Tizenharmadik évfolyam, 1914    |   Második szám    |    p. 102-103.
 

 

MAX LIEBERMANN MUNKÁCSYRÓL ÉS PAÁL LÁSZLÓRÓL

Berlin, február havában

Ködös, szürke, sötét délélőttön, amikor festésről szó sem lehet, de az emlékezés régen múlt időkre szinte jóleső aktivitást jelent, Liebermann tanár a kályha előtt topogva, nyughatatlan temperamentumától el-elragadva, hosszan beszélt két nagy magyar társáról, kiket oly szomorú és korai vég ragadott el az életet jelentő munkától. Evek óta nem jártam a Pariser Platz-i műteremtoronyban, — amióta az Uffizi-képtár rendelte önarcképét láttam ott készülni - - s azóta az atelier egy csodaszép művei lett gazdagabb: Manet életnagyságu lovas-portraitjával, amelynek egyszerűsége teszi gazdagságát ; a fák egyszínű zöldje, a ló vörösbarna teste, a cilinderes lovas pirosbársony zekéje kimondhatatlan finomsággal vannak összehangolva. Liebermann mester eleven, néha megdöbbentően kifejezésteljes arcképeit mutogatja, azután szapora ősberlini kiejtésével beszél hosszan és sokat:

- Munkácsyról és Paálról beszéljek? Istenem, több mint 40 éve annak, hogy összekerültünk. Düsseldorfban találkoztak először az utaink, gondolom 1873-ban, amikor én Weimarból átmentem Hagen barátommal, a tájképfestővel, s ott megismerkedtem Paállal, aki első pillanattól fogva megnyerte szimpátiámat. Csendes beszédű, álmodozó ember volt, akinek sejtelme sem volt a reális élet fogalmairól, a pénz értékéről, sikerek zajáról. Bizonyos fokig ellentéte volt Munkácsy-nak, aki gyerekes naivitással büszkélkedett és érzékenyen élvezett minden külső dicsőség-megnyilvánulást. Emlékezem, Parisban néha, sőt gyakran, alig tellett Paálnak sovány vacsorára, de még azt is feláldozta, hogy a boulevard legszebb gardéniáját tűzhesse kopott kabátjának gomblyukába, — vagy hogy rojtos redingote-ujja alatt a legdrágább és legfinomabb keztyűt viselhesse. Csendes komolysággal dolgozott, láttam gyakran Barbizonban, ahol sokszor jártuk együtt a fon-tainbleaui erdőt. Az ottani nagyok tisztelték, becsülték tehetségét, szerették finom, ködös egyéniségét - voltaképpen sokkal többre tartották a sikerekben gazdag Munkácsynál.

- Düsseldorfban, amikor Paállal összekerültem, először láttam Munkácsy-képet: a «Tépéscsinálók»-at. Akkoriban még teljesen a weimari akadémia hatása alatt állottam, Leiblnek, Knausnak és körüknek hírét sem hallottam, s mindazt a sok újat és merészet, amit ez a friss művészet teremtett, Munkácsyban láttam először megnyilatkozni ; különben is súlyos és eredeti egyénisége még csodálatosabbnak és újszerűbbnek tűnt előttem, mert környezetét, hogy úgy mondjam elvtársait, nem ismertem, sőt létezésüket sem sejtettem, s ezáltal sok olyan sajátságot, amely valójában az egész irányzatot jellemzi, - - Munkácsy személyes tulajdonságának, egyéni kiválóságának tartottam. Feltétlen híve lettem, bizonyos fokig tanítványa és három-négy évig meg is maradtam erős hatása alatt.

Munkácsy a legsajátosabb ellentétekből állott voltaképen ; amellett, hogy mint említettem erősen érdekelték sikerek, anyagi előnyök, maga elé tűzött és szívósággal kiverekedett célok, — mégis állandó kábulatban, irreális álomvilágban, valami különös lelki részegségben élt. Egy pillanatra sem felejtette el a szegény kis munkácsi asztalosinast, akiből a párisi szalonok ünnepelt csillagává lett; gyakran és hosszan beszélt erről. - már amennyire általában beszélni tudott, mivel németül alig, franciául egyáltalán nem tudta megértetni magát. Ezért eszméit, gondolatait, felfogásait egyáltalán nem ismertem soha. Folyton találkoztunk, gyakran jött értem, hogy együtt reggelizzünk, vacsorázzunk a Clichy-negyed kis korcsmáiban s később fényes lakásában, de többnyire csak együtt üldögéltünk, szakadozottan beszélgettünk könnyen érthető kérdésekről.

- Utaink akkor váltak el, mikor én a francia impresszionista irány fejeivel összebarátkoztam. Munkácsy gyűlölte és megvetette Manet, Monet, Pissaro stb. művészetét és sohasem tudta nekem megbocsátani, hogy melléjük szegődtem. Ez az érzelem kölcsönös volt különben az impresszionisták részéről, akik viszont Munkácsyban csupán a szalónfestőt, a divatos nagyságot látták és egész életmódját elitélték. Pedig Munkácsyhoz szervesen hozzátartozott minden amit cselekedett: az önereje által felvergődött művész-selfmademan örömét lelte a maga meredek útján való vissza-tekingetésben, — örült az életnek és csoda-e, ha elragadtatva ünnepelték benne exotikus szépségét, hatalmas és különös fejét és lényét, melyet inkább sejtettek mint ismertek, mivel magát megértetni képtelen volt?

- Szomorú véletlen, hogy mindkét magyar társamat szomorú vég ragadta el közülünk. Mun-kácsyra hálával és még ma is érdeklődéssel gondolok vissza, míg Paálra meghatott szeretettel. Gyakran emlékszem sápadt, munkára koncentrált szomorú arcára, amint a fontainbleaui erdő fekete fái alatt vászna előtt merengett...

VÉSZI MARGIT

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003