Tizenkettedik évfolyam, 1913    |   Kilencedik szám    |    p. 346-351.    |    Facsimile
 

 

ÁRPÁDKORI CSALÁDI MONOSTOROK

Ha a művészet emlékeit egymástól elszigetelve egyenként vizsgáljuk, egészen más eredmény ékre jutunk, mintha a rokonvonásaik alapján egyazon kor műemlékeit csoportosítani és egymással összehasonlítani módunkban van. Művészettörténetírásunk úttörő művelői elcsodálkozva állottak meg egy-egy a jaáki templomhoz vagy a zsámbéki templomromhoz fogható műemlékünk előtt s a Bach-korszak idején nálunk búvárkodó, de a magyarság kulturális múltja iránt vajmi elfogult osztrák archaelogusok nyomasztó hatása alatt természetesnek találják, hogy legkiválóbb emlékeink művészetét közvetetlenül külföldről származtassák. Ebben a felfogásban műemlékeink megítélésének egész sor tévedése gyökerezett, amely különösen ezek korának, mestereinek és művészetük eredetének megállapításánál tömérdek zavar alkotója lön. Ezt még inkább fokozta az a körülmény, hogy régi íróinknak emlékeinket a külföldiekkel fotográfiák híján csak emlékezetből vagy többé-kevésbbé rossz rajzok alapján volt módjukban összehasonlítani. Ilyformán alig lehet csodálkoznunk azon, ha művészettörténetírásunk zseniális atyamestere, Henszlmann Imre azoknak az emlékeknek a művészetét, amelyek kiváló vonásaikkal a velünk szomszédos Németország emlékeinek átlagát felülmúlják, egyenesen Franciaországból származtatta, amellyel pedig, eltekintve attól, hogy a ciszterciták III. Béla korában közvetetlenül onnan származtak át hozzánk, jelentősebb kulturális összeköttetéseink az Árpádok korában nem igen voltak. Franciaországból származtatta Henszlmann a pécsi székesegyház híres domborműveinek mestereit, akik szerinte hihetőleg Cluny-ből jött gyengébb szobrászok voltak. Ezen az alapon határozta meg a domborművek faragásának korát, amely szerinte már a XIII. századba esik. Venturinak az olasz művészettörténetét tárgyaló nagy művéből ma már nyilvánvaló, hogy a pécsi domborművek stíljével, sőt motívumaival rokon emlékek északi Itáliában nagy számmal maradtak' fenn. Wiligelmus mesternek a XII. század elejéről való s a modenai dóm homlokzatát díszítő domborművein az első emberpár bűnbeesése szinte szakasztott mása ugyanezen motívum pécsi ábrázolásának. Mindazonáltal alig lehet arról szó, mintha a pécsi mester a modenai munkáit másolta volna. Az utánzás mindig messze mögötte marad az eredetinek, ami a modenaiakkal szemben a pécsi domborművekre nézve távolról sem áll. Csak az valószínű, hogy mindakét mester egymáshoz hasonló minták, talán elefántcsont faragványok után dolgozott, de a domborművek művészi tartalmához mindketten a magukéból is adtak valamit. Különösen a pécsi mester, aki Sámson történetét ábrázoló művein már a természet naiv megfigyelésének is élénk bizonyságát adja, amikor a vak ember csoszogó járását igyekzik visszatükröztetni, vagy amikor azt látjuk, hogy a fa lombjaiból, amelyet Sámson gyökerestől kitép, a fészkükből kizavart madarak ijedt rebbenéssel szállanak ki. Itáliai analógiák alapján a pécsi domborművek faragásának idejét bízvást a XII. század első felébe helyezhetjük. Hogy ki volt mesterük, azt aligha sikerül valamikor megállapítani ; viszont, mint alább látni fogjuk, a pécsi domborművek szobrászát ma már nem kell feltétlenül külföldinek tartanunk.

A románkori építészetről régibb íróink általában azt tartották, hogy miként Nyugat-Európában, irányítói, tervezői és mesterei szinte kizárólag papok köréből kerültek ki. Pedig Árpádház-korabeli művészetünk egész történelme folyamán oly élesen domborodik ki a világi vonás, hogyha ennek művészetünk fejlődésére gyakorolt hatását figyelmen kivül hagyjuk, műemlékeink megítélésénél ismét nagy tévedésbe esünk.

Sajátságos, hogy az első monumentális épület Magyarországon nem volt püspöki székesegyház, sem pedig monostortemplom. Szent István királyunk a székesfejérvári bazilikát első sorban családja temetkező helyének építtette s gondozására világi papokból álló káptalant rendelt A sarkain négy toronnyal épült hatalmas bazilika szolgált első székesegyházaink építészeti elrendezésénél mintául. A fény és pompa, amellyel első királyunk Isten dicsőségén kívül a székesfehérvári bazilikában a maga nemzetségének igyekezett maradandó emléket emelni, követendő például szolgált a többi magyar nemzetségnek, amely számtalan virágzó ágra oszolva harmadfél századon át százával építtetett, ha nem is oly nagy arányú, de nem kevésbbé pompás templomokat. Ezek a templomok a nemzetség vagy család tagjainak örök nyugvóhelyéül, családi eseményeinek ünnepi színhelyéül szolgáltak. A kiválóbb főúri családok a templomok mellé monostorokat is alapítottak. Bizonyos, hogy ezeknek az épületeknek az emelésénél a vallásos buzgóságnál szintén nem kevésbbé jelentős szerepe lehetett a nemzetiségi vagy családi büszkeségnek. Aminthogy a szerzetesek letelepítésének egyik jelentős rugója régi nemzetségeink birtokán nem egyszer gazdasági természetű volt.

Azokból a monostorokból, amelyeket szent István királyunk utódai, részben szintén temetkezési helyüknek alapítottak, alig maradt ránk néhány faragott kő. Jóllehet századok viharai folyamán százával pusztultak el, Árpádkori családi monostortemplomaink száma még ma is elég nagy. Királyi monostoraink sorában a legrégiebbek a bencések zombori, pannonhalmi, pécsváradi, zalavári, bakonybéli és csa-nádi monostorai voltak. Valamennyi még Szent István király korában keletkezett. Aba Sámuel alapította a sári monostort. A XI. század második felében, Karácsonyi egyháztörténelme szerint, királyaink a következő bencésmonostorokat alapították: a tihanyit, a szekszárdit, a kolozsmonostorit, a XV. században újjáépített garamszentbenedekit, a mogyoródit, bá-tait és a szenjobbit. A cisztercitákat II. Géza 1142-ben Cikádoron, a mai Báttaszéken telepítette le, legjelentősebb monostoraik azonban Zircen, Pilisen, Szentgotthárdon és Pásztón csak III. Béla idejében épülnek, aki a premontreiek váradhegyfoki monostorának is alapítója volt A legrégibb családi monostor, amelyről adataink vannak, a zselíz szent jakabi Somogy megyében 1065 körül már fennállott. A XII. században azonban s a következőben a tatárjárás koráig nem volt Magyarországon valamire való család, amelynek saját alapítású monostora nem lett volna. S ha Csánki Dezső történelmi földrajzának s Karácsonyi János magyar nemzetiségek című könyvének kalauzolása mellett vizsgáljuk románkori templomaink történetét, könnyen fogunk rájönni arra, hogy ezek legkitűnőbb példái családi monostorok maradványai. A monostort századok viharai szinte mindenütt régen elseperték az egyház mellől. A templomok vagy ezek ránk maradt részletei azonban az ország legkülönbözőbb vidékein alaprajzi elrendezésükben és díszítésükben egyaránt oly szoros rokonságot mutatnak, hogy csoportosításuk topográfiai szempontból vagy aszerint, hogy milyen szerzetesrend számára készültek, alig lehetséges, illetőleg legalább is felesleges. Építészeti elrendezésük tekintetében Árpádkori családi monostoraink templomai szoros kapcsolatot mutatnak első székesegyházainkkal, amelyek javát a templom belsejével szervesen összefüggő tornyok s az egymáshoz simuló hármas apszisok jellemezték. Az elrendezésben kivételek természetesen monostortemplomaink sorában is előfordulnak. A ciszterciták templomai például a rend szabályainak megfelelően nálunk is torony nélkül szűkölködtek s a szentélyben egyenes vonalban záródtak. De hogy a kapuk és a köteges pillérek díszítése ezekben egyéb monostortemplomainkéval ugyanaz volt, erre az apátfalvi templom, a zirci templomból ránk maradt köteges pillér s a pilisi apátság töredékei tanúskodnak. Árpádkori monostortemplomaink díszítő elemei közül is nem egyről lehet kimutatni, hogy eredete XI. századbeli székesegyházaink művészetéig nyúlik vissza s a tatárjárás koráig, amellyel a családi monostorok építésének aranykora megszűnik, szakadatlan fejlődést mutat. Hogy azonban erről a fejlődésről kétséget kizáró, határozott képet nyerjünk, ehhez még sok hiányzik. Első sorban románkori családi monostoraink korának megállapítása, amelynél műtörténetírásunk érdemes úttörői rendszerint azt az évet tartották mértékadónak, amelyben írott adatok először említik fel az illető műemlékeit, így történt, hogy a jaáki templomról iskolakönyveink még ma is azt írják, hogy a tatárjárás után épült s hogy a zsámbéki templomromról még szakkörökben is azt hiszik egyesek, hogy monostorát a XIII. század második felében alapították s hogy csúcsíves részletei már a XIV. századból valók. Ebben a felfogásban a múlt század derekán nálunk működő osztrák régészek hírhedt késési elméletének a hatása érvényesül, amely szerint mint más téren, a művészetben is évszázados késéssel vettük át a nyugat vívmányait. Ha művészettörténelmünk első magyar úttörő mestereinek fellépése óta nem is fejlődött sokat, történetíróink az írott adatoknak annál nagyobb tömegével ismertettek meg bennünket, amelyek segítségével műemlékeink chronológiájában sokkal biztosabban tájékozódhatunk, mint érdemes elődeink. Ezek az adatok ugyancsak igazolják az egyetemes műtörténelemnek ama tanulságát, hogy egy-egy kor művészeteinek kései utánzása a formák oly fokú elfajulásával jár, hogy itt legfeljebb már csak népies művészetről lehet szó. A jaáki templomot, a zsámbéki romot, a horpácsi templom díszkapuját oly klasszikus művészet jellemzi, hogy ezt csak vak elfogultság tarthatja idegen művészet erőtlen és kései visszhangjának, ugyanez áll többi családi monostoraink templomairól vagy ezek ránk maradt művészi részleteiről. A jaáki templomról régibb íróink a monostor felszentelésére vonatkozó adat alapján azt tartották, hogy 1256 körül épült, holott alapítója Ivánfia Nagy Márton de genere Jaák a XIII. század elején élt. A zsámbéki templom építésének korát egy 1258-ban kelt birtokadományra vonatkozó okmány alapján igyekeztek megállapítani, amelyben pedig IV. Béla csak megerősíti azt az adományt, amelyet a zsámbékiak ősei a premontreiek javára szintén még a XIII. század elején tettek. A bencések és premontreiek románkori monostortemplomai között nálunk semmi különbség sincs s minthogy Árpádkori nemzetségeink családi büszkeségből egymással versenyezve alapítottak monostorokat, a birtokaikra hívott szerzetesek a XII. század végén alighanem már csak olyan helyen telepedtek le, ahol már befejezett épületek vártak reájuk. Arisztokratikus állami szervezetének megfelelően Magyarország művészi élete a középkor egész folyamán arisztokratikus jellegű volt. Városi és falusi plébániatemplomaink a románkorban, a püspöki székesegyházaktól eltekintve, a családi monostortemplomokhoz képest vajmi egyszerűek s csekély kivétellel még- a csúcsíves építészet korában is ugyancsak elmaradt művészettel épültek. S ha a kassaiak szent Mihály kápo'nája 1260 körül már tiszta gótikus stílusban épült, lehetetlenség feltennünk, hogy családi monostoraink ugyanez időtájt román stílusban épültek, amely akkor már csak mint népművészet élt. Az Árpádkori kisebb plébániatemplomoknak szintén nem egy példája maradt ránk. Ezek elrendezését az osztatlan s lapos mennyezetű hajó, a félkörben záródó és félkupolával fedett apsis és a nyugati homlokzat elé épített, vagy ennek ormából kinövő torony jellemzi. A faragott dísznek ezeken a kicsiny templomokon, de a nagyobb három hajós és hármas apszisú városi plébániatemplomokon is, mint Korponán vagy Dobronyán, alig jutott szerep. Ahol díszesebb részletekkel találkozunk, ott szinte biztosra vehetjük, hogy a templom eredetileg családi monostor, illetőleg főúri alapítás volt. Ipolyságon a mai plébániatemplom a XVIII. század folyamán egy régi templom alapján gyökeresen újjá épült. A ma egy hajós hatalmas épületnek csak kapuja románkori s legszebb monostortemplomaink hasonló részleteivel vetekedő művészi tagoltságot mutat, amelynek hatását távolról sem zavarhatja meg az, hogy a bélletnek a török hódoltság korában kitört oszlopait a templom újjáépítésekor rokokócopf stílű oszlopokkal pótolták. Az ipolysági templom a Hont Pázmán nemzetség egyik ágának családi monostorához tartozott. Ez a nemzetség a történelmünkben jelentősebb szerepet játszó más nemzetségekhez hasonlóan még több monostort és templomot alapított. Alighanem egyik ága építtette a Selmecbányával szomszédos Illés falusi templomát, amelynek kapuja mai erősen bemeszelt állapotában is románkori építészetünk egyik legdíszesebb részlete. Ugyancsak a Hont Pázmán nemzetség alapította a bozóki monostort, amelyet a tatárjárás után várrá alakítottak át. A vár sokszorosan átalakítva ma is fennáll s kápolnája mellett a monostor románkori keresztfolyosójának néhány kettős ablaka most is látható.

Ha a tatárjárás előtt voltak is kőből falazott királyi váraink, a várépítés virágzása nálunk csak ezután kezdődik, amikor főúri nemzetségeink királyi engedelemmel az ország védelmére és a maguk hatalmának növelésére szintén építenek várakat. A várépítés fellendülésével a családi monostorok alapítása mind ritkábbá válik, sőt az Árpádok kihaltával, mint a bozóki példa Hont vármegyében is mutatja, nem egy monostort várrá alakítanak át. A várak építésével és városaink fellendülésével művészettörténelmünkben új fejezet kezdődik, amely már a gótikus művészet korszakába esik. Erről ezúttal nem lehet szó s így még csak azt a kérdést próbáljuk megoldani, hogy kik lehettek Árpádkori családi monostoraink építő és kőfaragó mesterei? Ma már alig lehet kétséges, hogy románkori művészetünk java részében itáliai eredetű. Czobor szerint hazai művészettörténetünk legrégibb és legérdekesebb korszakát azoknak az olasz mestereknek köszönhetjük, akik a XI. században a székesfejérvári, esztergomi és pécsi bazilikát építették s szobrászati és festészeti alkotásaikkal felékesítették. Ezek a Székesfejérvárott és Esztergomban letelepedett latinusok királyainktól nyert kiváltságokat is élveztek. Mint ránk maradt esztergomi pecsétjük bizonyítja, a polgári elemnek nálunk ez első képviselői kiváltságuk alapján még a XIV. században is latinusoknak nevezik magukat, amikor pedig bizonyára már mind megmagyarospdtak. Hogy a latinusok mellett a XI. században a mesterembereknek más osztálya is volt Magyarországon, ezt I. Endrének a tihanyi monostor alapítására vonatkozó oklevele bizonyítja, amelyben a szerzetesek szolgálatára két ötvöst és más mesterembereket rendel. Ezek az udvarnokok félig szabad, félig szolgai rendjéből kerültek ki. Ilyen udvarnok volt Dénes mester, szent László síremlékének kőfaragója, akit Tekős nevű fiával együtt III. Béla emelt a szabadok sorába. Ilyen udvarnokokkal főpapjaink és főuraink is rendelkeztek. De voltak olyan mesteremberek is, akiknek munkáját állandóan nem használhatták, mint aminők a kőfaragók s más művészi munkát végző mesterek. Ezek a kondicionáriusok osztályához tartoztak, akikről Kézai szűkszavú feljegyzése szól s akik az itt is ott is kínálkozó munkaalkalmaknak megfelelően vándoréletet éltek. Ilyen kondicionáriusokból kerülhettek ki családi monostoraink kőfaragói, akik, tekintve ilynemű épületeink egyöntetűségét, egy kiváló mester vezetése alatt működő egyazon vándorműhely tagjai voltak.

A középkori képzőművészetben, amelynek irányítója az Európa összes országaiban egyazon szellemnek hódoló katholikus egyház volt, céltalan dolog nemzeti vonásokat keresni. Azok a lokális vonások azonban, amelyek románkori építészetünket jellemzik, legalább is oly jelentősek, mint aminők azok, amelyek a román építészetet Európa többi országaiban is megkülönböztetik egymástól. Ha kiválóbb építészeti emlékeinket a románkorban esetről esetre külföldről behozott mesterek tervezik, ezeket egymáshoz s az országnak egymástól legtávolabb eső vidékein is, aligha fűzné annyi rokonvonás. Árpádkori építészetünk jelentősége és az egyetemes műtörténelem kereteibe méltóképen beleilleszkedő szerepe szélesebb körökre nézve azonban csak akkor lesz nyilvánvaló, ha emlékeit az erre hivatottak vállvetett munkájával írásban és képben ismertetjük, olyformán, mintahogy a Műemlékek Országos Bizottsága a báró Forster Gyula szerkesztése alatt megindult Magyarország műemlékei című vállalatában régi művészetünk egyes korszakainak ismertetését és méltatását a Hunyadiak korával már megkezdette.

DIVALD KORNÉL

MAGYAR-MANNHEIMER GUSZTÁV MŰVE
MAGYAR-MANNHEIMER GUSZTÁV MŰVE

TÁJKÉP MAGYAR-MANNHEIMER GUSZTÁV FESTMÉNYE
TÁJKÉP
MAGYAR-MANNHEIMER GUSZTÁV FESTMÉNYE

TANULMÁNY BÜTTNER HELÉN RAJZA
TANULMÁNY
BÜTTNER HELÉN RAJZA

PLAKETT KALLÓS EDE MŰVE
PLAKETT
KALLÓS EDE MŰVE

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003