Tizenkettedik évfolyam, 1913    |   Hetedik szám    |    p. 281-284.    |    Facsimile
 

 

KRÓNIKA

PAP BERTALAN. Azok a képek, amelyek Pap Bertalan nevét viselik, egy szimpatikus talentum munkái. Sajnos, kénytelenek vagyunk azt mondani, hogy itt hagyott munkák. Szerzőjük éppen csak magukban a képekben él. A kiállítás ugyanis, amely a Műcsarnokban majd elénk teregeti Pap Bertalan művészi sáfárkodásának termékeit: hagyaték. Egy holt festő öröksége. Posthumus kiállítás, amit azok hoztak össze, akik ismerték és becsülték. S akik a nyilvánosság szemét most még egyszer rá akarják irányítani arra a talentumra, aki Pap Bertalan volt. S aki, ha maga személyében, eleven testbeliségével nem is kaphat, nem foghat fel már semmit, az ily módon rávetődő figyelemből: legalább az emléke körül szövődjék elismerő dekoráció.


Akik a kiállítást összehozták, nem cselekedtek hiábavalót. Kétségtelen, hogy elérik céljukat. Nem hisszük, hogy bárki másfajta impresszióval távozzék e rajzok és képek társaságából, mint amivel mi jelöltük meg Pap Bertalan festővoltát. Egy komoly és m törekvő, szimpatikus talentum révén szerzett benyomással. Azzal, amit a képek, úgy amint vannak, jelentenek. S aztán egy hamar megszakadt jövő felett érzett veszteséggel. Az elmaradt jövővel, ami Pap Bertalannál bizonyos, hogy szolid, nem ingó alapon épült volna. Legalább is az az igyekvés, ami eddig vitte előre, az a készség, amit szerzett s az az állomás, ameddig eljutott: mind erre vallanak. Arra, hogy munkáját nem fogta fel olcsó és sekélyes oldalról. A jövővel szemben, ezen a ponton, meddő és kockázatos persze minden jósolgatás. Nem szólva arról, hogy éppen Pap Bertalannál, most már felesleges is. De ha már említést teszünk róla, akkor meg szabad állapítanunk, hogy itt kézenfekvő tulajdonságok mutatják, oly festő hamar történt elhallgatását, akinél megvolt a talaj a várakozást nyújtó jövő felé. Nem mondhatjuk természetesen, hogy Pap Bertalan ezt az ígéretet és perspektívát okvetlen beváltja. De tény, hogy itt vannak a képek, amelyek ma, máig erről beszélnek. Arról, hogy fiatal szerzőjük szinte egy esetben se sietett lekanyarodni az útról, amelyen elindult. Van köztük, amely nehezebb s van, amely könnyebb feladat próbaköve. Van, amelyik ezt több erővel s kevesebb szerencsével oldja meg. De kétségtelen, hogy mindenütt ott van az őszinte törekvés. A színvonal, amely sokkal inkább azon mesterkedik, hogy feljebb kerüljön, semmint leengedjen a kényelmes hatások felé s e kérész életű tetszetőségnek hízelegve.

A kiállítás, amely Pap Bertalan nevével rendeződik, teljes ismertetést ad képességeiről. Lehetőleg mindent bemutatnak, amit csinált, kész dolgot és stúdiumot egyaránt. A képek a Benczúr mesteriskola kertjén át jöttek abból a műteremből, ahol néhány éven át dolgozott egész ama májusi napig, amikor katasztrofális vég érte. Köztük nem egy van, amelyen szinte még friss a festék, az ecset nyoma. Számra nézve persze nem éppen sok ez a hagyaték, a képek és rajzok e post mortem egybegyült társasága. De hisz' a festőt, Pap Bertalant, a legfiatalabb generáczió tagjaként ismertük. Jóformán még azok köze tartozott, akik alig tegnap szabadultak ki a mindennap iskolai etude-őket végzők sorából. Mindössze harmadik esztendeje, hogy a műcsarnokban megjelent, mint először kiállító. Viszont oly készültséggel jött, hogy nyomban az első kiállítók számára alapított kitüntetés érte. Ezt azonban Pap Bertalan nem arra használta, hogy kamatoztassa. Amit azóta festett: legalább olyan, sőt több festői értéket hordozó s két munkájával így kerülhetett be, az idén tavasszal Münchenben rendezett nemzetközi tárlat magyar csoportjába.

A képek közt, amelyek Pap Bertalan hagyatékát adják, van tájkép is, de a legtöbb figurális. A téma rajtuk rendszerint egy vagy két álló, ülő alak, interieurben. Lokál-tónusokkal s a formák szabatos rajzával. Vannak aktos-képei is, főleg az utóbbi időből. S ezek arra vallanak, mintha ezt a fajta Sujet-et különös mód kedvelte volna. Mintha itt legteljesebben csillanna ki minden meglévő képessége és temperamentuma. A munkáinak stílusa sokkal inkább az összefoglaló folt, mint a felbontó részletezés. Persze, egyik képe sem szolgálja a legújabb irányok bármelyikét, sőt még azt sem, amit — mint tegnapit — impresszionizmusnak hívunk. Azokon a képein, amelyek interieur-ben helyt foglaló alakot mutatnak: Pap Bertalan naturalista, aktos dolgai pedig, felfogást tekintve bizonyos ismert akadémizmusra utalnak. De viszont, naturalista ízű képeiről könnyű leolvasni, hogy amit ad, az nem félénk és tapogatódzó, száraz modellpiktura. Hogy határozottan fejlődésben volt ebben az irányban, hogy bizonyos mértékig elszabaduljon az objektumtól s uralkodjon felette. Általában, ha felfogása, fantáziája még nem adott egyénibb, zamatosabb ízt, nem érintett finomabb régiókat: ezzel szemben, ami pozitív tudását illeti, ott nem mindennapi kvalitásokat kell kiemelnünk. Mindenekelőtt szigorú, sehol se tétovázó rajzra való törekvését. S ezzel szemben végül is arra kell hivatkoznunk, hogy Pap Bertalan harminchárom éves volt.

Számba kell venni e festőnél azt is, hogy az út, amely készültségéhez, eredményéhez vitte, korántsem volt sima és megkönnyíteti. Sárospatakon, szegény családból született, 1880-ban. Otthon iparos pályára szánták, Pap Bertalan azonban ennek ellenére jött Budapestre s az Iparművészeti iskolába iratkozott. Természetesen küzködnie kellett s csak nagy erőlködésekkel tarthatta magát e pályán. A nehézségeket azonban legyőzte energiája és heves rajongása a művészet iránt. Ily áron jutott aztán mind előbbre. A képzőművészeti iskolában Ballo és Zemplényi tanítványa volt. Itt már feltűnt. Amikor 1910-ben kiállít, a Műcsarnok Harkányidíját nyeri el. Majd amikor Benczúr Gyula veszi magához, két évre rá, aktos kompozíciójával az Erzsébetvárosi Kaszinó díját kapja. Meghalt Budapesten, május huszonnyolcadikán.

 

BELLONI LÁSZLÓ, festőművész, negyvenkét éves korában július hó 21-én halt meg Budapesten. Belloni nevét és képeit a kiállításokat figyelemmel kísérő közönség nem ismerhette. Ily alkalmakról távolmaradt, mindössze alig egy-két tárlaton szerepelt. Sok képet is festett, de inkább rajzoló volt, illusztrátor. Szorosan véve, egy kisebb, speciális területet művelt, elsősorban aktuális eseményeket illusztrált, két képes napilap számára. Reggelenkint az ő rajzait vették kezükbe a "Budapest" és "Kis Újság" czímű népújságok olvasói. Ezen az úton és a közönség eme régióinál aztán annál ismertebb, népszerű névre tett szert. Szinte több mint húsz éven át főleg ez a tevékenység kötötte le. Gyorskezű és sokat bíró munkás lévén, ily fajta rajzait nem is lehetne összeszámolni. E rajzokon kívül azonban, amelyek napi aktualitásokhoz kötötték, irodalmi művekhez is csinált illusztrációkat.

Belloni olasz családból származott. Egyik nagybátyja olasz tábornok volt. Apja fiatalon Magyarországra került, Iglón lett cukrász. Itt születelt Belloni László, 1872-ben. Apját hamar elveszítve, kedvezőtlen anyagi viszonyok közé jutott. Mások taníttatták ki, egy rokona, valamint Münnich Aurél, aki felismerve korán megnyilatkozó rajztalentumát, beíratta a mintarajziskolába s Lotz Károly figyelmét is felhívta rá. Lotz megkedvelte Bellonit s ösztöndíjhoz is juttatta. Iskolai stúdiumait elvégezve, viszonyai arra kényszerítették, hogy egy üvegfestőhöz menjen dolgozni. Csakhamar azonban a " Budapest" című napilaphoz jutott s ennek kötelékében megmaradt mindvégig. Mint festő leginkább állatképeket szeretett festeni s arcképeket is készített. A munkák közül, amelyeket illusztrált, felemlíthetjük Gracza György ötkötetes "Szabadságharc történetét", amelynek majd mindegyik rajza tőle való, Farkas Ernőd " Diákhősök 48-ban", "Egy rossz fiú története" című ifjúsági könyveket.

 

TANDOR OTTÓ műépítész, a műegyetemen a középítéstan nyilvános rendes tanára, június hó 12-én halt meg Balatonfüreden.

Tandor hatvanegyedik életévében volt, 1852-ben született Nagykanizsán. Képességeit, tudását és munkaerejét már technikus korában felismerte és méltányolta tanára, Steindl Imre. A műegyetem elvégzése után maga mellé veszi, asszisztense lesz, majd irodavezetője. Ebben a minőségben igen hasznos, tevékeny és kiváló munkatársat kapott benne Steindl, aki önállóan is végzett Steindl számára tervezéseket, természetesen a mestere intenciói szerint. A parlament pályatervének első vázlatát Tandor készítette, Steindl távollétében. Visszahúzódó, csendes természetű ember volt, aki annál fokozottabb mértékben élt munkájának, hivatásának, amit szeretett s amiben egyre tökéletesedett. Fiatalabb korában főleg templom-pályázatokon vett részt, a pályázatokon való versenyt általában ideálisan és lankadatlanul kultiválta, egész addig, amíg rendes tanársága nem kötötte le. Az iparművészeti múzeum és a millenniumi történelmi kiállítás tervpályázatain díjat nyert. A szűkebb pályázatokra való meghívásoknak azonban egyik esetben sem tett eleget. A budapesti erzsébetvárosi plébánia-templom pályázatára szintén készített tervet, de a benyújtástól utolsó pillanatban visszatartotta az, hogy mestere, Steindl Imre, szintén pályázott a templomra s mint tudvalévő, elnyerte az első díjat és kiviteli megbízatást. Ehelyett Tandor ugyanezzel a tervvel a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet templompályázatán vett részt s szereplése oly sikeres volt, hogy az Egylet aranyéremmel és utazási ösztöndíjjal tüntette ki. Általában bensőséges, ragaszkodó viszony volt közte és mestere, Steindl közt. Az ő tanácsára vállalta el a Lechner-féle kőbányai templom belső művészi munkáit, bár ettől a megbízástól — amiből kifolyólag támadások is érték — fölötte húzódozott. Utána nem is igen vállalt tervezői megbízatásokat, egyrészt emiatt s másrészt mert a műegyetem rendes tanára lett. Az architektúra csak ú. n. ideál-tervezések formájában kötötte le, de megbízatásokat nem keresett. Szabad idejét, ami a katedrán kívül maradt számára, műemlék-felvételek, restauráló-tervek foglalták el, így restaurálta az ócsai templomot s a nagykanizsai Batthyániak terére egy múzeumot tervezett, környékének históriai stílusban való rendezésével, persze csak ú. n. szorgalmi feladat gyanánt. A műegyetemen alapos tudással, odaadóan végezte feladatát. Az építési szerkezeteket, berendezéseket ismertette s ebben a legmodernebb eredményekre is tekintettel volt.

 

ADATOK MŰVÉSZETÜNK TÖRTÉNETÉHEZ

 

KASSÁN POLGÁRJOGOT NYERT MŰVÉSZEK: 1786. Die 9. Junii Josephus Fójtovics professione pictor, romano-catholicus ex hoc (t. i. Kassa) oriundus fidejubentibus Georgio Unghvary ét loanne Podhraczky assumpsit ius concivilitatis.

1786. Die 30. Junii Stephanus Vásárhellyi professione aurifaber ex Oppido Jászberény, helveticae confessionis addictus, fidejubentibus Stephane Török et Johanne et Georgio Saláta assumpsit ius concivilitatis.

1789. Die 16. Martii Erasmus Schröth pictor ex Bohemia civitate Gaeabel oriundus, romano-catholicus, assumpsit ius concivilitatis fidejuberite domino Stephano Broky (Broky építőmester volt).

1790. Die 18. Augusti Veceslaus Viller arte sua pictor et inaurator ex civitate ßohemica Po-licska oriundus rom.-catholicus assumpsit ius con-civil. fidejubente pro eodem Mathia Karnis hujate cive et pistore magistro.

1798. Die 22. Mártii Franciscus Bottinger rom.-cath., murarius magister ex possessione Egern in Bavaria oriundus assumpsit ius concivil. fidejubente Ludovico Scheidler

1801. Christianus Lebrecht e regia montana civitate Borussica Königsperg dicta oriundus, cam-panarum fusor evangelicae confessioni addictus paenes domini Francisci Landerer fldeiussionem ius concivil. assumpsit.

1802. Jacobus Rajnikovszky Olaszio ex comitatu Scepusiensi oriundus, rom. cath., murarius palirius.

1805. Jacobus Nagy murarius hujos, catholicus, fideiubentibus dominis fabricae membris. (A kassai kőedénygyár építője.)

1805. Stephanus Fogl murarius hujas catholicus caelebs fidejubente Francisco Pottinger die 22. Februarii.

1805. Jacobus Joannes Vallman aurifaber uxoratus äug. confess. addictus e civitate Russica Revall oriundus fidejubente domino Daniele Szathmáry die 26. Junii.

1805. Osvaldus Piverotti fabricae porcellaneae director rom.-cath., uxoratus ex oppido venetico Vinigo oriundus fidejubente domino Josepho Mohl die 9. Augusti.

1807. Tántzoss Mihály rom.-cath. murarius hujas, uxoratus.

1807. Joannes Rozemann hujos catholicus murarius uxoratus fidejubente Stephano Vogl die 23. Mártii.

1807. Carolus Volk Herbipoli oriundus pictor rom.-cath. caelebs penes fideiussionem Sebastiani Viell.

1809. Joannes Ziringh rom.-cath. pictor uxoratus e civitate Francofurtensi Bamberga dicta oriundus fideiussore Wiel die 10. Januarii.

1809. Franciscus Xaverius Gattho organifex rom.-cath., ex Austria civitate Graecz oriundus uxoratus penes fideiussionem Sebastiani Wiell die 19. Julii.

1810. Antonius Scheidler hujas rom.-cath., caelebs murarius penes fideiussionem Joannis Fogl die 7. Martii.

1810. Simon Turnusz hujos rom.-cath., murarius uxoratus fidejubente Francisco Pottinger die 27. Septembris.

1810. Josephus Bizeli ex italico Oppido Ku-zania vocato oriundus rom.-cath., stannarius caelebs fideiubente Carolo Dalamanno die 15-a Decembris.

1812. Vincentius Sztavio lapicida seu sculptor Vetero-Szandeczio oriundus caelebs rom.-catholicus, fidejubente Carolo Hauzer die 15 a Maii.

1812. Joannes Schlaiminger pictor Galgótz oppido comitatui Nitriensi ingremiato rom.-cath., caelebs die 2-a Decembris.

1812. Leopoldus Schnitzer rom.-cath. pictor ex Moraviae civitate Bruna oriundus caelebs conci-vilitate donatus.

1816. Die 8. Januarii Ignatius Csech comitatu Scepusiensi oriundus possesione Várallya, professione sculptor, rom.-catholicus fldejubente dominó Andrea Alexander.

1816. Innotentius Weisz rom.-catholicus pictor Jaurino oriundus, uxoratus.

1820. Jacobus Viszner campanorum fusor evangelicae confessionis uxoratus Nuremberga ex Ba varice regno oriundus fldejubente Gustavo Liedeman cive nostro civium insertus habetur.

1829. Joannes Zimányi ex possessione Brezovitz comitatus de Sáros rom.-cath. professione sua sculptor et pictor, ius concivil. assumpsit fide Jubente domino Josepho Stájer.

1831. Die 12-a Decembris Antonius Gobi rom. catholicus origine ex civitate Glacz in Silesia-Borussica arte sua pictor assumpsit ius concivili-tatis fldejubente domino Emerico Novelli cive gracmiali. —479

KEMÉNY LAJOS

 

MŰVÉSZETI IRODALOM

 

TIZENHÁROM MAGYAR FESTŐ. (Lyka Károly előszavával, írta Lázár Béla. Budapest, 1913. Singer és Wolfner kiadása.) Lázár Béla a magyar művészeti irodalomnak tevékeny és ismert munkása. Oly mértékben, hogy merőben felesleges volna ezen a téren kifejtett működését a felderítés szavaival elmondani. Mert ha van is talán egy-két műve, ami fölött esetleg átsiklott a nagyobb idetartozó nyilvánosság: más oeuvre-jéből viszont bőven volt alkalom, hogy megjegyezzék nevét. Ezért, azt hisszük, nincs szükség abbeli kijelentésünkre, hogy ez a név azoknak sorában van, akik kezük, ambíciójuk és képességük teljességével dolgoznak azon, hogy itt egyes talentumok, ha megszülettek, egyszersmind kifejlődjenek és boldoguljanak. A magyar művészeti kultúrán.

Régebben, napilapok hasábjain, sűrűben végzett ilyfajta munkát, mint aktualitásokat megbeszélő és mérlegelő kritikus. Utóbbi években ezt nagyobb tanulmányokká és könyvekké koncentrálta, sőt átlépett oly mezőre is, ahol már nem író, hanem cselekvő ember. Kiállításokat szervez, kezdeményez, idehaza, Budapesten épp úgy, mint külföldön. Ezt a minőségét is azonban kétségtelen hogy ugyanoly szándék vezeti, ugyanoly gondolat indítja, mint azt, amelynek a toll az eszköze. Ez a tevékenység is összefügg azzal a művészeti felfogással és meggyőződéssel, amit idáig mint író követett, az ismertető tolmács, vagy az értékeket kereső és megbecsülő kritikus szerepében. Időben jó két évtizedet jelent nála ez a szerep, tehát a publikáló és kritizáló cikkeknek és tanulmányoknak szinte fel sem sorolható sokaságát. Valamint több kötetre menő könyvet, amelyek jórészt mind a mai festők közt történt vizsgálódásainak lecsapódásai. Még akkor, is, ha e könyvek közt van olyan, amely már mű-történeti téma, mint Courbet, Paál László, Szinyei-Merse. Mivelhogy ezek sokkal inkább egy élő összefüggés szemléletéből születtek, mint ettől függetlenül, pár excellenc műtörténeti kedvtelés gyanánt. Ez a kapcsolat: azok a szálak, amelyek ama változó, alakuló pikturához vezetnek, aminek Lázár Béla is embere.

Legújabb könyve, a "Tizenhárom magyar festő" is e piktura képviselőiről írt tanulmánysorozat. A festők, akik egyébként célzatos szándékosság nélkül vannak itt tizenhármán: Csók István, Ferenczy Károly, Glatz Oszkár, Iványi-Grünwald Béla, Katona Nándor, Kernstok Károly, Kosztolányi-Kann Gyula, Magyar-Mannheimer Gusztáv, Mihalik Dániel. Perimutter Izsák, Rippl-Rónai József, Vaszary János. Csupa oly festő, akiknek fejlődése, kialakulása a közvetlenül mögöttünk lévő néhány évtizedben ment végbe. Jóllehet e folyamatuk még korántsincs lezárva. Csupa oly festő, akiknek munkái individuális márkát hordanak s bár a különbség köztük az ellentétig is fokozódik: egymás mellé helyezve, egy könyv fonalára fűzve, azért összetartozó képet adnak. Ha más nem, akkor az az alap közös bennük, amelyen, mint festői vágányon elindultak: a naturalizmus. Hogy innét ki hogyan és hová jutott el, ki lett inkább a naturalista ízű festés kifejtője, ki az impresszionistáé, vagy esetleg e kettőn át ki ment stilizáló és dekoratív területre: ezt mondja el Lázár Béla új könyvében. A tizenhárom tanulmányban, ahol esztétikai fejtegetéseit külső dolgok, biográfiai tények lejegyzésével is támogatja. Amit viszont annál inkább tehet, mert akikről szól, azoknak nemcsak képeit ismeri, hanem hosszú éveken át bepillantott műhelyeikbe. Nem egynél szinte közvetlen közelből láthatta a művészi vajúdást, épp úgy mint az élettel, az előrejutással való reális küzdelmet. Ami egyrészt magyarázza is, hogy e tanulmányokban a kritikai hangot, észrevételeket és megállapításokat sokszor visszaszorítja egy másfajta hév. Az író örvendezése ez, afölött, amit nem tud — talán nem is akar — eltüntetni, hogy a festő, akiről szól. győzelmesen ért oda, ahová igyekezett.

——R.

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003