ÉPÍTÉSZEK A MŰCSARNOKBAN
Magyaroszág, de különösen Budapest jogos büszkeséggel hivatkozhatik arra, hogy a magyar képzőművészeti közízlés minden megnyilvánulásában megüti a nyugati államok kulturmértékét. Hogy ma a magyar szobrászat, de főképen a festészet ily színvonalon áll, az nem csak annak köszönhető, hogy nemzetközi viszonylatban is kitűnő szobrászaink és festőink vannak, hanem, mert művészi közízlésünk is ezzel párhuzamosan fejlett. Ez a fejlődés természetes cserefolyamat eredménye. A közízlés mindig a rendszer, a nevelés következménye. A mai magyar közízlést pedig ép úgy ránevelték a festészetre és a szobrászatra, mint az utóbbi esztendőkben kezdik az iparművészetre. A nevelés az iskolákban kezdődik és évtizedek óta rendszeres kiállításokon folytatódik. A közízlés pedig, fejlődve, visszaadta a kölcsönt a művészi rendszernek: gazdaságilag, erkölcsileg és esztétikailag olyan mértékben kezdte támogatni a nevezett művészeti ágazatokat, hogy azok oly terebélyessé nőhettek, amit észre kellett venni túl a magyar határokon is.
Csodálatos, de az építészettel nem így történt. Hiába állított a magyar építőművészet Feszltői, Polláktól és Ybl-től, Schulekig és Lechnerig igazán európai mestereket csatasorba ; hiába épültek a Vigadó, a Nemzeti Múzeum, az Opera, a Halászbástya, az Iparművészeti Múzeum: a magyar építőművészetnek Magyarországon ma sincs publicitása. Magyarországon ma sincs építészeti közízlés. Nincs, mert elfelejtették, vagy elmulasztották nevelni, mert sem az iskolában nem tanították rá, sem kiállításokkal nem igyekeztek legalább a meglévő ízlést közízléssé fejleszteni. A cserefolyamat azért természetesen itt is megvan s ha ma a magyar építőművészeiben sok az anomália, annak ez a közizléshiány az oka. Pedig ha kulturális és nemzetgazdasági szempontból fontos a festészet és szobrászat fejlesztése, mily sokszorosan fontosabb az építészetnek művészi irányú kialakítása. A művészet kulturközpontjainak fővonz-ereje mindig az építészet még a leglaikusabb laikus előtt is.
Igaz, hogy oly gigászok, mint Tiziano, Veronese, Tintoretto, Verrocchio láthatók Veneziában, a vonzó, az elbűvölő mégis a Márkus tér, a Templom, a Campanile, a Dogepalota, a Canale Grande márványpalotái ; Rómára gondolva képzetünkben a Péter templom, a Pantheon, a Forum, a Capitolium bukkannak föl, Parist boulevardjai, egyenes palotasorai, az utak végén látható építészeti monumentumai teszik impozánssá, ragyogóvá.
Az építészetnek ily ellenállhatatlan erővel megnyilvánuló nevelő, gyönyörködtető hatását látva elengedhetetlen szükségesség az építészeti közízlés fejlesztése. A kiállítás alkalmas mód erre s a céltudatos kiállítások sorozatán fölnevelkedett közönség ízlését majd kiviszi az életbe is és saját fejlett művészi követelményeinek kontrolja alá helyezi az utcát, melynek szépsége őt gyönyörködteti, ízléstelensége őt bántja elkerülhetetlenül.
Ebből a szempontból a Magyar Építőművészek Szövetsége joggal vindikálhatja magának az úttörő érdemét. Az a kiállítás, melyet a Műcsarnok idei tavaszi tárlatán bemutat, nemcsak azért fontos, mert építészetet és pedig jó és modern építészetet mutat annak a közönségnek, mely a művészet minden egyéb ágában már helytállott a maga ízléséért, hanem mert ezzel a kiállításával, amely már nem is az első, — rendszerré fejlesztette azt a törekvést, mely a közönséget az építőművészetre is megtanítsa. Abban a kis kollekcióban, melyet a Magyar Építőművészek Szövetsége a Műcsarnok XV. termében felhalmozott, — kivonatosan és mintapéldányokban, — együtt találhatja a közönség jórészt mindazt, ami a mai építőművészetet érdekli. Iskolától a színházig, sírbolttól a templomig, villától az árúházig, kórháztól a könyvtárig, interieurtől a csendőriskoláig és a bankpalotától egészen a városrendezésig konstrukcióban, stílusban, az új építési anyagokhoz és anyagokkal való alkalmazkodásában, minden darab más építőművészeti törekvést reprezentál.
Itt az architektónikus széljegyzetek, a rajzón intim atelier beszéde, s a papirosra vetett építészeti elgondolások között látni csak igazán, hogy a téglát téglára hordás, a vakolat és gipsz halmozás még nem építészet, ötemeletes és kupolás ház legfeljebb rossz ház, de nem művészet. Itt, ahol nem tévesztenek meg a méretek és követni kell a vonalak művészi logikáját, s a formák argumentumait, itt a néző maga is építeni kezd mint ahogyan festeni is akkor kezdett el, amikor a rajzok és színvázlatok megértése megnyitotta előtte a befejezett képhez, szoborhoz vezető utat. Ez a kiállítás ha szerényen és kis keretben is. de rendszerrel és öntudatosan nézni és látni tanítja a közönséget és ezért bizhatik mindenki a jövőjében, bizhatik abban, hogy egyszer — talán sok esztendő múlva, — hasonló, esetleg nagyobb arányú építészeti kiállítások után, mégis csak lesz közönsége a magyar építőművészetnek és a magyar közönségnek rnégis csak lesz építőművészete. Ez a kis kiállítás okos és szép folytatása annak a cserefolyamatnak, mely a magyar képzőművészet másik két ágát már európai színvonalra emelte.
RELLE PÁL
