a semmi-átélés egy pozitiv folyamatot is jelent, t. i. a restituálást. Ha pusztán a valami megszüntetésével a régi állapotot ismét vissza lehetne állítani — mondja Pikler —, akkor nem kellene sohasem erőt gyűjteni, akkor nem lenne szükséges pihenés.

Már most, ha a restituáló folyamatokat a valami átélés folyamataihoz kontrer folyamatoknak képzeljük el, akkor következik, hogy két valami-átélésnek megfelelő két semmi-átélés a megfelelő kontrer folyamatokból áll. Pl. ha előttünk volt egy piros és egy kék lap s ha ezeket most elvesszük, úgy hogy nincs előttünk semmi — akkor a megfelelő semmipiros és semmi-kék folyamatok fognak bennünk lejátszódni.

Csakhogy bármennyire "megfelelői" legyenek is egyébként ezek a semmi-átélésekkel kapcsolatos folyamatok a valami-átélésekkel kapcsolatos folyamatoknak (a semmi-piros és a semmi-kék a pirosnak és a kéknek), az előbbiek (t. i. a semmi-piros és a semmi-kék) között mégis más viszony van, mint az utóbbiak (a piros és a kék) között. Következik ez tulajdonképen a semmi és a valami fogalmainak a lényegéből, de kitűnik a következő egyszerűbb analízisből is.

A pirosban átéljük a nem-zöldet, a nem-sárgát, a nem-hangot és így tovább, és mindez megvan a kék átélésében is. De a leglényegesebb, mert legintenzívebb folyamat a piros átélésében éppen a piros pozitív folyamata, amely mellett a többiek: a nem-zöld, a nemsárga, a nem-hang stb. egészen a háti érben vesznek el, úgy hogy gyakorlatilag úgyszólván jelen sincsenek. Azonban éppen ez a pozitiv piros-folyamat az, amely hiányzik a kék átéléséből, hiszen emebben a nem-piros foglaltatik, viszont ami a kék átélésében a legintenzívebb folyamat, t. i. a kék folyamata, az a piros átélésében nincs meg. így tehát a két különböző valami-átélésben, a piros- és a kék-átélésben, vannak ugyan közös folyamatok, de lényegileg, éppen a legintenzívebben szereplő folyamatok tekintetében, ezek a valami-folyamatok és ezek a valami-átélések mégis igen heterogének.

Hogyan áll már most a dolog a semmiátélésekre vonatkozólag? Ha elvesszük szemünk elől a pirosat és a kéket, keletkezik a semmi piros és a semmi-kék. Ez a két semmi érzéklet nyilván nem teljesen azonos, érezni, hogy más-más valami szűnt meg és más-más szervezeti rész restituálódik általuk: egyik esetben a piros, illetve az ennek átélésére felhasznált szerv, másik esetben a kék, illetve az ennek átélésére felhasznált szerv. A leglényegesebb, mert a legintenzívebb a két semmi-átélésben azonban mégis az, hogy, tekintet nélkül az előzményeibe, most nincs jelen semmi és éppen ez az érzékleti tartalom a két semmi-átélésben egyformán megvan, azonos. Tehát a semmi-átélések, ha nem is teljesen, de lényegileg azonos folyamatokból állanak, egységes, homogén átélések.

Ami igaz a piros és a kék lapok elvétele a piros és a kék valami megszűnése esetében, az igaz, bármilyen valami szűnik is meg, bármilyen semmi jön is létre. Amint valahol valamilyen semmi-átélés támad bennünk, vagy csak próbáljuk is magunkat ilyennek átadni, azonnal érezzük, hogy egységes,. homogén világ vesz körül, mint az éjszaka, vagy mint valami nyugodtan nyaldosó nagy sötét víz.

A különböző valami-átélések és a megfelelő semmi-átélések tehát abban különböznek, hogy az előbbiek természetüknél fogva heterogének, az utóbbiak homogének. Más szavakkal: a semmi-átélések nem általában a valami-átélésekkel aequivalensek, hanem csak bizonyos valami-átélésekkel, azokkal tudniillik, amelyek úgy jönnek létre, hogy azonos valamiket élünk át. Mikor a két különböző valamit, a pirost, meg a kéket egymás mellett átéljük, nem mondhatjuk, hogy ebben az átélésben, kizárólag így, természetes szerkezeténél fogva, minden hozzáadás nélkül volna valami különösebb esztétikum. A megfelelő semmi-átélésekben azonban van. Minthogy a semmi átélések megkülönböztető jegye a homogenitás, kell, hogy ez adja az esztétikumot. A valami-átélésekben ugyanezt úgy idézzük elő, ha azonos valami-folyamatokat keltünk. Pl. a piros mellé nem a kéket, hanem a rózsát állítjuk. A semmi esztétikája ezen a ponton szolgáltat alapvető, általános tanulságokat a valami esztétikájára vonatkozólag. Az -eredmény, amelyre jutottunk, valóban megegyezik azzal a régebbi felfogásunkkal, hogy az ajapvető esztétikai jelenség az azonos átélések halmozódása, "egységes életállapotunk kiterjedése", melynek típusa a hasonlít.3

Noha a semmi a maga tisztaságában a halált vagy az eszrnéletlenséget jelenti s ennélfogva a semini esztétikája az eleven érzések esztétikájához legföljebb csak következtetési alap lehetne, mégis a semmi esztétikája egészen gyakorlati értékkel is bír, mert — mint már említettük - ha nem is az abszolút semmit, de parciális semmiket (mint suttogás, homály stb.) érzékelni is tudunk. Sőt — mint Pikler rámutat4 - minden pillanatban átélünk számos semmit, mert minden pillanatban számos valami hiányzik a konkrét átélésből, egyszerre nem élünk át mindent, vagy más szavakkal: amely mértékben nem vagyunk ébren az ébrenlét legmagasabb fokáig, abban a mértékben ébrenlét alatt is alszunk.

Ilyképen a gyakorlati életben, nevezetesen a művészetekben, számos szépérzésünk a semmi átéléséből származik. Csak a tempó-lassításoknak, a szüneteknek és az ellentéteknek a szerepére akarunk ehelyütt utalni. Bizonyos, hogy ezek részben aláfestésre és kidomborításra szolgálnak, egyfelől úgy, hogy valami megelőzőhöz képest változást idéznek elő, tehát tudatossá teszik az átélést és intenzitását fokozzák, másfelől úgy, hogy a lassítások és a szünetek alatt kipihenjük magunkat, illetve az ellentét átélése közben a restituáló kontrer folyamatokat éljük át, miáltal erőt gyűjtünk és pl. szünet után a valami, a sötétséggel szemben a világosság stb. átélései sokkal hatásosabbak, valósággal fölráznak, mint az álomból való ébredés. De jelentősek a semmi-átélések — a most jellemzett, más átéléseket kidomborító hatásukon kívül — mint önmagukban is esztétikus, homogenitásuknál fogva esztétikumot tartalmazó átélések is. A csend, a sötét színek, az alkony, a méltóságteljesen kimért mozgás stb. sokszor éppen mint ilyenek szépek és tárgyai a művészetnek. Sőt mondhatjuk, hogy a semmi-átélések homogenitása akkor is érvényesül, amikor tulajdonképen valami-átéléseink vannak, mert hiszen - - mint láttuk — ha valamit éltünk is át, ugyanakkor számos semmi-átélésünk is van, tehát annál homogénebbek a valami-átélések, minél nagyob homogén semmitömeg veszi őket körül, mint a kiálló szigetet a tenger. Közönséges példa erre, hogy éjjel egyes tárgyak (házak, fák stb.) rendkívül szépek és bizonyos kivételektől (pl. művészi építmények) eltekintve szebbek, mint nappal, aminek egyik oka az is, hogy az éjszaka csöndjétől, feketeségétől, semmijétől átfogva éljük át őket.

Amint a semmi-átélés szerkezetében van valami esztétikum, úgy az esztétikai átélés is bizonyos tekintetben a semmi érzetét kelti. Az esztétikai gyönyörködés sohasem a legyőzés, a munka, a nagy erőmegfeszítés állapota, inkább elmerülés, magát odaengedés és ez a passzivitása rokon a semmit átélőnek féligalvó állapotával. Amennyiben azt mondtuk a szépérzésről, hogy azonos folyamatok halmozódásából származik s egy állapoton belül fejlődik ki: ismét olyan jellemvonáshoz jutottunk, amely hasonlít a semmi-érzés homogénitásához.5 A semmit is akkor éljük át, ha mi sem változik bennünk, míg a szokatlan, a változatosság tüstént a valami érzését adja. A különbség az esztétikai átélés és a semmiátélés között az, hogy amaz, bár a folyamatok azonosságát tételezi föl, nagyon intenzív, míg a semmi-átélés, azáltal, hogy nem aktív és nem változatos, gyakran intenzitás szempontjából is "semmi", üres, alacsonyrendű. Azért azok a semmi-átélések esnek legközelebb esztétikai átéléseinkhez, amelyek bizonyos oknál fogva intenzívek, pl. a nyomasztó csönd, a végtelen róna stb. átélései.

A semmi-átélések homogenitásán kívül egy másik érdekes és fontos ok, amelynél fogva az ilyen átélések szerkezetében valami esztétikumot érzünk rejleni, a következő. A semmi átélése azonos a restituálódással, a részleges alvással, ennélfogva mikor a semmit átéljük, akkor tulajdonképen pihenünk, a külvilággal való küzdelemben szünet áll be, a helyreállás folyamatai automatikusan és zavartalanul folynak le, az önfenntartás ökonomikus tendenciája tehát a szó legszorosabb értelmében igen kevéssé éber: nem lévén rá szükség, kevésbbé van jelen, mint egyébként. Már most előáll egy jelenség, amelyet mindig konstatálni lehet, valahányszor ökonomikus természetünk valamilyen oknál fogva háttérbe szorul, t. i. az, hogy ugyanekkor tüstént esztétikai természetünk nyomul előtérbe, hajlandók vagyunk a világot esztétikai szempontból átélni, hajlamosak vagyunk esztétikai átélésekre, így a színházban, vagy mikor könyvet olvasunk és a mások sorsát átéljük: tudva azt, hogy mindez csak mások sorsa, számunkra csak mese, igen hajlandók vagyunk a mások sorsát esztétikailag átélni. Bármilyen szuggesztive hasson is ránk a cselekmény, vagyis bármennyire veleéljünk is a hőssel, az, hogy a tragédiában a nagy fájdalomnak oly teljesen át tudjuk magunkat adni, éppen abból származik, hogy mégsem a valóságban a magunk fájdalmáról van szó, hiszen a valóságban a fájdalommal szemben sokkal józanabbak és kicsinyesebbek vagyunk. Azért vannak a színházban súlyos tragédiák és esztétikai élmények, a valóságban ökonomikus alkalmazkodások. Máskor az ökonomikus akarás gyön-geségből vagy exaltáltságból szorul háttérbe, gyöngeségből vagy exaltáltságból lovaljuk bele magunkat a fájdalmas életbe, hagyjuk el magunkat a fájdalomban, ahelyett hogy "egészséges életösztönnel" menekülni akarnánk belőle. De az ilyen fájdalmas élet is szép ("sírva vigadás"), éppen mert a tehetetlen és beteg ökonomikus tendencia helyett az esztétikai természetünk éli ki magát. Mikor tehát a semmit átéljük és ezáltal — mint láttuk — az életünk ökonomikus oldala elpihen, automatikusan az esztétikai hangulat támad föl bennünk.

A mondottakból következik, hogy az olyan semmi átélésekben, amelyek fájdalmasak is, mint a már említett Nirvána, lemondás és vallásos rajongás átéléseiben, ha nemcsak az objektív tényt: a semmit éljük át, hanem — exaltáltságból, gyengeségből stb. — még a velejáró fájdalomnak is átadjuk magunkat, az élet önfenntartó háborgása tehát két okból is elcsendesedett bennünk, különösen intenzíven éljük át az esztétikumot.. A halálos semminek, a megsemmisülésnek innét származik a fájdalmas és éppen ezért különösen nagy esztétikai boldogsága.

SCHILLER OTTÓ

 

1 Die Mechanik des Geisteslebens 82—84. 1.

2 Huszadik Század, 1913 január, 13. lap.

3 L. Bevezetés a biológiai esztétikába c. könyvemben 29. és köv. lapok.

4 Huszadik Század, 1912 november-december, 488 1.

5 Az esztétikai átélés passzivitására és egységességére számos példát hozok fel idézett könyvemben.

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003