MUZEUMBARÁTOK EGYESÜLETE
A első számú tárgy a Muzeumbarátok Egyesületének leltárában: egy faliszőnyeg. Flandriái gobelin, XVI. századbeli keltezéssel, amelyről az «elvándorolt és visszatért kincs» cimen lehetne a mi szempontunkból mesélni. Jó régen ugyanis, egyszer volt már nálunk, a győri püspökség bírta. Aztán az a sors érte, ami a hungaricumok, a történeti és művészeti jelentőségű ingó holmik fátuma s aminek eredménye, hogy egész sereg ilyfajta emlékünket, amelyek ma kulturális vagyonunk szemefényei volnának, külföldi portákon kell keresnünk. Igaz, hogy a flandriai szőnyeg nem ment túlságos messzire, éppen csak a szomszédba. A bécsi Burg váltotta magához. Igaz az is, hogy most visszakerült, mint a király küldeménye s hogy ezentúl az Iparművészeti múzeumban, a Muzeumbarátok tulajdonjogának pajzsa alatt foglal helyet, a finom izlés, az emberi kézimunkán át sugárzó fantázia példájaként. Ez azonban, bármennyire is oly tény, amit a Muzeumbarátok Egyesülete az öröm betűivel jegyez fel friss évkönyvébe, melléje téve ezt a mottót, hogy «a magyar király a magyar kultúrának» - legfeljebb szerencse.
Gyönge vígasz, arra nézve, amit eszünkbe juttat a múltból: a számumot, mely letarolta vagy idegen kezekbe söpörte kulturális értékeink jókora csokrát. S nem vígasz ez arra nézve sem, ami ma folyik. Arra az ostromra, amely külföldi érdekek ideális és utilitáris képviselők muzeumok, gyűjtők és okosan számító kereskedői megbízottai részéről történik. Amelynek tendenciája szintén az, hogy megszerezze még meglevő, de rejtett, fel nem ismert, vagy pedig felismert, de közömbösen vett, kallódó dolgainkat. S ami nem marad csupán a tendenciánál, hanem -példákat könnyű volna idézni - sikerre is vezet. Sokszor anélkül, hogy tudnánk róla, sokszor annak dacára, hogy tudunk róla.
Az az egyesület, amely címerében a művészeti múlt s a históriai emlékek kettős kultuszának jeligéjét hordja: e külföldi ostrom ellen veszi fel a védőgát szerepet, e kallódással szemben vállalja az éber örtállást. Egyfelől vissza akarja hozni azt, ami magyar érték, ha lehet, ha adódik rá alkalmas pillanat. Másfelől el akar ültetni magvakat, amelyeknek a mi művészeti kultúránkban továbbfejlesztő szerepük van. Pótolni akar ott, ahol múzeumaink, gyűjteményeink pótlásra szorulnak, az egyetemes művészet fejlődésének demonstrálása szempontjából. Kutat az után, amin itthon régi szépség, régi gloire, régi magyar humanitás fénye rezeg, hogy az időnek, a jövőnek továbbra is megmentse azt, ami mentésre érdemes, hogy megerősítse azokat a szálakat, amelyek az élethez fűzik s netán már-már foszladoznának. Készen akar állni, hogyha szükség van rá, magához válthassa, ami százados kúriák, kastélyok termeiből avagy padlásairól végképp elsurranni indul, álruhába öltözve, a jelentéktelenség cimén, vagy pedig drága pénzen, frankok, márkák ellenében. Amin tulajdonosaik részben azért adnak túl, mert nem igen tudják, mit cselekszenek. S részben mert — noha arcaikon árnyék suhan át — anyagi vagy egyéb elháríthatatlan ok kényszeríti őket.
E feladatokból, e művészeti kultúránkat gyarapító s emlékeinket védő szerepből, kétségtelen, hogy az állam is kiveszi a maga részét. Hiba volna figyelmen kívül hagyni ebbéli tevékenységét, jóllehet számára ez a funkció saját fiainak szellemi jólétét szolgáló kötelesség. Ha azonban nyugatra tekintünk, mindenekelőtt Franciaországba: könnyű észrevenni, hogy az állam vállairól ily értelemben folyvást több terhet igyekszenek levenni lelkes és erre hivatott emberek. Nem azért teszik ezt, mintha ily sulyokból az állam vállain nem maradna még elég. Hanem, hogy egyfelől függetlenítsék is kulturális értékeik sorsát a kizárólagos állami beavatkozástól, amely könnyen lehet, hogy várat magára, amikor nem volna szabad késlekednie, könnyen lehet, hogy nincs pénze, amikor a pénznek kell beszélnie s az is lehet, hogy kellő fogékonyság és ismeret hiányában, téves irányban operál. Aki először sétál végig a Louvre káprázatot nyújtó termein, nem valószínű, hogy minden meglepetés nélkül fogja szemlélni azt a márványtáblát, amely a Louvre régi adakozóinak neveit sorolja fel. S ez az adakozás, amelyben XIII. Lajos korabeli márkik vagyonilag még el nem fonnyadt unokáival versenyeznek a polgári tőkék, a bankok és vállalatok emberei, ez a finom érdeklődés, amely nem tekint ellenszolgáltatásra: végigvonul a francia műveltség egész területén. Minden parcellának akadnak ily művelői, ligák, társaságok és barátok. A «latin nyelv tisztaságának» éppúgy, mint -ez ugyan máshova tartozik — a «repülőgép gyorsasági fokozásának», a «kosztüm történetének» ugyanúgy, mint a Louvre-nak, Parisnak, Versaillesnek. Hogy az aztán hova visz, hogy miféle kultúra az, amely nem az államtól vár mindent, hanem gerendáival az emberek szívébe fogódzik: ennek az elképzeléséhez nem kell különös fantázia. Eredményeikkel és eszközeikkel itt azonban most, sajnos, nem foglalkozhatunk. Egyrészt mert az ily társadalmi összefogások puszta nevének megemlítése is, jó néhány sor volna. Egyedül a «Les amis du Louvre» például, amely nemrég tizenötezer frankot küldött a Mona Lisa-t megtaláló olasz antikváriusnak: munkálkodásával egy terjedelmes előadói jelentés íveit vehetné igénybe. Hasonlóan fel kell menteni magunkat, hogy ismertetését adjuk ama egyesületnek, mely a «Les Amis du Louvre» berlini pen-dante-ja: fiatalabb ugyan, de már tizenkilenc éves. A Kaiser Friedrich Museums Verein-t gondoljuk, amelynek élén a császár áll, nemcsak a nevével, hanem tagokat gyűjtő és adományokat kieszközlő szerepben. S amely hogy milyen dolgokat helyezett a múzeum védőszárnyai alá: erről az egyesület beszámolóiban, éveken át W. Bode publikált fejtegetéseket.
E röviden idevetett képpel, természetesen az a célunk, hogy beleessünk abba a divatba, amelynek sznob jellege, hogy a külföldre való hivatkozásokból iparszerűen él. Összehasonlítást tenni szabad, sőt kell. Baj volna azonban Ítélkező véleményt mondani ama ezer és egy ok ismerete nélkül, amelyeknek következtében a magyar állam tehetős-sége nem lehet az, ami a fél világot gyarmatként biró Angliáé, amelyek miatt a műveltség, a fogékonyság nálunk, képzőművészetben nem az, ami a Lajosok iskolájába járt francia, köztársaságé. Viszont ez azért korántsem jelenti, hogy amint az élő művészet, illetve a művészek, ha másként nem, hát erőszakosan, a maguk expan-zivitásával növelik közönségüket s a közönség színvonalát ; a múlt igazán értékes darabjainak elherdálását tétlenül nézzük. Nem jelenti, hogy az egyesület számára, amely a herdálással szemben, nemzeti munka számba is menő teljesítményre vállalkozik: ne reklamáljuk a legtöbbet, ami a társadalomtól várható. Valóban, itt helyén van a külföldi példára történő hivatkozás. Helyén van hangsúlyozni azt a különbséget, amely a haladás és gazdagság fényében fürdő francia és a magyar viszonyok összehasonlításából áll elő s amelynek konklúziója, hogy amikor a művelt franciák régóta érzik szükségét annak, hogy művészeti és tudományos gyűjteményeiket társadalmi úton növeljék nagyra: akkor ez nálunk kétszeres kötelesség. Nem éppen azért, mintha az állam, a maga formához kötöttségével, nálunk nehezebben mozduló volna, ha egy művészeti tárgy megszerzése, valamely magyar ingó műemlék itthontartása adódik elő. Hanem: többek közt azért, mivelhogy az a budget, amit az állam múzeumokra és könyvtárakra fordít s «fordíthat», a francia budgethez úgy viszonylik, mint kis hajóhoz a dreadnought.
Jeleztük már, hogy a Muzeumbarátok Egyesületének működésében mi az irányvonal. Három állami organizálásra bízott intézményt akar fejleszteni: a Nemzeti, Szépművészeti és Iparművészeti Múzeumokat. Most még csak az volna hátra, hogy rámutassunk, kik azok, akikre számít és kell hogy számítson e cél követésében. A felelet könnyű. A dolog természetéből következik. Abból, hogy egy régi műalkotás sohasem jelentett akkora pénzbeli tőkét, mint éppen manapság, főleg azóta, hogy erre a térre is rávetette magát az üres múzeumait gőzerővel megtöltő Amerika. A reneszánsz pápák idején, egy-egy hercegnő nyakán szintén csillogott ugyan oly ékszer, ami vagyont ért s a római császárság szintén vert aranytömbökkel szerezte meg azokat a görög szobrokat, amelyeket nem rabolt el. Ma azonban antik bronzokért, reneszánsz képekért két világrész versenyez s e versenyben nem egy új eset révén láthattuk a yankee dollár mindent legyőző, szinte szédületes szerepét. A Muzeumbarátok Egyesülete tehát nem lehet el ama társadalmi osztály segítsége nélkül, amelynek gazdasági szituáltsága a legkedvezőbb. Sőt egyenest erre épít. Az arisztokráciára és plutokráciára. A mágnásokra, főpapokra, kereskedőkre és pénzintézetekre. A «Les amis du Louvre» demokratikusabb ugyan, ez már évi húsz frank fejében is taggá avat s van is ily tagja jó néhány ezer. Az egyesület szervezői azonban, bizonyára nem ok és tapasztalat nélkül, helyezkednek nálunk arra az álláspontra, amikor a más címeken amúgyis igénybe vett középosztály, a szerényebb polgárság megterhelését itt eleve kikapcsolják. Persze azért nem áll meg az, ami esetleg szociális nézőpontból hozható fel, hogy t. i. a Muzeumbarátok Egyesülete mágnások és bankárok dolga: számukra készült és reájuk tartozik. Mi tagadás: főként az ő dolguk, hogy az egyesület dús fává terebélyesedjék. De igazán ebből csak az áldozatkészség az övék s az az öröm, ami a nobilis gesztusok halk kisérő zenéje. Maga az eredmény: a mindenkit összekapcsoló magyar kultúráé.
DEMETER
