Tizenkettedik évfolyam, 1913    |   Nyolcadik szám    |    p. 302-314.    |    Facsimile
 

 

BORSOS JÓZSEF

Még nagyon sokan emlékeznek Borsos Józsefre, a "Borsos és Doctor", majd "Borsos és Varságh" fotográfus-cég társtulajdonosára, aki később felhagyott a fotografálással, megvette a "Szép Juhászné" csárdát, a hozzávaló épületekkel és mint korcsmatulajdonos halt meg. Hogy azonban ez a Borsos József festő is volt, még pedig kiváló festő, azt csak némelyek tudták, akik még emlékeztek a Nemzeti Múzeumból Eszterházy Pál herceg arcképére, főleg a "Bál után" c. zsánerművére, mely a Szépművészeti Múzeumban az e korbeli magyar művek közt a legkiválóbb alkotás. Úgy kellett darabról darabra összeállítani Borsos művészi arcképét, felfejteni lelki életének rejtelmeit és megkérdezni élettitkai felől felszínre került műveit.

Mert Borsos József sokrétű lélek. Művészi fellépése idején, Bécsben, elismerik, gyorsan fejlődik és az ötvenes évek végéig a sikerek hosszú láncolatában van része. Aztán egyszerre otthagyja a helyet, ahol ünnepelték, haza jön és fotográfusnak csap fel. Mint fotográfust is megbecsülik, híre megy, hogy családi felvételeket, az ügyes csoportozások miatt, senki sem tud olyanokat csinálni, mint ő. Hogy itt egy nagyszabású komponáló tehetség gyilkolja képességeit, senki sem sejthette. Borsos gondosan őrködik, hogy festő mivoltát eltitkolja. Hogy 1862-ben fotográfus lesz, teljesen felhagy a festéssel. Ez év február 18-án még tagja ugyan a londoni kiállítás magyar osztályát szervező zsűrinek, de annakutána végleg visszavonul, nem lép be a Képzőművészeti Társulatba sem, egészen mesterember lesz. Mi történt a művészszel? Itt egy igen sajátos esettel van dolgunk, melyet általános megfigyelésekkel meg nem oldhatunk. A viszonyok mostohasaga meg nem érteti. Gerando Ágost egy 1846-ban megjelent röpiratában írta volt: "Ha hazánkban egy Raphaël vagy Rubens tehetségével bíró festő születnék, fogadok, nem növelheted lángeszű festőnek". Igaz, a külső viszonyok nagy befolyása tagadhatatlan. De Borsos nem csupán az akkori mostoha körülmények áldozata. Hogy megérthessük, várnunk kellett, míg lelkének virága megteljesedék s egyenként leejtvén szirmait, megláthattuk az elrejtett magot.

I.

Borsos József egy veszprémi ügyvédnek, Borsos Mártonnak a fia volt, született 1821 december 21-én, mint atyja második fia. Bátyja, Károly fiatalon hunyt el, apja a harmincas évek közepétől kezdve újságírással is foglalkozott, előbb a Rajzolatok, majd az Ismertető, végül 1841 januárjától kezdve a Világ című konzervatív politikai lapot szerkesztette, később annak kiadótulajdonosa lett. A Világ Dessewffy Aurél eszméit hirdette, majd annak 1842-bcn bekövetkezett halála után Dessewffy Emilt szolgálta, Kossuth-tal szemben, a mérsékelt haladás eszméit terjesztve. 1844-ben a Világ beolvadt a Budapesti Híradóba s 1848-ban napilappá lett, mind kifejezettebben a konzervatív eszmék harcos szószólója, gúnyolta a parlamentáris kormány eszméjét, ami mondhatatlan felháborodást keltett és június közepén meg kellett szűnnie. Borsos Márton tehát újságírói és lapkiadói tevékenységével a Bécs felé hajló arisztokráciával szoros kapcsoltban állott, akit, mint sokoldalú, művelt és nyugodt vérmérsékletű embert — aki a fejlődés elől sem zárkózott el csak a forradalmi haladást nem szenvedhette — igen megbecsültek arisztokrata körökben. Már 1832-ben az Andrássy és Károlyi grófok által gyors-írászati tankönyvre kitűzött száz arany pályadíjat ő nyerte meg Gyorsírászati oktatás című művével (Pest, Füskuti Landerer-nyomd.), melyről ugyan Kaposy Zoltán a gyorsírás történetében igen lenézőleg nyilatkozik, egyszerűen Danzer 1802-ben latin nyelven kiadott művének plágiumát látja benne. Borsos szeretett volna országgyűlési gyorsíró is lenni, de pártolatlan, vissza kellett vonulnia, csak az vígasztalja, hogy az új tudomány terén könyve kiadásával szolgálta hazáját, ami igaz is. Az ő nyomán aztán új hívei támadtak a gyorsírásnak, amit Hajnik Károly révén felhasznál végül az országgyűlés is. 1838-ban könyvet írt Borsos Márton a csecsemőkérdésről és a pedagógia historikusa bizonyára könnyű szerrel ki fogja mutatni forrásait. De a lényeges e sokoldalú munkálkodásnál nem az eszmék újszerűségében rejlik, de abban, hogy míveletlen földeket szántott fel, első ízben és ép ezért hatása kiszámíthatatlan. Mindenesetre megbecsülendő. Elképzelhetjük a családi kört, melyben Borsos József felnevelkedett. Az irodalom és művészet iránt erős fogékonysággal bíró apa kellemes meglepetéssel látta fiának korán mutatkozó művészi hajlandóságát s mindent elkövetett, hogy az kifejlesztessék. Ez időben Pesten éltek, ahol József iskolába járt s mellesleg, főleg Barabás mellett, rajzol-gatott is. Már 19 éves korában, 1840 novemberében a bécsi Akadémiára vitte fel az apja, ahol Kupehvieser keze alá került s ott maradt 1842 júniusáig. Borsost egy szál sem fűzte mesteréhez, Kupelwieserhez, e hideg nazarénushoz, aki fejedelmi gőggel javítgatta kontúrjait. Nem is maradt sokáig nála, hanem mikor Waldmüller magániskolát nyitott, sietett hozzá, áhitatos szívvel hallgatva annak "forradalmi" tanait. Waldmüller szoros kapcsolatot keresett a természettel, melyet darabról darabra tanulmányozott és tőle való minden eltérést kárhoztatott. Ez az elv az akkori bécsi síma szépségtúlzók között természetesen vad pronunciamentónak hatott, — de ha mai szemmel nézzük magának Waldmüllernek pleinair-kísérletezéseit, egy lefokozott, nyugodt művészettel találjuk magunkat szembe, meg nem értve, mi lehetett az, amitől úgy megvadultak kortársai? Borsos már 1842-ben kiállított az akadémiai kiállításon két arcképet s ettől kezdve a bécsi és magyar arisztokráciának kedvenc arcképfestője lesz, mert hiszen apjának a konzervatív főnemességgel szoros kapcsolata van és fiára könnyű szerrel ráterelhette azok figyelmét. Ő maga a szabadságharc után a Brunswick grófok fiskálisa lett, — fia pedig Bécsben marad, ahol művészi fejlődése szemlátomást megindul. Borsos József nemcsak mesterének, Waldmüllernek, hanem a bécsi művészeknek, elsősorban osztály- és kortársának, Pettenkofennek benső barátja, akivel közös műtermet tart a Heu-Gasse 109. szám alatt. Pettenkofen ez időben (1847) kétszer is megfestette Borsost, egyszer olajban, mellképben (a Szépművészeti Múzeum tulajdona, közölve Művészet, IV. 386.), másodszor vízfestményben, szürke dolgozózubbonyban (bécsi magángyűjteményben), mindegyiken, de e korbeli egyéb műveiben, pl. a bécsi múzeumokba és a Figdor-gyűjteménybe került Imrédy-arcképeken is egyenesen Borsos hatása alatt állott. Mert Borsosnak ekkor már kifejlődött egyénisége van.

II.

Mikor Borsos a bécsi Akadémiára kerül, a bécsi festészet virágzása tetőpontján áll. A művészetben uralkodó két irányt most kiváló művészek képviselik, az absztrakt, gondolati irányt Führich és Kupelwieser, a konkrét, festői irányt Waldmüller és Dannhauser, — természetesen társak, követők és utánzók egész csapatától körülvéve. Borsos az akadémián Kupelwieser osztályába kerül, de mihamar rájön, hogy annak fenséges nyugalma, mellyel minden kontúrvonalat meg-hányt-vetett, mielőtt papírra vetett volna, nem felel meg izgalmakra sóvár természetének. Hát még Führich, aki tulajdonkép csak kompoziciós elméletet adott elő, akinek a háromszögbe, négyszögbe való alakbeáliítás és más efajta kicirkalmazott, elvont alakítás volt ideálja?! Nem, Borsos menekült az akadémikusok hideg-világából Waldmüller festői látásához. Itt nem a világból, a tárgyak összefüggéséből kivonható, szabályos kontúr volt a lényeg, hanem a szín, a színekből kialakuló forma, a formák egymásutánja, azok gazdag összefüggése. A formát teremtő szín megfigyelésére tanította őt Waldmüller, ki rendszerét gazdag festői kultúrából, francia és holland utazások alatt tett megfigyelésekből, másolásokból és főleg a természet előtt gyűjtött tapasztalataiból építette fel. Egészen más világ az, melyet Führich és Kupelwieser után Waldmüllernél látott! Amott csupa közvetett alakítás, előre kieszelt számítás, itt a megfigyelésre alapított közvetlenség s Borsos képzeletstruktúrája ehhez állott közel, itt érezte magát elemében és haladása szemlátomást észrevehető. Mint mestere, képzeletében előre látta ő is a megfestendő képet, melyet aztán darabonkint festett meg, modellek után, de csak a külsőségeket, a különböző anyagokat, mert az egészet, mint egységet látva, belehelyezhette ebbe a részleteket. Első formáját mesterétől vette, — hiszen egyelőre csak arra törekedhetett, hogy a kifejezeti készségben utolérje. Amihez forma felfogását kötötte, az is rokon bécsi mestereivel. Mint azok, ő is szentimentális életszeleteket, az akkori almanachköltészet mintájára, az angol metszetek módján, állított össze. Waldmüller a koldusnak kenyeret adó kis leányt ábrázolja, amint az ajtófélfánál álló anya gyönyörködik a jelenetben. Borsosnál a szegény asszony a pitvarajtóban ül és az apróságot eteti, míg a nagyobbacska fiú a lépcsőn ül és jóízűen falatozik. Az ajtóban ott áll egy felnőtt leány és részvéttel nézi a kiéhezettek mohóságát. De nemcsak az irodalmi tartalom, a forma is Waldmülleres: textúrahatások virtuóz bemutatása, (a kosárra borított shawl), részletek halmozása, mind a nagy példa után induló kezdőre mutat. Első arcképei is, sok bizonytalanság mellett, virtuóz festőrészletekkel tűnnek ki. Gróf Csernovícz Pétert, a szabadságharc későbbi hires kormánybiztosát, mint huszonkilenc éves körszakállas férfit ábrázolja, fekete háziruhájában, gazdagon körültekert nyakkendővel, kibontott ingben. Kezében szivarját hanyagul tartja. A szivart tartó kéz annyira nemes festői részlet, hogy szinte uralkodik az egészen. Hegedűs Kristófnak 1844-ben festett arcképe már jóval harmonikusabb, de azért még a textúrahatás uralkodik s teszem a vörösszélű nyakkendő vagy a vörösbélésű kabát, a színes öv és főleg a két kéz, jóval fontosabb néki, mint a kifejezéstelen arc, melynek színe divatos simaságával karaktervesztett.

Rottenbiller pesti polgármester arcképe, trikolorral szürke zubbonyán, 1848-ból való. A nagy szemmel látott formák jellemzik, az előadás bátorsága, a tónusok egyszerűsége. Még talán ezt is felülmúlja egy olaj-miniatűrje, (állítólag Kovács Illés arcképe) ugyanebből az időből, melyben a részletrajz finomsága monumentálissá nemesedik.

Waldmüller erős hatása mellett, főleg Dannhausernek 1845-iki hagyatékkiállítása után, e másik bécsi mester elvezette őt a zsánerhez, a polgári és úri életből vett novellisztikus életképábrázolásokhoz, melyet Dannhauser holland mesterek, Ter Borch és Jan Steen hatása alatt, finom tónusharmóniákban szeretett ábrázolni, de Raimund szentimentális életfelfogásában. Híres Tékozló fiúja közeli rokona Raimund egyik drámai életképének s noha éles szatíra volt, a kor nem ismert magára, hanem bibliai allegóriának vette. Ez egyáltalában jellemzi a Biedermeier-kort. Künn földalatti viharok re-megtek, lázas eszméktől volt terhes a lég, — de a művészet kerülte e hangulatokat, menekült az izgalmak elől a műtermek csendes magányába s az élet derűs jeleneteit keresték ki Nem Freiligrath és nem Petőfi volt költőjük, de az almanachok poétái, akik a szív csendes mozgalmain síránkoztak, ezek a szalonképes témák. Borsos Márton, a konzervatív fő-nemesség zsurnalistájának fia természetesen hajlott ez irány felé és megrendelői is ezt keresték. Dannhauser koszorújára vágyott. Átvette annak témakörét s talán egy külföldi, bizonyára holland művészeti tanulmányút után, virtuozitását fokozva — melyet csendéleteken gyakorolt —, mihamar a legelső mesterek közé emelkedett.

Már "Anyai gondosság" c. kis zsánerképén, e végig harmonikusan és egyenletesen megoldott egységen, kifejezőkészségének teljes birtokában találjuk. E művét 1845 ben festette, festői értékekben bármelyik holland mesterrel vetekedő zsuzsu. Gondosan mérlegelt, pontosan aláfestett, fokról-fokra fejlesztett kompozíció. Egy évvel később nagy elismeréssel szól róla első bírálója, Károly Lázár "Jahrbuch des deutschen Elementes in Ungarn" c. művében, megjósolva, hogy "lesz idő, mikor még büszkék leszünk, hogy Borsos magyar" (Művészet III. 199.). Károly erre a művére gondolhatott. Bölcső előtt zsámolyon ül az anya. — a témája a polgári bensőség, a lelki odaadás, a szerető elmélyülés, mellyel kitűnően harmonizál az anyagvisszaadás gazdagsága, a kétféle fátyol, a nő derekán a kék, a bölcsőn a zöld, a fekete selyemruha gazdag fénytörése, a sok csendéletelem, a földön és a kandallón egyaránt. S mindez az ecset nyomainak elsimításával gyengéd fényárnyba merítve, mint a nagy hollandoknál, amint Dannhausernél és főleg mint Waldmüllernél, csakhogy ez utóbbi művészetét többnyire a népéletből vett motívumokhoz és pleinair-efiektusokhoz kötötte. Borsost egyelőre a kérdésnek ez az oldala nem érdekelte, mint ahogy Petőfinek is csak olyan versei ihlették, melyek közel állottak a maga környezete szelleméhez. Egy 1847-ben festett híres képe, melyen hölgyét baljával átölelve tartó férfit ábrázol, amint jobbjában borospoharát magasra emeli és ajka dalra fakad, — megfelel Petőfi sorainak:

Csak így élet az élet,
Tüzes lánynyal, tüzes borral, - - -
És — amit majd elfeledtem -
Nem maradhat még el a dal.

De lehet, hogy csak a Luthernek tulajdonított mondásra: "Der nicht liebt Wein, Weib, Gesang: der bleibt ein Narr sein Leben lang" gondolt volt. Egyáltalán e téma divatos volt, Amerling 1838-ban (Fellner tulajd. Bécs), Dannhauser 1839-ben (Nákó gróf tulajd.) festett egy ezzel rokon tárgyú képet, melyek ezidő-tájt újra közszemlére kerültek (Dannhauseré a hagyatékkiállításon 1845-ben, Amerlingé 1846-ban a Kunstvereinben). De Borsos megoldása új, egészen a magáé. A csendéletrészletek uralkodnak itt is, de csendélet nála minden, a női test, a buja kifejezésű szem, a bodrozott haj, a férfi sárga nyakkendője, vörösbársony kabátja, — de főleg a poharat tartó remek kéz. Az osztrigás csendélet, a domború fedelű óra s főleg a nő baljában levő elefántcsontfaragású kancsó, az elefántcsont faragványain ölelkező párokkal!Mindenminden csendélet s e sok részlet egybeolvad egy nagy egységbe, melyet a szürke háttér tónusa fog egybe. Egyenrangú festés ezzel az 1848-ban készült Rottenbiller-arckép blúza s a balra tekintő férfinek a kifejezése, e vizsga, fürkésző pillantás, csupa élet és elevenség. Csendéletművészete betetőzést nyer egy elefántcsontreliefes, korsókból, órákból, tőrből, óraláncból, aranyhímzéses kék selyemzacskóból és serlegből összeállított csendéleten, melyet 1850-ben a bécsi képtár számára Ő felsége vett meg s melyen ellentétben társainak, pl. Schaffer Bélának, de Fendinek, sőt még magának Waldmüllernek csendéleteivel is, sokkal inkább a szín uralkodik, semmint a rajzos alap. Elhatározó nagy sikerét azonban ugyanekkor egy másik, Eszterházy herceg által megvásárolt zsánerképével aratja, melynek már a címe is újítást jelent: "Leányok báléj utáni reggelen". Tulajdonkép a reggeli napfény játékát ábrázolja a gazdag interiőrön, a reggeli pongyolába bújt leányokon, de nem hivalkodóan, — az egészre nemes tónus borul, mely egybefogja a sok száz apró részletet. A jelenet nem ment bizonyos keresettségtől. A kisasszonyok tudják, hogy nézzük. Hasztalan tettetik magukat, hogy csak a pikáns színes metszetek szemléletébe vannak elmerülve, az egyik plane sans gene nyújtózkodik, mégis, a mód, ahogy -a velünk szemben ülő nő papucsba bújtatott lábát keresztbe veti, ahogy hátul papagájával játszik a másik s oldalra hajlik pompás sárga selyemruhájában a harmadik, mindeniknek a mozdulatában van valami — öntudatos. A festő azonban bemutat egy darab előkelő környezetet, remek szőnyeget, csudásan megfestett szöveteket, hímzett harisnyát az egyik lány lábán, patyolatfátyolt a szürke selyemruhás nő fején s mindezt igazi reggeli levegőfátyolba burkolva. Az 1851-ben készült másodpéldánynak vannak keménységei, főleg a profilban látott nő feje, a nyújtózkodó lány melle rajzban kicsinyes, — de az első, a Szépművészeti Múzeumba került példány nagy sikere minden időkre szóló volt. Borsos műve 1851-ben Pesten is kiállításra került s Kubinyi Ágost, a Nemzeti Múzeum akkori igazgatója, a kép tulajdonosának, Eszterházy Pál hercegnek ezt írja: "Örömmel tudósíthatom főméltóságodat, hogy az idei pesti műkiállítás az itt látottaknak egyik legszebbike volt, melyen a műértők többsége szerint Borsosnak "Báléj utáni reggel"-e mint legjelesebb kép tündöklőit "

Ez időből való egyéb zsánerképe, a "Krizis egy művész életében", a "Katonasors", — mindkettő 1852-ből, — az "Özvegy", 1853-ból, melyeknél a textúra-visszaadás sokhelyt mesteri. Ebben a holland mesterekig jut el, ő is festői értékekkel beszél el, most egy ruha szürke fényével, majd egy vörös szalag tónusszépségével. Wurzbach ismert lexikonjában el is ismeri, "hogy a szín és hatása iránti érzésével Borsost talán csak Amerling múlja felül". Kifogásolja azonban, hogy az elrendezésben nem nyilatkozik meg kellő ízlés s alakjainak fej tartásában, a ruházat jelentőségének felismerésében, a hústónusok összehangolásában nincs elég művészi finomsága. Ha e kritikának van jogosultsága, úgy az csak ezekre a kissé kicsinyesen kezelt s nem egy helyen keményrajzolatú zsánerképeire illik, noha részleteiben, főleg a csendéletdarabokban elsőrangú értékekkel találkozunk itt is. A "Krizis" műteremberendezése, a "Katonasors" szőnyege, a nő lábainál fekvő párna, a háttérben levő asztalkán a szamovár, az üveg, a csésze stb. mind bámulatos finomsággal kivitt részlet. De a tárgy mesterkéltsége uralkodik, nem tud a formába teljesen beolvadni és különálló életet él.

Nem tudjuk, arckép vagy zsánerkép-e "Az özvegy" c. műve, mely talpig gyászban ábrázolja a tábornok fiatal, szőke feleségét. A szomszéd szoba asztalkáján két gyertya ég, hala-vány fénnyel, a feszület mellett, míg a terem asztalára helyezett tiszti ruha mellett ott áll, kisírt szemekkel, az özvegy. Szomorú, vigasztalan, érzelgős kép. De a csendéletrészletek visszaadása, a nő fehér csipke gallérja és fekete atlaszszalagja, a fekete ruha és a rajta játszó fény foltok, a szőnyeg és a fal, a tiszti ruha és a nő szőke haja, — színben, formában, mind mesteri megfestés, szélesen látott formákban.

Művészetét általánosságban elismerték tehát, festőtársai is kivétel nélkül. Nagyon természetes, hogy a vele egy műteremben dolgozó Pettenkofen hatása alá is került. Petten-kofen ezidőben elsősorban litográfiával foglalkozott és Borsosnak egy arcképcsoportját, mely az 1848-iki országgyűlés megnyitását ábrázolja, ő rajzolta a kőre. Ez időben festett Pettenkofen -— egyenesen Borsos útmutatásai mellett — néhány kisebb arcképet, Imrédy Ignácot fekete atillában (a bécsi Staatsgalerie tulajdona), gazdag interiőrbe állítva, csendélet részletekben dúskálva. Valamivel később (1850) a Kunsthistorisches Museum arcképe, mely Imrédy Jánost prémes mentében, fekete atillában ábrázolja s itt is Borsos felfogása uralkodik. Betetőzi e hatást Pettenkofennek a dr. Figdor-gyűjteménybe került Imrédy Ignác arckép, mely a gyűjtőt túlzott csendélet környezetbe állítja, úgy hogy a nagy gobelinszék, a medvebőr és csecsebecsékkel telerakott, kandallópárkány mellett alig látjuk meg magát az alakot. Az utánzó tehát kétségkívül Pettenkofen, aki fel is hagyott a neki idegen ábrázolásmóddal, nem sokkal ezután Szolnokra ment, új ideálokat keresni. Elsőbb azonban megfesti Borsost magát s nézzük meg közvetlenül utána Borsos önarcképét (mely most a Klimkovics hagyatékból a kassai múzeum tulajdona) s meglepetéssel látjuk, hogy mily rokon a szellem, mily közel áll egymáshoz e két felfogás. Mindkettő a romantikus művésztípust adja, — Pettenkofen talán még túlzóbban, még "poétikusabban" beállítva. Ideje volt, hogy a természethez meneküljön.

Borsos Bécsben maradt és a megkezdett úton haladt tovább.

III.

A "Báléj utáni reggel" nagy hatást gyakorolt a bécsi művészekre is.

Ismerünk róla egy kis vázlatos feljegyzést, melyet Karl von Saar, a neves bécsi miniatűrfestő csinált (ki volt állítva az Ernst-múzeum-ban, 175. sz.) inkább emlékeztetés kedvéért a maga számára, a lényeges mozgásvezetésre szorítkozva. Borsos hírneve meg volt alapozva. Mikor a Nemzeti Múzeum nagy mecénását, Eszterházy Pál herceget arcképe megfestésére felkéri, Kubinyi Ágoston Borsost ajánlja, "kinek úgysem bírjuk még semmiféle művét". A herceg csakugyan megfesteti magát és 1852 január 3-án ül neki legelőször.

"Borsos Eszterházy arcképében éppen azt tudta kifejezni, ami Pettenkofennek nem sikerült. Borsos Eszterházy herceget, minden nagyúri pompának ragyogó környezetébe való beállítás ellenére is, meghagyta embernek. Ez a nagyúri pompa külön-külön is kitűnő: a gobelin és szék, a perzsaszőnyeg, a székről lecsüngő brokát, a selyemszövetű fal színhatása bódító, -— benne lilavörös ruhában, panyókára vetett prémesszegélyű kék mentében a herceg, nyakán széles veres szallagon rendjel, — de a fővilágítást az okos tekintetű öreg ember arca kapja, ki egyáltalán nem érzi idegennek magát a színek e gazdagságában, melyeket egységes fénybe merítenek az atmoszférának gyöngéd fényárny-átmenetei.

A világítás finom elosztása Borsos művészetének új problémája lesz. Egy korában élő német.művész, Riedel Auguszt kezdte volt a világítási effektusok hangsúlyozását és olasztárgyú zsánerképeivel a közönség és művészkörök érdeklődését meg tudta szerezni. Mikor Amerling 1838 táján, Riedel művei hatása alatt, mesterséges világítási effektusokat kísérlett meg Bécsben, gyertyafényt, holdvilágítást, majd kettős fényt és annak harcát a tárgyakon, Waldmüller is mélyebb érdeklődéssel fordult a szabadban lejátszódó fényhatásokhoz és nem sokkal ezután Borsos is.

Úgy lehet ezidétt Olaszországban is járt, mert kifejezetten fényjátékhatást festve ő is olasz tárgyhoz nyúl. Két lány megy haza a mezőről, a naplemente fényében Az egyiknek sarló a kezében, a másik gyümölcsöskosárt hord a fején. A kisebb nőn piros pruszlik, piros kendő a fején, a nagyobbiknak tarkarojtos a mellénykéje és vastag gyöngy a nyakán. Leeresztett hajfonatában piros szalag van befonva. Ezt a képet nagyobb formában is ismerjük. A kisebb forma jobban illik a tárgyhoz, de a nagyobb méretű gazdagabb formarészletben. A feladat a helyiszínek elváltozásainak megfigyelése, a formákon végigsuhanó fényfollok játékának visszaadása, amit azidétt raffinait fényeffektusoknak, kolorisztikus varázslatoknak tartottak. Ma, a pleinairfestés idején, idejét múlt kísérletnek hat. Sokkal harmonikusabb a hatása, mert a gondolati elem hordozójaként használja fel benne az esti fényhatást Csata után című művének (1858), ahol formafelfogása érettebb, szélesebb és egységesebb. A szabadságharc allegóriájaként két hazatérő, borús indulatú karabélyos harcost látunk, apát és fiút, arcukon a hazát vesztett ember minden kétségbeesése, melyet a lemenő nap fénye misztikusan kiemel. Színhatásának monumentalitása mellett egyes formarészletek, mint az öreg ember keze, haja és szakálla, az ifjú vörös kabátja, kiváló szépségükkel és erővel hatnak.

Majdnem tíz évvel később, a Képzőművészeti Társulat 1863-iki évkönyvében magyar kollégái is elismeréssel emlékeznek meg e művéről "e mind gondolatra, mind kivitelre nézve méltán a jelesebb művek közé sorolható alkotásról". Itt ő egy új hangot ütött meg, melynek visszhangja támadt a következő években. Székely Bertalan, Madarász Viktor művészetében, kik történeti tárgyakba öntötték hazafiúi bánatukat, lázongd képzeletük tragikus képeit ábrázolva. Borsos itt a magyar történeti festészet előfutárja.

"Galambposta" című művén (1855) — melyet két péklányban is megfestett — hasonlókép az esti napfényhatás uralkodik. Ablakban ülő leány levelet köt a galamb szárnyára s útnak ereszti, vigyen hírt messzi idegenbe. A leány arcán és piros bársonyruháján, a hajába tűzött rózsán finom színjátékot rendez a beeső rózsás napfény. A tárgy szentimentalizmusa ugyan sokat levon értékéből, de ez a kor hatása s ez alól a legnagyobbak sem tudták kivonni magukat.

Mint arcképfestő adta azonban a legnagyobb értékeket. Eszterházy-arcképében, de Rottenbillert ábrázolóban is kiváló, felülmúlja azonban ezeket néhány újabban megösmert művében, melyekben mint hatalmas lélekábrázolót ismertük meg. Elsősorban Pálffy János grófot mutatja be mágikus fényben, az esztétát, aki művészi hangulatokban élte át életét királyfalvi kastélyának történeti stílusokban berendezett termeiben. Átszellemesített arcképében Borsos kifejezte e műbarát legtitkosabb lelkét. A finom vonásokra leheletszerű fátyol borúi, álmodozó tekintetében királyi álmok szunnyadoznak. Imrédy Ignácot, ugyanazt, akit Pettenkofen is megfestett, nemes egyszerűséggel ábrázolja, keztyűt tartó finom jobbkezére és gyengéden modellált fejére hull a fény, lelki életet élő embert sejtetve.

Steger Ferenc tenoristát Györgyi Alajos is megfestette, körülbelül egy időben, a két kép alkotóik lelkét mutatja. Borsos vörös bársonyfüggöny elé állítja, mint Hamletet, fekete kosztümben s csak Hamletet s nem Stégért látjuk. Györgyi oválformátumú művében az embert ábrázolja, a biedermeiert, a nagy bajuszú, kerekarcú polgárt. Borsosban mindig van valami romantika, Györgyi egyszerűbb, közvetlenebb. Borsos karaktert keres, néha kiélezi, mint Keglevich arcképében, főleg az által, hogy a fejre vetíti a fényt, — ami később stereotíp fogássá válik nála.

Ha leküzdi, nem egy mesteri alkotáshoz jut. Főleg női arcképeiben s azok között is kiváló egy rózsaszínűruhás női arckép, melyet valóságos életképpé gazdagít. Tükör előtt ül a nő, éppen a kalapot akarja feltenni, templomba készül, az asztalon imádságoskönyve. Valaki jő, feléje fordul, kíváncsi, eleven tekintettel. Él ez az arckép s él rajta minden élettelen tárgy, oly mesteri a ruha, a kendő, az ékszer, a sárga kalap ábrázolása s a színeknek oly mesteri a harmóniája. Pedig élénk, tiszta, kimondott színek e harmónia elemei. A rózsaszínű ruha dominál, mellébe élénk színű rózsa tűzve. A fiatal nő bal karján magyaros ízlésű és színes virágrajzolatú kendő. Simára lefésült a haja, fülében nagy fülönfüggő, nyakán arany ékszer. De kék szeme ragyog. S mindent a finom reggeli fény foglal össze.

Egy másik női arcképén, noha nem nagy szépség az ábrázolt nő és igen puritán ízlésű az öltözéke, csudaszépnek hat a nő a megfestés által, ahogy a fekete ruha csipkéjét és a piros szalagot a nyakában s a fekete fátyolt a sima hajon visszaadnia sikerült. Ugyanez a nemes egyszerűség jellemzi a Szépművészeti Múzeum női arcképét, hasonlókép kevés színnel igen színesnek hat. Mert nála a fekete is szín.

Épp ilyen nobilis Lendvayné Fáncsy Ilka arcképe, melynél a fekete csipkével díszített barna ruhát szinte egy ecsetvonással írta le. Az egész barna tónusba van beágyazva, a színekre fátyol borul.

IV.

Ezt a fátyolt magára öltötte a kor. Ellenhatás volt a bécsi iskola világos festésével szemben. Rahl hozta magával, a velencei iskola mélytűzű színeit állítva fel ellentétnek, Waldmüller és társai édeskéssé fajult tarkaságával szemben. Nem darabról darabra, nem príma festett, hanem aszfaltban festette alá az egész képet, teljes valőrigazságban, a helyes fényerősséget és fokozatait már a barna színben kikeresve s erre ment rá a fedőszínekkel. Tulajdonkép modellirozás volt ez s nem kolorírozás, mint tette volt még Borsos is, — Rahl e módszerrel mélytűzű színharmóniához jutott és nem volt kitéve annak a veszélynek, hogy festés közben elveszíti a rajzot.

Rahl ez új eljárása nagy feltűnést keltett, Kertbeny kritikai apostolává szegődött és magániskolájában tanult — hogy csak néhány nevet említsek — Lotz, Than, Munkácsy is. Borsos is megpróbálkozott e módszerben. Leánya (Bársony Istvánné) arcképét ilyen barnával modellirozott stúdiumban ismerjük s egy befejezetlen, kései, igazán nagybecsű, mert merész egyszerűséggel előadott önarcképe hasonló módon készült.

Csak a színskálája változott, itt a feketefehér ellentétére épült minden. Fekete nyakkendő, fekete bársonyruha, fekete selyemmellény egyrészt, nagy fehér ing és a hússzín szürkéje másrészt, s e két színben a nagy aranylánc az egyetlen elütő szín, egyébként e két szín harmónája az egész.

Művészi pályája itt megszakadt. Pedig mikor 1861-ben hazatelepedett, társai kitüntető szívességgel fogadták, de ő, ki Bécsben börzejátékon vagyonát elvesztette volt, mintha egyetlen célja a vagyongyűjtés volna, fotográfus lesz és egészen fotográfus. A műterem fellendül, de őt reggeltől késő estig lefogták az üzleti gondok. Az ember meggazdagodott, de a művész meghalt. Miért ítélte magát halálra? Hiszen — láttuk — ezidétt új fejlődések ébredeztek benne, művészi megújhodás előtt állott, a kritika dédelgette. Ormos Zsigmond nemrég, 1859-ben "Adatok a művészet történetéhez" című művében nagy elismeréssel ismerteti a Belvedereben látható csendéletét, Kertbeny 1862-ben "Ungarns Männer der Zeit" című művében a legkiválóbb csendéletfestők egyikének nevezi "nicht blos der Monarchie", de Borsos pálcát tört önmaga felett. Szökött a nyomor elől? Aligha. Itt lélektani rejtély előtt állunk, melyet csakis lélektani alapon oldhatunk meg. Azidétt vesztette el alig egy évi házasság után szeretett feleségét s e feletti bánatában, durva munkába- fojtva keservét, keresi a lélekölő mesterséget. Szinte menekül a művészet elől s lelkét, titokban, önmaga előtt, csak jóval később leplezi le. Mikor a fotografálasból megszedte magát, megvette a Szép Juhászné-csárdát, a korcsmát bérbe adta, ő maga pedig ott élt visszavonulva 1883-ban bekövetkezett haláláig. Ez idő alatt csak egy képet festett. Annak a képét, akit mindig maga előtt látott, ifjan elhunyt nejét, aki élt mert megjelent álmaiban, s most márvány reliefben festette meg. Ott volt vele itt is, a Szép Juhászné csárdánál s a puttóktól lartott relief alá oda festette őt, mint Szép Juhásznét, körülötte szelíd báránykák, — az örök emlékezet.

Ez a romantikus életfelfogás megfelel oly korán elfeledett művészetének, melyet nagy nehezen szedhettünk össze, még most is a kiállítási katalógusok alapján, 23 képe ismeretlen (10 arckép, 9 zsánerkép, 4 csendélet). Valami nagy meglepetést felszínre kerülésüktől nem várhatunk. Borsos művészete most már nyitott könyv. — Korának kiváló arckép- és zsánerfestője volt, aki nemcsak hogy bécsi kortársait érte utói, de temperamentumának fel-felobbanó szilajságával el is vált tőlük és belekapcsolódett abba a nagy magyar egységbe, melynek egyes elemei Munkácsy mélységes színeinek ereje, Paál László tragikus pátosza, Szinyei Merse Pál szenvedelmes derűje, Székely Bertalan leiekbe hatoló gon-dolatpoézise. Borsos Józsefben a festői értékekben gazdag mesemondót, a lélek titkainak nagy megértőjét ismertük fel.

LÁZÁR BÉLA


 

IMRÉDY I. ARCKÉPE BORSOS JÓZSEF FESTMÉNYE
IMRÉDY I. ARCKÉPE
BORSOS JÓZSEF FESTMÉNYE

ARCKÉP BORSOS JÓZSEF FESTMÉNYE
ARCKÉP
BORSOS JÓZSEF FESTMÉNYE

GRÓF PÁLFFY JÁNOS ARCKÉPE BORSOS JÓZSEF FESTMÉNYE
GRÓF PÁLFFY JÁNOS ARCKÉPE
BORSOS JÓZSEF FESTMÉNYE

ROTTENBILLER POLGÁRMESTER ARCKÉPE A TÖRTÉNELMI ARCKÉPCSARNOKBAN BORSOS JÓZSEF FESTMÉNYE
ROTTENBILLER POLGÁRMESTER ARCKÉPE
A TÖRTÉNELMI ARCKÉPCSARNOKBAN
BORSOS JÓZSEF FESTMÉNYE

HEGEDŰS KRISTÓF ARCKÉPE A TÖRTÉNELMI ARCKÉPCSARNOKBAN BORSOS JÓZSEF FESTMÉNYE
HEGEDŰS KRISTÓF ARCKÉPE
A TÖRTÉNELMI ARCKÉPCSARNOKBAN
BORSOS JÓZSEF FESTMÉNYE

ÖNARCKÉP BORSOS JÓZSEF FESTMÉNYE
ÖNARCKÉP
BORSOS JÓZSEF FESTMÉNYE

BOR, ASSZONY, SZERELEM... BORSOS JÓZSEF FESTMÉNYE
BOR, ASSZONY, SZERELEM...
BORSOS JÓZSEF FESTMÉNYE

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003