I. MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ BR.
II. ZÁDOR ISTVÁN A FRONTON
III. VADÁSZ MIKLÓS
IV. VASZARY JÁNOS HÁBORÚS RAJZAI
V. BATÓ JÓZSEF
VI. HERMAN LIPÓT

I. MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ BR.

Katona volt minden őse, a zordon Stiboridák, a régi Báthoryak, a lendvai Bánffyak, a Révayak, Jakusitsok, Pongrátzok, Nádasdyak, Eszterházyak,. Szirmayak, Tarczayak, a Horváth-Stanchichok — a magyar szabadságharc első vértanúja, a párduckacagányos gárdista, akit Haynau akasztatott Pozsonyban, az ő nagybátyja volt, apjának testvére, Mednyánszky László és Mednyánszky Cézár az a pap, aki nagy ezüst keresztjével verte főbe a muszkát, Bem ágyúit védelmezve.

Mihelyt mozgósítottunk, a mi művész Mednyánszkynkban is nekipezsdűlt kardforgató őseinek vére s jelentkezett katonának. Menni akart ő is! Azt felelték neki, hogy köszönik szépen, de ilyen öreg legényt a csatatéren nem használhatnak. Az öreg legény — mert bizony fehér már a mi nagy művészünk szakálla, - - az öreg legény jóságosán mosolygott, de szándékától nem tágított ; ha katonának nem kell, fogadják hát be őt harctéri tudósítónak: legalább rajzolni, fösteni engedjék meg néki a magyar dicsőséget!... Ebben is akadékoskodtak és azt vetették, hogy ott sem bírná a fáradalmakat már az ilyen öreg úr!... Ő azonban, szüntelen azzal a jóságos mosolygással, nem tágított s a vége az lett, hogy Tisza István - - mert ilyen erőszakos ember Tisza István - - rátelefonozott a háboruskodókra:

— Mednyánszkyt tessék odaereszteni a csatatérre!

Így jutott el - mint a Budapesti Hírlap harctéri rajzolója, - - Mednyánszky László báró az északi harctérre.

Egy csomó papiros, egy marok ceruza, pasztell-kréta, néhány vízfesték és ecset, az ő elmaradhatatlan esernyője, egy ütött-kopott lóden-köpönyeg, kipróbált, viharedzett szalmakalapja, s hogy teljes legyen a hadi felszerelés, egy rozsdás revolver is lógott az oldalán - - és elment, a csatába.

Ott sült ki azután, hogy micsoda fiatal ember az öreg Mednyánszky.

Olvastuk róla, — szeretettel írták, hiszen összes társait elbűvölte igénytelen jóságával, önfeláldozásra kész udvariasságával a hadisajtószálláson, - - hogy senki a fáradalmakat, a gyaloglást, a kényelmetlenségeket, a nélkülözést jobban nem bírja, mint ő. Gyalog, kocsin, autón száguldozik egyik csatatérről a másikra s már repülőgépen is rajzolt. Olvastuk: «egykét vonással lekapja a csatateret, egész ezredek élnek s mozognak papirosán ; a tisztek ismerik és megbecsülik az elhanyagolt külsejű öreg művészt, de az őrsök bizony gyakran megállítják, kémnek nézik, elszedik rajzait. A jóságosán mosolygó kedves öreg báró ilyenkor is csak mosolyog s várja türelmesen, amíg kiderül, hogy ő kicsoda. Ha egy szép színt lát, vagy egy piszkos, régi, szép templomnak a falát, vagy egy őszi színes ágat, árkot vagy hegyoldalt: Mednyánszky izgatott lesz, nem akar tovább menni. Valamelyik galíciai faluban látott egy öreg templomot - - ő ott maradt, hogy azt lefesse! Festékje nem volt, csinált tehát magának föstéket. Valami öreg láda fenekéről kapart le valami feketeséget, vízbe áztatott egy kék szoknyát, hogy kék színhez jusson, szerzett a patikából valami vörös gyógyszert, és a világ legszebb akvarelljét föstötte meg ezzel a készséggel a gyönyörű öreg templomról.»

Így írtak róla — és ez Mednyánszky.

Nézzük csak, mint művész, micsoda trénnel, milyen ütegekkel vonult ő a harctérre?

Mednyánszky pályája eddig is teli van szubjektív kalandokkal, merő váratlan fordulat és meglepetés még azoknak is, akik elejétől figyelték fejlődését. Eleinte vad, rendszertelen keresés, lázas kapkodás az ő művészi indulása. Lelkesen dolgozik, tanul s alig, hogy termelni kezd: már egyéniség, de minduntalan más és más egyéniség. Természetesen. Magát kritizálja meg az ilyen ember a legirgalmatlanabbul: untalan megismétlődik a keresés, a kapkodás ezer s ezer kétségeskedés között, hogy ismét valami látszólagos megállapodás és valamicskével több, apránkint mind több tisztulás mutatkozzék. Mednyánszkynak szerencsésen módja került, hogy ifijonti tévedésein keresztül vergődve, bizonyos nyugodtabb, tárgyilagosabb látásig küzdhesse föl magát. Megtörtént. Látjuk s csodáljuk ma az ő világos, tiszta, kékegü, ezüstös képeit, s azok általánosan és nagyon tetszenek. És az sem árt nekik, hogy általánosan tetszenek. És gyönyörködik bennük a közepesebb műveltségű szemlélő is. Egyre egyszerűbb s csak annál tartalmasabb és gazdagabb valamennyi képe. A mindennapi természetet értékeli ő legjobban.

Túlozunk, de úgy találjuk: Mednyánszky közel jutott az ismert legtökéletesebb művészet, az antik görög képfaragók fölfogásához s fejlődésének fokozataiban is lelünk azzal némi hasonlatosságot. A görög antik is a küzdelem ábrázolásával kezdődik s csak apránkint jutnak föl ahhoz az olympusi nyugalomhoz, mely ábrázolt alakjaikról sugárzik. És ez volt a görög művészet teljessége, minden művészetek teljessége. Sem az előző, sem az ezt követő korok művészei meg nem oldották problémáikat eny-nyire, hogy úgy mondjuk, maradék nélkül, meg nem oldották ilyen teljesen: mindig maradt alkotásaikban a vállalt művészi problémából valamelyes megoldatlan rész, ami - esetenkint s néha - - az alkotás érdekességét tetézte ugyan, de amit hol vázlatosságba, hol elnagyolásba, de mégis csak efféle poétikus, művészileg megengedett ámításba burkoltak. Azonban, mégis csak hiányosság bíz ez, olyan hiányosság, amilyenre a görög nagy művészet rá nem szorult. Náluk nemcsak az alak van világosan és határozottan utolsó porcikájáig megoldva, de az alak térbehozatala is törvényszerű ; ott nincsenek valószínűtlen támpontok, bizonyos állások megokolására - - az alak maga mindig abszolút valószínűség szerint áll, támaszkodik, vagy mozog... A ködből, a misztikus sejtetések-ből, a költőies befejezetlenségekből szabadult Mednyánszky legújabb tájképein jelentkezett a természet ilyen abszolút valószínűség szerint, ilyen teljes megoldottságban és ilyen típusosan.

Egyes művész ember fejlődésének fokozatai kicsiben hasonlítanak az egész emberi művészet fejlődéséhez, törvényei is ugyanazok. Tisztán szubjektív fölfogásból fokozatosan emelkedik a tárgyilagosságba. Kezdet: a vallásos miszticizmus, illetve előbb a sejtelmeskedés, majd a tisztultabb vallás, utóbb — a bensőséges hit megfogyatkozásával - ismét miszticizmus. A primitiv ember merő titokzatos talánytól érzi magát körülvéve s bizonyos gyermekes félelem nyilvánul benne az ismeretlen erőkkel szemben: ekkor faragja a torz bálványképeket, majd következnek a xoánák, amiket Dedálosz tanít meg járni és mozogni, s amikből végül a Parthenon mennydörgető Zeusa, majd a méloszi szépség Vénusza fejlődik... Következik a korszak, amikor ember már csak embertől fél ; itt a küzdés, már a harc ember és ember között: a szigorúbban vett históriai művészet korszaka ez, minden emberi hódolat a cselekvést illeti. A társadalmak fejlődése és biztonságosabb elhelyezkedésük révén, következik, enyhítve ezen: a romantika ; a harcbainduló páncélos lovag szíve hölgyének virágját tűzi sisakja mellé, -szóhoz jut a szerelem poézise... De még mindig inkább csak az ember érdekli az embert; időbe telik, míg környezetét tárgyilagosan észre tudja venni s abba is elhelyezi saját lelki éle-menyeit, a maga poézisét... Ekkor lép apránként előtérbe az, ami eddig csupán járulék volt, csak háttér volt: maga a természet, mint tájkép. Persze, mindez nincsen ilyen.szigorúan határolva. Eleintén maga a tájkép is misztikus (Rembrandt), majd heroikus (Salvatore Rosa), utóbb romantikus (Claude Lorrain, Poussin). Inkább romantikusok még a fontainebleauiak is, de már ott érezzük Courbet, Bastien-Lepage érkezését ; végül a modern, kivált a francia írók fedezik föl a piktor számára is a normális, a mindennapi élet szépségét, ezt az örökkévalót. A napot kereső angol Turner, a bájos francia Corot, a még kissé romantikus Th. Rousseau és az olimpusi nyugalmú Milet alapvetői az új korszaknak, bennük tiszteljük a nagy föl-szabadítókat. Képeik szemlélésénél erezünk valami olyasmit, mint amit olyankor erezünk, amikor egy betegszoba ablakát kinyitjuk. Ezen az ablakon világosság, napsugár, fény özönlött a művészetbe... A minden irányban lehetségesét és valószínűt kereső modern művészet festőit Corot és Milet vezették ; különösen, meglepően érdekes, de egyszersmind természetes is, hiszen a fejlődés folyamatának stációi szüntelen megismétlődnek: a legmodernebb irányzat ismét csak a valószínűtlenben, megint a félhomályban botorkál...

A 60-as évek művészei alapozták meg mi-nálunk is azt, amit talán már modern magyar művészetnek nevezhetünk ; Munkácsy és Zichy voltak az úttörők, akik a régi kaptafás történelmi festészet helyébe, erősen realisztikus előadással, a magyar temperamentumnak sokkal megfelelőbb romantikus irányt honosították meg, arra határozottan nemzeti fölfogás bélyegét nyomva. Sejtelmes miszticizmus és duzzadóan, egészségesen lüktető életérzék vegyültek e rendkívül vonzó művészetbe. A kor befolyása alatt azonban nálunk is jelentkezett a tárgyilagos látás (Szinyei-Merse Pál volt az első objektiv nálunk) s már a 80-as években a tájkép nálunk is dominálni kezdett. Eleinte még inkább a romantikus tájkép. Majd következtek a homályos, a sejtelmesen ködös hangulatok is, -nálunk lassan virradt. A francia befolyás azonban mégis csak érvényesült apránként: egysze-rübbnél-egyszerübb nyilvánulásaiban, mégis csak a mindennapi, a normális világításban megjelenő természetet kezdték ábrázolni művészeink is. Ezt a korszakot élte és küzdötte végig -küzködve önmagával, viaskodva az áldatlan viszonyokkal, - Mednyánszky is, míg végre följutott oda, ahol ma már vezető mester: a teljes világosságba, a modern tájkép klasszikusan tökéletes festéséhez. Ebben segíti őt teljesen kiforrott zamatjának teljességébe érett művészi készsége, bámulatosán sokoldalú műveltsége, és dús, közvetetlenül szerzett élettapasz-taltsága, nagy szivén át ragyogó intelligenciája mellett már-már alkonyra hajló kora is.

Mednyánszky azt a szinte tisztább második ifjúságot tudta meglelni az öregedés küszöbén, mely csak a kiválasztott legérdemesebbek jutalma lehet egy munkában, lelki és szellemi, jellembéli erőfeszítésekben végigküzdött élet délutánján, amikor nekünk, hétköznapibb lelkeknek már csak alkonyodik s árnyak vetődnek előttünk mindenre, amit látunk.

Nem fél többé a világosságtól. Ereje is teljes még, tudása is tökéletes már ahhoz, hogy tisztán merjen nézni és egészen merjen meglátni mindent. Olyan kész művész ő már: természetesnek meri találni, hogy amit lerajzol és fest, azt egészen nappal, istenadta teljes napvilágításnál nézze meg s úgy mutassa be. A valóságot ábrázolva, abban a valóságban tudja meglátni és nekünk is megmutatni a múlhatatlan poézist: a természet, az igazság szépségét. Ebben segíti őt alkonyrahajló életkora is. Az öregedő ember nem fél többé az igazságtól - mondjuk: nincs mit remélnie többé, nincs is tehát többé mitől tartania. Elfogódottság nélkül, s ha lelkiereje is eléggé edzett, szomorúság nélkül tudja már, hogy minden a félhomályban fogamzott, hogy derengésben minden kezdet s a világosság már csak a vég, ami után nyomban ott következik reánk a sötétség.. A további kialakulásokhoz azonban elengedhetetlenül szükséges ez a világosság. Szenvedéseink, küzdelmeink, fáradozásaink jutalmát talán egy elkövetkezendő új inkarnáció rejtegeti számunkra...

Emlékezzünk csak a mi gyönyörűen öregedő nagy művészünk valamelyik képére a tavaly látottak közül!... Mintha egy csöndes, igen mély tóba tekintenénk, valamely tengerszembe, fönt, a hegyek között. Például, tavaly, a Műcsarnokban láttuk a Hóolvadást.

Kora tavaszi nap?... Hol?... A valóságban sehol, mert egészen bizonyos, hogy művészünk ezt a tavaszodó napot a természetben így együtt, egy helyen soha nem látta és mégis mindenütt, mert annyira igaz, annyira a természet maga az a kép. Szín kevés. Szürke februárius. Zöldekre még korai az idő. De ahol még zöld nincsen, ott nem igen hatnak, nem igen érvényesülnek a barnák sem, mert egyes színek csak komplementerjeik révén érvényesülhetnek, így szinte ezüstös fehér az egész kép, csak az a világosszürke levegő dominál mely a tavaszi égen s földön elterül. Különösebb tárgya nincsen a képnek, különösebb tendencia a megfestésében szintén nincsen, — semmi különös, semmi feltűnőbb jellemvonása nincs ennek az alkotásnak, s mégis, éppen ez az, ami annyira tetszik rajta, ami annyira lebilincselő és ami olyan teljességesen megérteti. Éppen ezért idéz emlékezetünkbe mindenféle tájat és igen sok februáriust. Ami így sem helyhez, sem időhöz kötve nincsen, az mindenüvé odaülik: ez maga a típusos hóolvadás.

Így dolgozott mostanában, így látott a harctéren is Mednyánszky... De tartsunk csak sorrendet, eljutunk majd a harctérre is véle!

Igen sok februáriust, sok különböző vidéken, a legkülönfélébb hangulatokban kellett látnia annak, aki ezt a tárgyilagos, mondhatnók sommás típusát föstötte meg ilyen poétikusan a a februári hóolvadásnak! És hogy azt valaki így megfösthesse, hogy valaki ilyen negativo-pozitív eredménnyel szolgálhasson: annak mindenesetre a legkülönfélébb irányzatokat és művészeti iskolákat kellett elébb megismernie s megtanulnia a lehető legalaposabban. Med-nyánszkynak a romantika bitümjétől a «tiszta vászonra prima-festés» hitvallásáig, kissé hinnie kellett és áldoznia sorra minden művészi hitvallásban. És ő hitt is, odaadással ; áldozott a maga sanyargatásáig, mint képeinek eddigi gazdag sorozata mutatja.

Hatalmas, nagy munka volt! És eközben a művész elmúlt hatvan esztendős...

Keverjünk össze minden színt s az együtt, az a fehér ; úgy az öregedő ember lelkében, mint tarkóján... Így lettek s itt vannak az ezüstösen fehér Mednyánszky-képek.

A biblia a nyolcvan éves kort nevezi heroikus kornak: akit addig el nem emésztett az élet, azt már némileg respektálja, - vannak tehát dolgok talán, amiket a nagy kor kiváltságai közé sorozhatunk. Húsz évet a mai ember bízvást elalkudhat a bibliai nyolcvan esztendőkből — s Mednyánszky László elmúlt hatvan éves.

A nagy életkor kiváltságai közé sorozhatjuk a letisztult emlékezést, amikor hely, dátum, név, már mind elmerültek rég az elmúlásban, de viszont a legmélyebben fogant érzelmek tisztán, bántó vonatkozások nélkül ébrednek föl az emberi élet alkonyán. És ezek az emlékek, éppen mivel így megtisztultak, sokkal intenzivebbek lehetnek, mint volt maga az a benyomás, amelyben fogantattak. Emlékezünk például valamely régi kirándulásunkra: késett a vonat, nyomott a cipő, a vaj avas volt, äz idő is borongott, - - de közben egy napsütötte havas csúcs, egy-egy formásán gomolygó felhő mégis megtetszett... Hazaérkeztünk meghűlve, elrontott gyomorral. - - a havas csúcs, a szép felhő nem is jutott akkor eszünkbe... meggyötört bennünket a nátha. Azután, multak az esztendők s hogy elfeledtük a náthát! A napsütésben ragyogó havast azonban, a szép felhőt nem feledtük... Ma már nincs is olyan! — sóhajt az öreg ember... Mjkor történt? Kikkel voltunk együtt? Hogy is hívták csak a vezetőt?... Mi gondunk arra ma már!...

Ilyen napsütötte havasok ragyognak, ilyen olimpusi felhők gomolyognak Mednyánszky tavalyi képein.

Szolgálják őt hűségesen már megszolgált és kiérdemelt életkorának egyéb kiváltságai is.

Hokusai, a japán Holbein vallotta volt, amikor közel járt a száz esztendőhöz, hogy kezdi megérteni a hal gerincszervezetét, és azzal biztatta magát, ha még tanulhat ötven esztendeig, le tudja majd rajzolni pikkelyesen is a halat - és ha azután jut még vagy ötven esztendeje: úszni is fog rajzain a hal... Mednyánszky is ilyenformán végzi az öregedést.

És hozzájut apránkint egyéb kiérdemelt kiváltságokhoz is. Amikor az öregedő emberben a szereplési hajlandóság, a ténykedés! vágy egészen lecsittult, amikor minden emberi törekvés a maga illő szerény méretére csökkent szeme előtt, amikor a jövő sem alkalmatlankodik néki vágyaival többé: kezdődik - ha ép az ember, — egy neme a tisztább látásnak, a szeretettel megértő és megbocsátó ítélésnek, a szép ilyen legigazibb élvezésének. Ekkor, csak ekkor lehet valóban szó a l'art pour l'art-ról, mert csak ekkor föst a művész magamagának, mások értékelése ekkor már nem érinti többé, azzal nern is törődik. Hatvan esztendőt kell érjen az ép ember, hogy ismét ifjú tudjon lenni!

Mint a fiatal növendék művész, aki megyén a szabadba, természetet akvarellezni... Nem gondol eladásra, nem jut eszébe kritika, házbér, télikabát, semmi efféle művészetgyilkoló alkalmatlansága az életnek: harsadó frisseséggel, fiatal szomjuhozással élvezi künt a természetet, boldog és örül, önmagát feledve, annak, hogy ő abban a természetben él, úgy tud ennek örülni, mint ahogy az öregedő ember örvend künt az örök természetben annak, hogy ő még él... Föst a fiú, de estére már talán azt is elhagyta az erdőben, amit festett, talán festékeit is elvesztette boldog bolyongása közben: éppen mint ma, a hatvanon már túljáró Mednyánszky László. Igen, mint már tavaly megállapítottuk, Mednyánszky a heroikus kort éli, és aratja teljes diadalát. Mert az igazán diadalmas csatanyeréshez elengedhetetlen: az ifjúság lelkesedése, a férfi ereje - - s az öregség bölcsesége.

így ment el Mednyánszky szeptember első hetében az északi harctérre, a sajtóhadiszállással.

Mednyánszky, mint ember - ha ugyan művész és ember különválasztható — s mint gondolkozó, izgatóan érdekes, különös, eredeti, de csöppet sem probléma. Ott van ő művészetében teljesen s művészete révén is nyitjára találhatnánk, mint embernek. Legendák keringenek róla, de senki olyan különöset, olyan meséset ki nem találhat, hogy a valóság annál még mesésebb ne lenne.

Mesés az ő egyszerűsége, s az a legmesésebb, hogy milyen teljesen harmóniában van ő, mint ember! Igen, mert ember akar s ember tud lenni az emberi fogalom legnemesebb, szinte apostoli értelmében. Meg tud érteni, így meg is tud bocsátani, tehát szeretni tud mindent. Ő igazán lehajlik a földre az úton mászó bogárhoz és félreteszi az út sáncába, nehogy valaki rálépjen. Igénytelensége határtalan, s éppen ezen a réven a legszabadabb ember. Hihetetlenül nem köti, nem nyűgözi semmi, még művészete sem, amelynek pedig teljesen átadta magát ; hiszen alkotásaihoz egy csöppet sem ragaszkodik, a megföstött, a befejezett kép nem érdekli őt többé s azt legszívesebben odaadja valakinek, akin segíthet vele, mintha kenyeret szelne annak, akinek nincsen, abból, amiből néki van.

A tulajdon fogalmát egészen sajátságosán magyarázza: tapintatlanságnak tekinti...

Beszélgettünk erről gyakran. Mint a felsőmagyarországi mágnások, ő.is több nyelvet használ beszélgetés közben, franciával s némettel keveri, így mondotta egy alkalommal, amikor a vagyonról, a birtoklásról volt szó, hogy őt alapjában véve feszélyezi, ha néki valamije van, amije másnak nincsen.

«C'est une grande indiscrétion d'avoir quel-quechose qu'un autre n'a pas... Mint amikor table d'hôtenal valaki teliszedi tányérját a tálból, nem törődve az utána következőkkel...»

Elgondolom, hát még azt micsoda tapintatlanságnak tekinti, hogy őt most így dicsérjék!...

De hogy valaki ilyen lehessen, ahhoz elengedhetetlenül szükséges, hogy olyan tudjon lenni, mint ő ; évenkint elajándékoz szegény sínylődő embereknek egy-egy kis vagyont, néki magának pedig negyven-ötven krajcár egy napra elegendő. Egy csésze kávé, délben túró vagy sajt egy karaj kenyérkével, meg a lakás, ahol ha ágy van, hát az is jó, de ha nincsen, az sem baj. - Egyszer, fiatalabb koromban - - beszélte, - itt, a nyugati pályaudvar közelében volt a műtermem, a lakásom meg Budán. Siettem egy képpel s rámesteledett. Gondoltam, minek menjek át Budára, hiszen reggel korán úgyis vissza kell jönnöm: fejem alá tettem a kabátomat s elnyúltam a padlón (tudni kell, hogy Mednyánszky műtermeiben a festőállványon s néhány ládán kívül semmiféle egyéb bútor nem szokott lenni, az ő műterme rendesen egy-egy jóvilágítású üres szoba). Másnap reggel fájt egy kicsit a vállam, meg a derekam, de néhány nap multán megszoktam a dolgot. Azóta gyakran hasznát vettem ennek a tudománynak.»

Ilyen sommásan berendezett műterme és lakása van egy városban több is, Pesten, Budán, Bécsben, Parisban, jó barátainál, egyszerű szegény embereknél, akik szüntelen várják, mikor jön haza a báró ; kastélyai is vannak, ahová nem igen jár, ahová sohasem megy, - - de az övé a gyönyörű, a festői várrom ott Beczkón s alatta az elhagyott nagy park. Bizonyosan az az ő legkedvesebb birtoka...

Külsejével nem törődik, gombok iránt semmi érzéke, az alsó inget felhúzza bizony ő a felső ingre, de ebben senki különködést ne keressen: ő csak fázik, vagy melege van, eszerint betakaródzik vagy kitakarja testét, s nagyon elcsodálkozik ha valaki szíveskedve figyelmezteti: «Kérem, kifordítva tetszett fölvenni a köpönyeget!» Hiszen olyan mindegy és milyen különös, hogy az emberek ilyesmivel törődnek!

A déli tengerparton történt meg vele, hogy hosszas bódorgásai közben zsebéből a pénz teljesen kifogyott. Nem baj, — beállott a kikötőben zsákot hordani, estére megkereste a sajtra s kenyérkére valót, és sürgönyre is tellett, hogy pénzt kérhessen.

Így folytathatnék ezt, száz meg száz ilyen kedves, színes apróság jut eszünkbe a báróról.

És eszünkbe jut, mint is feledhetnek amig élünk: ezelőtt tizennyolc évvel, Parisban, hogy virrasztott ő egy kétségbeesett anyával s egy elkeseredett apával ott, egy halállal viaskodó másfél esztendős gyermek bölcsője mellett két éjszaka és egy nap... Az orvosok kimondták arra a vergődő kis féregre, hogy megél, ha még negyvennyolc óráig éietben tudják tartani - oxigént a tüdejébe szüntelen, sós szérumot az ereibe, a szervezetet kell működésben tartani!... És két éjszaka s egy napig, percnyi pihenés nélkül, ott volt a bölcső mellett, tolta el onnan a halált, s amikor a szülők már zokogni sem tudtak, ő még gügyögni, fütyürészni, altatódalt tudott dúdolni a gyermeknek, amikor oxigént fújt a tüdejébe, azt dalolta néki, hogy gyerünk sétálni az erdőbe - Mednyánszky.

Igen! Tolsztoj vallása az övé.... Egy jó cselekedet fölér egy tucat remekművel, s a remekműben is az a becses, hogy az jócsele-kedet.

És hány ilyen bölcső mellett ült ő az életben, hány csepp könnyet törölt ő le, míg olyan ezüstös fehérek lettek a képei, és olyan ezüstös fehér lett a szakálla!

Bízvást megírhatjuk róla mindezt, mert igazán, de egészen bizonyos, hogy ezt ő soha elolvasni nem fogja. Elég, ha nevét látja egy cikk fölött, hogy mintha idegen holmi kisértené, riadtan tegye félre. Hiszen ez is olyan tapintatlanság, olyan indiscrétion: dicséretet fogadni el, amiben más nem részesül!...

Múltkoriban, amikor Mednyánszky nevét tűzte ki a Budapesti Hírlap december tizenharmadiki vasárnapi számába, vezető helyen Rákosi Jenő lobogónak, - - örömmel mutattuk néki a lapot. Olvastad?

- Nem merem elolvasni! — s mosolyogva vallotta, hogy úgy érzi magát, mint a «nagy Teréz kofferje».

- Miféle Teréz-é?!

- A Humbert asszonyság-é... Majd kinyitják a sokat emlegetett Wertheim-szekrényt, s akkor látják, hogy nincs benne semmi.

És sietett el Pestről, vissza a harctérre.

Elment szeptember elején, s október végén levelet kaptunk tőle, valahonnan a galíciai határról.

Ez a levél is híven jellemzi őt.

«Édes Buli! Nagy köszönettel vettem ma este leveledet, valóságos csoda, hogy soraid idetaláltak. Mi ismét távol bolyongunk a presse-quartiertől... A rajzok nagy tömegben készülnek, kissé lassan megy a dolog, mert nagyobb csoportokban járunk, s egy a természet előtt készítendő rajzra alig jut 10 — 12 perc. Ez idő alatt minden lényegeset belé lehet ugyan a vázlatba, hozni, de ez a sokszorosításra még sem alkalmas. Más papirosra kell a dolgot, kissé rendesebben, némi kiegészítésekkel átrajzolni. Ezen művelethez egy kis világosság és néhány napi nyugalom kell, ami csak nagyon szórványosan akadt eddigi vándorlásaim közben. Most van egy világos szobám, ha néhány napig innen ki nem zavarnak, sok rajz és akvarell készülhet el. Amint a presssquartierhez visszatérünk, elküldhetem valami módon. Fokozatosan mind szebbet és érdekesebbet látok.

Eleinte a nagy szekértáborok voltak és beláthatatlan hosszúságú szekér- és társzekér-oszlopok. Azután később, esténkint távoli ágyu-dörgés és most végre, maga az ütközet és pedig a modern ütközet pokoli zenéjével, amely fülsiketítő, kábító és mégis harmonikus.

Egy szerencsés véletlennek köszönhetjük, hogy egészen benne lehettünk és egy cserjés domb tetejéről élvezhettük az egész nagyszerű látványt... Szakadatlanul dörögtek a nehéz ütegek, gépfegyverek és sortüzek. A mi ágyúink lövegei szakadatlanul sivítottak a magasban fejünk fölött és az átelleni dombokon robbantak föl, megszámlálhatatlan kis füstgomolyokat képezve... Távolabb gyalogságunk támadott domboldalakat... Estefelé láttunk sok haldoklót és sebesültet. Két épp előbb kiszenvedstt tisztnek elvittük friss leveleit és feladtuk a postára,.. Azután következett két kém felakasztása. Este lett, de az ágyúzás nem gyöngült, még vagy húsz élő katona bízott ránk levelet továbbítás céljából. Csak nehezen határozhattuk el magunkat, ezen véres akció színhelye elhagyására. Hipnotikus erővel tartott fogva az óriási tusa, úgy vonzott, mint az örvény. De szép volna, ha így végződhetne nékem ez az egész mindenség, minden nagy és kis fájdalmával, bajával... Kézcsókomat a molykirályné őnagyságának, ölel igaz híved az Öreg Kutya.» *

Az északi harctérről a hadisajtószállást levezényelték a déli harctérre, akkor betekintett hozzánk a művész (lovaglónadrág, lábszárvédő - és az elmaradhatatlan esernyő), beszélt igen sok érdekes és nagyon tanulságos dolgot, s azután, s azután, ment le ő is, délre.

Megint nem hallottunk róla egy darabig.

December negyedikén levelet hoz egy öreg néni — Budáról. «II. kerület, V.......-utca No. 8., 4, emelet. lift, N.......t...................-nál. — Édes Buli! Nyolc nap óta dolgozom 7 1/2 reggeltől éjfélig, néha 2-ig éjjel. Nemsokára kész leszek, naponta 5, 6, néha több készül. Gyere, nézd meg az egészet, nem találkozol senkivel. Nagy világos szoba, bútor nélkül, félóra alatt megnézünk mindent. Sok rajz nagyban van csinálva, egy méteres vásznakra. Az a reprodukcióra nézve a legjobb, mert akárhogy lesz kisebbítve, mégis nagyot mutat. Van több színes kép is. Néhány nap múlva, gondolom, elég is lesz együtt. Én egy kissé megrontottam magamat és alig merem a szobát elhagyni. Közösen megállapítjuk, hogy mit közlünk és mi marad esetleg későbbre. Azért nem jövök, mert legyen az este, reggel, nappal vagy éjjel, ez mindenesetre két-három illusztrációval kevesebb lenne, mert most igazán gőzerővel dolgozom, írd meg, mikor jösz!

Kocsin vagy autón, a V.......-utca 8. alá, liften föl a negyedik emeletre, a házmesterné megmutatja a.......é ajtaját,»

Szóval, nyolc nap óta itt van a mi harctéri rajzolónk, elbújt ott Budán, dolgozik s csak most ad hírt magáról, amikor már van mit mutatnia.

Vasárnap reggel nála jártam (december 6.).

Azt a teljesen üres-szobát is sikerült a mi csodálatos művészünknek a leghihetetlenebb rendetlenségbe borítani. Kályhán, két széken, egy asztalon, két ládán s egy utazótáskán kívül egyéb bútor nincs ott, csak a festőállvány, de mindaz, aminek földön a helye, természetesen, fönt van az asztalon, ami az asztalra való, az a székre van hányva, aminek rendes helye a ládában, az kunt hentereg a padlón — és el lehet azon gondolkozni, hogy egy feketecsíkos sárga harisnya micsoda kalandok után került oda a festőállvány alá?... Az utazótáska tartalma, egyszerűbb eljárás kedvéért, mindenestől ki van borítva az asztal alá, így azonban a festékes tubusok javarésze, az akvarelles palettával együtt, szépen helyet talál az utazótáskában ; tányér és poharak vannak a földön, a tányérban terpentin, a poharakban festékes-víz, és miután belebotlottam egy ilyen pohárba, egészen jó, hogy mindjárt ott volt a földön egy hálóing, amivel a tócsát föl lehetett törölni.

És ebben a megnyugtató környezetben szebbnél szebb, mélységes részvéttel, hódító szeretettel, lélekbe markoló meghatottsággal, bölcs emberiességgel, a legközvetetlenebb poézisseí teli képek: olajfestmények, pasztelek, akvarel-lek, tus- és ceruzarajzok szanaszét, ide-oda szerte támogatva, egymásfölé állítva, a falra szögezve, mint ahogy kapualjban szokta kirakni batyujának tartalmát a vásárokon házaló képkereskedő.

Elámultam, szólni is alig tudtam a csodálkozástól és a gyönyörűségtől!.... Melyiket nézzem!?...

Nem új ez a Mednyánszky. Mindaz, amit ő már olyan pompásan tud, amit kifejezni már mesterien megtanult ; meghatottságának őszintesége a természettel szemben és a természet szépségeinek megértetése a maga poézisén át, tetézve mindazzal, ami az emberit rázza bennünk életre aléltságából, az van itt együtt ezeken a képeken is, de új környezetben, még teljesebb fiatalságban és a teljes megértés bölcseségében.

A háborút adja, ezt a rettenetes, ezt a hason-líthatatlan, ezt a minden eddigi háborúnál iszonyúbb modern háborút, - és képein alig látunk fegyvert, ágyút, képein nem ölnek, nem is igen haldokolnak s mégis minden iszonyatát, minden borzalmasságát, minden kegyetlenségét, szomorúságát és embertelenségét kifejezi a modern háborúnak.

Egyik legszebb, legmegkapóbb, egyik legfeledhetetlenebb képe például a Csatatér.

Néhány barnás folt a nagy fehér vásznon, amin a vászon fehérsége adja ki a havat és az eget. Óriási dombos terület Przemysl alatt, — elhagyott lövészárkok, itt is néhány sírkereszt, amott is néhány hirtelenében összetákolt sírkereszt... Amit Verescsagin halomba hordott, feloszlásnak indult tetemekkel mond el, a csatateret, azt megfösti ő is, olyan kevés színnel és föstékkel, mintha csakugyan ott, egykét perc alatt, a harctéren kapta volna le, ugyanazt kifejezi ő is, de az ő csatatere egy behavazott lankásan dombos vidék, ahol már üresek a lövészárkok, ahol nincsen már egy eleven lélek sem, nincs többé egyetlen emberi alak, csak egy-egy hirtelenében összetákolt fa-kereszt a lövészárkok mentén — az elhagyatott nagy temető.

Egy másik képe: a rőzsét cipelő sebesült katona.

Goya a háború borzalmait karóbahúzott alakokkal fejezi ki rettenetesen, a varjak ott vájják ki előttünk a megcsonkított tetem szemét, harapják, tépik, marják egymást őrjöngve a tusakodók, - - Mednyánszky sebesült katonája, a hős, egy kis rőzsét szedett, hogy tüzet rakjon s melegedjék mellette.

Amíg eszemet tudom, el nem felejtem egy árok partján ülő kolerás katona merengését a távolba... A teljes reménytelenság, az elkerülhetetlen pusztulás, a bizonyos halál képe ez és nincs rajta irtóztató, annyira csak szánalmat ébreszt, hogy habozás nélkül sietnénk segítésére. Hát az a sebesült fiatal katona, akinek az állat vitte el a golyó, a fehér kötésen átütközött a vér, de látszik rajta a boldogság, hogy szivarhoz juthatott: a vergónia ott füstöl szájában a véres kötelékek között... És a másik hős, akinek szintén arcát sodorta végig a srapnelszilánk - - s mihelyt bekötözték: első dolga, elővette kis bakatükrét s nézegeti magát a tükörben... A foglyok, a betegek, a halálrafáradt pihenők, a hazagondolók, - - és a komitácsik, akiket egy félóra múlva már szél ingat a faágon!...

Akiket akasztani visznek...

Alig két-tenyérnyi galambszürkés papiros ; a papiros szürkesége adja az alkony borongását ; messze háttérben vöröses csík, ott alkonyodott le a nap ; a távolban dombvonulatok, egy-két varjú, s néhány fehér folt a felhők Egy csoport halad, ügylátszik rajtuk, hogy ahová mennek, onnan többé visszatérés nincsen. Legelöl egy szuronyos katona, fázik, fáradt ő is ; mögötte egy suhanc, azután még öten, inkább züllött, már mindenről lemondott alakok, és mögöttük két szuronyos katona. Viszik őket, bűnhődni.

Megföstötte az aviatikát is ; menekülő lengyel zsidók állanak szekereik mellett az út-szélen és ámulva néznek föl a magasba, -repülőgépet nem látni a képen, az ámuló zsidók testtartásán, különösen egy pajeszes zsidó gyermek szinte dermedő elbámulásán látjuk az új csodát.

Egyik legbeszédesebb képe a Faluvége. Behavazott széles falusi utca, ki a nagy országúira, ahol az ellenség távozott, s maradt itt utána az utca jobb oldalán is, az utca baloldalán is egy-két beszakadtfödelű s belőtt oldalú ház az üres faluban.

Hogy tolják föl a domboldalon, feneketlen sárban a vöröskeresztes betegszállító szekeret a katonák!... Hogy bújnak meg erdőszélen s raknak egy kis tüzet a hóban a menekülők... Egy-két odalehelt barna folt s ott a hajnali ködben az erdőszálen pihenő lovasőrjárat... A Száva-parton az ágyúk ; a mitrovicai híd ; az első hó s a faluban pihenő szekértábor ; valahol ágyúznak s fa mögé bújva lesi az eredményt egy ember... Vonul a havas országúton a vöröskereszt, s hogy milyen kórház az a vonulás, a lovak mozdulatától kezdve a szomorúan baktató kísérőkig!.. Most indul a tábor ; a parti füzesben rostokolnak a szállítószekerek: dombvonulat mögött, ahonnan riadtan iparkodtak el a varjak, ütközet kezdődött, s emitt, a dombok aljában vonult meg a írén, lepi őket a hó, mintha már szemfedőjét szőné rájuk az elmúlás.

És az éjszakában és a hajnalban és az alkonyaiban: menekülők. Sebtiben felpakkolt szekéren a fehér szakállas öreg zsidó s mellette öreg párja, az asszony... Egy másik szekéren sebesült katonák és egy halott.

Hát még a harcbavonulók!...

Az összelőtt templom! Az ellenséget váró falu! Az elhagyott kis lengyel városka!

Egy-egy rajza olyan, mintha naiv, bátortalanul bizonytalankodó gyermekkéz próbálgatta, volna papirosra, s éppen ebben a naiv meghatottságban az ábrázolás lelke. Egy másik rajza, olyan határozott, olyan erős és bátor, mintha, még izzó srapnelszilánkkal karcolta volna vaslemezre, s ebben az erőben nem tudni mi több: a harag, a felháborodás vagy az elkeseredés!?•

Ilyenek a képek, s én hasztalan erőlködöm, megközelítőleg se igen tudom leírni... De majd. eljő - - s reméljük, nemsokára! - - az áldot-tabb idő, amjkor gyönyörködhetünk bennük.

Az bizonyos, hogy ebben a világfölfordulásban készül a háborúról sok csatakép, de Mednyánszky csak egyetlen egy volt a harctéren, s eljön az idő, amikor büszkélkedve adjuk majd hírül a világnak, hogy ez a Mednyánszky a miénk, hogy ez a művész magyar ember!

És e között a sok kis remek között, ott matat az «öreg kutya», keni a színeket az ujjával, kaparja a föstéket a körmével, törli az eget szürkébbre a szénporba mártott hálóing csücskével, dolgozik vízzel, olajjal, pasztellel, és zsörtölődik: milyen tökéletlen az anyag! nincs igaz szín! csupa apró szemfényvesztéssel, megannyi merő kis hazugsággal kénytelen az ember valahogyan kifejezni egy kis igazságot!...

És eközben úgy érzi, hogy túlságosan meleg van ott a szobában: kezéből le sem téve a paleitát, munkaközben, lerázza magáról a kabátot mellénnyel együtt, csak úgy maga mellé, le, oda a földre, ahová éppen esik.

És eközben beszél, s én mohón lesem, szeretném följegyezni minden szavát a mi bölcs, a mi nagyeszü, de még nagyobbszívű öregünknek.

Amit ezekből a beszélgetésekből meg tudtam jegyezni, azt mondom el a következőkben.

Idősebb korban teljesen újat, olyast készülvén nézni, amire eddigi élettapasztalatai elő nem készítették: kíváncsiság, de egyben némi kétkedés fogja el az embert. Vajjon új lesz csakugyan az az «új?»... És tud-e majd az öregedő ember valami újat is érezni még?!...

Ujat nem is érzett a harctéren Mednyánszky, de hasonlíthatatlanul gazdagabb egyidejű változatokban lelte azt meg egy hónap alatt, amit a hétköznapi élet csak lassú évtizedeken át nyújt a keresőnek.

Első meglepetés, hogy a mai háború, a technika már szinte tökéletes új találmányainak alkalmazásával vívott modern hadviselés éppen nem hat közvetetlenül az ember, nem hat a művész érzelmeire, meglepővel s új anyaggal a háborúnak csak emberi és festői megnyilvánulásai szolgálnak.

Ami az emberért való - - ezt mutatják Mednyánszky harctéri képei, s ez a mélységes tartalom mindig festőileg is becses, művészi értékű keretben, tipusosan összefoglalva, példát mutatva stílusosan, de úgy, hogy a legjellegzetesebben «Mednyánszky» marad.

A kçpeket két csoportba foghatjuk: északi és déli képek.

Járt.Északon s dolgozott lent a déli harctéren. A képen azonnal rá is ismerünk: ez Galícia, emez a macsói bánság. Hiszen ott a vidék lelke is a képen, ott van az a színekben, azonnal ráismerünk a formákban, rá a reggelben és az alkonyaiban, ott az Észak s a Dél közötti különbség az alakok magatartásában, mozdulataikban, de még a harctéren maradt sírok elhagyatottságában is felismerhetjük a Dél s az Észak lelkét... Azokra a hamarosan hevenyészett sírkeresztekre egy kis virágot vagy lombkoszorút mégis csak kötöznek ott lent Délen, holott az északi keresztre a varjú se igen száll.

Az északi harctérnek egészen különös poézist ad a szép régies keret, azok a mesésen festői régi városkák, és ott az a primitiv, mélyen vallásos nép, akik reggeltől estig járják a templomokat, akárcsak a középkorban nagy szerencsétlenségek idején. És ott az a bölcsel-kedő, az az elvontan tudákos zsidóság, akik mintha félrevonulva éltek volna eddig, a rohanó idő útja mellett maradt sáncokban kuporogtak volna eddig. Hogy minden nagy leleményességük mellett is milyen tanácstalanul nézik most ők ezt a világfölfordulást!... Nem tudják, mikor meneküljenek, mikor maradjanak, minden barátságosabb arcú káplártól tudakolják esengve: győzünk?!...

Jellegzetes a táj is, a nagy események színtere.

Mint egy gonosz álom!

Ugyanazok a dombalakulatok ismétlődnek folytonosan, kimagasló hegy, megnyugtató síkság nélkül. Tér s idő ott összefolyni látszik mindazoknak, akik szorongó feszültséggel kénytelenek cselekvés nélkül szemlélni a rettenetes dráma fejleményeit. Amerre csak nézünk, mindenütt lövészárkok, menedékek, feltúrt talaj - az ember vakand támadó és védekező bujkálása... És rögtönzött apró temetők mindenfelé, név s dátum nélkül, hevenyészett fake--resztek. Sehol semmi jellegzetesebb, semmi szembetűnőbb és megjegyezhetőbb, a harcoló szegény katona maga sem tudja, hogy néhány heti emberfölötti küzdelem után haladt-e legalább néhány száz métert előbbre?!

Lengyelország nagy múltja s az ott viharzó jelen események között semmiféle kapcsolatot nem erezünk, semmi ilyesminek ott nyoma nincsen. A haza földjét ugyanazok az oroszok özönlik el, akik ellen a lengyel ősök valaha oly sokszor és oly hősiesen küzdöttek, a mai lakosság ott azonban teljesen közömbös, tétlen, gyászosan passzív: csak egyéni érdekeit látja. Mintha de mindent felejtettek volna már s most egy keményebb faj fiaira bízzák sorsukat.

Roppant nagy az ő hitük mibennünk, a magyar honvédben és a tiroli vadászban.

Pusztán festői szempontból legkevesebb változatosságot nyújt azonban maga a modern hadsereg. Ennek magyarázatát megleljük minden egyéninek alárendelésében, és abban, hogy szemünk nem is látja a főhatásokat.

Csak ott, ahol a küzdelem és nyomor rést ütnek az örökös egyformaságon, csak ott nyerünk némi betekintést a háború tisztán emberi jelentőségébe.

Seregünkben, színben s formákban leggazdagabb, legfestőibb a trén, az a számtalan szekér, kocsi, fogat, ló és ember, az a minden messze vidékről összeszedődött néptábor. Ilyen lehetett a hajdani népvándorlások nagy szekértábora. Valahogyan így érkezhettek őseink is. Száz és száz változata az ernyös szekérnek, lónak, szerszámnak, embernek és viseletnek. Érdekes végignézni a szekértáblákat, amelyen ott a tulajdonos neve, a megye s a község megnevezése - magyar, tót, horvát, szerb, német, sváb fölírás. Világ-monarchia — akár a római császárság,

A szaktrének egyfor.ma, előírásos fölszerélésükkel csak ködös estéken szépek. Olyankor a nagy, sötét tömegek, amint azt itt-ott megvilágítja a tábori tűz! Igazán elbűvölő látvány, kivált haladó vonatról nézve, az ilyen száz meg száz tűzű tábor. Kép az árnyvilágból!... Az a sok alak, olyan félig-meddig megvilágítva a tűz körül... S hozzá a komoly, nagy hangulatot megadja a majdnem szüntelen hallható ágyudörgés...

Egészen más, határozottabb, mondhatnók klasszikusabb a déli harctér.

Itt mindennek megvan a maga erősen egyéni formája. Történelmileg megállapítható jelleget találunk mindenen, kevésbé széteső, könnyebben áttekinthető keretben, nagyon élesen határolt és jólismert fajokkal. Míg odafönn az a primitiv, fegyverben is álmatag másfél millió orosz nem tudja miért, kivel és hol szenvedi ezt a küzdelmet, — a szerb, a horvát, a macedón tudatosan, sok század gyűlöletében tetéződött ádázsággal küzd. Bezzeg nem mindegy annak a déli harcosnak, hogy Krakó, vagy Przemysl alatt ontja-e vérét, nem is sejtve miért, mint az orosz... Az a balkáni, mint minden hegylakó nép, talajával összenőtt. Ott mindenki házát, otthonát, védi s tudja, ha az pusztul, pusztult ő is. Az mindene néki, hiszen ő szűk hazája határain soha túl nem is járt. A déli harctéren a legbékésebb hajlandóságú szemlélő is átérzi rögtön a népben izzó fajgyűlölet és élet-halálért küzdő faj természetét, de itt nem érzi azt a bizonytalanságával gyötrő lidércnyomást, ami úgy emészti az ember lelkét az északi harctéren, ahol minden olyan meghatározhatatlan és változó, mint a nagy nomád néptörzsek élete. Északon százezrek nyugszanak névtelenül s abból a sok egyforma temetőárokból soha senki a magáét ki nem válogatja, - a déli harctéren minden egyes elesett emléke fölött máris szinte ott sarjad a legenda... Kis nemzeteknél minden család fontos és történelmi múltja van. Akár a régi Görögországban, vagy a Renaissance Itáliájában.

És valljuk be, van ebben valami vigasztaló, ez tényleges, világos, amivel az emberi érzés minden borzasztósága mellett is meg tud barátkozni, mert: a múlandóság itt látszólag párosul a halhatatlansággal.

Eszébe jut az embernek a külömbség Dél és Észak poézise között... A különbség a konkrét formatökélyű, napsugaras déli poézis -és a sejtelmes, határozatlan, bizonytalan, ködös északi legendák között.

A nyomor, a véletlen, a szükség azonban rést ütnek az előírásos, egyforma renden. És éppen ez váltja ki ezreknél a heroizmus egy még eddig nem ismert modern nemét, ami fölér a keresztény vértanuk s Kelet fakirjainak minden elképzelhető passziv heroizmusával. Ezt a hősiességet azonban, amivel ott a harctéren lépten-nyomon találkozhatunk, csak az érti meg, aki életében már koplalt és fázott, akinek idegzete átvergődött már emésztő megpróbáltatásokon, és aki már rimánkodott halálért, e nagy megváltóért fizikai szenvedéseinkben.

Aki ezt látta, annak megérthetetlen, annak felfoghatatlan, valósággal rettentő, ha azután látja nagy városaink luxusos renyhe életét!...

Különbség lesz, van, volt emberek és sorsuk között, de a harctérről városba hazakerülő ember elszörnyedve kérdezi: szabad-e ilyen mérhetetlen különbségnek lenni ember és ember között!?... Vagy talán fény és árnyék ilyen ellentétjeire a mi szemünk még nincsen berendezve!?... Talán egykor ezzel is kibékül a jövő übermensche?!...

Egy vigasztaló, egészen modern s mégis nagyon nemes dolgot is tapasztalhatunk a jelen háborúban: tiszt és közember szenvedésben osztályos.

Azt a közkatonát az ő edzett teste, a tisztet fegyelmezettebb gondolat s érzelemvilága teszi képessé, hogy az abnormis helyzetekben a maga kezével ne vessen véget a maga életének.

Nemesen modern az is, hogy az alkoholnak nagyon ritkán jut szerep a harctéren. Részeg katonát alig látni, bár azok a kaftános, vagyonukért reszkető polgártársak ezúttal nem sajnálják az italt a szegény katonától. E tekintetben azonban a sereg fegyelme tökéletes. Ha egy-egy támolygó alakkal találkozunk Galícia sáros útain, az rendesen civil, közömbös lengyel, akiben nem forr, nem pezsdül már a vér, tüzet elemésztette benne részben az az ital is, amit ő is kaftános polgártársaitól kapott... béke idején és nem ingyen.

A pusztulás sem rázza fel őket halálos közömbösségükből.

Az idegen, aki ismeri és szereti Lengyelország nagy múltját, kultúráját, nem nézheti részvét nélkül azt a pusztulást. Az a sok történelmi nevezetességű, műkincsekkel teli kastély, ami mostanság omlott romba! Rombadőlve a kastély és sorsában osztozik véle a százados park, mintha az orosz még emlékét is el akarná itt törölni a jobb időknek. Ok nélkül, csak pusztítási vágyból?... Nem, csöppet sem, -ott pusztít, hogy annál szembetűnőbb legyen, mennyire kímélni óhajt bennünket. Jövendőkre szóló terveit szolgálja így... A vandalizmus legmegdöbbentőbb képét a Lyubomirszky-hercegek modern, szép kastélyának romjai mutatják, mely az ország egyik legmesésebb parkjában állott. Egyetlen egy fa sem maradt ott épen, a kastélynak egy falát se hagyták érintetlenül. Gondosan, minden egyes részét külön-külön gyújtották föl.

A városok aránylag keveset szenvedtek. A gyönyörű régi templomokat, közöttük számos építészeti remeket a muszka vallásosság mentette meg a pusztulástól. Szerencsére nem esett bántódása Oszandecen a kolostor ama templomának, ahol Hedvig királyné hamvait őrzik; Kroszno építészeti kincsei is érintetlenek eddig.

E városokban, ahol máskor csöndesség zsib-badozik, most különös, lázas, mozgalmas az élet, A csöndes utcákon tömérdek ember ; tíz különféle nyelven vezényszó, kiáltozás, beszéd; ami kevés kévéház és vendéglő, az teli egyenruhás alakokkal. Közkatona s előkelő modorú tisztek. A kereskedők sóhajtozva, rettegve a holnapi naptól, szednek rémárakat. -- a szépnem a hazafias önfeláldozás legmagasabb rekordjait éri el... A soknyelvű sereggel beszélni ugyan nem igen tudnak a hölgyek, de ez most nem is a beszélgetés ; ez a tettek ideje!

Csak azok a galíciai fürdők, amelyek után annyi hadfi hetek óta sóvárgott, azok nem tudnak látogatókat vonzani, mert hát fürdővíz és szennyes kávélé között még a harctéren nyomorgó katona is tud különbséget tenni! Inkább a lövészárokba vissza, a jeges sárba, mint egy-egy olyan rituális fürdőbe! *

... A könnyen és alattomosan guruló rubel, a megvesztegetésre száz kézzel szórt orosz pénz bizony megejtett a szegény galiciánusok között sokat, igen sokat, annyit, hogy ártatlant és bűnöst alig lehet megkülönböztetni,

Így történik azután, hogy ott ma nemcsak a katona, de a civil élet is igen olcsó lett.

Láthatjuk reggel, látjuk este s éjszaka is láthatjuk ; ott kisérnek, szuronyok között egy-egy csapat olyan embert, akik mennek valahová, ahonnan vissza nem jönnek. Szinte kísértetiesen vonulnak ezek a gyászos kis processiók s vissza nem kerül belőlük, csak a szuronyos kísérők.

Az érkező idegen megkérdezi: hova mennek ezek?.. Az odavaló nem felel, csak egyet hunyorint, s legyint kezével: hát, Istenem!... ezek a «ruszofilek»!.. odajutnak, ahová eljutunk mindnyájan, csak ők most kissé szokatlanabb módon.. Az a vastag pópa nem misézik többé, azok a megtévelyitett szegény parasztok nem szántják tavaszkor ezt a földet!..

Jutott a francia milliárdokból, amivel az orosz adós, jutott azokból ide bőségesen.

Hogy mi a bűnük? Jeleket adtak, látszólag olyan ártatlan jeleket: gyújtó gyújtás, karmozdulatok, meghatározott számú libák kihajtása, egész tolvajnyelv, aminek minden igéjét jóeleve s régen megállapították, - ezrivel voltak itt forgalomban apró pléhtáblácskák, amelyen a test s a karok különféle helyzete van ábrázolva. s oroszbetüs hozzá a magyarázat. Katonáink eleinte ügyst sem vetettek, hogy az a szántó paraszt a dombon egyszer csak megáll, s kétszer, háromszor, tízszer szétterjeszti és összefonja karját... Katonáink eleinte nem is sejtették, hogy onnét pár kilométernyire orosz tisztek ügyelik távcsővel s jegyzik gondosan a mozdulatok számát... így történt azután, hogy ütegeink elhelyezkedésése nem igen maradt titok az ellenség előtt s árulás juttatta így mészárszékre véreinket.

Ezért bizony az akasztófa nem is elég szigorú büntetés.

Eleinte rutének dolgoztak ellenünk, akikben régen bízik az orosz. Dúskáltak pénzben. Aprán-kint máshitűek is megirigyelték a szomszéd dőzsölését: így alapozódott meg a rubel hatalma... Ki fogja egyszer mérlegelni részrehajlás nélkül és igazán, hogy mennyiben s meddig jogos a háború morálja és jogfogalma?!... A bűnrészességből mennyi jut a tudatlan butaságnak, s mekkora felelősség terheli a többnyire meg sem büntethető fölbujtót!?...

A meghalás azonban olyan mindennapi, hogy talán nem is nehezen esik nékik.

A kolera ezúttal is hű csatlósa Bellonának.

Majdnem enyhítő körülmény... A heteken, hónapokon át tartó borzalmas nélkülözésektől és szenvedésektől néhány óra alatt szabadít... Embereink nem is félnek a kolerától, s ha be is tartják a szigorú óvintézkedéseket - csak látszatra inkább.

Nem is lehet ez egyébként a jelen körülmények között.

... Érkezik estefelé egy szekér, — négy nyöszörgő, majdnem mozdulatlan ember fekszik rajta, egymáson. Kocsis és kocsivezető kérdezősködnek, szemmellátható emberi aggodalommal: hol s merre találnak itt kórházat, mert két sebesült és két kolerás van a szekéren, az egyik kolerás meg is halt már egy óra előtt...

Ott feküdtek egymáson.

Nem tudja őket útbaigazítani senki.

Egy főhadnagy szive megesik sorsukon, ő elindul a szekérrel, kórházai keresni.

Egy-két perc multán senkinek eszébe nem jutnak többé...

Mennek, csatába!

Éjszaka van, a város piacán két villamos ívlámpa világít, ott vonul keresztül, ünnepélyes csöndességben két hadtest. Este nyolc órakor kezdődött a vonulás, eltart reggel ötig... Ennek a két hadtestnek a föladata, hogy a város alatt vívott s folyamatban lévő nagy csatát eldöntsék.

Kísértetiesen megvilágítva érkeznek valahonnan a nagy sötétségből és tűnnek el ismét éppen olyan sötétségbe. Nézzük az arcokat. A legnagyobb kimerültség küzdelme az akaraterővel és fegyelemmel, minden egyes közemberen látszik a fönséges lelki tusa. Sok sántít közöttük, vannak akik egymást támogatják, van aki elmarad, hogy azután futva siessen vissza a sorba... így vonulnak, este nyolctól reggel ötig. A bámész, az aggódó város népe megilletődve nézi őket... A tisztek lóháton, szerkocsik egész légiója terhelten öldöklő szerszámmal.. A formaruha bezzeg nem új már. Az, hogy olyan sáros hogy olyan gyűrött és rongyos, az parancsol éppen tiszteletet. Az emberek sincsenek parádésra pucolva, mintha idős ember volna valamennyi, borostás az arc, kinőtt a szakáll, hosz-szabb a haj, gondozatlan a bajusz - - hadviselt sereg... A város népe eső, hideg, szél és sár ellenére lebűvölten ácsorog a piacon reggelig. Mesés látvány!

Másnap reggel ugyanazon a téren, ugyanazok a házak... milyen prózai, s hihetetlen, hogy mi ugyanezen a helyen milyen mesés világot láttunk és éreztünk át az éjszaka, látva, hogyan mentek százezrek meghalni!... Különösen a fehér lovon érkező tisztek, hogy milyen kísérteties volt az!.. Mesebeli hősök vonultak, valami mesés küzdelembe, - - jöttek a sötétségből és eltűntek a sötétségben...

És hát milyen az a küzdelem?... Milyen az a modern csata?.. Mit lát belőle az ember?..

Eleinte semmit sem látni, csak halljuk az ágyúdörgést, a gépfegyverek ropogását, hallunk egyes lövéseket... Néz, keresgél szemével az ember... Semmit nem látni.

Az őszi nap süt szelíden, ragyognak az aranyos őszi lombok, fölöttünk ártatlanul kék az ég, és ott a távol oldalokban olyan rejtelmesen sötét a fenyves.

A dörgés tart tovább.

Apránkint kezdjük jobban észrevenni és jobban megfigyelni azokat a vattaszerű vörösesfehér kis felhőcskéket, amelyek itt-ott elétün-nek. Ki hinné, ezek a fénylő felhőcskék hintik a pusztulás és a halál magvát ; srapnelek... A mieink vörösesfehérek, az oroszé csak fehér. Ott, ahol ezek a felhőcskék legsűrűbben keletkeznek, ott az ellenség, akit mi nem látunk.

Messzelátóval nézve: egy-egy sor földhányás, olyan mint a vakandtürás, - - ott, azok mögött a vakandtúrások mögött lapul az ellenség.

Egyszerre csak a szomszédos szántóföldön piszkosbarna por- és földfelleg emelkedik. Egy beütő gránát!... Aki közelében van, annak foga soha többé nem fáj.

A lövegek irányát messzelátóval követve, azokat a távoli vakandtúrásokat ügyelve, egyszerre csak látjuk, hogy hangyanagyságú emberalakok hirtelen fölugrálnak, s rohanván előre vagy száz métert, ismét földrevetik magukat s ott lapulnak meg...

Azután megint nem látni semmit.

A dörgés lesz mind hevesebb, nagyságosabb, orkánszerűen fönséges. Új ütegek, még nagyobb kaliberű ágyuk bömbölnek belé a borzalmas együttesbe. Egymásmellett fekszünk a földön, de egymás szavát már nem halljuk többé.

Itt jönnek, egy mély útból baktatnak elé, bajtársakra támaszkodva: vérző sebesültek... Sokat úgy hoznak társaik, azok talán már nemis élnek.

Ez az, amit a küzdelemből lát az ember.

A modern csatát talán inkább lehetne megzenésíteni, mint lefesteni.

De mégis látunk valamit! Valami kelepel, zakatol fölöttünk!... Valami, odafönt, a magasban: óriás madarak az öldöklés mezeje fölött. Nem varjak - - ott is gyilkoló ember. Egyszerűek és kettősszárnyúak, hatalmas íveket vonnak a magasban: a modern háború legmodernebb látványosságai, a repülőgépek... Mellettük alig vesszük észre a néma, magas-ságos egyhelyben ácsorgó léggömböket, a katonai ügyelő állomásokat, amelyek - mint a kelő telihold - - lassan emelkedtek föl a dombok mögül.

Nőnek az árnyak.

A pokoli zene egy pillanatig sem szünetel.

Letűnik a nap, s az ereszkedő sötétségben fönséges tűzijáték. Az eddig láthatatlan lövedékek, melyeknek távolságát és irányát csak sü-vítésük erősebb vagy gyöngébb volta jelezte, ragyogó ívekben, hullócsillagszerűen emelkednek és hullanak.

A látóhatáron itt-ott hirtelen világosodik, akár hajnal hasadna ; valami erdő vagy falu borult ott lángba.

És ezalatt a földet és eget rázó dörgés tart tovább.

Az ellenséget egyáltalában nem látjuk, de éppen ez teszi a küzdelmet félelmetesebbé..

Az emberi nem enyhíti a rémületet. Tudjuk, hogy ott vannak, hogy sokan vannak, fegyvereik borzasztó pusztítását látjuk, — valami nem is emberi, magunknál félelmesebb lényeknek képzeljük őket...

És a sebesült?

Az első segítségnyújtás közvetetlenül a tűz-vonal mögött történik. Ha van ott ház, hát a házban, vagy künt valami part védelme alatt. Ott véres minden - sóhajtás, nyögés, kiáltás... Ez borzasztó, ez legborzasztóbb a háborúban. A halott csendes, az nem borzasztó - a meghalni nem akaró ember a borzasztó.

Innen sápadtan, már nem véresen, szép friss fehér kötéssel megyen az illető, vagy viszik el. A nyomorúság mindjárt elviselhetőbbnek tetszik, a sebesültek már nem jajgatnak, pedig többnyire tudják, hogy új nyomorúság várakozik reájuk. Következik a hosszadalmas szállítás, fagyos éjszakák, esős vagy forró napok és a távoli kórház, amit olyan sokan nem érnek el. Közeliek zsúfolva vannak már. Végre is valami szellős csűr almán, egy-egy kis helyiség földre hintett szalmáján jut a pihenésből,

De azért az ember minden gyöngéjével megmarad embernek. Az arcon sebzett fiatal vitézek kezében, mihelyt szerét tehetik: ott a tükör...

A halottat elföldelik, többnyire sok, sok ismeretlen bajtárs közé. Milyen lesz az ismeretség? Megférnek majd együtt?.. -. Húszan, harmincan az ország különféle tájékáról együtt, abban az egy gödörben. Jó közel vannak egymáshoz, koporsófal sem választja el őket, — efelé parádés skatulyához sem fa, sem idő nincsen a harctéren. Ezek haltak igazán meg, - senki többé hamvaikat meg nem különbözteti, még a kegyelet se igen köti össze őket az élőkkel. «Eltűnt» - mondja a jelentés, valószínűleg akkor és akkor... Ki győzné kutatni annyi ezer és ezer névtelen társ között.

Hat, hét, nyolc kereszt - - ahol elesik az illető, elhantolják társai ott a lövészárok közelében, s ők dolgoznak az árokban tovább.

Az a kis kereszt, amit esetleg összetákoltak s leszúrtak fölibe: meddig tart az!

Amikor a foglyokat látjuk, akkor ábrándulunk ki a borzalomból kissé. Emberek azok is, nálunk csöppet sem félelmesebb lények.

Szőke, kékszemű, inkább szelid embertárs a muszka. Egyáltalában nem látszik veszedelmesnek. Szép és praktikus szennyes-zöld ruhájukban még békésebb természetűeknek látszanak. Amikor fegyver nélkül egy csomóban állanak, mintha valami távoli szenthelyre készülődő zarándokok volnának. Nem gyűlölnek azok bennünket, hiszen a legtöbb közülök nem is tudta eddig, hogy a világon vagyunk. Ők csak engedelmeskednek - - és engedelmeskedni kell akkor is, ha a kancsuka gyilkolást parancsol.

Olyan pompásan és híven írta le őket Tolsztoj, Turgenyev, Dosztojevszkij, Gorkij s a többi mester - - rájuk ismerünk. Nagyon egyszerűek, természetes emberi igények és vallásosság, ez az ő világuk, ezen kívül semmi. Puha tót népség, akibe a históriai gyűlölet nem tudott belédermedni úgy, mint a latinba, germánba.

A menekülők?

Képzeljük magunkat egy régi lengyel városka négyszögletes piacára. Árkádos házak, két gyönyörű templom a piacon, sok apró tarka bolt, még részben nyitva, az egész tér teli szekérrel, hintóval, száz meg száz család szorong ottan, minden vihető ingójával ; asszonynép s gyerekek a szekereken, a férfiak tanácstalanul sürögnek, futnak ide, futnak oda, kérdezősködnek, sugdosódnak, panaszolnak. Hiába minden kér-dezősködés, valószínű, lehetséges útirány nincsen semerre. Idáig is csak a véletlenség terelte őket, egy visszavonuló sereg tömkelege sodorta őket magával, psdig lett volna menekvés száz más jobb irányba is. Hol éri őket az éjszaka?... Hova sodorja őket a holnap?... Kijutnak-e élve ebből a forgatagból?...

Gyerekek sírnak, a nők előkeresnek a podgyász közül, a batyuk, a skatulyák, a madárkalitkák közül valami ennivalót, - - takarékoskodni kell, mert kenyeret már nem kapni a városban aranyért sem, a lakosság dugdossa az élelmiszereket.

A férfinép, öregek s fiatalok, alázatosan hajlongva közelítenek meg egy-egy tisztet, tudakolják szorongva: hova? merre?... Csak ne az ellenség felé!...

«Csak át a Kárpátokon!» ez vágyuk, mindnyájuk óhajtása ez, mert ott, a Kárpátokon túl, ott még van biztonság és ennivaló.

Választ nem igen kapnak. Katonatisztnek nincs ideje efféle civil diskurzusra, fő az ő fejük is a rettenetes felelősségben.

— Hát ma tovább nem megyünk! Nem mehetünk!

Maradnak a szekereken.

És mennek... templomba.

A menekülő zsidóság nyugodtabb, mint a keresztény nép. A bennük rekedt nagy adag keleti fatalizmus és fürgébb leleményességük többnyire segít is rajtuk. És a lengyel zsidó többnyire igazán vallásos, ez fölényt biztosít számára.

Egy öreg, igen öreg zsidó asszony nyugtatja a katonákat.

«Mi minden este imádkozunk a császárért!... Isten őt bízta meg a földi dolgok igazgatásával.»

Az éjszakát ott töltik a szekéren s a férfinép a szekerek alatt.

Másnap pedig, ha a sereg indul, vonulnak ők is a sereg nyomán, beékelve valamely hadtest uszályába. Jaj azoknak, akik kizökkennek a sorból: leszorúlnak az útról s ott maradhatnak hetekig, tengelyig sárban, valamelyik feltúrt út-széli kátyúban, az útra vissza többé nem térhetnek, letaposnák őket, mert a trén meg nem áll, az a szekértábor áradatosan sodor tovább.

A sok különös jellemvonás között, amelyek e sohasem látott világfelfordulás során megnyilvánulnak, egyik legjellemzőbb ; az önfentartási érzés szokatlan elgyengülése. Olyasminek, aminek jövendőjét elképzelni sem tudjuk ; értéke előttünk nincsen. És most mindnyájan valami olyan iszonyú ismeretlen előtt állunk, amire precedens nincsen, eddig nem volt. Századok óta az első tökéletes, teljes bizonytalanság. Hogy mi lesz holnap?... Hát még holnapután!?... A legbölcsebb bölcs sem tudhatja.

Egy galíciai öreg zsidó pap mondotta, áhita-tos megalázkodással, ez igazságot: «Aki mondja, az nem tudja, - - aki tudja, az nem mondja.»

Így az élet, galíciai felfogás szerint, olyan rossz üzletté vált, amelynek során esetleg minden befektetés kárbavész. Mi az okosabb? Folytatni az üzletet vagy beszüntetni?... Kínlódjunk tovább, vagy jobb mindjárt boltot zárni!?...

Ez a kérdés, ez a bizonytalanság különben egyformán nehezedik az emberiség minden osztályára, de legszembetűnőbb odafönt, a galíciai vidékeken. Ilyen lehetett a hangulat valaha Firenzében az első nagy pestis alkalmával, amikor ott mindenki a jelen pillanat rettenetével foglalkozott olyan intenziven, hogy a jövőre gondolni egy pillanata sem maradt. Az a katona, aki naponta százszor néz szembe a halállal, az a még sajnálatraméltóbb menekülő, aki kedvesei veszedelmét rettegi szüntelen, az a földmíves, aki már ma tudja, hogy holnap nem arat, az üzletember, akinek boltja kifosztva - - mit érdekli ezeket a holnap, micsoda bizonyosságot remélhetnek ezek?...

Így érthető, hogy a félelem, az emberi életnek eme egyik nagy, e legerősebb s legérzékenyebb irányító rugója, 1914 őszétől mintha kikapcsolódott volna az emberi érzések közül. Az élet lett olyan félelmetes, hogy még a halál is elveszíti ijesztő voltát.

És így, mintha némileg szürkébb lett volna az élet, de a félelemnek ez az elzsibbadása, némileg altatóként is hat, könnyít a gonosz álom elviselhetőségén.

- És mit gondolsz, öregem, • • kérdezzük a bölcs művészt, - javít majd rajtunk valamicskét ez a világfölfordulás? Vajjon jobb, szeretőbb, irgalmasabb lesz majd ezután egymáshoz az ember?

Vállat von. Sokkal jobban ismeri ő az embereket, semhogy valami túlságosan bizzék bennük.

A veszedelem érzése sem olyan ma, mint amilyen hajdanában volt, amikor az még szelídíteni, egy-egy kis időre javítani tudott az embereken.

Hajdanában: jött az ellenséges sereg, vagy győzött, vagy leverték, népek s egyesek sorsa hamarosan eldőlt, az ember pedig, így vagy úgy, beletörődött új sorsába. Ma!?... Az ellenség alig egy-egy kilométerecskét nyomul előre hetenként... Idegemésztő ez a várakozás... Mint valami távolról érkező, feltartóztathatatlan, mindent elsodró lávafolyam.

A múlt században az Aetna fenyegette Katániát. A folyó tűz, az izzó lávafolyam kegyetlenül lassan, de föl nem tartóztathatóan, végzetszerű bizonyossággal közeledett a városhoz. A lakosság eleinte védekezni próbált. Széles, mély árkokat ástak, hogy azok azt az izzó tömeget elfordítva a várostól, levezessék a tengerbe. Dolgoztak kétségbeesett erőfeszítéssel. Éjjel, nappal, szüntelen, minden ember, hetekig halálos aggodalomban és rémületben, idegemésztő rettegésben dolgoztak, — de mindhiába: a láva mégis csak érkezett a maga útján, betemette az emberásta árkokat, hidat rakott maga alá s áthaladt saját tömege fölött, és csak közeledett, közeledett, neki, egyenest a városnak... A lakosság ekkor elmenekült, hajókra, ki a tengerre, a bizonyta-anságba. Az izzó lávatömeg pedig benyomta a várfalakat, átfolyt a Colosseum ívei alatt, azokkal a régi építményekkel nem bírt, de minden egyéb új épületet elsodort és végig a városon, úgy ömlött maga választotta útján a tengerbe. A tenger valósággal felforrott. Gőzfelhők takarták el az egész partot. A lakosság napokig meg sem közelíthette a gőzben álló partokat - - és ezalatt sorsuk mégis csak eligazodott. Még pedig szerencsésen igazodott el. Az lett a szerencséjük éppen, amit olyan kétségbeesett erőfeszítéssel akartak megakadályozni. A láva, ott azokban a gőzfelhőkben új mólót épített a városnak, félszigetet alkotva, jó félkilométernyire be a tengerbe...

Mi gyöngébbek és idegesebbek vagyunk, mint az egykori katániaiak, — a hónapok óta felénk közeledő láva fenyegetése alatt még talán többet szenvedünk, mint azok, ott Szicíliában.

Szomorúan állapíthatjuk meg azonban, hogy bennünk már maga a halálos rettegés sem meg-bizható. Nem, bizony!... Hiszen látjuk, mily gyakran kerül fölibe minden kicsinyes magánérdekünk a szép, a nagy és köteles hazaszeretetnek! Mennyiszer készülünk pusztulásra --és hányszor süppedünk vissza leghétköznapibb önösségünk kicsinyességei közé!... És így, valósággal többszörös halált halunk, mint akit akasztanak s megint levágnak a kötélről. A fájdalmat nem tudjuk nemesen tűrni, - - minduntalan megalkudva, menekszünk szégyenletesen a saját kicsinyességeink vackába, hogy azután, amikor ismét elő merünk bújni, ennek a magaviseletnek gyalázatát ismét és ismét átérezzük.

Akár az elhanyatlott régi bizánciak, akik mulatóhelyeiket töltötték meg azokban az órákban, amikor falaikat ledöntötte a török s utolsó császárjuk ott szenvedett hősi halált.

Mintha felednők, hogy fajunk sorsa van kockán...

A modern ember szeretni sem tud, gyűlölni sem tud teljesen, - - az önfentartási ösztön is csak, mint rozoga óra, kihagyásokkal működik bennünk. Mondjuk: nem birja a modern idegzet.

De hál, mit használ itt ma már az okoskodás! Amint az egyes embernek nem használ a késő megbánás, amint lelkiállapota mérlegét az már meg nem változtathatja: úgy nemzetek is nagy válságok előtt már csak tettel, de nem meddő megbánással segíthetnek magukon. A mohácsi vész is néhány század mulasztásának és bűnének elmaradhatatlan eredménye volt. Itt a nagy vizsga, most is... Közvetetlenül vizsga előtt pedig, csak rossz diák bújja egész éjszaka könyveit, ami zavart okozhat, de már meg nem menti őt.

Ne okoskodjunk tovább - - oda kell feküdni a lövészárokba!

MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ BR.
ÁCSORGÁS

ABLAKNÁL
BÁRÓ MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ VIZFESTMÉNYE

MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ BR.
ÁCSORGÁS

MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ BR.
VÖRÖS KERESZT

MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ BR.
MENEKÜLŐK

MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ BR.
MENEKÜLŐK

MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ BR.
KÜZDELEM UTÁN

Zádor István kétrendbeli emléket hozott a szerb hegyek országából. Egy lövést a vállában és rajzokat, amelyeket - - mialatt töltőtollal készültek - igen különös hangok kon-csrtje kisért. A művész azt hitte, hogy árva rigók fütyülnek. Pedig golyók voltak, nyugateurópai gyártmányok.

E kétfajta «souvenir de la guerre» közül az első, részünkre örvendetes uton van. Ma vagy holnap nyom nélkül eltűnik. Zádor Istvánban a hadsereg és a művészet ismét visszakapja a mindkét területen helytálló embert. Az emlékek második kategóriájáról azonban, ahová rajzai is tartoznak, s amit a csatamező kigyuladt levegőjében szerzett Zádor István: nem hisszük, hogy hasonló sors éri. A nappalok és éjszakák, amelyek várakozás, bizonytalanság és ezer sejtelem közt folynak egybe, a mély völgyek és lombos hegyoldalak, ahol ha bokor mozdul, a hideg szurony és puskacső végéről a harcos kenyeres pajtása, a halál integet: az impresz-sziók, helyzetek és érzések e sora, lehetetlen, hogy akként múljon el, mint a szerencsésen gyógyuló seb. Valamikor talán álom lesz. A művész esetleg úgy fog tekinteni rá, mint valami távoli naplementére, amelyben arany és vérszínű bíbor keveredik. De hol az a sebésztanári kés, amely mindezt kioperálja, oly mesteri kézzel, hogy belőle mi se maradjon?

Azt persze azért nem tudhatjuk, hogy a harctéren töltött hónapok parazsa okoz-e gyökeres változást a festő műveiben. Ha igen, akkor ez bizonyára természetes, de ép oly meglepő és új azok számára, akik Zádor István képeinek jó ismerői. Zádor ugyanis eddig oly vidékeken keresett artisztikumot, ahonnét száműzve van a mozgalmasság, a nyugalom az úr és a csönd. Házak széles és szögbefutó falain, szobákban, ahol pompás szövetekre hull a fény s a derült színek játékát nem zavarja élő lény. Műtermében három friss képet láttunk, amelyek a budai királyi palota interieurjeit adják, s amelyekre ép az utolsó pontot akarta tenni, amikor ebben megakadályozta a pesti utcán végighömpölygő piros-fehér-zöld áradat. A magyarok indulója, amely műhelyének ablakát, mint valami gyönge gátat, zúgva törte át s a festőt táborba szólította.

A csatamezőre többé-kevésbbé minden embert elkísér az otthon. Mögötte jár, mint valami láthatatlan és csalóka uszály, még pedig nem csupán lirai vonatkozásaival, amelyek a családi kötelékre tartoznak, hanem az abbanhagyott foglalkozás emlékképeiben Az általános hadkötelezettség mai korának katonasága, amely tartalék- és népfölkelő-formációkkal rengeteggé nő, ebben is különbözik attól az időtől, amikor zsoldosok és nemesi fölkelő csapatok védték országaik féltett javait. A vitéz tizedesnek, aki máskülönben varga Kecskeméten, bajtársainak foszló bocskorára pillantva, önkéntelenül eszébe jut, hogy a kincstári bocskort meg kellene javítani. S még inkább áll ez a katona-zubbonyba öltözött íróra, festőre, muzsikusra. Egy zeneszerző mesélte, hagy neki a háború zene volt. A puska, a gépfegyver, a srapnell, a nehéz ütegből kiröppenő gránátok hangjaitól fölváltva, majd egyszerre zengő csatatér zenedarabokat támasztott föl benne. Egyszer Tschaikovszky «1812» szimfóniájának hősi dallamait, másszor Beethoven Eroika-nyitányának viharzását.

Ebből természetesen bajos volna levonni egy következtetést, ami nemcsak a katonai cenzúra szempontjából kifogásolható, hanem különben is téves. Az t. i., hogy az ily katonának állt polgár, aki hirtelen, egyik napról a másikra cseréli fel bajonettel a sétabotot: nem egészen katona. Föltétlenül az, minden idegével és izmával, legalább is azokban a pillanatokban. amikor annak kell lennie. Ha másként volna, úgy a hadsereg aranykönyvéből hiányozna a tartalék és népfölkelés minden rangú embereinek gazdag és gyönyörű lajstroma. De sok adat igazolja, hogy katonák, nem egyszer komoly veszedelmek közt, a harctól teljesen független dolgokra gondolnak. A fedezék mögött a kéz és az elhatározás, amely elpattantja a fegyvert, például az őrmesteré. Ám közben az elme - - talán akaratlanul? - - egy mérnök vagy ügyvéd gondolatait játsza el, infanterista Kis András az idei termésről közöl reminiscenciákat, s a szem, amely a felhőkre tapad, festő szeme.

A romantikus fekvésű és bájos, de egy összeesküvés árnyaitól sötét Sarajevo falai közé, majd szerb ég alá, Zádor István hadnagy szintén elvitte magával a festő Zádor Istvánt, aki - mint az olvasó sejtheti - - korántsem névrokona, hanem második énje, Kardbojttal az oldalán, eleinte persze kizárt lehetőség volt, hogy az eddig át nem élt események s új érzések zuhatagában, a festő akár egy percig szóhoz jusson. A csukaszürke zubbony alatt a harcba szálló magyar szive vert, s a rangot viselő tiszté, akire egész raj ember sorsa van bízva. Csak sokára jutott eszembe, hogy mily jó volna itt festeni, — mondta Zádor István. Igaz ugyan, hogy ez akkor is merész óhajtás-, nak tűnt. De a Drina-menti hegyek szinességé-ben, amelyek az ősz érintésére haldokolni kezdtek, már Szinyei-képeket látott. Már a hadnagy, amint csapata élén ismeretlen országutak és mezők rögét taposta, festő is volt, olthatatlan vágyával, művészi fogékonyságának teljességében. S aztán, amikor reális mód nyilt rá, elővette a kis töltőtollat. Századával egy üteg mellé gyalogsági fedezetül rendelték, s ez alkalmat nyújtott, hogy Zádor rajz alá kívánkozó momentumokat jegyezzen föl vázlatkönyvébe. Az ágyúk persze bömböltek. Egy-egy srapnell a leleményesen szerkesztett fedezék körül csapott le, könnyű golyók tépték a fák sűrű lombjait. Ezzel törődni azonban most nem Zádor gondja. Figyelte ugyan katonáit, de ezeknek bajosan lehetett róla fogalmuk, hogy egy festő biztos kezének modelljei, amikor a «Deckung» kiáltásra, tagjaikat összehúzva kerestek gyors menekvést a levegőt hasító ágyú ellen.

Tintoretto, Gericault, Horace Vernet kétségkívül elcsodálkoznának, ha valaki felmutatna előttük egy fehér papírlapot, azon egy horizontális vonalat, fölötte apró pontokat, s azt mondaná, hogy ez modern csatakép. Pedig alig túlzás, hogy az. Legalább is akkor, amikor nagy, távolba vesző fronton elsősorban merő ágyúharccá fejlődik az ütközet. Amit látni, föld és levegő, amelyben apró füstfalhők pattannak szét. A srapnellek.

Az emberek? Hogy hol vannak a rettenthetetlen gyalogosok s a fergetegként vágtató lovasság? Ez az utóbbi oly messzire van, hogy annak, aki a front első vonalában áll, helyesebben fekszik, fogalma sincs róla. Csak valahol a vezérkarban tudhatják, s azok is telefonon, hogy hol van elrejtve, várva a parancsot. A gyalogságra nézve pedig kettő az eshetőség. Vagy egyáltalán nem mutatkozik, benn lévén az árkokban. Vagy pedig - - még nem is nagy távolságról — már annyira összeolvad a környezettel, hogy alig látható, s festő számára, nem lesz egyébb, mint kis tónuskülönbségű folt a foltban. Arról tehát a pikturának — ma legalább úgy tetszik - - le kell mondania, hogy egy nagy ütközetnek a festészetre tartozó képét adja vissza, mert ebben az esetben, amit külsőleg adhat, föld lesz, távlat és levegő.

A festő Zádor Istvánnak is, amikor mint «tüzérségi fedezet» bőven szemlélődhetett, alapjában tájképek sorozata volt a csatatér. Amiből önként következik még egy jellege az efajta modern csataképnek: a mozdulatlanság, az akció hevének hiánya, a nyugalom. Aki megnézi például Zádor István rajzait, alig néhány kivételével könnyen hihetne róluk, hogy hadgyakorlat közben csinált grafikai tanulmányok. Hol van itt a legkisebb szimptomája annak, hogy harc folyik, véres, izgalommal és rettenettel teli háború s nem parádé? A tüzérek nyugodtan dolgoznak, mintha valami gyárban lennének, szabatosan ismétlődő technikai műveletnél. Nem mindig van ugyan így, megtörténik, ha az ellenséges ütegek megtalálják egymást, hogy e szabatosság meginog, az arcok elsápadnak, a munka üteme kihagy. De a katonailag ideális ez, a hősiesség itt ép abban nyilvánul: a legutolsó pillanatig megtartani a nyugalmat, a tüzérségi munka gépiesnek ható fegyelmezettségét. A tiszt figyel, a vezényszót leadja a telefonosnak, ez továbbítja az üteghez, s a tüzérek kilövik az ágyút, anélkül, hogy a pusztulás szárnyán röpülő golyót szabad szemmel követhetnék s láthatnák, hogy kit vagy mit hogyan talál. A katonák, az emberek, akik felé a gyorstűz irányul, kétségkívül nem érzik magukat olyformán, mintha odahaza, folytatnának baráti beszélgetést, szamovár mellett. A csatamező fölött a levegő ép úgy, mint az emberek, tele van villamossággal. De a festő mit kezdjen a lelkek e feszültségével, az arcokon és a test mozdulataiban tükröző változásaival, pillanatnyi jellemével, amikor — mint már említettük a katonák, okosan, fedezékben vannak. S hogy vegye az ecset végére az ég pokoli zengését? Mindez persze még nem jelenti, hogy másfajta csatéképre nincs a mai harcmezőn termékeny lehetőség. A tömegeknek és egyeseknek közvetlen közelből történő s az inakat és öklöket próbára tevő birkózása a modern háborúból se hiányzik, s a régi csaták festőihez hasonlóan, a mai festő itt az indulattól hajtott testek, az arányok és formák küzdelmének kifogyhatatlan bányáját kapja. Akkor van ez, amikor a kürt rohamra szól, porzik a föld a nekieresztett paripáktól s összecsapnak emberek és fegyverek, mint a förgeteg. Ami azonban addig nem vonulhat be a pikturába, míg azok a festők, akik résztvesznek benne, valamely havas lövészárokban védik anyaföldjüket.

ZÁDOR ISTVÁN
BESZÉLGETÉS

ZÁDOR ISTVÁN
«DECKUNG!»

LEPLEZETT TÜZÉRSÉGI ÁLLÁS
ZÁDOR ISTVÁN

ZÁDOR ISTVÁN
TÁBORI ŐRS

ZÁDOR ISTVÁN
AZ INSPEKCIÓS FIGYELŐ

ZÁDOR ISTVÁN
LEVÉL HAZA

ZÁDOR ISTVÁN
«TEMPIRUNG 45-50»

ZÁDOR ISTVÁN
ELLENŐRZIK A SZOMSZÉD ÁLLÁSOK LÖVÉSEIT

A világhatalmak mostani nagy mérkőzésében - úgy, mint az emberiség minden egyes életnyilvánulásában, - a művészet is kiveszi a részét. Hiszen a művészet együtt él az emberrel. Mindig a kora érzéseit, világfelfogását tük-rözteti vissza, mert a művészt ugyanazok az érzések, ugyanazok a látások, ugyanazok a gondolatok eltetik, mint a többi embert, a különbség, ami a művészt épen művészszé teszi, az, hogy ő intenzivebben lát, intenzivebben érez, meglátja minden jelenségben, formában, mozdulatban és színben azt, ami jellegzetes.

A művészettörténet igazolja, mennyire érdekelte mindig a háború a művészetet. Az ütközetekben megnyilatkozó férfias erő, a mozgás gazdagsága, a jellegzetességükben festői csoportosulások, a szenvedélyek megnyilatkozása: a hazafias lelkesedés tüze, a pusztítás, mely élőt és élettelent elsöpör maga elől, a letarolt erdő, rombadőlt város, emberi és állati hullákkal teleboritott mező, a békés polgárság kétségbeesése, mind olyan képek, melyek a művész fantáziáját kell, hogy megragadják.

Minden történelmi korszaknak megvolt a maga csataképfestészete s talán épen ez volt legtöbbször az ú. n. történelmi festészet eredő pontja.

Mindez fokozott mértékben áll a mai háborúra, mert a mai háború a szó teljes értelmében népháború, a nemieteknek minden egyes tagja résztvesz benne, résztvesz még az is, aki fegyverrel a harcmezőn nincs ott.

Amit a ma háborújából eddig művészi értékben látunk, az csak rajz lehet. Festői feldolgozásra természetesen még sem alkalom, sem idő nem lehetett.

A rajz itt is, mint általában, kétféle: tanulmány és illusztráló rajz.

Az illusztráló rajz a háborús mozzanatok egyikének vagy másikának a képe, felvonulások, ütközetek, jelenetek, szóval riportszerű rajzok, melyekben a novellisztikus elem az uralkodó.

Az illusztráló művésznél adva van a tárgy, melyet meg kell rajzolni, lehetőleg tárgyilagos hűséggel. Ezek a rajzok voltaképen nem egyebek képben adott leírásnál, amelyekhez a művészetnek csak annyi köze van, amennyiben ezek a leíró képek művészi eszközökkel vannak előadva, művészi formába vannak öntve, más szóval ezekben csakis a művészi technikának van szerepe.

Tisztán művészeti szempontból ilyen vonatkozásban csak a tanulmányrajznak van értéke. És ebben a tekintetben teljesen irreleváns, mit ad a művész, fejtanulmányokat, háborús hangulatú tájképet, életképet, vagy egy-egy ütközet rajzát. Az, amit ad, az minden körülmények között egy átélt hangulat képe lesz és ezeknek a hangulatképeknek az összessége adja, ha úgy tetszik a háború képét. Mert a művész bennünk alkotásával hangulatot kelt, azt a hangulatot, mely öt az alkotásra késztette.

Művészi értékkel csakis azok a rajzok bírnak, melyekben a művész szabadon, minden programmtól mentesen, azt veti papirosra, ami a látását, az érzését, a fantáziáját megragadja.

A tárgy itt sem teszi a művészetet, sőt még csak nem is befolyásolja. Michelangelo hatalmas kartonjai az «anghiari csatá»-hoz, erőteljes, szenvedélyes mozdulataikkal, Rubens «Amazonok csatája», Tintoretto csataképei a vene-ziai Palazzo durale mennyezetén, Raffael «Kon-stantinus csatája», a hollandi kis mesterek békés csataképei, Velazqueztől «Breda átadása», Székely Bertalantól a «Mohácsi vész», «Szigetvár», vagy «II. Lajos holttestének feltalálása», Benczúrtól «Budavár visszavétele» -mind művészi alkotások, amelyek között művészi érték szempontjából a tárgyakra való tekintettel, egyáltalában nem lehet különbséget tenni. A háború nyújtotta felemelő és lesújtó jenségek közül azt ábrázolja, a művész, ami a fantáziáját megragadja, ami a temperamentumának megfelel.

A sátrában fekvő katona, aki édes anyjának ír, a szakadó esőben ácsorgó fogatok, az előőrsön pipázó népfölkelő, a zsinagógában kö-nyörgő rabbi, a holttestekkel borított táj épen úgy a háború hangulatát adja, mint a szurony-nyal támadó csapat, a vágtató lovasság, vagy a romokban heverő elhagyott falu.

Épen ezek a részletek azok, melyek leginkább szólnak az érzésünkhöz, mert ezekben ad az alkotójuk olyat, amit őszintén megérzett.

Kész művészi alkotást sehol sem nyújt az élet egyes életmegnyilvánulások elemeiből alkotja azt meg a teremtő művész. És azok a tanulmányrajzok, melyeket egy-egy művész géniusza sugallatára elles a háborús világból, azok lesznek a háború művészetének magva.

Kultúránk szabadságáért folyik ez a háború. A háború eredményéül nemzetünk megizmosodását, magasabb kultúrát remélünk. Ebben, mint a kultúra nem utolsó elemének, a művészetnek is kell, hogy része legyen.

Lehetetlen elképzelni, hogy a férfias bátorság, hősiesség, a hazáért való áldozatkészség és önfeláldozás minden irányban való megnyilatkozása, amivel a magyarság adózik, a nemzeti erőnek ez a spontán megnyilatkozása, de a gyász is, a szomorúság, a nyomor, mely a háború nyomán fakad, nyomtalanul tűnjön el művészetünk felett.

Talán épen ezeknek az erkölcsi erőknek a megnyilatkozása fogja izmosodó művészetünket is nemzeti irányban továbbfejleszteni.

Mindenesetre kívánatos, hogy művészeinknek minél több alkalmuk legyen a harctéren is mozogni, mert igazi művészet csak a közvetetlen élmények nyomán sarjadhat.

Ezek a közvetetlen élmények és átérzések, az ezek által sugalt vázlatok, tanulmányok, hangulatok termékenyítőleg fognak hatni egy nagy művészet kiépítésére, mely történelmi művészet lehet, anélkül hogy programmszerű és akadémikus lenne.

Ezúttal Vadász Miklós újabb rajzai közül mutatunk be néhányat.

Vadászt ismertetni talán fölösleges dolog. Azok közé a vérbeli rajzolók közé tartozik, akik kivételes rajztudással rendelkeznek. Rajzai előtt nem jut az eszünkbe, hogy vezette a ceruzát. Teljes közvetlenséggel hatnak azok reánk.

Jellegzetes tanulmányfejeiben benne van minden, ami annak életet ad. Néhány ceruzavonással odavetett vázlataiban teljes képet ad; nem kívánunk, ezek láttán, több részletet, úgy érezzük., hogy a részletezés csak ártana a hangulatnak.

És épen ebben van a rajzművészet varázsa. Kevés eszközzel kifejezni mindent, ami a néző fantáziáját kielégíti.

Az emberi formát, a mozdulatokat alapos tudással kezeli. Rajzaiban nincs mesterkéltség, nincs keresettség. Nincs aprólékosság, mely az egész rovására az előtérbe tolakodnék.

Az emberi szenvedélyeket, a nagy stílusú mozdulatokat rendkívüli könyedséggel és biztossággal rögzíti meg néhány vonással.

Ismerjük képmásrajzait, melyekbe alig néhány ceruzavonással annyi karaktert tud belevinni, melyekben annyit árul el az ábrázolt egyéniségéből, aminél többet hosszú tanulmányok után készült portraik-ban is ritkán találunk.

Az emberi szenvedélyek, emberi érzések érdeklik főképen a képmásfejek mellett.

Láttunk tőle rajzokat, melyekben a dúló szenvedélyek levegője izzik. Ha mostani rajzainak egy részében a lehangoltság, a szomorú hangulat uralkodik, annak okát két momentumban kell keresnünk: az egyik az, hogy épen ezek iránt a hangulatok iránt a legfogékonyabb a müvészlélek, a másik pedig az, hogy a művésznek, akinek ezek a rajzai a látottak közvetetlen benyomása alatt készültek, az ütközetek hevében részt venni eddig alig volt alkalma.

VADÁSZ MIKLÓS VÁZLATKÖNYVÉBŐL

VADÁSZ MIKLÓS
GRÁNÁTOK HATÁSA

VADÁSZ MIKLÓS VÁZLATKÖNYVÉBŐL

VADÁSZ MIKLÓS
A LOKOMOTIVON

VADÁSZ MIKLÓS
ZSIDÓ MENEKÜLTEK IMÁJA

VADÁSZ MIKLÓS VÁZLATKÖNYVÉBŐL

VADÁSZ MIKLÓS VÁZLATKÖNYVÉBŐL

VADÁSZ MIKLÓS VÁZLATKÖNYVÉBŐL

VADÁSZ MIKLÓS VÁZLATKÖNYVÉBŐL

Vaszary János a sajtó-hadiszálláson töltötte a háború első szakának hónapjait. Hírlapírók, festők és fényképészek egész serege közt. Amikor hazajött s Tatán - - a dunántúli magyarok e kedves városkájában - beszéltünk vele: nem talált szavakat azoknak az érzéseknek megnevezésére, mindannak elmondására, amit a háború, mint valami őrületes seprű, eléje sodort. Pedig a sajtó-hadiszállás többi tagjával együtt, a tűzvonalba csak akkor került, amikor az már kihűlt. Ami itt-ott még párolgott benne: az az elvonult csata már oszlásnak induló nyoma volt. Egyszer történt, hogy leszámolva a veszedelemmel, ütközet alatt tapasztaltak végig egy lövészárkot. S ekkor is arccal a földnek, csúszva, négykézláb, mint a medvék. Kiegyenesedni s belenézni a nagy, tátongó, színes ürességbe, amelynek peremén lángok csapnak föl? A vezető kapitány erre csak annyit mondott: «Die Russen schiessen».

Most, hogy e sorokat írjuk, Vaszary János ismét útban van új állomások felé, ahonnan bizonyára gazdag és beszédes rajzmappával fog hazatérni. Annál is inkább, mert a sajtó-hadiszállás tagjaira új rend lesz érvényben. Nincs benne titok, megmondhatjuk, hogy egyes hadseregrészekhez osztják be őket. Ennek keretein belül mozoghatnak majd, együtt mennek, együtt táboroznak a mozgó katonavárossal. Persze, valahol a trén ponyvás szekereinek árnyékában, vagy mögöttük, de olykor mégis közelebb a harc lüktetéséhez. Aminek - - az új rendnek - főleg festők vehetik majd hasznát. Több módjuk lesz az alaposabb és talán gyakoribb munkára. Eddig ugyanis abból, hogy a sajtóhadiszállás tagjai egy vezényszóra ültek autóikra s a hírlapírók a festőkkel együtt indultak vidámnak nem mondható szerepük végzésére: az utóbbiak rendszerint a rövidebbet húzták. Mednyánszkyról mondják, hogy sokszor el-elmaradozott valamely országút kanyarodásánál vagy erdőszélen. Úgy kellett előkeresni s volt példa rá, hogy napok múlva tűnt elő, szuronyos népfölkelőktől kísérve, akik nagy diadallal hozták, abban a hiedelemben, hogy orosz kémet fogtak. Mednyánszkytól ez a társairól való megfeledkezés korántsem tüntetés volt. Egyszerűen a művész szenvedelme, aki a maga útját járja az eléje táruló, halálosan megbolygatott világban s nem tud megválni látványaitól, amelyek a dolgokat a legfurcsább zavarban és keveredésben, eddig nem ismert oldalról mutatják. Az író és a festő kétféle, egymástól erősen különböző mesterségéből és természetéből következik, hogy míg például a limanovai csatamezőn a tudós Hoen ezredes, a sajtó-hadiszállás főnöke a hírlapírókkal valahol elől járt és magyarázott: a festők - - köztük Vaszary János - - folyvást meg-megálltak, lenyűgözve és izgatva tartotta őket az, amin az írók már rég túlhaladtak. Ezek pár pillantással a képek egész sorozatát jegyezhetik meg maguknak, ami később, a dolgozószoba asztalán elevenül fog feltámadni az írótoll alatt. A festő nem mehet tovább, amíg egy képpel el nem készül, neki nyomban a helyszínén kell munkához fogni, ha meg akarja őrizni a benyomás frisseségét. A stilus pedig, amivel legtöbbször élhet, a telegrammé. Néhány odavetett vonás, amely nem akadhat meg a részleteken, nincs ideje, hogy eljátsszon a finomságokkal. Csak a magot akarja adni, a kép pőre lényegét.

Vaszary János rajzai mind ily sebtében történt följegyzések. Az eszköz, amellyel készültek, majd mindig a fehér-fekete hatásait nyújtó ceruza és toll. Az akvarellbe mártott kis ecset csak ritkán jöhet szóhoz. A színeket, az olajfestéket, a piktura teljes orkesztrumát itt otthon kell hagyni. Ami elvégre stilszerű is. Ez a háború, amely ahogy megtámadja és felfüggeszti a kulturmunkát: a festő kezébe szintén csonka fegyvert ad. Az egész fegyvert más kezek tartják. A honvédek.

Vaszary János haditudósító. Aki netán fennakadna e szón: nézze meg rajzai közt a limanovai huszárt, aki elnyúlva, a báb teljes mozdulatlanságával fekszik a saraglyán, utolsó, szer gény, dísztelen nyoszolyáján a galíciai pusztaságban. A szótlan magyar, ha beszélhetne, távolról se tudná közölni mindazt, amit így kifejez arról a küzdelemről, amikor rövid lovassági karabélyok, sőt puszta öklök órákon át csaplak le szívós orosz koponyákra, mint valami szörnyű pöröly. A limanovai éjszakának nem illusztrációja ez, hanem néhány vonásba sűrített kivonata. — A sokszorosítás az eredeti rajz hatásán csökkent. Hiányzik belőle a nadrág vörös foltja s a mentére ejtett kék szín.

Másik ily rajz: a menekülők. Kikapott kép egy vasúti váróterem életéből, amelytől nem messze már dobog a föld, hallani a tompa, félelmetes morajt. Az emberek mint fáradt, és ázott verebek verődnek össze. A hajszától megriadtak s már-már közömbösek, a gond és rémület óráitól fásultak. Mögöttük egy élet, amelytől válni kell, a meleg kandalló, a jó mód, vagy az apró ház tarka párnája, amire - ki tudja, - - tán már rávetette magát az ellenság furiája. De előttük is a vak sors, a sötét bizonytalanság. Ernyedt tagokkal ülnek, tépelődve és várva. Közben új alakok jönnek Mindegyik más és más idegállapot, ruhájuk, tartásuk, mozdulatuk mind más világra és érzésre vall. A levegő nyomasztó. Tele van valami ismeretlen szorongás fantomjaival. Mintha kívül a küszöbön, a hideg novemberi széllel érkező végzet zörgetne. Vaszary Jánosnak saját szavaira támaszkodunk, amikor azt mondjuk, hogy a művész sehol sem érezte jobban a háború érintését, mint itt, a menekülők várótermében.

Csakugyan, a háború művészeti dokumentumaihoz szükséges-e okvetlen, hogy a festő résztvegyen a katonák akciójában? Egy családi szekrény például, amely lábaival ég felé, kifordult ajtókkal és kettéhasítva áll valamely elhagyott mezőn a pirosló alkonyaiban, házak, amelyek holttetemekként omolnak egymásba, falvak és utcák, amelyek a leggroteszkebb módon teregetik ki bélésüket, szennyüket és vagyonukat: vajjon.ez enyhébb és békésebb dokumentum-e, mint a csatakép? Kifogyhatlan változatú sor, millió kép az, amit így perget a festő elé a földult és szívén döfött élet. Vaszary János háborús csendéleteknek nevezi őket, amelyek magát a harcot megelőzik, vagy kísérik, de amelyeken épúgy ott van aháború szignuma, mint a rét fülledt levegőjében a közelgő vihar szaga s kidőlt fatörzsekben és letépett sürgönydrótokon, tomboló aratása.

A sajtó-hadiszálláson fényképészek is vannak, akik némi fölénnyel tekintenek a festőkre. Már mint fényképészek. Ha az ember a festői mesterség arisztokratikus múltjára gondol, azt hihetne, hogy fordítva van. De nem. Fényképészek azok, akiket külső körülmények megtévesztő varázsa, ily meggyőződésbe ringat.

Náluk t. i. található egy formás masina, amely a modern technika vívmánya, a Kodak-gyár kitűnő márkáját viseli s az a régóta ismert tulajdonsága, hogy röpke perc alatt megörökíti a ráparancsolt, érzékeny lemeze elé terelt képet. Szinte nyeli egyiket a másik után. Pontosan, tévedés nélkül. Már most hol marad a festő, az ő kuszáit és csak sorjában húzható vonásaival, vagy ecsetével, amely előbb festékbe mártandó s aztán meg kell nézni, hogy a szín hová kerül? Még hagyján, ha valaki -mint Vaszary János - - e munka időtartamát temperamentumosán a legrövidebbre szorítja; az egész kép egységét tekintve s azt foltokban adva vissza. De mit tegyen az, aki - mint Vadász Miklós, - - cizelláló természet? Akinek vonásait gondos mérlegelések előzik meg, aki egy részlet finomságaihoz tapad, ezt emeli ki, a többit halványan jelzi, elhagyja, vagy aki az egész képet bizonyos egyforma térképszerűséggel írja. Hol marad az ily rajzoló ahhoz a fényképmasinához, amelyben már tizenkét felvétel zö-rög, amikor ő még az első számú rajzlappal bíbelődik? Ezen a ponton a fényképészek tényleg úgy nézhetnek a festőkre, mint az a jockey, aki már a pihenő felé tart, amikor társai még a célkarikát tépik át. A gyorsasági rikord a sajtóhadiszálláson az övék.

S mégis: a limanovai huszár az, akit nem tudok felejteni s az a hosszúköpenyeges úr szintén foglalkoztat, aki egy tönkrement pénzember kétségbeesésével áll a menekülők várótermében. Pedig a legkülönbözőbb fényképfelvételek egész tömeget láttam a háborúból. Köztük olyanokat, amelyeket csak dugva szabad nézni. Katonákat, akiknek megfagyott tagjaira kemény kérget vont a hó, ló-dögöket, amelyek felhasított zsákok módjára hevernek a sárban, kémeket, akiket négyévei-ötével tart a zsineg a fán. Különös azonban, hogy e képeket szomszédom - - érzékeny, nőies leikével - meg-rázkodva, sőt undorodva tolta el, s ugyanekkor Vaszary rajzát a holt huszárról hosszan nézte, a szemében merengés ült s hangjában valami megnyugvással párosult fájdalom rezgett, szólván, hogy «szegény fiú». Vajjon akkor is így szólt és nézett volna-e, ha rajz helyett ugyanezen elcsendesült vitézről felvett fénykép került volna kezébe? Kétséges, nem hiszem.

A valóságban, Limanova vérrel boronált földjén ez az elesett harcos — ahogy Vaszary leírta - egészen más volt. Kerek fej, tömpe, húsos orral. Szűk homlok, amelyre ijesztően tapadt a kócos, szöghaj. A nyak duzzadt, a vastag, formátlan kezek puffantak. Az arcoa foltok, a félig csukott szem üveges, az ajkakon valami leírhatlan, torz vonás. A fényképező masina, a kifogástalan lencse persze mindezt visszaadta volna, irgalmatlan hűséggel. Egyformán, válogatás nélkül. Magát az alakot ép úgy, mint környezetét, a limanovai mező kis darabkáját, amelyen a nemrég ott tombolt csata még fölszedetlen foszlányokat hagyott, s amely egy láthatlan ravatalos terem gyászával borult, hősi magyarokra. De a művészi rajzzal ellentétben, épen itt van a fénykép inferioritásának egyik nyitja, amikor mindent meg akar mondani, s a fantázia számára nem hagy semmit, a valóságot adja, s mégis adós marad az élet látszatával. Ez természetesen nem tagadása a fénykép mai jelentőségének. Objektiv ismereteink számára rendkívül hasznos szolgálatokat nyújt, gyors és pontos munkájának a sztratégia sokat köszönhet. De talán sehol se annyira helyenvaló rámutatni, mint Vaszary János s általában a művészek háborús rajzainál, hogy mennyire más a fényképező s a művész világa. Mert mit várjunk egyebet a sajtóhadiszállás tagjaitól, íróktól és festőktől, ha nem azt, hogy kezük alatt élő és titokzatos erővel alakuljon át a nyers, merev és brutális valóság? Miért vannak ott, ha nem azért, hogy a tények rideg siralmát megható-dásunkkal enyhítsék? Ha ez hiányozna szerepükből: munkájuk könnyen ahhoz az állatfajtáééhoz lenne hasonló, amely Afrika éjszakáit teszi borzongóvá. A zoologia e különös fajtát hiénának nevezi.

VASZARY JÁNOS
ELESETT HUSZÁR A LIMANOVAI CSATATÉREN

VASZARY JÁNOS
PARASNICAI FEDEZÉKEK

VASZARY JÁNOS MENEKÜLŐK

VASZARY JÁNOS
OROSZ FOGLYOK

VASZARY JANOS
PIONÍROK

VASZARY JÁNOS
LENGYEL ALTISZT

Ökörnyálringató, naposan langyos őszi délután, az újpesti rakparton szándékkal halasztó lassú lépéssel megyek a Révész-utcai, hadikórház felé Bató Józsefet viszontlátni — viszontlátni sebesülten, életének legeseménydúsabb, legkeményebb hónapjai után. Láttam őt sokszor harcban az élet keserves nyomorúságai ellen, mint minden igazi tehetséget kétségbeesett vergődésében fetrengeni — de hittem-e volna valaha is, hogy e csendes, finom ember, kiről Alfred Kerr egy cikkében azt irta, hogy «hegedűs-arca» van, hős lesz, embert fog ölni és a maga vérét hullatni, ecset helyett kardot dédelgetni nyugodt, kemény kezében?

És a barna Dunahabok hozzák felém, elsodorják mellettem, mögém ragadják a régmúlt éveket: látom a kis matrózruhás gimnazistát, amint öcsém mellett gubbaszt a tanulószobában és látom magamat, amint a szobán átsietve, megakad szemem a latin könyv margóját díszítő különös rajzcirádá-kon ; megállok és bámulva kérdezem: ki rajzolta ezt? S a kis sápadt Bató halkan, zavartan feleli: én. S én csodálkozva, fürkészve tekintek a furcsa, koránérett, újszerű és nyugtalanító motívumokról a sápadt, zavart gyerekarcba.

Évek multak: Párisi festőiskola, hétfői tolakodás a jó helyek körül, zúg, fészkelődik a soknyelvű furcsa festőhad. Túl az állványok még imbolygó tengerén egy keményen szilárd állvány s mögötte egy kemény, szilárd, már egészen munkábamerült arcél: Lehetséges volna, csakugyan ő az? Bató Parisba érkezett? És látom Batót tágranyilt szemekkel kilépni az új világba, járni fáradhatatlanul a várost, látom vázlatkönyve fölé görnyedve utcasarkokon, múzeumokban, a Luxembourg-kert rejtett zugaiban. Látom a lassú evolúciót, mely ebben a csendes kis emberben végbemegy, okosabban és megfontoltabban, mint a legtöbb Paris-fanatikus lelkében ; figyelem, amint magábaszí minden újat és kábítót, amivel a Ville Lumiere idegen fiait megszédíti és hallgatom a szinte idegenszerűen okos és higgadt leszűrődést, melylyel megért és méltányol mindent ami itt gomolyog a túlfűtött, melegházian beteges művészi atmoszférában ; mindent megértett és megemésztett és — halad tovább a maga saját külön, önálló ösvényén.

Külső sikerek, gyorsan kiállításra érett, elfogadott és tetsző képei meg nem szédítik, francia elismerés és hosszú párisi évek le nem szedik lábáról ; csendesen, szerényen, tudatosan megy előre, körülnézve és mindent látva, de le nem térülve a maga egyenes útjáról.

És megint pár évvel rántanak odább a barna Duna-hullámok. A berlini Secessio kiállításának nagytermében két kép előtt megállók: Bató József festette őket. Komoly és tekintélyes kritikusok dicsérik, a Secessio egyszeribe rendes tagjai sorába választja, a kölni múzeum megvásárolja egy képét, a német művészeti folyóiratok sorra reprodukálják munkáit - - s a kis keményállú, sápadt ember éppen csak, hogy elmosolyodik egy pillanatra a sikerek hallatára és kínlódik tovább szinte monomaniakus szívóssággal a kurfürstendammi padiás-atelier nagy vásznai előtt, összeszorított ajakkal, szerényen, csendesen. S a képeladás Németországban ritka esemény - - Bató tehát néha heteken át kilométereket gyalogol minden este, mert amint mondani szokta: nem tarthat mostanában villamost magának... Tetszetős képecskéket, jól fizetett plakátokat nem képes gyártani, « megszólalásig hasonló» hízelgő arcképekre nem pazarolja energiáját - - megy előre tovább, szerény de kemény léptekkel a magavágta ösvényen.

A jodoformszagú, fehérremeszelt folyosókon zavart-meghatottan, valami oknélküli és megmagyarázhatatlan büntudatossággal — alighanem amiért én egészséges és ép vagyok és puha kényelemben élek - - végighaladok s az utolsó terem egyik ágya szélén ülve viszontlátom Bató Józsefet. A bal karját átlőtte orosz golyó, a kardját, táskáját, kabátját átverte három más neki szánt ólomüdvözlet. De nyugodtan, szerényen, derűsen beszélget — éppen csak a szeme változott meg. A szemében ott van az a furcsa állatian szenvedő, szelid és kínlódó mosolygás, ami minden hazatért katonánk nézésében megfog, megráz, zavarbaejt. Ezek a szemek sohase fognak úgy nézni tudni, mint régente, ezek a szemek szörnyűségeket láttak, elfelejtettek könnyezni, megtörtek emberfeletti kínlódásban és most itt vannak, ránk tekintenek hosszan, pilla-rebbenés nélkül és mosolyognak szelíden és türelmesen, tán vidáman is - - de a pupillák mélyén valahol megrögződött örökre a nagy kínlódás és a kicsordultuk előtt elégett könnyek. Bató mosolyog és mesél. Mesél és egészen katona bár, csendes és szerény mint régente.

De amint sorra elmondja a keservesen átgyalogolt kilométerek, a végigverekedett harcok s az ütközetek előtti fenyegető viharterhes, villanyosságtól szikrázó órák történetét, elhallgat, elgondolkozik és végigsimííja ép kezével a térdén tartott vázlatkönyveket, azután csendesen így beszél: — Mindent ezeknek a lapoknak köszönhetek, — az életemet, ép eszemet, erőmet mindent. Mikor minden ideg körülöttem felmondta a szolgálatot, mikor, ami a legőrjítőbb állapot, napokig kellett államink erdők szélén a szüntelen ellenséges tüzelést, viszonzás nélkül, hogy el ne áruljuk ottlétünket, — mikor éjjeli menetelés közben körül kigyulladtak a lengyel fal-vacskák, minden oldalról, mindég közelebb és közelebb hozzánk - rnikor éreztük, tudtuk, hogy feltartóztathatatlanul jön, közeledik, gördül felénk az orosz erő, mikor az ember szűkölni szeretne mint a kutya, feihorkanni vadul mint a veszélyt szimatoló paripa — egyszerre belémmarkolt egy színharmónia, megkapott egy furcsa sziluett, egy csodálatosan kifejező mozdulat és elfelejtettem minden egyebet ; szinte magam sem értem, de képes voltam kikapcsolódni a szörnyű jelenbői és lázasan egészen magamba mélyedve rajzoltam. Telerajzoltam sok kötet könyvet és mikor a karomat átlőtték és órákig vándoroltam ellenséges golyóesőben, lábán sebesült kapitányomat támogatva, - - csak ezeket a drága könyveket féltettem. Ha felépülök valamennyire, mindent ami most bennem lüktet, mindent amit ott, akkor lázas önkoncentrálódással papírra vetettem, fel akarok dolgozni, rézbekarcolni. Szép vörös rézlapokra rajzolni, csak egyszer érezni még a marósav fojtó, könnyfacsaró szagát!- -hányszor gondoltam ezt kétségbeesett vágyakozással galíciai országutak árkában heverve. Huszonnégy lap lesz, talán több is... mondja csendesen és újnézésű, furcsa szeme idegenül a régi kemény, céltudatosan pillantó, világít az összeszorított ajkú sápadt arcban.

NÉHÁNYAN ÉLNEK MEG
BATÓ JÓZSEF RÉZKARCA

ELFOGYOTT A LÓ
BATÓ JÓZSEF RÉZKARCA

TŰZBEN ELŐRE!

A háború végtelen sok emberi vonatkozásánál fogva minden időben belenyúlt az emberek érzelmeibe, formai megnyilatkozásaival felverte a művészi képzeletet s a Ramsesek idejétől Székely Bertalanig a nagyszabású képzőművészeti alkotások hosszú sorát hozta létre. Ez a mi legendás küzdelmünk, népháború lévén, belesodorta a művészek egész sorát a háború áradatába, akik onnét természetesen a benyomások megszámlálhatatlan és megmérhetetlen gazdagságával térnek majd vissza. Mit fog megérlelni ez a hallatlanul mély élmény? Tudják-e azt már művészeink? Micsoda érzésvihart ver fel a lelkűkben a nagy idők nagy sora, bennük, akik ott vannak a harc mezején, látnak és éreznek, hallanak és szenvednek, lelkesednek és iszonyodnak, az emberi szenvedelem minden futamát átélik?! Úgy gondolom, ez az érzés a lényeges. Ebből fognak kialakulni a formai megoldások.

A mi művészeink közül, akik átélték a nagy eseményeket, Herman Lipót az első perctől fogva ott volt az első sorban, a szerbiai harctéren. Volt ideje elég gondolkodni, látni, megfigyelni és érezni. Most, hogy kimerültén hazajött, ki nem fogyott a látottak elmondásában. Az első benyomásom az: Herman Lipótot elmélyítette nemcsak érzésben, de főleg gondolkozásban a nagy idő. A festőre is jótékony hatással lesz, ha a világnézete elmélyül. Az emberi szenvedelmeknek az az elemi megnyilatkozása, amely minduntalan szeme elé tárult, mélyen hatott lélekállapotára. A harctérről írt leveleiből is ezt, a gondolkodás megkomolyodását olvashattuk ki. Mint fiatal, forrongó lélek ment el s mint komoly, mélyen érző férfi jött vissza. Hogy mit hozott, mint festő, minő formális szépségeket látott a harctéren? A mai harctér - - mondotta Herman, - barlanglakóvá teszi az embert, a legprimitívebb állati életsorba rántja vissza ; a legegyszerűbb érzéseket kelti fel, a legszűkösebb helyzetekbe kergeti s mégis mindezzel megelégszünk, mert hisz az életről van szó, a legfőbb jóról és annak a védelméről. Az a csudálatos érzésegyesülés, amely a katonát társaihoz fűzi, a szolidaritás olyan intenzivitása, mely ott fejlődik ki, mindenkorra maradandó hatással van az emberre. Ezt, az érzés meggazdagodását, ezt figyelhette meg a háborúban, ez az a nagy tanulság, melyet magával hozott. Új világképet, az élet új felfogását nyerjük itt. Ez nem árthat a festőnek sem, hiszen a festő is belülről kifelé alkot, azt formálja, ami a lelkében rejlik és ahhoz keres külső impressziót. A háború tele van szomorú, izgató, érdekes és néha nagyszerű élménynyel, melyek a művészre feledhetetlen benyomással vannak. A háború az életnek mélységes és teljes képét nyújtja s a halál folytonos közelléte minden körülöttünk történő dolognak intenzivebb megfigyelésére késztet is. Ez pedig a festőnek nagy tanulság, Közelebb hozzza a valósághoz, a természethez, kinyitja szemét, élesíti érzékeit és megfigyelő képességét neveli. Ennyiben fog a háború nevelő hatással lenni a művészetre. Mert mint a festés tárgya, nem nagyon esztétikus s formailag sem nyújt sokat. Pláne a mai, láthatatlan háború, ahol a nagy, üres természet, a kietlen táj uralkodik, mert hiszen minden kiemelkedő pont veszedelmet rejt magában és meg kell azt semmisíteni, jó előre. A fedezékbe, a föld alá bújt hadsereg formailag nem lehet kívánatos tárgy. Csak az érzés, mely eltölti a lelkünket, monumentális erejű. Ezt, a maga hatalmas erejében Rubens fejezte ki döbbenetes allegóriájában, amely a háború lelkét szimbolizálja, a pusztulást, a rombolást, a törés-zúzást, a véget. Ez a háború! Egyszerre jobban megértjük a renaissance nagy mestereinek nagyvonalúságát, ugyanolyan véres korszakot élve át, mint ők, akik a korszakból emelték ki formáik nagyszerűségét.. Ez a szellem az, melyből a jövő művészete táplálkozhatik. Ez a szellem objektív, erőteljes formakultuszt fog teremteni s a finnyáskodó, árnyalatkereső, érzelgős műveszetnek, mely a mienket megelőzte, napjai meg vannak számlálva.

Nagyon természetes, hogy ezeket a lélekbe rejtett benyomásokat nem tudta Herman Lipót azonnal, sebtében megformálni. Ott lappanga-nak azok emlékezetében és majd csak a háború után fognak formát ölteni. Különben is a mai háborúban az egyéni harcok, sőt a seregek küzdelme is nem nyilatkozik meg apró összeütközésekben. Nem látni sehol a vezért. Az ott ül messze, térképeire hajolva, talán egy szálló rideg szobájában. A háború ma matematika.

A lövészárkok ellen rendezett szuronyroha-mokat kivéve, a harc a láthatatlan ellenség ellen folyik. Nagy távolságokról jön a srapnell, a fedezék a lényeg és a katona élete ott folyik le a lövészárokban. Ezek a jelenetek kapták meg a harcvonalban élő művészt is elsősorban. Odajegyezte magának a naplójába Herman is a lövészárokba vezetett telefont hallgató őrnagyát, amint mellette hanyatt fekve alszik a baka, mögötte felfigyel a másik, a telefonon érkező parancsot várva. Ezek drámai érdekességű mozzanatok, mert ettől függ sokak sorsa. S mégis, a művész érdeklődése itt nem a tárgyhoz fordult, hanem a hanyatt-fekvő katona mozdulatához, melynek széles vonala és nagy gesztusa kötötte le figyelmét és sietve feljegyezte. A mozdulat eredetisége és ereje érdekelte Hermant a béke idején is -a szeme erre volt beállítva, ezt látta meg most is. Képzelem, mennyi ilyet gyűjtött össze emlékezetében, hogy a háború után előszedhesse őket emlékezete raktárából, csupa új és kiadatlan mozdulatot, nem épen háborús tárgyú képekhez, de olyanokhoz, aminőkre ezek a feledhetetlen emlékek, a hónapokon át szerzett nagyszerű benyomások ihletni fogják. Mert - hiába, - - a művész lelke kész instrumentum, melyet semmiféle idegen hatás meg nem. másíthat, csak kicsalja belőle a benne lappangó melódiákat átformálva, átalakítva, az új hangulatok hatása alatt. A másik rajza, melyet mindjárt az első benyomások idején (aug. 12.) jegyzett fel: mozgás-megfigyelés. A láthatatlan ellenséget kémleli a fedezékből a tiszt úr, azon igyekezve, hogy ő maga is láthatatlan legyen. Ezért fordította meg a sapkáját is, hogy ne csillogjon a szemellenző. A harmadiknál is a mozgás-visszaadás a lényeges. A gúlába rakott fegyverek mellett pihennek a katonák, ülve, fekve, ledőlve, miközben az egyik szemben fekszik, tökéletes rövidülésben. Ennek a visszaadása, mely mellesleg megjegyezve, virtuóz módon sikerült, foglalkoztatta a művészt. Festő maradt ő a háborúban is, ugyanazon problémákkal terhesen védte a hazát, amelyek azelőtt a műtermében foglalkoztatták.

HERMAN LIPÓT RAJZA

HERMAN LIPÓT
FEDEZÉKBEN

HERMAN LIPÓT
PIHENŐ