«VALÓSÁGOS» ÉS «NEM VALÓSÁGOS» ÉRZÉSEK
A következökben a mindennapos élet esztétikájához akarok néhány adatot szolgáltatni. Továbbá egy olyan közönséges jelenséget akarok leírni, amely igen messze kiható esztétikai következtetésekre ad alkalmat.
Ha színházban nézünk egy darabot, könyvben olvasunk egy történetet, vagy akár egy társaságban hallgatunk meg egy pletykát: sokszor megesik, hogy más emberek örömével, fájdalmával, sorsával együttérzünk. Magunk is szerelmesek vagyunk, gyászolunk, vagy más efajta érzésünk van. És mégis joggal mondhatjuk, hogy ilyenkor a szerelmünk, gyászunk stb. egészen más valami, mintha igazán mi vagyunk szerelmesek, mi gyászolunk, nem pedig csak mások érzéseit érezzük át. Ebből a szempontból mondhatjuk (legalább is szokták mondani), hogy az egyik esetben valóságos érzéseink vannak, míg a másik esetben, noha tényleg ilyenkor is vannak érzések, még pedig olyan érzések, amelyeket szintén szerelemnek, gyásznak stb. nevezünk, ez mégsem valóságos szerelem, valóságos gyász stb., ezek nem valóságos érzések.1
Miben különböznek már most az ilyen ál-érzések a valóságos érzésektől? Először is az érzések tartalmában: milyen más dolog egy könyv olvasásakor átélni azt, hogy valakinek a testvére vagy a szülője méghal és milyen más ugyanez az életben, önmagunkon, valósággal. Még akkor is milyen más az érzés, ha egy szubjektív lírai verset olvasva, úgy van beállítva a dolog, hogy csakugyan engemet ért a szerencsétlenség. Az érzések tartalma közötti különbséget analizálni általában igen kényes dolog: az egyik ember ebben talál valami eltérést, a másik abban. Mégis azt hiszem, hogy a következőket mindenkinek el kell ismernie:
A nem valóságos érzésekben mindenekelőtt bizonyos tartózkodást érzünk, azt érezzük, hogy nem érdemes nagyon echauffálnunk magunkat, nem nagyon érdemes egy nem valóságos érzést érezni. Ez a kevésbevevése a dolgoknak adja meg talán legtipikusabban a róluk való érzés nem valóságos jellegét. De másfelől tudjuk, hogy gyakran színházban, olvasás közben igenis mégis echauffáljuk magunkat, intenziven élünk át. A gyásznak az árnyékai még feketébbek", a szerelem színei és szavai még virágosabbak a színházban, mint a valóságban. Csakhogy ez a gyászosabb gyász is kevésbbé fáj, ez a szerelmesebb szerelem is kevésbbé boldogít, mint a valóság. A nem valóságos érzésben tehát intenzivebben tudjuk átélni az érzésnek azt a tartalmát, hogy gyász, szerelem, ilyen és ilyen tárgyú érzés, ellenben a valóságban intenzivebb az «értékelés» eleme: a jónak vagy rossznak az érzése, a tárgy puszta átélésén kívül az arról való érzés, hogy mikép illeszkedik bele ez a tár életünk folyásába. A szerelem a valóságban vérmesebb, a gyász szívettépőbb, az igazi csóknál inkább gondolunk arra, hogy most boldogok vagyunk, az igazi halálnál inkább jut eszünkbe, hogy most nincs anyánk2: de épen ezért szükségszerűleg a csók és a halál képei, ha csak egy árnyalattal is, elhomályosultak bennünk. Míg pl. a színházban átéljük egy haláleset minden kicsi részletét - az arc sápadtságát, csontjait, gyenge vonaglását és halotti maszkká merevedését -addig a valóságban alig látjuk, hogy valaki hogyan hal meg, annyira túlnyomó a halálhoz- fűződő félelem, undor vagy fájdalom. A szerelem írója ezer szóval beszél: leírja az ajkak piros színét, egymásfelé való mozgását, a szem fellobbanását stb. s nem egyszer hozzáteszi, hogy mindehhez még a fák is susognak. A valóságban «minden összefolyik szemeink előtt», egy érzésáradatban «elveszítjük a fejünket». Az ilyen «érzésáradat» azonban másfelől nyilván érzéshiány: bizonyos dolgokat a nagy gyönyörűségtől és az ezzel összefüggő intenzív cselekvési ingertől nem érzünk, épen ezért nem veszszük észre őket.
A nem valóságos érzésben legtöbbször hiányzik minden motorikus inger, minden inger a reakcióra, a cselekvésre, holott a valóságos érzésekben ez az inger csaknem mindig igen erős és nem egyszer erősebb, mint az észrevevés. A reakció, a cselekvés, legalább is egészen más a valóságos érzésekre, mint az álérzésekre. A színházban nem borulunk a holttestre, de még csak keresztet sem vetünk, föltéve, hogy minimális iskolázottságunk van és nem vagyunk anekdotaszerű vidéki atyafiak, akik épen csakugyan valóságosnak vélik a színházat, akikre tehát a szinház nem mint színház hat. Nem lehet azt mondani, hogy a színházban is úgy reagálnánk a dolgokra, mint az életben, ha a nézők jelenléte nem feszélyezne. Sőt épen az a jellemző, hogy a színházban a sok ember dacára sem fokozódik a fájdalom, ennek dacára sem áll be a cselekvésreakció, míg az igazi fájdalom igenis annál nagyobb és annál inkább visz cselekvésre, minél többen látják. Minden egyes részvétlátogató csak jobban fölkorbácsolja lelki viharunkat és önuralmunknak annál nagyobb próbát kell kiállnia, minél többek előtt kell uralkodnunk magunkon. A színházban sokkal közömbösebbek számunkra a körülöttünk ülők, az életben sokkal rokonabbak vagyunk a velünk érzőkkel és sokkal különállóbbaknak érezzük magunkat az idegenektől. Nem a közönség okozza tehát, hogy nincsenek valóságos reakcióink akkor, amikor nincsenek valóságos érzéseink.
Feltűnő a különbség a reakciók időbeli hatályában is. Akárhogy meg vagyunk hatva a színházban és akármilyen tartós is az esztétikai hatás: a legmegrázóbb dráma után is rögtön teljes nyugalommal tudunk cigányzene mellett vacsorázni. Bizonyára nem szentimentálizmus, ha azt állítjuk, hogy a valóságban ez nincsen egészen így.
Miután bevezettük a valóságos és nem valóságos érzések fogalmát és láttuk legfőbb különbségeiket, most még vessük föl azt a kérdést, hogy mikor támadnak nem valóságos érzéseink.
Már eddig is szó volt két esetről. Az egyik, mikor másoknak az érzéseit érezzük át és tudjuk, hogy tulajdonképen nem minket illet a dolog. A másik, mikor saját magunk vagyunk érdekelve, de csak látszólagosan, mert például a lírai versben csak beleképzeljük magunkat egy szituációba, jövőnkre azonban nem lesz kihatással ez a nem valóságos, nyomtalanul ismét elenyésző világ. Sőt jelenünket is csak hasonlóan, de nem teljesen ugyanúgy érinti a képzelődés, mint a realitás. Amikor tudjuk, hogy a szinház csak komédia, a regény csak könyv, a papir-maséerdő csak játék és mese, akkor legtöbbször érezzük is a különbséget. A nem valóságos világ, bár bizonyos szempontból nagyon intenzív érzéseket kelthet bennünk, ebben az esetben már anyagánál és színhelyénél fogva annyira kizár minden nagyobb vagy állandóbb befolyást életünk alakulására, hogy ebből a szempontból semmikép sem érdemes vele foglalkozni, nem vesszük komolyan.
És így van ez többé-kevésbbé akkor is, ha a világ nem ilyen kézzelfoghatóan nem valóságos, hanem csak valószínűtlen, homályos, kétes, látszatszerü. így ha valaki egy idealizált, romantikus, misztikus világot állít elénk, amelyben minden jobb vagy rosszabb, mint ahogy eddig tudtuk, amelyben tehát épen ezért egészen nem hihetünk (bár néha kellemes volna hinni): akkor is mindjárt hajlandók vagyunk az ilyen világot nem valóságosnak átélni és arra nem valóságosan reagálni. Ha az első hó a fehér színt teszi uralkodóvá az utcákon, ha a távolság rózsaszínbe és lilába felhőzi a hegyeket, ha bárhol a világ mesébe illőnek, elvarázsoltnak, csodálatosnak, exotikusnak tetszik: előáll bennünk az az állapot, hogy praktikus szempontból nem kívánunk ilyen világgal intenziven foglalkozni, bár másfelől a hatás intenzív, vagyis előáll a nem valóságos érzés állapota.
További eset, amikor nem valóságos érzéseink vannak az, hogy életünk fenmaradására nem fontos dolgokat élünk át. Mennyivel valóságosabb például az érzésünk, mikor egy sürgős ügyünkre gondolunk, mint mikor egy idegen világrészben történt földrengés hírét halljuk. Az utóbbi mintha csak egy újságban közölt mese volna. Csillogást, piperét, cicomát, amelyre a német oly kitűnően mondja, hogy fölösleges,
hiú és épen ezért csak látszat («Eitler Schein»), hasonló érzésekkel élünk át, mint gyermekkori tündérregéket. Színek, hangok, formák, amelyek önmagukban kevéssé fontosak életünkre, különösen alkalmasak nem valóságos érzések keltésére. A művészet egész területén már ezért is nem valóságos érzésekkei találkozunk. Ha kijövünk egy hangversenyteremből, ahol két óra hosszat zenét hallgattunk, egészen világosan olyasféle érzésünk van, mintha álomból ébrednénk, mintha visszaadnék magunkat a valóságos életnek. A legjellemzőbb különben, hogy ugyanazt a dolgot egyszer valóságosan, máskor pedig nem valóságosan éljük át aszerint, amint azt éljük át benne inkább, ami életünk fenmaradására fontos, vagy azt, ami nem fontos. Például vérző ujjúnkat nem valóságosan éljük át, ha csak a vörös vércsöppet látjuk a fehér alapon (a színeket és nem a veszélyes sebet), a meggyulladt függönyt nem valóságosan éljük át, ha csak a tűznyelvecskék táncán csodálkozunk az első percben és nem ébredünk annak a teljes tudatára, hogy «tűz van!» stb.
Az elmondottak szerint már most megállapíthatjuk, hogy nem valóságos érzéseink támadnak 1. ha tudjuk, hogy nem rólunk van szó, 2. ha rólunk van ugyan szó, de azt hisszük, hogy a világ nem valóságos vagy legalább valószínűtlen, 3. ha a valóságos világot életünk fenmaradására nem fontos oldalairól nézzük. Az l—3. pontok alatti tudás, vélekedés, illetve nézésmód azok az önbeállítási esetek, melyek mellett - - az eddigiek szerint - úgynevezett nem valóságos érzések jönnek létre.3
«Nem valóságos» érzések helyett azonban most már használhatunk megfelelőbb kifejezést. Világos ugyanis, hogy a nem valóságos érzések ép úgy valósággal meglevő érzések, mint a valóságosak, csak egyszerűen más érzések. Hogy nem valóságosnak nevezzük őket, az csak onnét van, mert a praktikus élet szempontjából nincs jelentőségük, már pedig a gyakorlati haszon életünkben olyan elsőrendű és fontos, hogy azt, ami ebből a szempontból nem releváns, hajlandók vagyunk haszontalanságnak, játéknak, ebben az értelemben nem valóságosnak tekinteni. A nem valóságos érzés tehát egyszerűen praktikus jelentőség nélküli, vagy csak csekély praktikus jelentőséggel bíró érzés.
Az esztétikai átélésben a praktikus élet szempontjai a közfelfogás szerint4 nem játszanak szerepet. Ily módon érthetővé válik az a feltűnő jelenség, hogy az összes nem valóságos érzések nyilván közeli rokonságban állnak az esztétikai érzéstipussal. Csak végig kell tekintenünk rajtuk: színház, könyv, fantázia, játék, legenda stb. stb. (l. föntebb) tipikusan esztétikai természetűek. Bizonyos, hogy csak azért, mert másokról, vagy nem valóságos dolgokról, illetve nem fontos dolgokról van szó, még nem okvetlenül áll be esztétikai hatás. Ép így kétségtelen, hogy lehetnek esztétikai érzéseink a saját magunk valóságos és fontos világáról is, hiszen az esztétikai érzés nem fűződik kizárólagosan bizonyos tárgyakhoz. Annyit azonban az elmondottakból bátran következtetni lehet, hogy a nem valóságos érzések mint praktikus jelentőség nélküli érzések, kiválóan alkalmasak esztétikai átélésre, hiszen egyenesen mint esztétikai érzéseket szoktuk kijátszani őket a valóságos élet száraz célszerűségével szemben. Másfelől régi szabály az, hogy a valóságot annál inkább éljük át esztétikailag, minél inkább egy nem valóságos, magasabb régióba emeltük föl, a valóság annál szebb, minél inkább önmagának az «égi mása». Kézenfekvő tehát a következtetés, hogy az esztétikai átélés maga is egy nem valóságos átélés, az esztétikai átélés feltételeinek beállítása a negyedik önbeállítási módja nem valóságos érzések létrehozásának. Amíg azonban a többi nem valóságos, nem komoly, játékos átélés könnyelműbbé, erőfeszítés-nélküliebbé, kevésbbé intenzívvé teszi az életet, addig az a nem való-zágos átélés, amely esztétikai, nem valóságossága "dacára is igen intenzív és amint egy nem valóságos átélés intenzív, azonnal esztétikaivá is válik.
Épen csak az esztétikai átélés nem valóságos természete magyarázhatja meg az ilyen átélés nagy intenzitását: a valóságban, vagyis a praktikus szempontok érvényesülése mellett, nem vagyunk hajlandók a szépség élvezésének nagy erőfecsé-relésére. És csak így érthető, hogy a fájdalom is lehet szép, a szenvedésnek is lehet esztétikai értéke. Az esztétikailag átélt fájdalom és szenvedés épen nem valóságos fájdalom és szenvedés: a színházban csak azért tudjuk a gyászt olyan intenziven, esztétikailag átélni, mert csak másokról van szó és az egész nem valóság. Ahhoz, hogy "igazán" föladjuk önzésünket és résztvevők legyünk, először meg kell győződnünk róla, hogy - semmi sem fog történni igazán.
SCHILLER OTTÓ
1 L. Moritz Geiger: Scheinprobleme in der Aesthe-tik. Előadás a berlini nemzetközi esztétikai kongresszuson 1913 október.
2 A fontos itt az, hogy az asszociáció olyan képekhez vezet (anyai szeretet hiánya stb.), amelyek a halálnak csak következményei, de egyébként vele nem azonos tartalmúak.
3 Az, hogy egyesek tudatlanságból, könnyelműségből, beteges exaltáltságból, a gazdag ember természetes álláspontjából stb, más dolgokat tekintenek nem valóságosaknak és nem fontosaknak, mint mások, osztályozásunkon, magától értetődőleg nem változtat.
4 L. erre vonatkozólag az 1. nemzetközi észtétikai kongresszus egész anyagát.
