Tizennegyedik évfolyam, 1915    |   Nyolcadik szám    |    p. 409-412.    |    Facsimile
 

 

AZ EMBER TRAGÉDIÁJÁNAK EGY ÚJ KÉPZŐMŰVÉSZETI MEGOLDÁSA

Zichy Mihály, a híres bécs-debreceni Esterházy-féle és a kopott nemzeti színházi: e három díszletmegoldását ösmerem az «Ember tragédiájának». Az első a színpad szempontjából alig jöhet számításba, mert hiszen a rajz nagymestere par excellence illusztrációknak készítette ezeket az örök-becsü és örökszép rajzokat, — bár tagadhatatlan, hogy nem egy kompozíciójának a megoldása becsületére válhatik bármely modern scenikai művésznek, sőt vannak részletei, amelyek — színpadra átvive - egyenesen grandiózusak és zsenialitásukkal, bevallom, engem is elsősorban inspiráltak a most bemutatott munkámnál. A darab másik két, ma is «működő», scenériája nagy általánosságban, az elgondolásuk alapelveiben és főbb vonásaiban, megegyezik, ahogy a nyolcvanas évek majdnem minden színpadi kompozíciója megegyezik ilyen tekintetekben. Hiszen ebben a meddő és művé-szietlen évtizedében a múlt századnak olyan merevek és határoltak voltak, pláne nálunk még, az artisztikus követelmények, hogy az artisztikus eredmények se juthattak messzire. Hát még a színpad és a színpadi technika keretei és határai mennyire megbéklyózták a tervezőművész kezét, aki maga is a legtöbb esetben nem volt több egy ügyeskezű és pontosan rajzoló festőmesterembernél. Akkor, amikor a a születő plein-air még shoking volt, amikor a körfüggöny ösmeretlen fogalom, a villám-világítás, hát még a reflektoros ívlámpa, a jövő misztikus zenéjeként élt némely élénk fantáziájú agy mélyén: mit lehetett volna várni egy ilyen hatalmas és ezer lehetőséget felölelő színpadi munka kiállításától. A legtöbbet, amit várni lehetett, amit megérdemelt, meg is kapta ez a nagyszerű mű. A kiváló Paulay Ede óriási munkával, kiváló szinpadösmeretének egész fegyvertárával, formálisan újraszülte a színpad számára az «Ember tragédiáját». Az akkori színpadi posszibilitások legvégső határáig való intenzív kihasználásával, a világítási és festőtechnika minden finesse-ével állította talpra Madách életének ezt a fő munkáját, amely feladat sikeres megoldását mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a darab már túlhaladta háromszázadik előadását.

Ha alapelveiben nem is, de megoldásának részleteiben, kivitelének artisztikus és technikai finomságában, sőt monumentalitásában is a nemzeti szinházi dekorációk messze elmaradnak az ú. n. Esterházy-féle. nagy költséggel létrehozott és kétországban híres díszletektől. (Ezek Tata számára Bécsben készültek, Prágában, majd Budapesten a Népszinház-Vigoperában is szerepeltek és jelenleg a debreceni szinház tulajdonai.)

Az «Ember tragédiája» szinpadfestői megér-zékítésének a díszletproblemája az, ami a jelen esetben képzelőtehetségemet izgatta. Ez az abszolúte elvont, tehát stilizált (nem is a színpad számára készült) «drámai költemény): abszolút stilizált keretet kíván meg. Nem képzelhető el, a stílus fájdalmas megbolygatása nélkül, reális fű, fa (nem is beszélek a festett almafáról lelógó igazi almáról), de teljesen lehetetlennek tartom a meiningeni pedáns és kínos «korhűség» alkalmazását is ott, ahol részint nem is lehetünk eléggé korhűek, mivel az illető kor vagy csupán a fantáziánkban él (menyország, paradicsom, sziklás táj, Phalanster, űr stb.), vagy az ösmereteink nem elégségesek a megérzékí-téséhez ; de sokkal fontosabb az, amiért nem is szabad a korhűséget szószerint követni. Ennek az oka az imént említett elvontság, amely minden illuziókeltő produkció főfeltételéül a dolgok karakterét hangsúlyozó, különben pedig leegyszerűsített keretben találta meg az előadott mű legmegfelelőbb complementairjét. Erre a tulajdonképen nagyon kézenfekvő igazságra már régen rájöttek azok, akik elég fáradságot vettek maguknak a színpad leikével intenzive foglalkozni ; akikben megvolt az a komoly szeretet, amelynek melegágya nélkül egy művészet sem nőhet nagyra és nem fejlődhet folyton. Moszkva, Paris, Berlin kiváló szinpadtechnikusai, rendezői és tervezői másfél évtizede építik már az új színpad artisztikus épületét, de sajnos a Gordon Graigek, Bakstok, Appiák, a Brahmok, Reinhardtok, Antoineok nyomdokaiba eddig elenyészően kevés magyar művész lépett, ami nem annyira a művészeken, mint a munkaadó színházak vezetőségének érzéketlenségén, vagy szűkmarkúságán múlott. Csak a legutóbbi években észlelhető ebben az irányban némi mozgolódás és duplán örvendetes, hogy ebben éppen az eddig legelmaradottabb és «legöregebb» állami színház, az Opera vezet.

A stilizáltság elve tehát az az alapmotívum, amelyen az «Ember tragédiáját» színpadra kell konstruálni. Lehetőleg összefoglalni a tizenöt képet, egy akkordra hangolni a látszólag ösz-szehangolhatatlan témákat. Szóval már itt is világossá lesz, hogy semmi naturálisát, sőt a naturálishoz közelfekvőt sem tűr meg ez a megoldás. Némelyik képben ugyan szinte elkerülhetetlen bizonyos reális, adott és a históriából is mindenki előtt ösmert helyszín, mint pl. az athéni képben; itt azonban úgy igyekeztem segíteni, hogy az Akropolis lépcsőzetének és a propileáknak alsó részét vágtam ki a közismert athéni prospektusból, alálátással a Pallas Athéné óriás szobrára. A többi kép már bővebb teret hagy a fantáziának. Ugyan Madách előír instrukciókat, amelyeknek azonban a nem mindig szigorú betartását mentse először az a körülmény, hogy ő maga sem színpadra koncipiál-ván meg művét, néhol lehetetlenségekbe ütköznék ezeknek betartása, — másodszor, hogy az eddigi rendezések sokkal, de sokkal kevesebb instrukcióját tartották be, mint amennyit én még így is betartok, így a párisi kép Greve-tere, a phalanster leegyszerűsített, készakarva rideggé és unalmassá tett csarnoka stb. eltérnek az eddigi sablontól, az előbbiben a régi Paris tipikusan magas, összezsúfolt, manzardos keskeny házaival jellezve a forradalmi erők expanzitásá-nak bölcsőjét, a másodikban eltüntetve, félre tolva az útból a kellékeket.

Valami nagyvonalúságot, emberfölötti monumentalitást igyekeztem belevinni az összes képekbe. Egy hegy, óriási pálmafák, hatalmas lép-csőzetek, égignyúló várfal: mind az embert lenyűgöző méretekben ; természet és művészetalkotta tömegek, amelyek mellett és alatt az ember, mint elbizakodott parány, mint a természet lelkes, gőgös, büszke és silány koronája, amely uralkodik világrészeken, hogy egy pillanat múlva egy legyecske halálra csípje...

Az én megoldásom természetesen tekintetbe veszi a színpadi technika mai, hatalmas kifejlettségét. A nyitott képekben mindenhol szerep jut a körfüggönynek, amelynek különböző megvilágításai megengedik, hogy az alaptónusa akár fehér, akár valami halavány pasztellszínű legyen. Sajnos, ennek a megoldásnak talán a főerős-ségét, a színt, nem mutathatjuk itt be most a publikumnak. Igyekeztem pedig az egyes szcénáknak a karakterét a maga tipikus, külön tónusnyelvén is kihozni, így: a «Menyország» angyalainak és általában, a felsőbb régióknak sokszínű világos, tejes pasztelljétől Lucifer és az alsó felhőzet lilás, vöröses, szürkés, sötétebb pasz-telljéig, a túlvilági határozatlan, ködös káprázatot akartam megérzékíteni. A «Paradicsom» gondnélküli édes csöndje és nyugalma talán a rózsaszínjében, a halaványkékjében és az előtér buja zöldjében jut legjobban érvényre: ezenkívül egy csomó mindenféle színű tarka virág a fűben. A «Sziklás vidék» barnás-zöld nagy foltja éles kontraszttal vágódik ki a távoli, kéklő Paradicsom zöldeségű hátteréből.

«Athén» kék és fehér: kő és ég; nap és árnyék; itt más szint csak a tömeg ruhái hoznak be az Akropolis lépcsőire. «Bizánc» egy in-tenzive holdas éj zöldjétől megvilágított fehér kupolás város, mély lila árnyakkal ; a bolthajtások alól, inkábbb csak sejtetve, csillog ki a primitiv szentek aranyos mozaikja. Prága öreg Hradzsinjának mohos mély szürke kolosszusa némán uialkodik a tejfehér éjben alvó város felett. Paris kék egű, de hervadt, tompaszínű, fáradt régi épületektől összeszorított terébe a «Marseillaise»-t éneklő, nagy mozgású tömeg rikoltó színei visznek életet. Londonban a Tower megingathatatlan tömegű háttere ezer, más és másszínü, sötét kockából van összerakva: elöl tarka vásári tömeg, cifra sátrak, élénk lobogók. A Phalanster, a munka vasbetonból épült temploma, egyszínű szürke ; jobbra-balra, a publikumnak láthatatlan, szerszámai a múltnak: hátul nagy üvegablak a telep udvarára ; egy-formán, egyszínűen öltözött emberek.

Hat szcéna tervét itt nem közöljük. Az egyik a «Temető» (nyilt változás Londonban). Hátul magas kőfal, amely mögött földöntúli lila fény látszik ; az ég előtt ösztövér cyprusok és méla szomorúfüzek sziluettjei feketéllnek: összevissza fehér és fekete keresztek, korhadtak, félig ki-dültek. a szinpad közepén egy tátongó mély és széles közös sír. ami körül egy borzongatóan furcsa és halálosan groteszk tömeg járja a danse macabre-t. hogy azután — szigorúan Madách instrukciója szerint — egyenkint ugráljanak a mélybe. A második az «Űr», amely fekete alapon a mennybolt csillagmilliárdját mutatja, pirosas, sárgás, fehéres és kékes villogású planétákkal ; a föld a távolban ragyog, egyre kiseb-bedve: a szcéna elején a jobb alsó sarokban két foszforeszkálva megvilágított profil látszik (Ádám és Lucifer), amely a szinpad bal felső sarka felé vivő átlós irányt követve a jelenet végén ott eltűnik (a sülyedő fölfelé és a rajta elhelyezett kocsi előre való mozgásából származó eredő révén ; a szereplők természetesen a kocsin vannak, de az arcuknál egyéb nem latszik. Mindezt fátylakkal, különböző reflektorokkal és speciális vetítőgépekkel lehet elérni. aminek a tárgyalása azonban nem tartozhatik e szerény és legkevésbbé sem szakkcikknek szánt, kis ösmertetés keretei közé). E két rajznak a közlésétől azért kellett elállanunk, mivel mind a kettőnek olyan sötét a tónusa, hogy élvezhető részleteik alig lettek volna kaphatók. A harmadik nem közlött terv «Egyiptom» ; ezt sárgában és rózsaszínben tartottam; az ég is, a homok is sárga, a sátor narancssárga, a figurák élénk piros, sárga, kék és fehér színűek; a kövek rózsaszínűek. Róma a piros skálájának az orgiája. A skárlátpirostól a sötétsárgáig ; a kar-mintól a cinoberig; a bíbortól a narancssárgáig; függöny, fal, lectica, párna, oszlop, szőnyeg és lámpa ; csak az éji háttér hűvös acélkékje vág bele ä bujaság vörösébe. Végül az utolsó jelenet sziklája, amely lényegileg megegyezik a «Sziklás vidék» meredek hegyével, csupán a szinpad alsó kerete emeltetnék úgy, hogy a távoli Paradicsom, a kunyhó, a fenyőfák és a sík alsó rész nem látszanék, tehát a kívánt meredekség és határtalan mélység jobban megérződnék. A kép tónusa is más. A szikla tömege és a rajta álló emberpár sziluettje barna ; a háttér levegője tejes-sárga ; valami meghatározhatatlan glória, a napnak, a felhők közül átszürődő sugarai, koszo-rúzzák meg összefonódott két ősünket.

Amit szükségnek tartottam a mellékelt képek kiegészítéséül, azt ime elmondottam. A többiről, önmagukért és értem, már most beszéljenek a képek maguk.

KÜRTHY GYÖRGY

 

KÜRTHY GYÖRGY DÍSZLETTERVE AZ EMBER TRAGÉDIÁJÁHOZ

MENYORSZÁG
MENYORSZÁG

PARADICSOM
PARADICSOM

SZIKLÁS TÁJ
SZIKLÁS TÁJ

ATHÉN
ATHÉN

BIZÁNC
BIZÁNC

PRÁGA
PRÁGA

PARIS
PARIS

LONDON
LONDON

PHALANSTER
PHALANSTER

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003