AZ ESZTERGOMI DÓM
Még ha nagyobb külföldi útról, impresz-sziókban gazdagon és tőlük elfárad-tan jöttem is haza a bécs—budapesti vonalon vagy a Dunán, mindig megkapta szememet és figyelmemet is az az óriási tájkép, mely Esztergomot öleli körül, fölötte a dóm nagy, tömör masszájával és egyszerű, de nemes monumentalitásával.
Ámde hányan siklanak alatta tova a hajóval, rohannak el a vonattal, figyelni már nem tudva a fáradtságtól, vagy, ha nem fáradt utasok, akkor meg teljesen közömbösen.
Még kevesebbeknek jut eszükbe, hogy e nemes kő-tömeg, mely az örökkévalóság óta látszik ott ülni biztos, komoly erejében és magasságában, már a hatodik templom itt egy ezredév alatt, hajdani román stilu, majd renaissanceba árnyalódott elődei után!
Hát akik még erre sem jártak, s akiket csak egy-egy földrajzi kézikönyv banális rövidsége figyelmeztetett e dómra, vagy pedig az «Osztrák-magyar monarchia írásban és képben» egyik lapja, melyen Pasteiner Gyula egy rövid ismertetés végén néhány szempont-tévesztett, elfogult és méltatlan megjegyzést csap oda e csöndes óriáshoz. Van különben még egy füzet, melyet csak épen Esztergomban ismernek, s amely ötven oldalon írja le a bazilikát és műkincseit; nem ad ugyan szakszerű méltatást, de -- elismerő hangja mellett — nyújt legalább egy sereg adatot.
A teljesebb eszthétikai méltatásra hadd fedezzem hát fel e műalkotást. Hadd mondjam el. miért rajongok érte.
Valami csodálatos, nagy érzés fog el, ha csak rágondolok is a hosszú hegyhullámokkal körülölelt széles, szép tájra, melyet a Duna az ő kanyargó tengerével ezüstöz be hatalmasan, s mely fölött oly fenségesen tömörül fel a dóm, félgömbös kupolatömbjével az égre, felhőtömb rokonai közé.
Magas, dombtetőn való elhelyezése folytán e templom külső képét a néző mindig érdekes alulról-látásból kapja, így aztán megélénkül kevés vonala is a majdnem négyszögü formára egyszerűsödött templomtestnek, — mely egy hosszabb főhajóból és egy a főhajót épen közepén metsző rövidebb kereszthajóból áll, melyek metszése fölé helyezkedik a kupolaszerkezet. Különben még szárnyakat kap a két oldaltorony által. A kupola pedig saját, szinte önálló masszájával hatalmasan tagolja még tovább az épület nagy formáját. A kupolát viszont érdekesen tagolja a körfal — a «dob» — körülfutó oszlopsora, — hatalmas, tizenkilenc méter magas oszlopok, — s az ezeken nyugvó súlyos kettős párkány, mely a tulajdonképeni kupola félgömbjét övezi alul ; legfönt pedig a kereszt és az ezt tartó gömb adnak erőteljes befejezést az egész épület-masszának.
Stíljét nagy általánosságban renaissancenak mondhatnók, de pontosabban bizonyos dórosodó barokkot és empirestilust konstatálhatunk benne. Építője a XIX. század eleji iskolából való Kühnel Pál, bécsi műépítész, kinek tervét azután Hild és Lippert folytatták, bizonyos módosításokkal. 1822-től 1869-ig épült, Rudnay, Kopácsy, Scitovszky és Simor prímások fényes mecénássága alatt.
Már kívülről is sokat mond. Egyszerű és súlyos, de nem téved abba a formátlanságba, melybe a legújabb íemplomstilust erőltetnék bele a betegesen újat-akaró féltehetségek. (Mert jegyezzük meg, hogy a pusztán «új»-ért az igazai, jót és szépet az igazi tehetség soha sem áldozza, fel: csak igazabbat, jobbat és szebbet akar — s ebben a fokbeli emelkedésben látja a művészeti haladást. Egy-egy, különben is ritkán jelentkező új szükséglet kielégítését pedig úgy végzi, hogy nem feledkezik meg a szépségnek régi törvényéről, mely régi törvény — az erő és formásság szükségessége — örök törvénnyé avatódik fel a természet szava és az eszményhez való vonzódásunk által. A multat és a természetet nem lehet semmivé tenni, még kevésbbé az örök értékű ideális elveket.)
A nem formátlan masszivitás és egyszerűség hatalmas szép monumentummá teszik az esztergomi bazilikát. Úgy áll ott fönn a nagy táj fölött, mint valami óriási kő-koronája a tájak nagy seregének: az országnak. Róla írva, mintha az ország legszebb közepén volnék.
Most pediglépjünk belsejébe, mert hiszen inkább a belsejéért van az épület, mint a külsejéért.
Ebben a dómban mondhatjuk el leginkább azt, amit Lamartine a Szent Péter templomának belsejéről mondott: «tele fénnyel, térrel és szimmetriával».
Talán némelyek — sőt talán nagyon sokak — felfogása megütődik azon, hogy olyan nagyon hangsúlyozom a fényt a keresztény templomban. S a gótika kizárólagos barátainak -— a borongós csúcsíves hangulat kedvelőinek, kiknek különben elragadtatását a kellő alkalom szerint nagyon tudom osztani. — szeretnék is valamit mondani a keresztény templomi stílusról.
Az igaz, hogy a kereszténységet töltötte meg és emelte a legjobban az a fölfelé való törekvés, melyet a gótika oly szépen fejez ki. Ámde egyelőre csak kettőt jegyezzünk meg: a kereszténység nemcsak fölfelé való menekülés a siralom völgyéből, — és a gótika nem az egyedüli fölfelé törekvő stilus, és az ő tulajdonké-peni természete nem a nehéz borongás. Majd azután rátérek e kérdés bővebb fejtegetésére.
Szokás a görög és gót stilust tekinteni a szerves stílusoknak, vagyis olyanoknak, hogy a legkisebb kődarabjuk is komoly részt vesz az épület statikájában, biztonállásában. Walter Pater, a legfinomabb angol eszthétikus, a következőket mondja, Plátó eszthétikájáról szóló tanulmányában, összehozván a Parthenont a XIII. századbeli francia, gótika két alkotásával. a bourgesi Notre Dame-mal és a roueni Saint Ouen templommal: «E középkori templomoknak megérezzük bizonyos szeretetreméltóságát, mely azonban kissé komor: de e komorság elbűvöl bennünket még azalatt is, amíg talán kissé visz-szataszít. Akárhogy is próbálunk másfajta architektúrákat megszeretni: visszatérvén a görög és gótikus alkotásokhoz, úgy találjuk, hogy ezeké a végleges siker titka. Az ő bájuk merev logikája ellenőrzi ízlésünket, mintahogy a tulajdon-képeni logika is féken tartja elménket ; és szeretnénk magunk számára, cselekvéseink számára is, valami effélét ; s e logika hatása alatt bizalmatlanoknak érezzük magunkat a mi laza. cifrálkodó és semmitmondó díszítéseinkkel szemben.» E komoly, finom megjegyzésekre azonban azt mondhatjuk, hogy föltétlenül igazak volnának, ha az építőművészet csak a konstrukció logikájának szempontjából volna felfogható, s ha a konstrukció az egyenes vonalon és a csúcsíven kívül már nem bírná el sem a félkörívet, sem az elipszist. sem a hullámvonalat, sem pedig a dísznek azt a nemes fölöslegét, mely még eddig ugyancsak nem billentette meg egy renaissance vagy barokk templom falainak egyensúlyát sem. S olyan hatalmas tehetségek, mint egy Bramante, Sansovino, Palladio, Michelangelo, Vignola, Bernini, Pozzo. Longhena, Jules Hardouin Mansart, Bahr, Pöppelmann. Dienzenhofer, Prandauer, Fischer von Erlach, — a konstrukció logikáján kívül más szempontokat is felkaroltak, a tehetség istenadta jogánál fogva és sok nemes ízlésű mű-barátnak nagy örömére. E más szempontok: a térhatásnak, falhatásnak és dekorációnak nagyobb és többoldalú lendülete — s egyáltalán a motívumoknak és formáknak nagyobb változatossága.
A Szent Péter templom kupolája magasba is tör, mint a gótika, de azonkívül szélességben is boldogan kifejlik és dekorációjával üdébb extázist ad, mint a gótika bús nagyszerűsége.
Most jegyzem meg részletesebben, hogy a gótikus templom tulajdonképen nem is a sötétségé. A csúcsíves mennyezet kisebb nyomást gyakorol, mint a félköríves, s így a falak tömegességét elengedi ; alig van szüksége egyébre, mint a pillérekre, s ezek közt a falak mind ablaknyílásokká könnyülhetnek. A nagy ablakok stílusa lesz így a gótika. S a francia és még inkább az angol gótika ki is használja e mozzanatot arra, hogy a világosságnak, a színes világosságnak csodaszép ünnepévé tegye e stilust. A sötét gótikus templom csak az egyik faja a gótikának és érdekes, megragadó is, ámde bizonyos határig, amíg t..i. homálya fojtó sötétséggé nem válik. Az ily sötétség zordul és nem egyszer szellemtelenül tömi be a térséget s nyomja el a falak formáit s nehezedik rá — a sötét üvegfestés által — még az ablakok áttetszőségére is. De azért hadd jegyezzem meg itt csak úgy mellékesen, hogy nincsen oly túlsötétre elrontott gótikus templom, melynél nem volna még esetlenebbül sötétebb a mi szerencsétlen lipótvárosi bazilikánk.
Szép az, mikor — kissé Victor Hugóval szólva — a gótikus templomban szines lángra lobban a mélységes árnyék. Gyönyörűn hasonlították már a csúcsíves templombelsőt a moll akkordhoz is. Ámde a moll akkordot nemcsak a legmélyebbre hangolt trombitákkal lehet kihozni ; van moll akkord ujjongó klarinétok és szőke hegedűhangok áttetsző szövedékéből is.
Világossággal is lehet mélázni, egy szép őszi délutánon.
S a misztikumhoz sem kell épen sötét. Nekem a napsugár is csodás, sőt a nagy ragyogások káprázata misztikusabb minden félhomálynál. És a keresztény világfelfogás sem annyira pesszimista, mint a sötét templom kedvelői gondolják. Az a vallás, amely az embert sza-badakaratú lénynek — tehát szinte egy-egy kis abszolútnak — veszi és ő vele saját magával kovácsoltatja sorsát és nemcsak túlvilági boldogságot igér, hanem a felebaráti szeretet legnemesebb hőenergiájával, napsugarával akarja állandó tavasszá varázsolni földi életünket is: ez a vallás nem pesszimista kell hogy legyen, hanem energikusan és diadalmasan optimista. Az abszolút pesszimista létbe, a pokolba, utóvégre senkinek sincs az Isten és a gondolkodóbb egyház által előre elrendelve útja; a keresztény vallás mindenkinek megadja a legszebb kilátást és a legbiztosabb utat is a teljes boldogság felé. Amit e vallás az élet-örömből — jobban mondva a gyönyörhajhászatból — itt-ott lenyes, azt az élet, a természetes reakció, még jobban lenyesi a kicsapongás rettenetes következményeinek kaszájával. Az egyház már sok nagy tanúságot tett a lét napsugara iránt való tiszteletéről. A Vatikán felölelte a görögség műkincseit s velük az életörömnek ugyancsak nagy bőségét és felölelte a renaissancenak és a barokknak még szélesebb és pompázóbb életkedvét is. És hosszú volna elősorolni a sok szép s az egyháztól fölavatott templomot, melyek boltozatán — akárcsak a Szent Páltól igért megdicsőült testek — eszményi emberalakok és színes szárnyú szép angyalok lebegnek, a legmosolygóbb azúrban, ábrándos felhőgomolyok között, nemes architektúrák lendületes ívein és kedves erkélyein, melyek alatt meg-megvillan a lombok zöldje, meg az édes anyaföld bársonyos barnája. Mind, mind üde tanúságai a keresztény optimizmusnak s a derű nagy jogának — s a pogányság diadalának — a kereszténységben.
Ami pedig a belső tér-alkotást illeti, a renaissance épúgy mélyed be hosszú hajókkal és épúgy fejleszt ki kereszthajókat is, mint a gótika; a renaissance folytatása pedig, a barokk, épúgy él nem egyszer a karzatképzéssel, mint a csúcsíves stílus. S így a kereszténység optimizmusa épúgy csaponghat a renaissance térképzésében, mint a gótikában. S amit már emiitettem: a kupola-térség kifejlesztésében a renaissance az emelkedésen kívül még a szélesség nyugalmát és biztonságos bőségét is érvényesíti. Valami harmonikus torony támad így térségből ; s e derűs, biztos tér-toronyban érzésünk és gondolatunk nem annyira szökell már az ég felé, — amint ezt a gótikában teszi, — hanem inkább már benn is lebeg az égben, föl is, jobbra-balra is, boldog otthoniassággai.
S ha a gótika olyannyira dicsekedhetik a szerkezet bravúrjával, akkor ne felejtsük el. hogy nehezebb, kényesebb s a bravúrosabb megoldást jobban kívánó feladat nincs, mint egy kupolának megépítése, főleg abban a magasban, melybe a renaissance emeli e szerkezetet.
Érdemes lesz itt egy kissé áttekintenünk a kupolák történetét,1 hogy ezzel is jobban tudhassuk megállapítani az esztergomi dóm helyzetét a kupolás templomok között.
Látszólag oly egyszerű a római Pantheon kupolája ; egy körfalon egy lefelé fordított óriási csésze. Ámde e csésze rengeteg masszájának összetartására nem lehetett elég csak egyszerűen koncentrikus gyűrűkben való összerakásuk a tégláknak. Aki a Pantheon kupolájának azon belső, építészeti rajzát látja, mely a rozettás mennyezet mögötti konstrukciót mutatja, az elbámul a boltívek és bordák azon sorain, melyek mint valami bonyodalmas kőhálózat tartják bizton fogva a csésze masszáját. E hálózat később, például Diocletianus spalatói palotájának egyik részletében, még sűrűbb lesz ; a perzsáknál pedig — az ispahani Paradicsom Nyolc Kapujában — érdekesen alakúl át háromszögletű üregekből, szinte sejtekből álló szerkezetté és egyúttal dekorációvá.
A Pantheon ép oly magas, mint széles, 45—45 méter; a méretek azonossága valami ideális téralkotással, tér-ünneppel veszi körül ez épületben az embert. S mintha itt úgy éreznők, hogy kár volt az ily tér-ünnepet bonyodalmasabbá és kevesbbé összhangzatossá tenni a körfai magasabbra emelése által a későbbi stilusokban. De ez emelést már ott látjuk a Pantheon-nak — ezen eredetileg fürdői teremnek — egyik rokonában, a Caracalla thermáinak egy kör- illetve nyolcszögletű termében, melynek kupolája már aránylag majdnem kétszer oly magas falon nyugszik. A Pantheonéhoz képest ez már szinte túlzott magasság. Ámde a tökéletes egyensúly, a minden irányban egyformán kiképzett arányosság nem lehet mindig osztályrészünk; hiszen akkor az Origenes-álmodta gömbökké kellene válnunk, s a Pantheonnak is egy teljes gömb-helyiségnek kellene lennie. Az egy irányú, egy főirányú kiterjedést inkább tudjuk követni, természetesen a többi dimenziónak aránylagos kultusza mellett. A mélységet, a behatolás dimenzióját, e legkönnyebben követhető irányt, a templomnál a hosszan be-mélyedő hajó építésében műveljük. Ámde a magasságba való kiterjedés is vonz bennünket, sőt lényünk nemesebbik részét ez vonzza inkább. Innét van a magasabbra emelt kupolának kultusza. Itt a magasba is törünk, de emellett a többi dimenziókat is érvényesítjük, jobban, mint a csúcsívesség nagyon egyoldalú felszökkenésében.
A fölemeltebb kupola szerkesztését egyre bonyodalmasabbra látjuk alakúini a műtörténetben. Már mindjárt bonyodalmasabbá tette a dolgot az, hogy a körfal helyett szögletes alapra is akarták elhelyezni a kupolát. A nyolc- és tíz-szögletű alappal s a hevederek közötti rést kitöltő boltcikkelyek kifejlesztésével már maga a római építés foglalkozott ; a négyszögü alapra, illetőleg a négy pilléren nyugvó hevederekre való kupola-építést pedig a bizánci stilus műveli s érdekesen küzdi le a nagy magasban tartásának nehézségét azáltal, hogy a kupola anyagául üreges cserepeket használ. E stílusnak egyik alkotásán, — melyet csak épen például veszek fel, nem akarva műtörténeti fordulópontul épen ezt a műalkotást megtenni. — a IX. századból való szalonikii Sophia-templomon már egy új vonást észlelünk: a kupola-csésze nem közvetetlenül a pilléreken nyugvó hevederekre és boltcikkelyekre épül, hanem még közben egy körfal emelkedik, és erre jön rá a kupola. E körfalon ablaknyílások is vannak. S evvel már egy új kúpola-tipust kaptunk, melyet azután fönntart, nem egyszer, úgy a román, mint a gótikus építés, a templom-hajók keresztezése fölött, de nem körfalat használva, hanem sokszögletűt ; majd azután úgy a sokszögletű mint a körfalas kupola-képzést átveszi annyi régi elődétől a renaissance és beleérthető folytatása, a barokk.
S mi újat adott itt a renaissance?
A formába-szedést, a formák nagyobb nemességét, finomságát és a körfal-ablakok meg a lanterna kifejlesztését s ezzel a nagyobb világosságot s még ezenkívül a derültebb és finomabb dekorációt. És ne felejtsük még el azt az az újabb technikai nehézséget, hogy például a 45 méteres római Pantheont 50 méternyire a föld felett, a magasba függesztve, építik fel újra abban az építészeti csodában, melyet Szent Péter kupolájának nevezünk. Micsoda problémája volt ez három oly lángelmének is, mint Bramante, Michelangelo és Bernini! Még azt is kiemelhetjük, mint a renaissance kupola sajátságát, hogy a római és bizánci kupolának félgömbös jellege helyett a gótikának bordáza-tos kúposságát fejlesztette ki. Érdekes és hatalmas beköszöntő volt ez irányban Brunel-leschi kupolája a firenzei dómon. A renaissance kupola kettősségét, belső és külső, t. i. tetőzeti kupolára osztottságát összeköti a lanterna. Ez utóbbi növeli azt a világosságot, melyet a dobfal ablakai (esetleg gyéren) adnak. A lanternaszerkesztés megtoldja a kupola teherbírása kérdésének bonyodalmát is. Van tehát elég mozzanata a kupolás épités szerkezeti jellegének. A szerkezet dicsősége tehát nem kizárólagosan a gótikáé.
A renaissance és barokk kupolák közé illeszkedik be, mint rokonai közé, az esztergomi dóm kupolája; s közöttük szigetelődik is el sajátos egyéniségével, s főleg két motívumával: ablakkoszorújával és lanterna nélküli félgömbösségével.
Körfalának külső nagy oszlopkoszorúja eszünkbe juttatja Bramante tervét a Szent Péter templomához, de még jobban a londoni Szent Pál kupoláját és a párisi Pantheonét. De mindezekénél érdekesebb, szebb körfalat fog körül az esztergomi kupola oszlopkoszorúja: egy olyan dobfalat, mely egyenletesebben és ragyogóbban van tagolva ablaknyilásokkal. Míg a rokonokúi említett kupolák körfalainak ablakai egy-egy csoportot alkotnak, s azután egy-egy falmassza esik közbe, vagy, ami még bántó is, a párisi
Pantheonban belül fekete vakolatok vannak közben, addig az esztergomi körfal-ablakok csodálatosan olvadnak össze egy titani ablakkoszorúvá, óriási fénykoronává, melynek hatása egyenesen páratlan, s mely Kühnel Pálnak érdekes helyet biztosított a műtörténetben. Van ugyan még nagy ablakos kupola-körfal a világon: a Szent Péterben 8 méteres ablakok vannak a dobfalon, ámde az egész kupola masz-szájához mérten szinte pislákolnak ezek, míg az egymás mellé sűrűbben helyezett és még 8 méternél is nagyobb — 12 méteres — esztergomi ablakok magát a ragyogó napot adják gyűrűalakban. A Dome des Invalidesnek is dús. az ablak-koszorúja, ámde tényleg és aránylag, is kisebbek az ablakok és ritkábbak és belső kiképzésükben nem is olyan formásak mint a mi dómunkéi, és közbeeső, egyszerű kőből való félpilléreik sem oly szépek, mint rózsásan barnás márvány félpilléreink az esztergomi kupola-ablakok között.
Dómunk méreteinek hatalmasságára hadd. jegyezzem meg azt, hogy nála a Szent Péterén és a firenzei dómén kívül nagyobb kupola kevés van,2 sőt Középeurópában úgyszólván az övé a leghatalmasabb. A körfal átmérője 33.5 méter, az egész kupola belső magassága, a templom padlózatától, 71.5 méter; a kereszt, csúcsáig majdnem 100 méter magas a templom. hossza pedig 105, szélessége 40 — 45 méter, az oldaltornyok 57 méter magasak.
A kupolamennyezet lanterna nélkül van. Ámde minek egy kicsiny fénycsillag odafön'n. mikor a körfalon a mennyország nagy fehér fényei ragyognak. Az a kifogás sem állhat meg, hogy a kupolamennyezet dísze bágyadt volna ; finomsága mellett van abban elég erő.3 A Szent Péter kupolája mennyezetének színhatása sötétebb, erőteljesebb, ámde ez le is húzza a kupola magasságának látszatát. Érdekes különben, hogy a sötét színhatás, az épület általános sötétsége, mindég kisebbíti az épületbelsőt, úgy hosszúságban és szélességben, mint magasságban. Például a kölni dómot sokan nagyobbnak tartják, mint a milánóit, pedig az utóbbi hosz-szabb és magasabb, ámde sötétsége miatt kisebbnek látszik ; míg a kölni dómot megnagyítja a világossága.
A nyugodt félgömbös kupolamennyezet őszintén, egységesen és monumentális egyszerűséggel van jelezve dómunk külső kupola-félgömbjével. A renaissance kupola rendesen gótikusabb hatású, a lanterna által és egyáltalán a tetőnek csúcsba képzése által, — de a mi dómunké a bizánci és római kupola félgömbös nyugalma felé egyszerűsödik vissza. Fentebb azzal vigasztaltam templomunk külső hatásának kifogásolóit, hogy a hypermodern templomformák ezerszerte kevésbbé formásak, sőt nagyon esetlenek. De nem is kell az ujabbakra való nézés a megvigasztalódás végett: a római Pan-theonnak külsejénél mindenesetre elevenebb, tagoltabb s formásabb a mi dómunk külseje. S ha egy pillanatra még kitérhetek e megjegyzéssel kapcsolatban dómunk külsejének kérdésére: kupoláját kívülről nézve, szinte egy oszlopos körtemplomot látunk a magasba emelve ; a nemes formájú két barokk oldaltorony meg egyenesen bájt ad az egész épületnek ; a főbejárat óriás oszlopcsarnokának általános hatása pedig vetekedik bármely más, legfönségesebb templomhomlokzattal.
De térjünk csak vissza a belsőnek további elemzésére.
A templomtest belsejének térhatása, a hosszú-és kereszthajóval, egységes és emellett eleven.
A hajók óriási félkörös ablakai — akár csak a párisi Pantheonéi — bőséges életet adnak az egész templom ezüstös belső hangulatának, melyet a szürke műmárvány hatása nemesen alapoz meg, valamint a dekorációk fehér alapja is ; mindebből pedig finoman dalol ki az aranyos díszítés, mely mindig nemes formákban van tartva, művészi bevégzettséggel. A kupolaablakok alatti világos lila, valamint az oldalhajók gyönyörű kék és ok keres nagy foltjai, az épületbelső ezüstös összhatásába oly édes elevenséget adnak, hogy szemünk boldog mámorát ezzel a szóval kell kisóhajtanunk: «Veronese».
A szürke műmárvány ugyan kevésbbé értékes, mint az a vörösbarna márvány, mellyel Kühnel eredetileg a templombelsőnek falait borítani akarta és az oldalhajóban már egyrészt borította is, — s e sötét márvány hatása érdekes is lett volna és épen nem vált volna nehézkessé, mert a bőven beömlő világossságok erős, nemes életet adtak volna neki, — ámde Kühnel művének folytatója, Hild, a világos szürke hatást stilszerűbbnek érezte, hozzáillőbbnek az ablakok fényes hatásához, így lett, minden masszív egyszerűsége mellett is, csodálatosan könnyed e templombelső, szinte egy szimfónia ezüstben. S Hild, azonkívül hogy a templom könnyed hatását növelte, érdemes szolgálatot tett még a falak biztonságának az alapozás és a boltozatok megerősítésével. A harmadik műépítésznek pedig. Lippertnek, a kupolabelső teljes szerkezeti rendbehozása és díszítése köszönhető.
A főhajónak magában is hatalmas, 100 méteres bemélyedésével, megvan imponáló hatása. Nagy tömegek befogadására, fényes, monumentális szertartások kifejtésére maga a főhajó is alkalmasnak látszik, s még inkább az egész templombelső, amint a bejárattól a kupola alá közeledünk. De nemcsak a nagyság és ünnepiség érzése, hanem valami nemes áhitat is elfog bennünket: a nagy építészeti formák nyelve egyszerűen szól szívünkhöz, s a mérsékelt, nemes dísz komolyra erősíti az ünnepi hangulat ujjon-gását.
A főhajó szépségét emeli, sőt logikáját is biztosítja a hatalmas főoltár. E monumentális részlet a belépő szemét már az ajtónál.megkapja és vonzza az embert a templomnak magva: az áldozati középpont felé. A hatalmas, 13 méter magas oltárkép4 ugyan nem nyújt valami megkapóbb festőiséget, valamint a szentély mennyezete sem, de mindez elenyészik az építészeti méretek nagyságában, a tagoltság hatalmas egyszerűségében és nemes arányosságában. A főoltár fönséges egységet alkot az ő építészeti foglalatával, a két gyönyörű óriás oszlopon nyugvó boltívvel — e szinte diadalívvel, — mely motívumok kifejezik és meghangsúlyozzák a főhajó keresztmetszeti formáját, valamint egyúttal a kupoláét is. Mind az egység nemesen harsonázó uniszónójával szólnak érzékeinkhez és lelkűnkhöz.
A kereszthajó oltárképeit már sikerültebbeknek mondhatjuk, mint a főoltárét. De megjegyzem, hogy úgy a főoltárnak, mint a szentélymennyezetnek festményei, mindamellett hogy festőileg kevésbbé megragadók, mégis magasan felette állnak az átlagosnak és mesteremberinek. Egyáltalán mind előkelő nevű külföldi és hazai művészek dolgoztak úgy az egész építészeti műnek, mint egyes részleteinek, ornamen-tálásának. festményeinek és szobrainak megalkotásán.
A kupolát tartó négy pillér faltömegből kettő kapott egy-egy csodásán finom ékességet: a Pázmány5 és a Simor szobrot6. Mindkettő elegánsan sikerült alkotás; renaissance kereteik varázsosan finom kompoziciók, nemes nagy vonalaikkal és harmatosán odalehelt dekorációikkal. És fölöttük — s az egész hatalmas templombelső fölött - ott ragyog a kupola nagy ablak-koszorúja, fenséges fénykoronája s mint egy égi vár körfala öleli körül a lelkek magasba szálltát. S mind e fényesség mellett, — sőt annál inkább, — elborul eszthétizáló kedvem, mikor arra gondolok, hogy e dóm egyik legbecsesebb részlete, finom vörösbarna ékszere, a Bakács-kápolna, mint van tele tömve sötétséggel. Az ő egyetlen ablaka szép volna átlátszóbb üveggel is ; s ami fő, a jobban be-ömlő világosság annál inkább emelné a falképzés és plasztikai dekoráció szépségét. Hiszen a sötét vörösbarna márványt a legnagyobb napfény sem tudná világiassá csillogtatni. S különben is, egy nemes formákban megkomponált templombelső sohasem lesz áhítat-vesztett a világosság által. Én a San Pietroban is és az esztergomi dóm kupolája alatt is mindig ezer mértföldnyire éreztem magamat a világ vásárától... Pedig nagyon szeretem a művészei érzéki elemét! S az utóbbi elem iránt kevésbbé kifejlett érzékü átlagos közönség még kevésbbé kerül az érzéki fénynek Világiasító hatása alá: megérzi ugyan a drága anyag csillogását ; de hát akkor a szentségtartót sem volna szabad aranyból készíteni, mert hát a világ hiúsága oda lopódzkodnék még a legszentebb tárgyról is a közönség szívébe... Csak konvencionális dolog a világos templom leszólása ; igazi lélektani alapja nincsen, — legfeljebb az ikonoklázia, mely pedig legkevésbbé lehet katholikus elv és érv.
Rövid kis intézkedéssel egy-két nap alatt meg lehetne váltani a szegény szép Bakácskápolnát a sötétség átkától.
Ugyanez jut eszembe, mikor itt még az esztergomi kupola anti-tipusára gondolok, a szerencsétlen lipótvárosi bazilika kupolájára. A külsején, a körfalán, hatalmas ablakok ígérnek gyönyörű fénykoszorút, s annál rosszabbul esik belülről a kupola sötétsége, befalazott körfal-ablakaival. Legalább a kupola-csésze alján pislákoló színes ablakok lehetnének világosabbak, meg azután a kereszthajónak két félkörös ablaka is: akkor föléledne a templombelső szépsége, s a dongaboltozatok csokoládé színe is megkönnyülne, tűrhetőbbé válnék.
De térjünk vissza Esztergomba.
A dóm belsejének fönséges hatásától megtelve, lelkünk annál fogékonyabb lesz a templom külsejének újabb és még teljesebb értékelésére és élvezésére. Vessünk így rá kívülről még egy búcsúpillantást.
Fönn, a domb fenséges magaslatán, az esztergomi dómot az ő külseje nemcsak határolja, hanem csodálatosan megnöveli, kilendíti is. Valami összefüggést érzünk a táj végtelenségével, amikor e templom mellől száttekintünk. Aki pedig a rengeteg előcsarnokban járva, az oszlopközökön egymásután kinézeget, mindig új meg új tájrészletet kap, új hegyformát, folyó-tükröt, más-más felhő-alakulatokat és azúr kárpitokat: szinte megsokszorozódik így az ember számára a világ. Az meg egyenesen óriási, amit a kupolakörfal párkányáról élvezhetünk. Igazán a tájak serege, az ország fölött érezzük lebegni magunkat.
S mily szépen lendül ki e templom a két hatalmas tornyos szárnnyal és ezek alatt a magas, boltozatos átjárókkal, melyek megint újabb tájképeket kereteznek elénk... És mind e sokfelé érdeklődtető hatások mellett még, azaz fölöttük: mily hatalmasan foglalja magát össze e dóm, fölfelé törő, nagy, komoly áhítatra. — a kupolatető félgömbös tömörségével, mely szinte az égboltot sűríti magába!
A dóm méltatásának lényegéül az építészeti nagy értékek általános kifejtését gondoltam. A nagy épület-anya birtokában levő műkincsek, eszthétikailag és történetileg értékes drágaságok méltatását végezzék el mások, — amint ezt készülnek is megtenni hivatott, előkelő tudós egyéniségek. Engem inkább az késztetett szóra, hogy maga az épület-anya, e csendes és az eszíhétikai hódolóktól elhanyagolt szép óriás, nyerje meg már az emberek méltatóbb és rajongóbb tekintetét.
KŐSZEGI LÁSZLÓ
1 A részletesebben érdeklődőnek ajánljuk Gösset «Histoire des Coupoles» című munkáját. A római előtti kupolaképzésekre nem terjeszkedem ki, mert ezeknek ir. kább csak régészeti érdekességük van s még nem igazi kupolák.
2 Ami van, az is csak a lanterna által magasabb.
3 Egyáltalán a pillérek, oszlopok és párkányok sem mondhatók erőtleneknek e templombelsőben ; a ke-vésbbé kiugró párkány az empire stílus sima tömegességéhez tartozik ; s a renaissance élesebb tagoltsága örökké szép marad ugyan, s arányai mintaszerűek, ámde ebből még nem következik, hogy másfajta tagolásoknak. és arányoknak nincs értelmük és szépségük.
4 Grigoletti olasz festő műve.
5 Della Vedova olasz szobrász alkotása.
6 Stróbl műve.
