Első évfolyam, 1902    |    Hatodik szám    |    p. 431-434.    |    Facsimile
 

 

KÜLFÖLDI KRÓNIKA

PARIS. - - A modern művészi életben mind nagyobb szerep jut a művészet népszerűsítésére irányuló törekvéseknek, a melyek a rendelkezésükre álló legváltozatosabb eszközökkel arra törekszenek, hogy a művészet alkotásait a nagy tömegeknek is közkincsévé tegyék s a műremekek megértését és élvezhetését a legszélesebb körökben propagálják és közvetítsék.

Ezek a törekvések jobbára az újabb kor szüleményei, mert a régi időkben olyanok voltak a viszonyok, melyek az ilynemű törekvéseket fölöslegesekké tették. Az ó- és a középkorban ugyan a művészet alkotásai - az építészetről nem is szólva, mely ma is a legnagyobb nyilvánosság előtt fejlődik - túlnyomó részben az utcák és terek, a templomok és a középületek ékességeiül szolgáltak és így mindenki számára hozzáférhetők voltak. A mai muzeális rendszer mellett azonban a festészet és az iparművészet alkotása csaknem mind, a szobrászat alkotásai pedig nagyrészben szürke falak közé vannak internálva s bár elméletben mindenki előtt nyitva állanak, gyakorlatilag mégis csak egyes előkelőbb osztályok kiváltságává teszik a műalkotások élvezését.

Ezeken a visszás állapotokon akarnak segíteni a művészet népszerűsítését célzó törekvések, a melyeknek eszközei közt tán a legelső helyen állanak az úgynevezett népszerű művészeti előadások, melyek a kiválóbb művészeti központokban mind nagyobb kedveltségnek örvendenek s a melyek a műtörténeti ösmeretek és az eszthétikai alapelvek közvetítésén kívül a műalkotások iránt való érdeklődést fölkelteni és a művészeti gyűjtemények látogatását megkönnyíteni és divatba hozni is iparkodnak.

A művészet népszerűsítésére irányuló törekvések rendszerint felülről, az intelligensebb körökből szoktak kiindulni. Annál érdekesebb a Parisban körülbelől másfél esztendő óta működő "L'art pour tous, groupe artistique populaire" című egyesület létrejöttének a története, a mely egyesület a megszokott sablontól eltérően, nem azért alakult, hogy a művészet szeretetét az alsóbb néposztályok körében propagálja, hanem azért, hogy az alsóbb osztályokban ebben az irányban megnyilatkozott metafizikus szükségletet kielégítse.

Az egyesület tulajdonképen egy Edouard Massieux nevű szerelő-munkásnak köszöni megalakulását.

Ez a Massieux ugyanis üres óráiban szorgalmasan kezdte látogatni a Louvre-t és Paris más nevezetes művészeti gyűjteményeit s a látottakon föllelkesülve, lassankint néhány társát is magával édesgette. Ezek a művészileg teljesen képzetlen, közönséges emberek rendkívül nagy gyönyörűséget találtak a műremekek szemlélésében s lassanként fölébredvén bennük a tudvágy, a műalkotásokra és azok szerzőire vonatkozó legkülönfélébb kérdésekkel kezdték ostromolni vezetőjüket, a ki azonban a kérdésekre felvilágosításokkal szolgálni maga sem tudott. A helyett azonban, hogy tudatlansága fölött könnyelműen napirendre tért volna, módot keresett arra, hogy úgy a maga, mint társai tud-vágyát kielégíthesse. Fölkereste ugyanis Gérault Richárdot a "Petité Republique" című újság szerkesztőjét és elmondta neki az esetet.

Ennek a megbeszélésnek lett az eredménye a "L'art pour tous" nevű egyesület, mely több kiváló művész és eszthétikus részvételével rövidesen megalakult azzal a célzattal, hogy Paris nevezetesebb művészeti gyűjteményeiben az érdeklődők számára népszerű művészeti előadásokat tartson. Az egyesület megalakulása után azonnal megkezdte működését és Louis Lumet volt az, a ki 1901 ápril 21 -én a Louvre-ben az első előadást tartotta. Az elsőt hamarosan követte a második, ezt a harmadik, úgy, hogy az egyesület alig másfél esztendő alatt több mint ötven előadást tartott a Louvre-ben, a Luxenbourgban, a Musée Guinet-ben, a Carnavalet-ben, a Trocadero-ban, a Pantheon-ban, a városházán, a Salonokban és kiválóbb művészek műtermeiben, folyton gyarapodó hallgatóságnak legintenzívebb érdeklődése mellett.

Ennek az érdekes származású és valóságos missiót teljesítő egyesületnek az ötletéből nem mulaszthatjuk el, hogy pár szóval a mi viszonyainkra is ne reflektáljunk.

Tudvalévő dolog, hogy a népszerű művészeti előadások pár esztendő óta nálunk is kezdenek gyökeret verni s az érdeklődőknek ma már az Országos Képtárban, a Magyar Nemzeti Múzeumban, az Iparművészeti Múzeumban, sőt legújabban az úgynevezett Szabad Egyetemen is bőséges alkalmuk nyílik a művészetbe vágó élvezetes előadásokat hallgatni, ösmereteiket gyarapítani és műízlésüket fejleszteni. Csak az a kár, hogy ezeket az előadásokat - vagyis inkább fölolvasásokat - olyan körülmények közt rendezik, a melyek úgy a nagy nyilvánosság, mint a célravezetőség szempontjából sok kívánni valót hagynak hátra.

Mindenekelőtt a nyilvánosság szempontjából nagy hiba az, hogy az előadásokra csak belépőjegygyel - mely igaz, hogy ingyenes - lehet bejutni, a mely belépőjegyeknek túlnyomó részét az előadások rendezői már jóelőre szétküldik olyan körökbe, a melyekről joggal föltehető volna, hogy a művészet terén nem szorulnak népszerű előadások tanulságaira s így tulajdonképen jogtalanul foglalják el az amúgy is korlátolt helyet azok elől, a kik számára a népszerű előadásokat tulajdonképen rendezni kellene. De ettől eltekintve is föltétlenül kívánatos volna, ha az ilyen előadásokat teljesen szabadon, minden néven nevezendő belépőjegy nélkül rendezzék, mert a jegyek kiadása már magában véve is bizonyos exkluzív jelleget kölcsönöz az előadásoknak, a mi pedig a népszerűsítés fogalmával nem igen egyeztethető össze.

A mi magukat az előadásokat illeti, ezeket bizonyos tekintetben elhibázottaknak tartjuk azért, mert egyrészt inkább a fölolvasás, mint a szabad előadás jellegével bírnak, másrészt pedig azoknak a műtárgyaknak, a melyekről szólnak, legtöbbnyire csak fotografikus reprodukcióit mutatják be, ezeket is úgy, hogy a lölolvasó teremben zárt sorokban helyet foglaló közönségnek legfeljebb legelső soraira hozzáférhetők, a mi pedig úgy az érdeklődés ébrentartása, mint az előadás könnyebb megérthetése szempontjából csak hátrányos lehet.

Az ilyesfajta népszerű művészeti előadásokat célravezetőén csakis szabad előadás (conférence) formájában és peripatetikus módszer szerint lehet tartani, úgy a mint azt a múlt esztendőben Vajda Ernő kollegánk tette, a ki a különböző iparos szakegyesületek érdeklődő tagjait maga köré gyűjtve. az Országos Képtárban, a Nemzeti Múzeum képtárában és az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat kiállításain tartott népszerű előadásokat s műtárgyról műtárgyra járván, mondotta el mindenikről a maga mondanivalóját az érdeklődőknek. Kívánatosnak tartanok tehát, ha a fönnebb fölsorolt előkelő kulturális intézetek is ebben az irányban reformálnák népszerű előadásaikat s meg vagyunk róla győződve, hogy az ilyen modorban tartott előadások hatása rövid pár év múlva már erősen érezhető volna úgy művészeti gyűjteményeink és kiállításaink látogatottságán, mint művészeti publikációink kelendőségén.

 

*

Müntz Eugéne, a renaissance-kor művészetének-hírneves kutatója október végén alig 57 esztendős korában Parisban meghalt. Halála súlyos veszteség a műtorténelmi irodalomra, a melynek minden idők egyik feghivatottabb művelője volt, de veszteségünk nekünk magyaroknak is, mert irántunk mindenkor a legnagyobb rokonszenvvel viseltetett és különös szeretettel foglalkozott örökemlékezetű Mátyás királyunk ragyogó korszakával. A kolozsvári Mátyásszobor leleplezése alkalmából kiadott emlékalbumba is írt egy tanulmányt a nagy király korszakáról és személyesen is el akart jönni hozzánk a szobor leleplezésére, de ebben a szándékában váratlanul megakadályozta a halál.

Müntz Eugéne 1845-ben az elszászi Sulz-ban született. Harmincegyéves korában a párisi Szépművészeti Iskola könyvtárosa, négy évvel később pedig ugyanannak az iskolának felügyelője s egyúttal a levéltár és múzeum igazgatója lett. Szaklapokban közölt műtorténelmi tanulmányainak hosszú sorozatán kívül egész sereg örökbecsű művet írt, a melyek közül nevezetesebbek a következők: "Les arts a la cour des Papes pendant le XV-e et le XVI-e siécle" (1878-82.), "Raphael, sa vie, son oeuvre et son temps" (új kiadás 1885), "La Bibliothéque du Vatican an XVI-e siecle" (1886), "Histoire de la'rt pendant la Renaissance" (1888-04), "Les archivs des arts" (1899) stb. 1881 óta kiadta a "Bibliothéque internationale de l'art" című folyóiratot. A múlt század kilencvenes éveiben több essayt írt magyarországi folyóiratokba és lapokba a renaissance magyarországi kezdeteiről. Egyik legutolsó műve a "Florence et la Tos-cane" című volt, a melyben a kornak, a melyről írt, történetével, irodalmával és erkölcseivel is be-behatóan foglalkozott és csodálatos bizonyítékát adta univerzális tudásának és széles látókörének. Az elhunyt az Institut-nak és a legfőbb képzőművészeti tanácsnak is tagja volt.

 

BÉCS. - A bécsiek azt mondják, hogy a szecesszió megszelídült, pedig talán inkább úgy áll a dolog, hogy a bécsiek beletanultak a szecesszióba. Abban igazuk van, hogy a "szecessziós ház", kiállítása ezúttal elsőrangú. Csakugyan meglepetésszámba megy a "Sztuka" című krakkai lengyel művészegyesület gyűjteményes tárlata. Minő hatal-mas erő lakik ezekben a nagyobbára fiatal festőkben, mily kevéssé utánoznak másokat, mennyire különálló az ő művészetük l A lengyel festészet egy darabig ugyanazon hatás alatt senyvedt, mint a magyar. Németországban tanultak mindent, festői nyelvük is német vagy németes lett. De most minden jel szerint vége a külföldieskedésnek. Megtalálták önmagukat, a midőn apró falvaik jellemét a lengyel ember pszichéjét tanulmányozzák minden melléktekintet nélkül. A szecessziós házban képviselt festők is akkor a legerősebbek, a mikor elmélyednek a honi talaj sajátságaiba, a hazai levegő színeibe. Ruszczyc Ferdynand téli képeinél igazabbat ritkán láttunk. Szinte felüdít minket a természet e frappáns közelsége, ez a legintenzívebb természet-festés. Majdnem hasonló erejű Trojanowski Edward egy hasonló tárgyú képe. Mehoffer Jozef két arcképen ugyanaz kap meg, a mi a spanyol Zuloagán : jóformán sztenogrammok. mégis teljesek. A fiatalok közt még mindig derekasan megállja helyét az úttörő Chelmonski Jozef. Wyspianski Stanislaw önarcképe élesen megrajzolt lelkiállapot. Néhány közepes Leibl közelében egy igen jó kis Saint Marceaux-szobor ékeskedik, aztán egy egész terem tele Alt Rudolf régi rajzaival, a harmincas, negyvenes évekből. Ezek nagyon precíz, becsületes, jó munkák. Eseményszámba megy gróf Kalkreuth Leopold 29 képe, a melyek a kiállítás köröndre formált termét töltik be. Kalkreuth hatalmasan fejlődött az utolsó tíz évben s ma a németek közt a legelső sorban áll. Rendkívül nyugodt, házias, leszűrt, mindenen felülemelkedő s költői lélek. Az esthomály pihenése és a család szelíd belső élete tükröződik képein. Oly erős bennük az érzéselem, hogy elfeledjük a tökéletes előadást, technikát. Megfesti gyermekeit, a mint este vacsorához ülnek, a tányérokon a hold kék fénye, a fejet a lámpa halovány fénye süti, vagy ott ül az egész család a kis kúria verandáján, hátul messze alszik a falu. Vagy megfesti feleségét, a mint dolga után megy, ki az ajtón, a melynek zöld függönyén át kissé általdereng a verőfényben világló kert. Talán ez az utóbbi kép a legteljesebb alkotása. Hogy minő végtelenül egyszerű eszközökkel tud egy természetimpressziót megrögzíteni, arra a "Pajta" című képe tanúság. Nagy verőfény és nagy árnyék : a szántóföldről most takarják be a gabnát, a nagy szekér és a lovak egy pár vonallal vannak odarántva, mégis teljes minden. A kiállítás rendezése ismét mintaszerű.

Lesser Uryval nagy zajt csaptak a bécsi lapok. Negyvenhárom képet állított ki Pisko szalonjában, nagyon egyenlőtlen munkákat, a melyek egy része nélkülözi a legelemibb tudást s ide tartoznak az összes figurális képek, más része pedig a tájképek s különösen virágképek, megragadóan szépek. A naplemente hangulatát adják tájképei, merész piros és citromsárga sávok kerülnek tiszta ultramarin foltok mellé. A színek tüzet talán nem is lehet már jobban fokozni. Anyaga a pasztell, de mihelyt olajjal fest. lehetetlenné válik. Ritka színérző művész, a kinek azonban a fonnák iránt jóformán semmi érzéke nincs.

A Künstlerhaus is megnyitotta portáit, több nagy gyűjteményes kiállítást rendezvén. Ez az intézmény, a mely már-már elvesztette művészi hitelét, most hirtelenül megerősödött azzal, hogy hajlékot adott a Jungbund nevű művészcsoportnak, a mely apróbb összekülönbözések folytán különvált a szecesszionistáktól. A Künstlerhaus öreg-falai közt háziasán telepedett le a szecesszió sze-czessziója, a rendelkezésére juttatott termeket át-vakoltatta s egészen a régi szecesszió mintájára rendezte be. Így siklott be egy kis modern élet a sablontól penészes falak közé. A fiatal csoport kitett magaért, tagjai eleven temperamentumú, ügyes emberek, a kiknek rajzai gyakran szerepelnek a Jugendben. Mélység dolgában Beck Friedrich havas ligete válik ki, bravúros előadásúak és közvetlenek Ederer Carl állatrajzai, köztük egy hirtelenül lekapott és pompás mozdulatú oeelot. Egy másik kollekciót egy műkereskedő küldött ide, jó Lenbachok, Milletek vannak benne, azután egy közepes Munkácsy is, egy életnagyságban festett leányfej. Bő arcképgyűjteményt tartalmaz egy másik terem: Koner Max egy sor híres embert festett le, Vilmos császártól lefelé. A néhai berlini művész nem volt korszakos talentum, de nagyon elfogadhatóan festette meg parádés arcképeit. Sokkal jobban tetszett nekünk egy fiatal festőnő, Lohwag Ernestine kis plein-air tanulmánya. Friss és széles, sokat igérő munka. A régiek közül Matejko Jan még ma is a nagy talentum erejével hat, bar előadása elavult. A modernek élén Schneider Sascha jár, óriási képe, "Az igazságért", voltaképen poliptichon, a melynek nagy középső része a legértékesebb. Mezítelen férfialakok küzdenek egymás ellen késsel, lándzsával. Az életnagyságú alakok jóformán egy színnel festvék, a mely a terrakotta és rózsaszín közt foglal helyet, az alap fekete. Ez a fogás emlékezetünkbe idézi a pompéji faliképeket. De érdekesen vannak beállítva mindezek az aktok, mozdulataik szokatlanok és újak s az alig látható, inkább csak érezhető mintázás ellenére is van bennük erő. A kép többi része, nevezetesen az Igazság aranyszobra már azok közé a túlzások közé tartozik, a melyekbe a legtöbb filozofáló festő téved. Mihelyst a bölcseleti ötlet lesz úrrá a festői ötlet felett, vége a pikturának.

 

ELHALT MŰVÉSZEK. Andresen Emmerich szobrász (született 1843-ban) Meissenben meghalt.

Barthélemy Raymond szobrász (szül. 1833-ban) Parisban meghalt.

Behrens Károly szobrász (született 1842-ben) meghalt Würzburgban.

Berger Július bécsi festő (szül 1850.), a bécsi képzőművészeti Akadémia tanára, meghalt. A bécsi igazságügyi palota és képzőművészeti Akadémia freskóinak egy része tőle való.

Fehrenberg Hans festő (szül. 1868-ban) Bréma mellett egy elmegyógyintézetben meghalt.

Geertz Gyula életképfestő (szül. l837-ben) Braunschweigban meghalt.

Greil Alois történelmi és életképfestő (szül. 1841-ben) Bécsben meghalt.

Hansen Alfréd szobrász (szül. 1875-ben) meghalt Berlinben.

Hartmann Lajos táj- és állatfestő (szül. l 835-ben) meghalt Münchenben.

Knab Ferdinánd tájfestő (szül. 1837-ben) Münchenben meghalt.

Lavalley Georges-Henri rézmetsző (szül. 1869-ben) Grez-sur-Loing-ban meghalt.

Litke Theodor berlini szobrász 55 éves korában öngyilkossá lett.

Naumann Károly életképfestő (szül. 1827-ben) meghalt Neu-Pasingban, München mellett.

Parmentier Paul belga táj- és állatfestő (szül. l 870-ben) Belgiumban meghalt.

Richomme Jules festő (szül. 1818-ban) meghalt Parisban.

Scharff Casar szobrász (szül. 1863-ban) Hamburgban meghalt.

Du Séjour Dionis állami műépítő (született 1841-ben) Parisban meghalt.

Slivinsky Róbert festő (szül. 184ü-ben) Breslau-han meghalt.

Swoboda Ede festő (szül. l 8 14-ben) Hallstadt-ban meghalt.

Theer Albert arcképfestő (szül. 1824-ben) meghalt Bécsben.

Vinea Francesco (szül. 1845-ben), nálunk is ösmert olasz festő meghalt. A mi Nemzeti Muzeumunkban a "Szobaleány a pipere-szobában" című festményével van képviselve.

Voigtel Richárd műépítő (szül. 1829-ben) Kölnben meghalt.

Walker Ferenc szobrász és festő (szül. l 832-ben) Münchenben meghalt.

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002