Tizenharmadik évfolyam, 1914    |   Második szám    |    p. 128-144.
 

 

KRÓNIKA

BATTHYÁNY GYULA GRÓF kilencvenkilenc képe és rajza került februárban bemutatóra az Ernst-múzeumban. Még azoknak is kellemes meglepetés volt ez a kiállítás, akik már másutt is láttak a szerzőtől mutatót abból a különleges világból, amely e kis képkeretek közé szorul. Batthyány Gyula gróf Vaszary Jánosnak volt tanítványa, de azután még sok más művészből is szívott magába okulást. Moreau, Beardsley, különféle nemzetiségű primitívek mintha szintén beleszóltak voltak művészete kialakulásába. Az eredmény nagyon érdekes, mert voltaképen mégis csak más, mint az előképek, mégis eredeti, sőt majdnem azt merném mondani, hogy az egyéni eredetiség bélyegén túl még bizonyos keleti vonások is szólnak hozzánk e képek előadásából. Mesemondás ez, sok arannyal, sok miniummal, sok ékkővel, e színekbe a lengő fátylak, guirlandok, gyöngyfűzérek, hullócsillagok zápora. írja bele vonalornamentikáját. Egy-egy fantasztikus szinielőadást pillantunk meg e képeken, oly kiadásban, mint ahogy azokat most a mi operánkban rendezi egy másik művészkezű arisztokrata. Emberkék és asszonykák, az élet lenge pillangói, fürge marionettjei szeszélyes együtteseket járnak itt soha nem látott ruhában, össze-vissza keverve az álmok véletlen játékaival. Igen dús fantázia alakította ezeket a formákat s örvendünk a perdülő, játszi előadásnak is, amely a szerző egyik sajátossága. Valóban nagy rutinnal veti elénk e vázlatos képeket, nem látszik beléjük elmélyedni, nem válik rabjukká, nem vállal velük közösséget: kívül áll rajtuk. Ez különbözteti meg néhai kollégáitól: a pergamenek minialo mestereitől, a primitív festőktől, akik áhítattal, szentséges pietással éltek oeuvrejükben. Batthyány gróf - - úgy véljük látni — az elmés és nagy képzeletü arrangeur kezével hinti ez-az álomvilágot vászonra: örül maga is, mosolyog maga is, de tudja, hogy nem vallás ez, hanem aranyfüst, karagőzjáték. Játék, amely finom, csiszolt elméknek való, hogy egy pillanatra az ezeregyéj szférájába emelkedjenek, ami oly kellemes balzsam a pókhálószínű hétköznapokban, a pudvásodó világ fantáziátlansága közepette. Lóversenyek, garden-partyk, utca- és bazárképek is vannak e sorozatban. Itt nem a regélő színeszkamotőr áll előttünk, hanem a festő, akt valamely élményét tolmácsolja. Ami a meseképek egyik ereje - - a fölényes rutin - - az e képeknek gyengéje. Viszont ezek más minőségekkel kárpótolnak minket. Batthyány gróf kitűnően tud tömegeket összefogni, egy pillantással áttekinteni s úgy előadni, hogy átérezzük azok mozgalmasságát. Ez valóban jóleső értéke az ilyfajta képeknek, amelyek azonban mégsem oly egyéniek, mégsem oly sajátosak, mint oeuvrejének előbb ismertetett része. Azt hisz-szük, hogy az az ő művészetének leginkább fejleszthető része. Van hozzá két olyan kvalitása, ami éppen ehhez való: költői fantáziája s erő e fantázia kormányozására.

 

BECK Ö. FÜLÖP ÚJ SZOBRAI. A piciny bronzcsecsebecsék mestere, Beck Fülöp, azzal lepte meg az amatőröket, hogy az Ernst-múzeum-ban februárban egy sor kőmunkát állított ki. A kísérlet mindenfelé rokonszenvet keltett, mert Beck egyike ama kevés szobrászunknak, akik sajátkezüleg dolgozzák meg a kőanyagot s e munkákat megrendelés és alkalom nélkül készítette, csak éppen hogy eleget tegyen a monumentalitást szomjazó kedvének. Az elismerés bőkezű volt, mert hisz nem egyhamar akad megint szobrászunk, aki hajlandó a vagyonát, a fáradságát, az idejét kőexperimentumokba temetni. Pár évvel ezelőtt Simay Imre csinált ilyesmit: lovasszobrot faragott kőből. Az ma egy Bajzautcai kertben látható. Mint Simay: Beck is a lehetőségig átstilizálta a formákat. És a hatás is éppen azon a ponton leggyengébb Becknél, amelyen Simaynál sem elégített ki. T. i. mindketten monumentális kőmunkát akartak adni anélkül, hogy elég nagy kő állott volna rendelkezésükre. Mindkettőjüknél a dimenziónak sokszorosan nagyobbnak kellene lennie, hogy minden plasztikai szándékuk érvényesüljön.

Mert például a Beck-féle Crucifixus valamivel nagyobb kiadásban már hatásosabb volna, a szent Sebestyén és a Női alak meg egyenest monstruózus kőtömeget kívánna meg, hogy motiválva legyenek az egyes tagok arányai s hogy a szertelen temérdekségű lábak legalább azáltal váljanak megokoltakká, hogy szinte egy hegy súlya nehezedik rájuk, amiért is inkább alépítmény, semmint orgánum gyanánt szerepelnek. A méret nagy szerepű a művészetben annyira, hogy aránytalanságok is arányosakká válhatnak a méretek megváltozásával. Nem áll az, hogy ami jó féléletnagyságban, ugyaz jó dupla életnagyságban is. Az egyszerű megnagyítás vagy kisebbítés mechanikai művelete nagyon sokat változtat egy munka művészi hatásán. Innen van, hogy a «nagyban elgondolt», de kicsinyben kifaragott kőszobrok korántsem keltik a nézőben azt a hatást, amit a szobrász bizonyos elméletekből kiindulva, várna.

Az elmélet pedig, amiből Beck minden látszat szerint kiindult, nem eshetik kifogás alá. Ő kőmunkát akarván adni, egyenest a kőből, a kőtömbből indult ki s azon volt, hogy az adott kőtömbből mentül kevesebbet nyiszáljon le s így mentül kevesebb kéz- és szerszámbeavatkozással hozza szobrát létre. Az ily egyszerűsítési célzat voltaképpen a legbonyolultabb és ezer veszedelmet rejt magában. Mert könnyen megesik, hogy az ember túlsókat enged a kőblokk-nak s akkor kevés lesz benne az élő élet, vagy túlsók koncessziót tesz az élő testnek s akkor elvész a kőtömb hatása. Eddig legsűrűbben az utóbbi veszedelem leselkedett a szobrászokra, ezután úgy látszik, inkább a másik eshetőség fenyegeti őket. Az t. i., hogy az ember egy kőtömb kedvéért erőszakkal torzít el egy organikus formát, amely ebben a túlhajtottságban éppen főjellemvonását, organikusságát veszítheti el.

Beck némelyik szobrán egy lábszár vagy comb két, három, sőt még többszörösen vastagabb, mint ahogy azt az átlagos emberi organizmuson megszoktuk. E vastagítás révén ki van töltve az az űr, amely ha megmarad, hatályon kívül helyezné a kődarab tömör tömbszerűségét. Kérdés azonban, hogy midőn így túltette magát a testrészek organikus előadásán, nyert-e valamit? Azt hisszük, a szobrász e fogás révén monumentalitást vélt elérhetni. De bizonyára csak vélt, mert annak átlagos értelmezés szerint egészen mások a sajátságai. Valaki ugyan azt mondhatná, hogy ez egészen egyéni monumentalitás, amely elég, ha egyetlenegy ember, a szerző, ebbéli igényének megfelel. De azt mondhatnék, akkor aligha vitte volna a többi ember elé, kiállításba.

A rengeteg húspazarlás, amelyre Beck e kősziklákat kényszerítette, mint említettük, azért nem hat monumentálisán elsősorban, mert a méret kicsiny. Az ilyen magukban álló alakokat nem természetszerűen, a környezet, a melléjük vetődött emberek mérőléptékével méri s akkor kisül kicsinységük. Nincs kisméretű monumentalitás, mint ahogy nincsenek magukban törpe óriások.

Erről a szobrász nem tehet, így is nagy áldozat volt tőle, hogy nemes becsvágyból ekkora s ily költséges munkát végzett. Egy ötvenszer ekkora kőtömegből bizony másként bontaná ki ezeket az alakokat.

Ronde-bosse-jainak e rendkívül kövér testein kívül vannak domborművei, amelyeknek előadási módja visszanyúlik az ősi keleti szobrászat világába: a két rétegben való faragás. Itt is, nagyon helyesen, arra vetette a fősúlyt, hogy mentül kevesebbet vegyen el a kőlapból. Kísérletnek ezek beváltak s a kezdett munka szépen lesz folytatható.

Legjobban sikerültek nézetünk szerint azok a kőfejek, amelyek természetes nagyságban vagy annál valamivel nagyobb méretben készültek, egy ilyen például a sütői márványból faragott magyar parasztasszony feje. Ez valamennyi munkája felett lapidáris, azaz kőszerű, kevés apparátussal készült s a kőtömb figyelembe vétele nem tett szükségessé torzításokat.

Mind e munkákat azonban messze felülmúlja a plakettgyüjtemény s egy kis bronz: a szittya nyilas. E plakettek elgondolás, kompozíció, művészi szesz dolgában valóban Európa bármely első mühelyében születhettek volna meg. Formaadásuk egyéni, nyelvük gördülékeny, szabad s ami leginkább jól esik nekünk: oly költemények, amelyek nem épültek fel előleges számításokon, teóriákon. Ezeknek a kis bronzoknak nagy mestere Beck.

Ama nagy köveket kísérletnek tekintjük, valóban művészi kísérletnek, keserves, nehéz munkának, amelynek, mint minden komoly munkának meg lesz majd a maga gyümölcse. Mert szerencsére, a művészetben még az «elhibázott cél», a «helytelen irány» is nagy értékű a következményeiben, ha komoly munkának a gyümölcse. Mert az elhibázott munka közben néha többet tanul az ember, mint egy egészséges irány következetes. továbbfejlesztésével. Beck a Szent-Sebestyénjével és a Női alakjával az elv kedvéért elment bizonyos irányban a non plus ultráig. Nyugodtan nézhetjük útját, mert tudjuk, hogy nem ez az, amelyen plasztikáját fejleszteni fogja, viszont tudjuk azt is, hogy temérdek értékes tapasztalatot hoz majd magával, ha onnan visszatér s hogy éppen ezek az értékes tapasztalatok teszik majd művészetét gazdagabbá.

 

AZ IFJÚ MŰVÉSZEK EGYESÜLETE ismét a nyilvánosság elé lépett, ezúttal a Nemzeti Szalonban, másfélszáz képpel és egy-két szoborral. A kiállítás a legnagyobb mértékben megérdemli a rokonszenvet. Hír, összeköttetés, név, protekció nélkül, pusztán talentumában bízva, áll szóba e kis had a közönséggel. Java munkáit adta mindegyik s van köztük, akinek ez kivételes módon, meglepőn sikerült, így mindjárt a most első ízben kiállító Uitz Bélának, aki egy nagy sor szénrajzot küldött, nagyobbara inkább festoies, semmint grafikai hatásuakat, de valamennyi által van itatva a talentum ritka szeszével. Ha a szénteknikának néhol jelentkező raffi-nementjeitől, véletleneitől eltekintünk, amelyek itt-ott észrevehetők, úgy e mélyen átérzett meggyőző erejű rajzokat a legkomolyabb munkák közé kell sorolnunk. A téma meghittje lehet e művésznek: legtöbbször anya a gyermekével a tárgy s e két alak egymáshoz való viszonya, egymást kiegészítő mozdulatmotivuma s együttesen egy adott tér kitöltésére való felhasználása nemcsak a legkomolyabb tanulmányról ad számot, hanem finom művészi tapintatról is. Igen markánsak szénnel rajzolt arcképei is.

A másik meglepetés Tichy Kálmán meseképsorozata. Aquarell-rajzok ezek, játékos kedvvel, ritka ízléssel előadva, oly kedvesen meseszerüek, hogy a külföld mesterei közt is nem egykönnyen találunk melléjük állítható dolgokat. Igen kevés eszközzel készült mindez: inkább a mesehang biztos eltalása kap meg minket, semmint valamely szorosan vett festői elem. Ezek a képek valóban megérdemelnék a színes sokszorosítást.

Ez a két művész nagyobb sorozattal szerepelt a február közepén megnyílt kiállításon: mellette több-kevesebb művet juttattak oda mások is.

Sokukon nagybányai, egyik-másikon kecskeméti hatások érződnek meg, persze a városnév alatt egy-egy ott korrigáló festőt értvén. A kiállítás művészi színvonalú volt s jobban meg volt zsűrizve, mint sok nagyobb tárlat.

 

A MŰVÉSZHÁZ évi nagy kiállítása februárban nyílt meg s részben az egyesület köré csoportosult festők munkáit tartalmazta, részben azokat, amelyeket az egyesület a Bécsben rendezendő magyar kiállításra gyűjtött össze. Ez utóbbi anyag nagyobbara jó ismerősünk, láttuk már más kiállításokon. Az új anyag karakterben is merőn különbözik amattól, mert erősen stilizált művészetet mutat, amelynek nem a festői hatás a tulajdonképeni célja, hanem inkább valamelyes egyéni interpretáció. A két csoportot összekötik Rippl-Rónai József képei, a szélső balszárny vezére gyanánt pedig Vaszary János tűnik föl, e kettő köré csoportosíthatók a művészház tipikus művészei: Berény, Bornemissza, Czigány (ezúttal murális hatású, nagy akttal, amely nyugodt hangulatú), Czobel Béla, Csont, a két Feiks, Gyenes Gitta, Kmetty János, Lehel Mária (nagyon figyelemreméltó aktokkal és arcképekkel, azt hisszük, még sok meglepetést várhatunk tőle), Márffy Ödön (egyebek közt egy színben jól hangolt kompozició-tervvel), Orbán Dezső (szép tájképpel), Tihanyi stb.

A legexponáltabb hadállású köztük Vaszary János, aki két tucat képpel és rajzzal s néhány kis gipsz-munkával mutatja be legújabb fölfogását.

Ez a fölfogás eltér attól, amit Budapesten eddig modern művészet címszóval mutattak. Egészen idegenszerű, új és ennélfogva érthető, hogy a nézők jó része nem ért vele egyet. Vaszary fokról-fokra alakította ilyenné művészetét s ha jól megfigyeljük némely aktját, továbbfejlesztését látjuk benne amaz aktoknak, amelyeket egykoron a művészház régi helyiségében, kollektív kiállítása alkalmával, mutatott be. Az akkori lenge, ruganyos vonal még egyszerűbb lett s már-már annyira sommás, hogy némely helyütt csaknem körzővel és léniával látszik előadottnak lenni. Csak látszik, mert azért — ellentétben a kubistákkal — itt nagyon is érezzük a kézírás zamatját. Valóban, alig képzelhetjük az aktnak ennél egyszerűbb interpretálását s bevalljuk, hogy az emberi testnek e kurta sztenogrammjai egészen szokatlan külsejük ellenére is nagyon lekötötték figyelmünket s azt minden látszólagos geometrikus ízük ellenére is a maguk nemében kiváló, igazán művészi érzéssel átitatott munkáknak tekintjük. Ám nem csodálkoznánk azon sem, ha akadnának, akikre e pár lengő vonalból álló rajzok éppen az ellenkező hatást gyakorolnák. Az bizonyos, hogy a rajz elve itt élére van állítva s izgatón libeg jobb- és balfelé és semmi csodálni való sem volna azon, ha kiki más véleményt formálna magának e művek értékéről. Előkészítő kartonrajzain is nagyon érdekesnek tartjuk a fekvő, guggoló vagy elhajló aktokat s ezt az érdeklődést itt-ott csak az csökkenti, hogy némelyikük kissé emlékeztetni látszik egyiptomi vésett aktokra. Azt azonban valószínűleg ennek a fölfogásnak ellenfelei is meg fogják engedni, hogy egy hát, egy oldal, egy comb vonalának hihetetlenül hirtelen és rugalmas duktusa csak oly mester kezemunkája lehet, aki bőven evett a tudás almájából.

Vaszary művészete valamelyes irányban van alakulófélben s e pillanatban alig sejthető, hogy hová fog érkezni. Nem eredmény még, inkább út. Még pedig a legérdekesebbek egyike. Nem mérnök senkinek sem ajánlani, hogy ilyesmire adja a fejét. Az csak olyan embernek való, aki végső elszántsággal lök el magától mindent, amit egy nagy lelkiismeretben leszámolás után fölöslegesnek tart és senkivel sem törődve, megy az ismeretlen felé. Ilyen nyaktörő séta nem volna bárkinek ajánlható.

 

SZENDE DEZSŐ privigyei rajztanár és festőművész mutatta be, ezúttal elsőizben, festményeit és rajzait, 68 darabot, a budapesti közönségnek a Könyves Kálmán művészeti szalonjában. A kritika rokonszenvesen fogadta a fiatal művészt s kiemelte szolid rajztudását, amely különösen ott artisztikus hatású, ahol vázlatokról van szó. Tájképei közt talán néhány felvidéki téli tája a legízesebb. Festési módja bátorságban semmi kívánni valót sem hagy hátra. Mindenesetre érdeklődéssel tekinthetünk további munkálkodása elé.

 

KITÜNTETÉSEK. A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet építészeti nagypályázatán, melynek tárgya a Balaton partján emelendő csarnok volt, 4 pályamű vett részt: «Vénus», «Lelle», «Turul» és «Boldogok szigete» jeligével. A bíráló-bizottság, mely Berczik Gyula, Csányi Károly, Kommer József, Lux Kálmán és Szende Andor építészekből állott, megállapította, hogy a kitűzött pályázatot egyik pályamű sem oldotta meg teljesen, de a «Vénus» jeligéjű tervnek kiválósága miatt az ezüstérmet és az utazási ösztöndíjat odaítélte. E tervnek a szerzője ifj. Gyenes Lajos építész. A jövő évi nagypályázat tárgyául glyptotéka tervét választották.

A szabadkai polgári fiúiskola tervpályázatán beadott pályatervek felett a bírálóbizottság a következőképpen döntött: az I. díjat Komor és Jakab budapesti építészek, a II. díjat Palinay és Herczeg budapesti építészek, a III. díjat pedig Nagy Sándor szabadkai építész tervének ítélte oda.

 

BRÜCK MIKSA KITÜNTETÉSE. Rég megérdemelt kitüntetés érte Brück Miksa festőművészt, a «Hazai művásárlók alkalmi egyesülete» titkárát, a király a Ferenc József-rend lovagkeresztjét adományozta neki. Ez a kitüntetés éppen nem konvencionális, mert olyan embert ért, aki nemes buzgalommal dolgozott művésztársai érdekében a nevezett egyesületben, több százezer koronát juttatott nekik negyedszázados munkálkodása alatt és okos diplomáciával tudta mindig hálátlan és terhes feladatát megoldani, úgy hogy exponált állása ellenére is általános népszerűségnek örvend ma is a művészek körében. -Brück Miksának e munkálkodását a nevezett egyesület keretében már kimerítően méltattuk e lapok hasábjain.

 

A MAGYAR GRAFIKUSOK EGYESÜLETE ezidei rendes közgyűlését februárban tartotta meg a képzőművészeti főiskola tanácstermében. A titkár és a pénztáros jelentése után a választásokra került a sor. Az egyesület eddigi elnökét, Rauscher Lajos műegyetemi tanárt, aki előrehaladott korára való hivatkozással az elnöki tisztről lemondott, egyhangúlag tiszteletbeli elnökké választották. A tisztikart a következőleg választották meg. Elnök: Olgyai Viktor, titkár: Zádor István, pénztáros: Conrad Gyula, ügyész: dr. Reich Milton, művészválasztmányi tagok: Lénárd Róbert, Raáb Ervin, dobai Székely Andor és Székely Árpád, a választmány műpártoló tagjai: Alpár Ignác és Rozgonyi Ödön.

 

CÉHBELIEK. E címmel Budapesten a magyar képzőművészeknek egy új köre keletkezett, amelynek célját legjobban tükrözi az a felhívás, amelyet a Céhbeliek alapítói a meghívandó művésztársaiknak küldöttek. Ebben a többi közt a következőkről van szó:

«Néhányan összeállottunk, olyanok, akik úgy éreztük, hogy a művészek viszonya egészen más is lehetne egymáshoz, mint amilyen az a jelenben — s a művészeknek és a művészetnek sokkal mélyebbrehatébb és mindent körülfogóbb lehetne a szerepük az életben és a társadalomban, mint amilyennek az a jelen viszonyok között mutatkozik. — Úgy gondoltuk tehát, talán kellene mégis próbálni valamit, egyelőre, kevesen, -minél kevesebben - de egyformán áthatva a föntebbiek igazságától - - s alakítani egy kis barátságos társaságot, melynek jelszava volna nem a harc, hanem: a munka.

Hármas lenne a mi feladatunk: Egymás közt ápolnók a művészetbe vetett hitet, komolyan megvitatva művészi kérdéseket, egymással közölve teknikai kutatásokat és eredményeket.

E célból egyszer-egyszer egyikünk-másikunk műtermében tartanok összejöveteleinket.

Másodszor a közönséggel úgy keresnők a nexust, hogy akár néha vendégeket hívnánk meg magunk közé, akár pedig felolvasásokat, vagy kisebb ünnepségeket rendeznénk.

Harmadszor pedig a művészpolitikát hivatalból űző faktorokat iparkodnánk informálni, nem pillanatnyi személyes vagy pártérdek szempontjából, hanem lehetőleg egy általános kulturér-dekü, művészeti szempontból.

S ezen a téren magunk is keresnénk magunknak feladatokat ; mert ezen a téren Magyarországon még nem történt semmi. Foglalkozni kellene például a művészek gazdasági helyzetének a rendezésével, azok jogi viszonyával. Keresni kellene azokat a tényezőket, kapcsolatokat, melyek által a művészpolitika céltudatosabb lehetne s az emberek újabb, fejlettebb igényei által újabb feladatokat teremthetne.

Magunk pedig, ha összetartozásunk érzésében megerősödtünk, s tudni kezdjük, hogy vagyunk, egy-egy komolyan előkészített kiállítás rendezé sével, vagy egy igazán művészi, tartalmas évkönyv kiadásával szerezhetnek meg majd a működésünkhöz annyira szükséges külső tekintélyt.

Ezek talán nagyhangzású szavak ; de nem akarnak azok lenni. Tehát nem pártot akarunk szervezni, s nem is keressük a hatalmat a hatalomért. Nem is sietünk! Csendes, kitartó munkánk becsületes gyümölcsére vágyunk!

Ily értelemben jöttünk össze a múltkor tizenketten, és határoztuk el még Önöket csatlakozásra felhívni.

Mivel pedig célunk nem a hatalom megszerzése, hanem a békés együttműködés, a fősúlyt nem a tagok számára, hanem azok megbízhatóságára akarjuk helyezni.»

A «Céhbeliek, Magyar Képzőművészek Köre» 1913 december 22-én csakugyan meg is alakult. Az alakuló ülésen elhatározták, hogy «ezentúl tagfelvétel évenkint csupán két ízben lesz, és pedig a nyári idő előtti utolsó összejövetelen és egy fél évvel későbben. Az időközben tagnak jelentkező művészek előjegyeztetnek. A tagfelvétel a héttagú előkészítő bizottság egyhangú javaslatára az összejövetelen jelenlévők kétharmadnyi elfogadó szavazatával történik.

A Céhbeliek minden hónap első és harmadik hétfőjén összejövetelt tartanak, amelyekre a tagok időről-időre meghivatnak.

A Céhbeliek első munkája egy nagyszabású kiállítás rendezése lesz.»

A január hó 16-án tartott összejövetelen pedig a következőket határozták: «A Céhbeliek első kiállítására a művek március hó 28-ig küldendők vagy szállítandók be a Nemzeti Szalonba (Budapest, V., Erzsébet-tér). A tárlat ünneplés megnyitása április 12-én, Húsvét vasárnapján történik. A bemutató kiállításon a Kör összes tagjai részt vesznek és azon csakis a «Céhbeliek» vehetnek részt. Első sorban olyan művek kiállítása ajánlatos, amelyek Budapesten még kiállítva nem voltak, de célszerű, hogy minden tag legalább 3 művel okvetlenül részt vegyen.

Az összejövetel a bemutató kiállítás szervezését, a kiállítási helyiségek installálását és a szükséges építkezések, tervezését a Moiret Ödön, Nagy Sándor és Szablya Ferencből álló bizottságra bízta.

A Céhbelieknek ezidőszerint a következő művészek a tagjai: Berán Lajos, Beck Ö. Fülöp, Déry Béla, Horvai János, Horváth Géza, Kőrösfői Kriesch Aladár, Kúnffy Lajos, László Fülöp Elek, Mendlik Oszkár, Moiret Ödön, Nagy Sándor, Nádler Róbert, Olgyay Ferenc, Paczka Ferenc, Pásztor János, Raáb Ervin, Sámuel Kornél, Szenes Fülöp, Szentgyörgyi István, Szablya Ferenc, Teles Ede, Tóth István, Ujváry Ignác, Zemplényi Tivadar.

Az előkészítő bizottság meghívja még tagokul és erre a kiállításra a következőket: Batthyány Gyula gróf, Glatz Oszkár, Hornyay Ödön.

 

MÜNCHENI LEVÉL. (A Glaspalast után, Kunstsalonok.) A farsang nyomta rá bélyegét a mostani idény művészeti életére. Az utóbbi időben úgy látszik, nem is igen dolgoztak komolyan az emberek, hacsak nem lehet munkának számítani a farsangi mulatságok artisztikus rendezéseit, mert ezeket itt művészemberek tartják kezükben, s meglepő az a nagy munka, amit a stíl-szerűség teljes keresztülvitele végett ilyenkor kifejtenek. Nagyon jó kiállítások sorozata sem nyilt meg ; a nagy mükereskedések is nagyobbrészt csak a már mütörténeti nagyságok munkáit hirdették eladásra. De előkészületben vannak kellő számban. Sőt a magyarság is kezd tért hódítani, eddig egyelőre még csak két kiállítás jelzésével. Amint művészeti körökben beszélik, már teljesen befejezett dolog, hogy a Kéve májusban Braklnál fogja kiállítását rendezni, amely helyiség egyike a legelőkelőbbeknek. Egy másik új és kitűnő helyiségben (1912 óta nem is egy új Kunst-salon nyilott meg) Pentelei-Molnár fog kollektive szerepelni, miután a Galerié Caspari a Glaspalastban elért nagy sikere után meghívásával tisztelte meg. Igen, a Glaspalastbeli sikerét az Uborkás üvegek-kel nem tudják elfelejteni itt az emberek. Általában véve, a magyarok szerepléséről nagyon kedvezően nyilatkoztak és nyilatkoznak, habár sem kitűnő termeket nem kaptak, sem - amint megjegyezték - egy szál grafikai művet nem hoztak magukkal. Hogy valami frappáns sikert, mint pl. Rómában, nem is értek el, annak is megvan a maga oka. Tudniillik olyasmit is kihoztak, ami épp úgy lehet francia, mint német piktura, szóval, a nemzeti karaktert nem domborították ki teljesen, pedig erre egy külföldön rendezett kiállításnál mindig elsősorban kell tekintettel lenni. A magyar lapok az érmeket és díjakat meglehetős részletesen regisztrálták, csak még Fritz von Ostini kritikájából jegyzem ide, hogy: «örömet érez az ember a csodálatosan frissen ható termekben, hogy itt az érmeknek egy nagy száma az igazán méltókra esett». Ennél többet és jobbat igazán senkisem mondhatna.

*

A Kunstvereinben hetenként változnak a kiállítások. Néha akár elsőrangú emberek kollekciói is szerepelnek egészen nivótlan műkedvelő munkák mellett. Mindazonáltal egy fórum, ahol többé-kevésbé szóhoz juthatnak tehetséges fiatalok is, habár igen gyakran megtörténik, hogy a legjobb dolgokat a legrosszabb falra akasztják, mint például a legutóbbi kiállításon is, ahol Edward Cucuel három érdekes felfogású női portraitját (mind a szabad világításba állítva) így akasztották. Még a már beérkezett Carl Küstner nagyobbrészt becsületesen megfestett vízpartos tájképkollekciójáról emlékezhetem meg.

A Galerie Caspariban Pablo Picassonak és Ludwig v. Hoffmannak a kollekcióit láthattuk.

Az előbbi nem az utolsó időben festett dolgaival szerepel, inkább impresszionisztikus felfogásuak, s valamennyiből önkéntelenül kiüt a spanyol mester egykor megszerzett tudása, akár csak számító keresettség, akár belső átélések vezették az új formanyelvhez. Különösen egy ifjút ábrázoló képén a fej és kéz mesteri rajza érdekelt minket. Ludwig v. Hoffmannról - - dacára hogy neve széles körben elismert - - nem túlságosan sok jót mondhatok. Hol Marrées, hol Stuck, Hodler, vagy a preraffaeliták jutnak eszünkbe, annyira változtatja a kifejezésmódját Egy régebbi munkája két életnagyságú női akttal vízparton, színben is, rajzban is szimpátiku-sabb az újabbaknál. Érdekesek vízben rohanó mezítelen lovasai, amely felfogásban véletlenül erősen rokon Kernstok hasontárgyú képével. Az állandó kiállítási részben jóformán mindenki szerepel, aki már mütörténeti nagyság. Különösen feltűnő egy elsőrangú és ritka Marées ; Monticelli csodásán ragyogó színeivel ; Courbet Alvó nője ; Feuerbachnak a nagy kompozícióitól merőben különböző, de annál frissebb tájképe és egy úgy témájánál, mint modoránál fogva egészen Munkácsyra emlékeztető Uhde-kép.

Hans Goltz Neue Kunst nevű, inkább grafikai kiállításokra alkalmas szalonjában a Die Sonder-baren-csoport állított ki. Ezek a legmodernebb irányok felé kacsintgató rajzolók gyakran az abszolút művészi felfogást is elérik, sőt egész becsületes munkát is produkálnak egynémelyik lapjukban. Otto A. Lehmann, Rolf Winkler, Roux, Uzarsky, Edwin Scharff az erősségek Gondovin mellett, akinek akvarelljei ugyan kissé túlzottak és keresettek, de színes krétával rajzolt táncosnői elsőrangú rajztudást, mozgás, forma és színérzéket árulnak el. A kiállítás többi anyagát szintén a műkereskedelem tárgyai teszik ki, ahol természetesen leginkább képviselve vannak Brangwyn és az itt egyik legnépszerűbb grafikus: Pennel. Kerámia, iparművészeti tárgyak és néhány szobormű egészítik ki a kiállítást, őszinte örömet keltve egy igen sok finomsággal megmintázott női akt Bernhard Hoetgertől. Érdekes, hogy most már itt is kialakultak bizonyos körök egyes művészeti szalonok körül a saját külön kiállítóikkal, mű-vásárlóikkal, illetve csak látogató publikumukkal. De ezt talán helyesnek is tartjuk, mert majdnem képtelenség a nap-nap mellett megnyíló kiállítások tömegét kellően ellenőrizni, főleg annak, akinek egyéb dolga is akad.

SOMOGYI MIKLÓS

1914 március 31-én lejár a brassói gör. kel. román felsőkereskedelmi iskola igazgatósága által hirdetett tervpályázat az építendő brassói gör. kel. román felsőkereskedelmi iskola terveinek elkészítésére. Az épület beosztása, a helyrajz és a feltételek, valamint mindennemű felvilágosítás az intézet igazgatóságánál (Brassó, templomsor 5.) kaphatók. I. díj 1500 K, II. díj 900 K, III. díj 600 K.

1914 ápr. 1. lejár a bolgár közmunkaügyi minisztérium által királyi palota tervezésére kiírt pályázat. Díjak: I. 10.000 fr., II. 7000 fr., III. 4500 fr., IV. 2500 fr. Megvételi díjak összege 4000 fr.

1914 ápr. 1. lejár a bolgár közmunkaügyi minisztérium törvénykezési palota tervezésére kiírt pályázata. Díjak: I. 4000 fr., II. 2500 fr., III. 1000 fr. Megvételi díjak összege: 1500 K.

1914 május 20-án lejár a váci Vásártér szabályozására hirdetett pályázat. Vác város tanácsa a Vásártér és ezzel kapcsolatos területeknek szabályozási és felosztási terveinek beszerzése céljából tervpályázatot hirdet. A pályaművek jeligés levéllel ellátva Vác város polgármesteri hivatalához nyújtandók be.

1914 június 30-án lejár a lidói villák tervpályázata. A veneziai szálloda-társaság a Lidón, Venezia mellett építendő villákra tervpályázatot írt ki. A 3 legjobb pályamű 12.000, 8000, illetve 5000 urával fog díjaztatni. Bővebb felvilágosítás «Compagnie Italienne des Grand Hotels in Venezia» címen szerezhető.

1914 szept. 1. lejár a Boros Béni szoborpályázata. Első díj a megbízás, II. díj 1500, III. díj 1000 K. Bővebb felvilágosítást a Műcsarnok titkári hivatala ad.

1914 szept. 30. lejár az Erzsébet-emlékmű pályázata. Pályadíjak összege 60.000 K, melyből a legalkalmasabb pályaművek 300 K-tól 6000 K-ig emelkedő díjakkal jutalmaztatnak.

AZ ERNST-MUZEUM KIÁLLÍTÁSÁBÓL ÁLLÓ FÉRFI BECK Ö. FÜLÖP KŐ-MŰVE
AZ ERNST-MUZEUM KIÁLLÍTÁSÁBÓL
ÁLLÓ FÉRFI
BECK Ö. FÜLÖP KŐ-MŰVE

AZ ERNST-MÚZEUM KIÁLLÍTÁSÁBÓL KURUC FEJ BECK Ö. FÜLÖP KŐ-MŰVE
AZ ERNST-MÚZEUM KIÁLLÍTÁSÁBÓL
KURUC FEJ
BECK Ö. FÜLÖP KŐ-MŰVE

A KÖNYVES KÁLMÁN KIÁLLÍTÁSÁBÓL TANULMÁNY SZENDE DEZSŐ RAJZA
A KÖNYVES KÁLMÁN KIÁLLÍTÁSÁBÓL
TANULMÁNY
SZENDE DEZSŐ RAJZA

A MŰVÉSZHÁZ KIÁLLÍTÁSÁBÓL ERKÉLYEN VASZARY JÁNOS FESTMÉNYE
A MŰVÉSZHÁZ KIÁLLÍTÁSÁBÓL
ERKÉLYEN
VASZARY JÁNOS FESTMÉNYE

AZ ERNST-MÚZEUM KIÁLLÍTÁSÁBÓL MAGYAR PARASZTASSZONY BECK Ö. FÜLÖP KŐ-MŰVE
AZ ERNST-MÚZEUM KIÁLLÍTÁSÁBÓL
MAGYAR PARASZTASSZONY
BECK Ö. FÜLÖP KŐ-MŰVE

A MŰVÉSZHÁZ KIÁLLÍTÁSÁBÓL KOMPOZÍCIÓ VASZARY JÁNOS FESTMÉNYE
A MŰVÉSZHÁZ KIÁLLÍTÁSÁBÓL
KOMPOZÍCIÓ
VASZARY JÁNOS FESTMÉNYE

SZÉLESTÓI FATEMPLOM SZÁNTÓ GERGELY RAJZA
SZÉLESTÓI FATEMPLOM
SZÁNTÓ GERGELY RAJZA

A MAROS-SZENT-IMREI TEMPLOM CSÁNYI KÁROLY RAJZA
A MAROS-SZENT-IMREI TEMPLOM
CSÁNYI KÁROLY RAJZA

PATAK PRAVOTINSZKY LAJOS RÉZKARCA
PATAK
PRAVOTINSZKY LAJOS RÉZKARCA

KUTYA-TANULMÁNYOK BÜTTNER HELÉN RAJZA
KUTYA-TANULMÁNYOK
BÜTTNER HELÉN RAJZA

ZSANDÁROK RIPPL-RÓNAI JÓZSEF RAJZA
ZSANDÁROK
RIPPL-RÓNAI JÓZSEF RAJZA

TÁJKÉP-TANULMÁNY PONGRÁCZ KÁROLY FESTMÉNYE
TÁJKÉP-TANULMÁNY
PONGRÁCZ KÁROLY FESTMÉNYE

TANULMÁNY STROBENTZ FRIGYES FESTMÉNYE
TANULMÁNY
STROBENTZ FRIGYES FESTMÉNYE

BOSZNAY ISTVÁN VÁZLATKÖNYVÉBŐL
BOSZNAY ISTVÁN VÁZLATKÖNYVÉBŐL

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003